Természetesen mindez óhatatlanul is magával fogja vonzani, hogy lesznek elég durván 18+-os témák is, úgyhogy ezen postok minden esetben hajtás után lesznek elérhetőek, ennél komolyabb parental control-t sajnos nem tudok produkálni, különben is az legyen a szülők feladata.

Az első adag reményeim szerint hamarosan érkezik, a kettes vágány mellett tessék vigyázni!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2012.05.10.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: helyzetjelentés, hír, szolgközl, villámpost

Ez az előbb történt, de még mindig zaklatott vagyok: ültem egy kád forró vízben (Baba habfürdő beapplikálva), amikor is kegyetlen hirtelenséggel egyszer csak véget ért az éppen olvasott könyvem, ugyanis a végéhez fűzött 8-10 oldal már csak az Albatrosz sorozatban megjelent könyvek listáját tartalmazta (1973-tól 1985-ig, továbbá az 1986-ra tervezett köteteket is) a drámai végkifejlet helyett. Senki nem volt itthon, hogy kisegítsen egy 25-30 éves Interpress Magazinnal (imádom őket), ezért csak ültem ott, és egyre nagyobbra nőtt bennem a kétségbeesés. Még szerencse, hogy legalább szólt a zene.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2012.04.13.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: helyzetjelentés, sztori, villámpost

Ahogy elkezdett egyre hidegebb lenni úgy kezdtek a hetek is egyre egyformábbá válni: a hétköznapok pörgését, stresszét a hétvégék folyamatos nyűglődése váltotta fel (rögtön kifejtem), majd vissza. A hétköznapjaim úgy teltek, ahogy egy jó kockától illik: minden nap várt a munka, a rendszeradminisztrátorok csodálatos világa (amelyet csak néha dobtak fel olyan momentumok, mint amikor pár hete közöltem az ügyféllel hogy a rendszer újraindítását igényli egy adott probléma megoldása, mire ő közölte, hogy ha most újraindítom, akkor őt meg fogják ölni a titkárnők - literally), a feladatok, a kávészünetek, a szottyadt krumpliból készült brassóik, és a literszámra vedelt energiaitalok, majd minden áldott napon munka után a bezökkenés az albérleti gépem elé, skype a barátnőmmel, közben meg lőni, lőni, ja és persze lőni. A hétvégék néha még ennél is lehangolóbbak voltak: pénteken – kikészülve az idegi feszültségek, és a relatív alváshiány miatt – már nem igazán volt kedvem elmenni inni abba a kocsmába, ahová lassan 15 éve járunk, és ahol úgysem történik semmi izgalmas soha (a néha bekövetkező verekedések nem tartoznak már ebbe a kategóriába, inkább lehangolnak).  Ennek eredményeképpen elég sűrűn előfordul(t), hogy egyedül maradtam otthon, tizeniksz órás alvások után pedig fejfájással, és nyúzottan ébredtem valamikor szombat kora este. A vasárnapok is el vannak/voltak baszva (még nem tudom melyik igeidőt használjam): egyrészt a rengeteg alvás után megintcsak szarul voltam/vagyok (gyakran súlyosbítva másnapossággal),  másrészt pedig ahogy közeledett/közeledik az este egyre nyomasztóbb a tudat, hogy megint nem csináltam lószart se egész hétvégén, ami valamelyest is hasznos, vagy pihentető lett volna.

Mindezek ellenére persze nem panaszkodom, ezek tipikus first world problem-ek, elvégre van egy fasza munkám, barátnőm, lakásom, szerető szüleim, úgyhogy a fenti rinya tulajdonképpen az unalomnak, és a túl olajozottan működő életemnek köszönhető hónapok óta tartó állapotnak tudható be, és voltaképpen inkább hálát kéne adnom a sorsnak, hogy minden rendben van ahelyett, hogy azon idegeskednék, hogy miből fogok megélni, vagy hogy mittomén megbüntettek a rendőrök utcán orbánozásért. Amióta nem követem figyelemmel a gazdasági híreket (amihez azért kellett az is, hogy rádöbbenjek: a forint árfolyamát meg egyáltalán a világgazdaságot manipulátorok, és az emberi természetből adódó lelki tényezők nagyobb mértékben befolyásolják, mint a szigorú pénzügyi logika, úgyhogy nem vagyok hajlandó stresszelni magam rajta), és szigorú szelektálás után olvasok csak híreket azóta a külvilág által érő lelki nyomás is csökkent.

Visszatérve a fentebb faszának titulált munkámhoz: azért tényleg volt valami haszna annak, hogy az utóbbi pár hónapban jóval több energiát feccöltem bele, mint nagyjából bármi másba: decembertől kezdve hivatalosan is IBMerré avanzsáltam (eddig közvetítőcégen keresztül dolgoztam), most álltam neki egy cégen belüli certificate megszerzésének, márciusban pedig lehetőségem lesz megszerezni a hivatalos SAP-os certificate-et is (ami kb. olyan mint egy érettségi, csak éppen célirányos). Ja, és még az sem kizárt, hogy idén pár hétre kiruccanok Indiába (sajnos nem nyaralni, de azért így se lesz olyan rossz), de ez még a jövő zenéje.

Mindent összevetve: ne tessék aggódni, a blog még mindig él, én is élek, haladunk tovább, amerre tart az út.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2012.02.22.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: elmélkedés, helyzetjelentés

Ezt a kitartást törte most meg az – egyelőre még, csak munkacím – Cube World névre hallgató játék, amelyet mindössze fél éve hegeszt egy – feltehetően – német srác a C++, a DirectX, és a voxel technológia erejének felhasználásával. Ez utóbbi a három felsorolt közül amúgy is a szívem csücske, egész egyszerűen imádom az apró kockákból felépített tájakat, grafikai elemeket, úgyhogy eleve pozitívan álltam neki megnézni a játékról eddig előzetesen elhintett képeket, videókat. Ámbár a Minecraft-tal való rokonságát le sem tagadhatja (szimpatikus, hogy a fejlesztő arc ezt nem is akarja titkolni, a FAQ-ban első helyen szerepel Notch remeke, mint inspirációforrás), mégis egészen más a táj hangulata, szerintem leginkább a japános a legmegfelelőbb szó rá:

Mint látható, maradtak a kockák, viszont 2D-s sprite-ok helyett 3D-s voxelekből felépülő figurákkal operál a játék (érdemes megnézni az utolsó képen a darazsakat, ott ez jól megfigyelhető), továbbá a színvilág is sokkal rikítóbb. Maradt továbbá a végtelen terep, a meglehetősen sok mindent generáló randomfüggvény (jelenleg még például a küldetések is véletlenszerűek), és a táj rombolhatósága. Változás viszont, hogy ez a játék inkább hajaz a Zeldára mint a Minecraft-ra, ugyanis itt nem kell bányászni, nincs tervbe véve az építkezés sem, cserébe viszont változatos küldetések, és esztelen loot-olás van beígérve, mintegy kombinálva a már említett két játékot egy harmadik nagy névvel, a Diablo-val. Meglátjuk, hogyan fog sikerülni, a kezdeti jelek meglehetősen bíztatóak, és a srác váltig állítja, hogy még rengeteg újítást szándékozik belezsúfolni a stuffba (mint például a kiforrott multiplayer kód), mielőtt a nagyközönség elé tárná. Ha sikerül a színes, vidám külcsínt egy megfelelően szórakoztató tartalommal is megtölteni, akkor idén még akár meglepetést is okozhat a piacon.

A hivatalos fejlesztői blogot (rengeteg képpel, videóval) itt találhatjátok, jól belájkolni pedig itt lehet.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2012.01.03.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, art, emmándöfi, game, helyzetjelentés, hír, kockulás, minecraft

Baszd meg Google!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.10.31.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: anyjukat, helyzetjelentés, kockulás, villámpost

1. Karsay Dorottya: kipécézését annak köszönheti, hogy ő vált a mozgalom arcává a “Nem tetszik a rendszer” című dal feléneklésével. Hasonló értetlenséget érzek a hozzá hasonló feministákkal szemben, mint ők azokkal a nőtársaikkal kapcsolatban, akik nem osztoznak a férfiak iránt érzett néha túlreagáló, indokolatlan ellenérzésükben. Én elhiszem, hogy az embert érik olyan benyomások az élete során, amely vezethet a másik nemmel szembeni túlzott tartózkodáshoz (elég hozzá egy undorítóan profán megcsalás, vagy akármi), na de hogy mindebből ideológiát, szent harcot faragjunk, az egyrészt értetlenséget szül a kívülállókban, másrészt pedig meglehetősen szélmalomharc gyanús: igenis vannak nők (sőt rátromfolok: jóval több az olyan nő), aki jól érzi magát ebben a hierarchiában, ami évezredek óta működik, és igenis működhet úgy is, hogy ebből egyik félnek sem származik semmiféle kára, nem alá- és fölérendelt szerepként éli meg (a mondatban feszülő látszólagos ellentmondásért elnézést kérek). Ehhez persze kell a megfelelő férfi is, gyanítom hogy Dorottya (és társai) még nem találkoztak effélével. Szerintem – aztán lehet hogy ilyen témájú helyes következtetések levonásához már kevés a pszichológusi vénám – az, ha valaki egy ilyen szélsőséges nézetet kezd magáénak vallani (és itt most nem csak a feminizmusról beszélek, jó példa erre akár a szélsőjobbos beütés, de a túlzott antiglobalizmus is – a sor folytatható a végtelenségig), annak javarészt személyes indíttatásai vannak, vajmi kevés az innen-onnan (könyvekből, filmekből, barátoktól) összeszedett információ. Ezek a külső tényezők már csak azt mutathatják meg az ilyen összezavarodott egyedeknek, hogy milyen módon adhatják a külvilág tudomására a bennük tomboló bizonytalanságot, természetesen a bizonytalanságot kiváltó ok természetétől függően: akit egész gyerekkorában elvertek a nagyobb cigánygyerekek, az a megalázottságát kopasz fejjel bakancsban szeretné majd semlegesíteni, míg akivel cudarul bántak a férfiak (akár apai behatásról is beszélhetünk, egy családját terrorizáló barom könnyen elcseszheti egy serdülő lány lelkét), abból később feminista lesz, rosszabb esetben kombinálva leszbikussággal (azért írom, hogy rosszabb esetben, mert ez nem vele született szexuális beállítottság, hanem a rossz élmények hatására alakul ki benne mintegy menekülő reflexként). Kicsit elkanyarodtam a szóbanforgó hölgyről, természetesen a fenti általánosságban leírt gondolatok nem feltétlenül igazak rá is, de akit képes egy még nála is habzó szájúbb feminista a védelmébe venni az eleve visszatetszést kelt bennem – és nem azért mert férfi vagyok, aki így gondolja az szexista, és kikérem magamnak Volt ugye egy Index-videó még tavaly tavasszal, amely kapcsán a fentebb említett oldalon megjelent ez a komment:

Na igen erről beszéltem. Dorottya szépen, érthetően elmondta mi a véleménye, de persze az indexesfiuknak sikerült felhajtaniuk egy olyan lányt akinek tetszett ez a kiállitás (vagy micsoda)és azt bevágóképezni.

Tudom, hogy így bő másfél év távlatából már nem illik reagálni, de azért hadd jegyezzem meg, hogy szerintem ez a hozzászólás tökéletes lenyomata az átlag szélsőségesen gondolkodó ember világnézetének: az a nő, akit “felhajtottak” azt nem kellett keresgélni, ugyanis – ahogy már említettem – a legtöbb nő úgy gondolkodik ahogy ő, azaz az ő típusa van többségben! Nem kell az ilyet keresgélni, sőt a legtöbb nő örömként éli meg a női mivoltát, és akár ösztönösen, akár határozott céloktól vezérelve használja ki annak minden eszközét a férfiak “ellen” (és ez az élet sava-borsa)! A megkeseredettség, a saját életük silány minőségéért mások okolása persze mindig egyszerűbb, mint szembenézni a hibákkal, és igyekezni megoldani őket.

Szerintem leginkább egyikőtök sem – egy SZDSZ-plakát a legutóbbi kampányból

Ennyit a feminista szálról (ez a téma akár külön postot is megérne, kapnék érte hideget-meleget az tuti ), nézzük tovább:

2. A liberalista felhang: naszóval van ez a liberalizmusnak nevezett eszme, amit annak idején idealista tizenévesként sikeresen be is nyaltam, elvégre első hallásra jól hangzik a definíciója:

 A liberalizmus, más néven szabadelvűség, gondolatok széles spektrumán alapuló eszmerendszer, amelyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt.

Az egyén szabadsága! Hát mi lehet ennél fontosabb? – gondoltam még 8-10 éve, de mára rájöttem, hogy például a köz, a társadalom szabadsága, mozgásterének biztosítása sokkal fontosabbnak kéne lennie annál, hogy elérjük azt, hogy mindenki annyit és úgy drogozzon, annyiszor és úgy élje ki devianciát ahogy azt ő szeretné. Igenis van egy felsőbb cél, egy felsőbb irányelv, aminek fontosabbnak kéne lennie, mint az egyén – néha elég groteszkül értelmezett – boldogsága! És igenis nagyon sok káros hatása van, ha egy efféle liberális irányvonal képes befolyással lenni egy nép történelmére! Meglátásom szerint egy liberális kormány tud(na) akkora károkat okozni, mintha mondjuk a szélsőjobb kerülne az ország élére – amire jelen állás szerint nagyobb az esély, mint eddig bármikor (ennek ellenére azért valószínű, hogy nem fog bekövetkezni, bár ha csökken az életszínvonal, nem jut elég étel az asztalra, akkor nem nehéz a néprétegekkel elhitetni, hogy márpedig erről a mocskos akárkik tehetnek, nem a világgazdaság állása). A stílusuktól is rosszul vagyok: él a sztereotípiagyűjteményemben egy fiatal főiskolát, egyetemet végzett réteg, akik ahelyett, hogy felelősségteljesen kiléptek volna az életbe (ahol aztán szembesülhetnek azzal, amit a kampánydalban is megénekelt Dorottya, hogy “a diplomájuk egyre inkább szart sem ér”) inkább egymás között kezdtek el szervezkedni mintegy kitolva az egyetem csodálatos bulizással, füvezéssel, és össze-vissza keféléssel teli éveit. Hangsúlyozom, ez egy sztereotípia, számomra kicsit ingoványos területre tévedek ezzel a kijelentéssel, de hátha igaz: a különféle hallgatói önkormányzatokban, egyéb egyetemi sejtekben magukat valakiknek tartó emberkékből kerülnek ki a TASZ, és egyéb civil szerveződések berkeiben magukat újra fontosnak érző örökifjak, akik az egyén szabadságát mindennél fontosabbnak tartva élik az életüket, elvégre egész életükben azt látták, hogy az önös szükségletek kielégítése a fontos, nem tartoztak még felelősséggel senkiért. Nna, ez az a réteg, amitől konkrétan rosszul vagyok: ezek az emberek olyan elveket vallanak, amik tőlem nagyon távol állnak. Például én nem mondom azt, hogy minden rosszért, ami az országban történik a cigányság a felelős, na de hogy pozitív diszkriminációban részesítsük őket, csak azért mert különben egyből rohannak az ombudsmanhoz… na ne. Egyenlő bánásmódot mindenkinek, ami alatt az értem, hogy se negatív, se pozitív előjellel nem lenne szabad kezelni embereket a tettük elbírálása során. A hazánkban dolgozó liberális erők pedig pontosan szöges ellentétben vannak mindezzel (a szélsőjobbos eszmék is, csak negálva), márpedig ez az amiben én hiszek. Ezért sem tudok tiszta szívvel örülni ennek a mozgalomnak, ezért nem tudok melléjük állni, pedig a rendszer nekem is egyre kevésbé tetszik.

Kérdés, hogy mégis mi a célja ennek az egésznek. Mivel civil szerveződésről beszélünk, ezért nem mondhatjuk, hogy az egész a jelenlegi ellenzék hadicsele volna (bár láttam már karón varjút), ráadásul még túl kicsi, túl kezdetleges az egész – tíz-tizenötezer tüntető ide vagy oda. Ha netán akkorára duzzadna (amit jelenleg még kétlek, ahhoz kurva nagy válságnak kéne jönnie), hogy fenyegetné a kormány működését, sőt netán meg is buktatná azt, akkor mi lenne a következő lépés? Ezek a javarészt liberális “gondolkodók” alapítanának kormányt netán az LMP-vel (csak zárójelben: Lehet Más a Politika… csak én érzem ezt a nevet jelen állás szerint könnyfakasztóan röhejesnek?) karöltve? Akkor már komolyan mondom inkább a Fidesz, pedig ilyen kijelentést csak nagyon végső esetben tennék. Szerencsére még nem tartunk itt, van mit ennünk (már akinek ugye), a hajléktalanokat meg ugyan féltucat rendőr állítja elő az őrsre a Józsefvárosban, de legalább biztosítva van nekik az éjszakai melegedő (papíron). Nekem sem tetszik a rendszer, de a váccpáörizmus sem. Nem találták még ki az irányzatot, amit tiszta szívvel magaménak tudni – talán épp’ itt az ideje, hogy nekiálljak megszervezni

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.10.27.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: borong, elmélkedés, helyzetjelentés, hosszú írás, politika, társadalom, társadalomkritika

Pedig a bácsi ilyen. Az albérleti szobám ablakára merőlegesen egy erkélysor húzódik a földszintig, aminek köszönhetően – ha akár csak hallás után – néha bepillantást nyerhetek vadidegenek hétköznapjaiba. Van például egy arc, aki szinte minden este tíz óra fele egy halk szisszenéssel búcsúztatja a napot. Úgy képzelem el, hogy ő egy harmincas egyedülálló nőcsábász, korrekt értékítélettel rendelkező, jó humorú, rendezett figura, aki természetesen sört nyit a teraszon esténként (nem, majd energiaitalt ). Mindezt a rendszeres szisszenésekből következtettem ki, és egészen biztos hogy igazam van.

Szóval a szomszédaim élete – legalábbis az a része, amit a teraszukon élnek – nyitott könyv a számomra, így a bácsi dohányzási szokásaiból is mindenre kiterjedő statisztikát tudnék készíteni unalmas perceimben, ugyanis akárhányszor kiül pöfékelni mindig elkapja a köhögés, annak is az a fajtája, amire a tüdőgondozóban már csak a fejüket csóválnák az egészségügyi dolgozók. A bácsi ugyanis beteg, nagyon beteg. Aki így köhög annak a tüdejében kilószámra rakódott már le a kátrány (“ekkora mennyiséggel utakat burkolnak” – mondta annak idején a felvilágosító órán az előadó), és egészen biztosan nagy nehézségeket okoz neki már a puszta levegővétel is. És mégis szívja tovább a cigit. Hiába nem kap levegőt, hiába köhögi ki a tüdejét, ő akkor is kiül rendületlenül. És amikor arra kelsz fel egy éjszaka során kétszer-háromszor, hogy az öreg megint csak tanúbizonyságát teszi, hogy bizony a kurva anyját az  indiánoknak, akik először kezdték el termeszteni ezt a szart, meg a spanyoloknak is, hogy behozták Európába, akkor nos… akkor kezdenek el keveregni az emberben azok az érzelmek, amiket a post elején említettem. Azért mellbe vágja az embert, amikor valaki ilyen kikerülhetetlenül hívja fel a többiek figyelmét arra, hogy most ő haldokol, de legalábbis folytatólagosan igyekszik véget vetni az életének éppen. Kurt Vonnegut írta egyszer, hogy az öngyilkosság legelegánsabb formája a dohányzás. Mindazonáltal, hogy egy értelmes faszinak tartom (tartottam) őt ezzel azért vitatkoznék: amit az öreg művel itt az erkélyen az minden, csak nem elegáns. Komolyan azt várom (nem szeretném, csak várom, tessék érezni a különbséget!), hogy mikor fog megszűnni a köhögés, az agónia ily gusztustalan jele, és végre viszik el a bácsit egy kórházba, ahol már várja a halálos ágya a csövekkel, a fehér lepedővel, a csipogó gépekkel… Azért valljuk be, hogy szar ilyen gondolatokkal birkózni úgy, hogy az ember elvileg otthon van (ami azért nagyon erős túlzás, minden ez az albérlet, csak nem otthon), távol a világ bajaitól, elvileg az életigenlést választotta életfelfogásául, és mindeközben folyamatosan külső ingerek emlékeztetik arra, hogy az ember mulandó. Nem kívánom az öreg halálát, de azt nagyon szeretném, ha nem köhögne soha többet az erkélyen. Nekem is jobb lenne, neki meg pláne. Félek, hogy egyikőnknek már túl késő változtatni.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.09.29.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: borong, elmélkedés, helyzetjelentés, komoly, sztori

- Menjetek csak előre, ketten befértek, de én bicajjal vagyok, és csak egyedül férnék be.

Erre ő közelebb hajol, és vigyorogva odasúgja:

- Menjél csak, minket órabérben fizetnek.

Erre persze én is elvigyorodtam, és egy köszi után beemeltem a bringát a liftbe.

Most azon gondolkodok, hogy milyen zárszó illene ehhez a sztorihoz: eresszek-e meg egy jó kiadós “ezértartezazországmertmindenkibaszikrendesenvégezniadolgát”-ot, vagy csak adjak hálát gondolatban a jóembernek, mert legalább egy kicsit feldobta a hangulatomat?

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.09.23.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: helyzetjelentés, sztori

tegnap tűz volt a szomszéd panelban az albérletem mellett. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor elhúztam a függönyt, és az a látvány fogadott, hogy dől ki a füst egy első emeleti ablakból, és éppen a helyszínre érkezik az első szirénázó tűzoltóautó. Aztán a második. Majd egy emelőkosaras verzió. Közben a reggeli napsütésben egyre komolyabb füstpamacsok terjengtek a levegőben. Nem láttam még ilyet élőben, így érdekes volt az a pár perc, amíg nézhettem őket (mert mennem kellett munkába): egyrészt ahhoz képest hogy kb. száz méterre voltak légvonalban még így is hallottam a CB-rádiójuk forgalmazását. Aztán pár perccel később azt is hallottam, amikor betörték az égő helyiség ablakát, és az üveg csörömpölve adta meg magát a nyers erőszaknak. Néhány perccel később pedig azon döbbentem le, amikor egy vérnyugdíjas mama a kis cekkerével a kezében úgy döntött, hogy ő most átvág a tűzoltók műveleti területén, mit számít neki, hogy az egyikőjük majdnem fellökte, a csirkefarhát nem fogja megvásárolni magát! Komolyan mondom az ilyen esetek érlelik bennem a meggyőződést, hogy az emberiség – egy része – megérett a pusztulásra, egész egyszerűen életképtelen, ostoba, és káros (ezt az érzést általában amúgy csak a Jersey Shore tudja kihozni belőlem). Később aztán – amikor már lent voltam az utcán – láttam, hogy egész korrekt kis tömeg verődött a tűzoltók köré, és mindenki tátott szájjal bámulta a fejleményeket. Most komolyan: ha netán egy összeégett embert (netán halottat) kellett volna kihozni a házból, akkor mit csináltak volna a tűzoltók ezzel a rengeteg bamba idióta birkával? Rendőrt kellett volna hívniuk, hogy elzavarják őket, és folytathassák a munkájukat? Bennem legalább volt annyi tapintat, hogy nemhogy nem mentem oda nézelődni, meg fényképezni, de inkább kerültem egy tömböt, nehogy bármilyen formában zavarjam őket a munkában (ugyanis a teljes utcát le kellett zárniuk az oltáshoz, amin szoktam menni dolgozni). Délutánra persze kiderült, hogy mi történt: egy (valószínűleg zárlatos) hűtőgép okozta a tüzet, és a konyha égett csak ki (állítólag, bár én láttam koromnyomokat a mellette levő szoba ablakánál is).

(forrás: langlovagok.hu)

 Éles váltás: az elmúlt pár hét sok változást hozott a kockulási lehetőségeimben: megkaptam a reálhozamomat (ami bőven kevés ahhoz, hogy bankba tegyem, de bőven sok ahhoz képest, mint amit jó pár AXA-s kapott, értsd: lovat részletre), amelyet egyből be is fektettem egy nVidia Gigabyte GTX560ti OC típusú videokártyába, és egy 500 wattos Chieftec tápba. Csak a miheztartás végett íme egy kép erről a csodáról, erről az informatikai műtárgyról, erről a gyönyörűségről:

A két ventis megoldás szerintem kajak menő, de ennél már csak a teljesítménye rajabb: jelen pillanatban minden játék fut fullra húzva 1280X1024-ben, ami azért baráti, legyen szó a GTA4-ről, a Crysis2-ről, a S.T.A.L.K.E.R. – Clear Sky-ról vagy a COD: Modern Warfare 2-ről. Cserébe viszont alig fért bele a házamba (amit ha jól emlékszem 4000 forintért vettem használtan, és szerintem megilletődhetett amikor belepakoltam ezt a szörnyeteget ), pláne hogy a vinyók még nem kilencven fokban elforgatva szerelhetőek bele, így az adatvinyóm egy vonalba került ennek a seggével, ami azért volt problémás, mivel a vinyónak az adat/tápkábeleit, és ennek a tápvezetékeit nagyon kicsi helyre kellett összezsúfolnom, amit csak tetézett a múlt századot idéző széles IDE-kábel, amit valahogy el kellett vezetnem, mert  a DVD-meghajtóm még ilyen oldskool technikát használ. Azért nagy nehezen sikerült összepasszítanom az egészet, nyomtam egy kövér power-gombot, driverfrissítés pipa, majd nyomtam egy duplakattot a már jó előre feltelepített GTA4 ikonján. Gyorsan be az options-be, mindent fel maxra… és végre elindult a JÁTÉK. Kis kitérő: kölyökkoromban csomó mindennel voltam úgy, hogy nekem sose lesz: azt hittem sose lesz csajom. Na az már van. Aztán – “kis” késéssel – végre van egy olyan gépem, amin minden elfut, ami frissen megjelenik, nem kell dühöngenem, hogy már megint kimaradok évekre valamiből… és bizony mondom néktek ez kurva jó dolog – még annak a fényében is, hogy tudom hogy a videokártya olyan, mint az autó: abban a pillanatban, hogy megvetted máris kevesebbért tudnád csak eladni, ráadásul sokkal. Sebaj, 2-3 évig nyüstölöm majd ezt, aztán eladom 6-7000 forintért – még így is megéri az a rengeteg élmény, amit nyújtani fog az idők során. Visszatérve a GTA4-re: bármennyire hihetetlen, de a négy giga DDR3-as RAM-om, meg a négy magos Athlon (Phenom? mindig összekeverem, amelyikben nincs L3-as cache) procim ellenére bazmeg képes kicsit beakadozni főleg amikor mondjuk az agyonzsúfolt autópályán száguldok szembe 50-60 autóval. Ezt a mocskosmód összegányolt portolás számlájára lehet írni (ugyebár XBOX360-ról lett átírva annak idején), ugyanis más húzónevek (lásd a listát pár sorral feljebb) röccenés nélkül képesek megbirkózni a poligonokkal. Persze a játék az esetek 90 százalékában bőven hozza a 25 FPS-t, szóval nem teszi zavaróvá, esetleg élvezhetetlenné az ártatlan járókelők lekéselését, illetve fejbelövöldözését a probléma, de mégiscsak kihozza az embert a sodrából amikor egy 2-3 éves játék ilyeneket produkál – komplexitása, szépsége ide vagy oda.

Apropó komplexitás (és még mindig a GTA4-ről beszélek): pont amiatt mert a játék hihetetlenül összetett előfordulnak benne orbitális nagy hülyeségek, és vicces jelenetek (elég csak rákeresni Youtube-on a “GTA4 funny compilation” kifejezésre). Az első vicces dolog amivel találkoztam az az volt, amikor Nico (főhősünk) egy elegáns mozdulattal bedugja a kabátjába a Molotov-koktélt. Égő állapotban. Aztán pár órával később azon fordultam le majdnem a székről a röhögéstől amikor éppen motoron vittem a lúzer-balfasz-beszari öcsémet (akit Roman-nak hívnak csak a teljesség kedvéért), éppen nagy eszmecserében vannak a műcsöcsök, és Amerika egyéb jellegzetességeit taglalva, amikor egy elhibázott kanyarnál akkorát taknyolt a két figura, mint egy ház, majd Roman a laza hat méteres esés után feltápászkodott, és – mintha mi sem történt volna – folytatta a mondandóját ott, ahol a baleset miatt kénytelen volt félbeszakítani. Hasonlóan mókás volt az is, amikor a barátnőmmel (hja, mert lehet az is, mint a San Andreas-ban a “forever alone” playereknek) autókáztunk éppen dartsozni, amikor egy khm… véletlen baleset folytán sikerült néhány járókelőt röppályára állítani a motorháztető segítségével, mire ő sztoikus nyugalommal ült tovább mellettem. Biztos besokkolt, vagy nem tudom Ezek elég röhejes dolgok, viszont egy csomószor bebizonyosodott a játék alatt, hogy a készítők (majdnem) mindenre gondoltak: remek ötlet például az, amikor elcseszünk egy küldetést, akkor az autókázás alatt például nem ugyanazt a párbeszédet kell újra és újra (és újra és újra, ha valaki tényleg nagyon szerencsétlen) végighallgatnunk, hanem a készítők bizony vették a fáradtságot, és többet is rögzítettek belőlük! Az efféle dolgokat én nagyon nagyra tudom értékelni: amikor nem csak a fő csapásirányt dolgozzák ki, hanem felkészülnek minden eshetőségre, apró, ámde kidolgozott nüanszokkal van tele a játék, amelyekkel esetlegesen soha nem is fognak találkozni egyes játékosok, pedig végigtolták a fő küldetésszálat! (Jó példa erre a Fallout 3-ban az Oázis: Csabi barátom végigvitte úgy, hogy ott nem is járt, pedig nem kicsit elképesztő a büdös nagy pusztaság, meg a romok közepette egy talpalatnyi zöldterület – engem annyira sokkolt, hogy annak idején demotiválót is csináltam belőle.) Ennyit a GTA-ról, ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki még nem kerített sort rá: mocskos nagy játék remek hangulattal, és ráadásul még videovágója is van neki, amivel ilyeneket lehet rittyenteni.

Úgy látom ez az ömlesztés több részletben fog megtörténni, ráadásul pont a trollface-es mémekről nem esett szó. Sebaj, majd legközelebb!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.08.25.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: game, helyzetjelentés, hosszú írás, kockulás

Hölgyeim, és uraim, engedjék meg hogy bemutassam Önöknek a kommentelési szolgáltatást, amely mostantól üzemben van a blogon! Mától működik, és minden tekintetben túlmutat az eddig használt csúnyácska megoldáson a motor, melynek neve DISQUS, és most hogy végre úgy-ahogy bekonfigoltam úgy érzem, hogy már régen meg kellett volna lépnem ezt. Csak pár vonása, ami miatt szerintem maradni is fog:

• szebb. Sokkal.
• lehet kommentelni Facebook-os/Google-es/Twitter-es stb. account-okkal is
• lehet kommentelni vendégként is (bár sajnos ez esetben úgy fest, hogy a blogon életükben először hozzászólók alapértelmezett előzetes moderációja nem működik, viszont a válaszidőm mint egy éhes karvalyé, mindjárt kifejtem miért)
• lehet lájkolni egymás hozzászólásait(!!!4)
• szépen egymás alá thread-elve lehet egymásnak válaszolni (ez eddig is így volt, csak a “szépen” hiányzott belőle)
• kezeli a gravatar-os profilképeket is, ergo ha vendégként szólsz hozzá azzal a mailcímmel amit ott megadtál, akkor a kis képed meg fog jelenni (update: sőt, még profilt is generál a cucc, az avatar-ra kattintva megnézhető)
• lehet flagelni egymás nem túl kulturált hozzászólásait (bár szerencsére a blog nem vált trollgyűjtővé, és úgy fest jó darabig nem is fog – hacsak nem fogok valamiféle csoda folytán Index-címlapra kerülni)
• lehet képeket(!!) csatolni a hozzászólásokban (szóval ha találsz valami gusztustalant a fórcsenen akkor ízlésesen dekorálhatod vele a kommentedet)
• ha youtube-os linket írsz a kommentbe az megjelenik kis bélyegképként is
• van lehetőség össze-vissza rendeztetni a hozzászólás-folyamot (legrégebbiek előre, legújabbak előre, legviccesebbek előre, legnagyobb baromságok hátra)

Az alábbi vonásai pedig az én életemet könnyítik meg:

• van app-ja telefonra (egyelőre csak Androidra konkrétan), amivel bárhol tudom törölni amikor kurvaanyáznak csekkolni, ha új komment jött, és egyből tudok rá válaszolni is (ez növeli a fentebb említett válaszidőmet )
• csecse adminfelülete van, kész élmény használni

Egyelőre úgy érzem minőségi csere volt, nem véletlenül használja a külső kommentrendszert használó weboldalak több mint 75%-a ezt (legalábbis ez a felmérés erre az eredményre jutott).

Amúgy – ha már így belemelegedtem a hegesztésbe – rendbe raktam még egy régóta húzódó problémát az oldalon: a választható Twentyeleven téma oldalsávjáról hiányzott a témaváltó menü, ergo ha átváltottál rá nem tudtál visszaváltani (maximum a vonatkozó cookie törlésével). Jelentem ez is működik mától – egészen a következő WordPress frissítésig, ami majd jól felülírja amit módosítottam a kódban

(Visszatérve a DISQUS-ra: köszönet a hongkiat.com-nak, hogy újra eszembe juttatta ezt a remek tool-t! )

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.08.19.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: helyzetjelentés, örülünk, szolgközl, wordpress