helyzetjelentés | Ráktalicska - 2. oldal

Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Könyvek és szörnyek

Posted by JonC On június - 4 - 2015 3 hozzászólás

Hey brother, happy returns
It’s been a while now
I bet you thought that I was dead

Bizony mondom néked pedig nem, és nem is tervezem egyhamar. A blog ugyan tetszhalott néha, de én aktívkodom ezerrel – milyen kár, hogy azt ti nem feltétlenül látjátok. A legutolsó post óta eltelt időben pedig csomó minden történt velem, úgyhogy essünk is neki az összefoglalónak (ja igen, ez a szösszenet deklaráltan valamiféle helyzetjelentés akar lenni, ha eddig nem sikerült volna leesnie).

Kezdjük mondjuk a könyvekkel: sudribunkó interneten és hülye videojátékokon szocializálódott kocka létemre egész sokat sikerült mostanában elolvasnom, ráadásul úgy, hogy eleinte direkt utaztam azokra, amelyeket valamiért örök érvényűnek tart a T. emberiség, és amelyek ismeretében nyugodtan el tudok beszélgetni a leglelkesebb bölcsésszel is. Ilyen volt például a

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita: állítólag ez egyes középiskolákban kötelező olvasmány, de nekem kimaradt. Annyit azért hozzátennék ehhez a tényhez, hogy ha csak ilyen szórakoztató, szürreális és zseniális könyvek kerültek volna a kötelezők közé, akkor talán több fiatallal sikerült volna megszerettetni az olvasást. (Persze kinek mi a szórakoztató, sokan utálják például a Kőszívű ember fiait, pedig szerintem egész jó kis regény az.) A könyv a Mester, Margarita és maga a Sátán sajátos viszonyára épül, amely során embereknek veszik nyoma, néhányan megőrülnek, egy kandúr kétlábon jár, hogy-hogynem egy moszkvai színház környékét félmeztelen nők lepik, és néhány zseniálisan megfestett fejezetben még Poncius Pilátus lelki gyötrődésének is szemtanúi lehetünk, miután keresztre feszíttette Jézus Krisztust. Mindezt pazar humorral és helyenként kellően elborult groteszkséggel fűszerezte az író. Én élveztem.

J. D. Salinger: A zabhegyező: no ezt már fogósabb kérdés volt bekategorizálnom a jó vagy rossz könyvek közé: értem én, hogy bámulatos írói tehetséget igényel érdekessé tenni egy viszonylag átlagos amerikai kamasz három napjának elbeszélését, és alapvetően ez sikerült is, de valahogy hiányoltam a történeti szálat a különféle események mögött. Oké, hősünket a negyedik gimnáziumból tanácsolják el, és három napra úgy dönt a maga ura lesz – és ennyi, ez a sztori. Persze ahogy ez a három nap telik felér egy betűkbe öntött festménnyel: az első számú elbeszélés nagy része monológ, rengeteget megtudunk a főhős gondolataiból, családi hátteréből, az őt körülvevő világról, ami magában működőképes, csak nekem néha mégis kevésnek tűnt. Ennek ellenére nem rossz, sőt amikor titkos hazalátogatása utolsó perceiben elbőgi magát a kishúga szobájában az kifejezetten hatásos jelenet volt.

Éééés akkor éles váltás:

Andy Weir: A marsi: ez már kevésbé klasszikus, ámde annál szórakoztatóbb darab. Adva vagyon egy Mark Watney nevű űrhajós, aki a harmadik-negyedik Mars-expedíció során balesetet szenved, a szkafandere kiszakad, az életjelei a nullára csökkennek, ezért a társai otthagyják a bolygón. Ezek után elég meglepő élmény lehetett a számára, amikor pár óra eszméletvesztés után újra magához tért, és konstatálta, hogy egyedül maradt a büdös nagy vörös kősivatagban… Szerencséjére ellátmánya akad – viszonylag – bőven, úgyhogy nekiáll berendezkedni a túlélésre. Eleinte még azt sem tudhatja biztosra, hogy van-e értelme minél tovább nyújtani az életben töltött napok számát, de ő nem adja fel – és milyen jól teszi, ugyanis… de nem spoilerezek. A történet párhuzamosan fut a NASA és hősünk szemszögéből, így láthatjuk mindkét oldal működését: milyen az, amikor egy gigászi vállalatnak kell gyorsan cselekednie, és milyen az, amikor megfelelő technikai és tudományos háttérrel rendelkező hősünk a semmi közepén is megteremti a túléléshez szükséges eszközöket. Izgalmas, humoros és – amennyire meg tudom ítélni – technikailag hiteles könyv, amiből akár tanulni is lehet az űrkutatás gyakorlati oldaláról.

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033: az atomcsapás utáni moszkvai metró bájos miliője nem ismeretlen a számomra: annak idején még írtam is az ebből a könyvből készült játékról (olvasható itt). Amire emlékszem, hogy már akkor is tetszett az alapkoncepció, és az az atmoszféra amit kihoztak belőle a készítők, úgyhogy nem meglepő, hogy nemrég nekiálltam a könyvnek is. Még nem értem a végére, de pár aspektusát már meg tudom ítélni: nem az az irodalmi igényességű megfogalmazás, viszont az olyanoknak mint én (akik a játék újrajátszására készülnek éppen) rengeteg érdekes adalékkal szolgál a moszkvai metróhálózat működését, és rejtélyeit illetően. A sötéten tátongó alagutak, a metró alatt mélyen húzódó szervizjáratok, az elhagyatott állomások csendje van annyira érdekes helyszín, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni Artyom kalandjait a Polis-ba jutással. Nem mellesleg hatalmas élmény úgy haladni a sztorival, hogy közben a kezed ügyében mindig ott van egy – a könyv világához adaptált – moszkvai metrótérkép kinyomtatva – enélkül ugyanis nem fogod érteni, hogy melyik állomás milyen összeköttetésben van a többivel, és hogy hősünk miért éppen arra tart amerre.

Ennyit a könyvekről, következzenek a játékok: legfontosabb megemlítenivaló a Killing Floor 2 megjelenése, amelyet a megjelenés napja óta tolok (most éppen 47 órám van benne). A pár órás játékról készült gameplay-em itt tekinthető meg (aki képes végignézni az kap tőlem egy baráti vállveregetést – virtuálisan):

Amiért nehezen megunható az a – most már négy, megjelenéskor csak három – map az az, hogy olyan harci jeleneteket láthatunk, amilyeneket máshol sehol (legalábbis én még nem láttam ehhez foghatót): csodálatosan belassítva szakadnak a fejek, fröcsög a vér, szállnak a levegőben a sörétek és a lövedékek, miközben a szűkebb átjárókban halmok képződnek a lelőtt szörnyek hulláiból, amelyeket félrelöködve próbálnak a bloat-ok a közelünkbe férkőzni, hogy jól beterítsenek savas kannás boros hányással. (Apropó szörnyek hullái: a mennyiségüket a …\Documents\my games\KillingFloor2\KFGame\Config\KFGame.ini elérési úton található file-ban a MaxDeadBodies értékének növelésével lehet tuningolni – olyan 50 környékén már jó nagy rumli tud lenni a későbbi körökben, cserébe eszi az FPS-t rendesen.) Egy-egy gránát után csak úgy röpködnek a testrészek, a szörnyek néha nem csak úgy spawnolnak bele a nagyvilágba valahol, hanem különféle nyílásokból (csatorna, stb.) másznak elő… Zseniális. Ha hozzávesszük, hogy végre nem több éves project maxra fejleszteni a különféle kasztokat (nem vicc, az első részben 206 órányi játékkal csak a sharpshooter-rel voltam maxon – ahogy a fenti videóban is említettem), és öt szintenként még valami speciális skill-t is választhatunk akkor még a motivációval sincs gond. Egyelőre csak négy kaszt van implementálva, de a készítők ígérik erősen, hogy év végéig mindent belepakolnak a játékba, amit csak kell: új pályák, fegyverek, ésatöbbiésatöbbi. Már most jó, de csak jobb lesz.

Hirtelen elfogyott a lendület, pedig még az EHP upgrade projectről nem is meséltem, amit egy hattagú ERP landscape-en éppen nyomok. Na sebaj, majd legközelebb. Most megyek szörnyeket gyilkolni halomra, sziasztok.

Életjel

Posted by JonC On december - 2 - 2014 3 hozzászólás

Úgy döntöttem, hogy nekiállok megírni az utóbbi hetek-hónapok történéseit, és közben hátha eszembe jut valami érdemleges is, és nem veszek el az unalmas mindennapok eseményeinek (lehet azokat egyáltalán eseménynek nevezni?) taglalásában. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már zavaró, talán pont ez gátol meg az összeszedett, egy témára koncentráló posztok írásában mostanában. Erre persze egyszerű megoldás lehetne valami játékról írni, de egy kicsit unom ezt a témát is (súlyosbító tényezőként nem szeretek negatív véleményt megfogalmazni ezért óhatatlanul is csöpögésbe torkollik minden kritikám).

Azért kezdőgondolatnak megteszi ez a téma is. Az utóbbi időben kicsit alábbhagyott a nagy Borderlands 2 őrület, így másfél hónap napi x óra játék után már talán illett is neki. Az van, hogy – minden érdeme elismerése mellett – ez mégiscsak egy harcközpontú, lineáris, történetet csak helyenként felmutatni képes – mondjuk ki – SEKÉLYES cucc, amivel kapcsolatban néha úgy érzem, hogy hülyeség volt több mint száz órát belefeccölni. Ami miatt ez mégis így alakult azt már elemezgettem a szeptemberi postomban, de az élvezetes, ámde mégiscsak egy kaptafára épülő harc, és a vicces beszólások csak ideig-óráig tudtak lekötni. Ez szerintem teljesen normális dolog, az ember idővel úgyis továbblép, akármennyire is jön be neki egy adott cucc (kivételt képeznek talán az igazán függő WoW-osok).

Ami még sok figyelmemet kötötte le mostanában az a bontakozó ellenállás Viktorral és díszes kompániájával szemben, valamint az egyre vadabb ötletek, amelyekkel az állam próbál belenyúlni a mindennapi életünkbe súlyosbítva az egyre elképesztőbb közép- és hosszútávú tervekkel velünk kapcsolatban. Anélkül  hogy markáns véleményt fogalmaznék meg (és mindjárt ki is fejtem miért nem teszem) két érdekes jelenséget figyeltem meg magamon a történésekkel szemben:

  1. kezdem az egészet showműsorként felfogni: az Indexen felül az éppen aktuális bicskanyitogatóan cinikus nyilatkozat valamelyik politikustól, de kicsit lejjebb tekerve máris láthatjuk, hogy ki kivel baszott a legújabb Való Világban. Kezdem úgy érezni, hogy nem csak a közös címlap köti össze ezt a két szeletét a valóságnak, hanem az is, hogy mindkettő arra szolgál, hogy a T. Állampolgárnak legyen min csámcsognia. Továbbgondolva: igen, szerintem tökéletesen súlytalan, és valódi következmények nélküli az is, hogy mit mond Lázár Jani, és és az is, hogy Kim Kardashian megmutatta a nagy olajozott seggét az interneten.
  2. kapcsolódik az előzőhöz: kezd a szkepticizmus annyira elhatalmasodni rajtam, hogy lassan már semmit nem hiszek el abból, amit a hírekben látok vagy olvasok. Annyi abszurd fordulat után, amit az országunk bölcs politikusai szolgáltattak nekünk az elmúlt kurva sok évben lassan kezdem elveszteni a realitásérzékemet, és kezdem úgy érezni, hogy ez az egész csak egy színdarab, egy Monty Python Show – Hungarian Edition, és igazából nem is gyűlöli egymást a két oldal, csak fenn kell tartani a feszültséget bármi áron, hogy a T. Szavazó ne kezdjen el unatkozni, mert még a végén használná az agyát a rá szakadt fene sok szabadidőben – az meg senkinek sem jó, az uralkodó réteg tagjainak legalábbis biztosan nem. Kicsit általánosabban szemlélve a dolgot már lassan azt sem hiszem el, ami a világpolitikai színtéren történik: kis túlzással kezdek egyre kevesebb hitelt adni annak, hogy Putyin tényleg ott van Ukrajnában, hogy tényleg a tálibok rombolták le a WTC-tornyokat, és hogy amit a történelemkönyvek írnak mondjuk Hitlerről az valóban igaz. Ennek a nem teljesen normális állapotnak két módon vethetnék véget: vagy újra visszabújnék a mainstream média által sugallt nézőpont feltétel nélküli elfogadásának langymeleg homályába, vagy áttérnék a sötét oldalra, és – mivel megingott a hitem a mindenki által elfogadott tényekben – csatlakoznék a konteó-hívők egyre népesebb táborához. A kettő között lebegés nem egészséges, harmadik út pedig nincs – legalábbis úgy, hogy az életem nagy részét egy 100 kilométeres körben élem le, és csak a híradásokból, valamint a különféle megmondóemberek blogjaiból tudok tájékozódni. Egyelőre egyre több kétkedéssel nézem, ahogy megpróbálnak ide-oda manipulálva egyes irányzatokat/embereket/pártokat/eszméket rossznak vagy jónak feltüntetni érdekektől vezérelt médiumok, és ez egy kicsit kikészít. Kicsit olyan, mintha egy általad szeretett ember hirtelenjében elkezdene a szemedbe hazudni, és te tökéletesen tudod hogy miért teszi, és azt is hogy ő azt hiszi, hogy neked sejtésed sincs az igazságról.

Éles váltás: van új Képzelt Város szám, tessék meghallgatni:

Ja és ha már zene: rájöttem, hogy Steven Wilson egy nagyon nagy zseni (többek között ő a Porcupine Tree nevű zenekar énekese, bár azt most pihenteti egy kicsit), és az utóbbi hónapokban ronggyá hallgattam a “The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” című albumát. Nehezen emészthető lemez, nagyon sok jazz, fúvós, és komplex dobtéma került bele, nem az a kellemes tingli-tangli háttérzene, de én imádom. Nehéz lenne egy dalt kiválasztani róla, de azért megpróbálom:

(Ez ráadásul koncertfelvétel, és nagyon hangulatos.)

Akartam még érinteni a témát, amit a felvezetőben említettem (azaz az unalmas kis életem történéseit), de aztán jött helyette egy magvas gondolat: ahogy az ember egyre idősebb lesz egyre több minden történik a fejében, és egyre kevesebb az életében. Na jó, ez talán nem mindenkire igaz, de rám igen: egyre többet gondolkodom az élet nagy dolgain miközben egyre kevesebb eseményről tudok beszámolni a mindennapjaimmal kapcsolatban. Azért pár apróság volt: pár hete például elmentem Pestre egy állásinterjúra, ami meglehetősen érdekes élmény volt az életemben (spoiler: nem vettek fel). Kezdődött azzal, hogy a HR-es hölgy három perccel a megismerkedésünk után már lebukott egy… füllentéssel előttem. Az volt ugyanis, hogy a cégnél ahova jelentkeztem ismertem egy srácot, aki oda is jött hozzám, amikor az előtérben várakoztam. Tudtam, hogy egy amerikai manager és a már említett HR-es fognak velem beszélgetni, így is készültem (értsd: egész nap azon görcsöltem, hogy nem-e fogok beégni az angol nyelvű beszélgetés alatt). Szóval jött a haverom, mondom neki, hogy már pár perc késésben vagyunk. Erre közli, hogy “ja igen, az X (az amerikai) az emeleten rohangászik fel-alá, gondolom tárgyalótermet keres éppen, ahol le tudtok majd ülni”. Ő el, én meg vártam tovább illedelmesen. Egyszer csak megjelent a hölgy egyedül, bocsánatot kért a késésért, majd közölte, hogy X ma sajnos nem tud velünk tartani, mert otthon fekszik betegen. Ennél a pontnál egy pillanatra az arcomra fagyott a mosoly, de úgy döntöttem, hogy talán nem lenne jó a kapcsolatunkat egy lebuktatással kezdeni – utólag mondjuk már sajnálom, hogy kihagytam a ziccert. Amúgy meg Budapest rulez, a hármas metró se gyulladt ki alattam, a Duna és a budai hegyek is gyönyörűek voltak az Árpád-hídról, sőt még egy normális BKKV-ellenőrbe is sikerült belebotlanom, aki kedvesen elmagyarázta a vidéki suttyónak (nekem) az átszállós jegy érvényesítésének helyes módját.

Úgy döntöttem, hogy életjelnek éppen elég lesz ez a post, úgyhogy ide most teszek egy pontot: pont.

Boldog Halál Banda

Posted by JonC On március - 27 - 2014 3 hozzászólás

Állok a konyhában, és éppen mosogatom azt a három tányért, ami felgyűlt a hét folyamán. Este van, egyre sürgetőbb a gyomromat mardosó éhség, ezért arra próbálok koncentrálni, hogy minél előbb túlessek azon, amit éppen csinálok, és végre nekiláthassak annak a szardíniakonzervnek, amit délután vettem. Ekkor kúszik be a fejembe a következő dalszöveg dallamfoszlányokkal együtt:

Pusztul a világ mindennek vége
Megy a bűnbe a részegségbe
A dolgoknak természete lett
Tudat alatt és tudat felett

Ki ad vissza egy csöpp tisztaságot?
Nyugalmat és biztonságot
Romantikát! Egy kis romantikát!
Egy fejlődésmentes galaktikát!

Azon tűnődöm mennyire fogékony is az ifjú elme kamaszkorában! Akkoriban sok mindent faltam, amit ma már nem: könyveket, zenéket, tanultam programozni, gitározni, pályát tervezni… Akkoriban hallottam ezt a számot is egy – emlékszem – fekete kazettáról. Emlékszem, a zenekar neve Happy Dead Band volt. Most hülyén érzem magam, ugyanis kiderült: csak be kellett volna pötyögnöm a nevüket a Google-ba, és másodperceken belül információkhoz juthattam volna a múltam egy darabkájáról. Talán kár is volt rákeresni. Mindenesetre fura érzés volt harmincéves fejjel állni a mosogatónál, és tűrni, ahogy elborít egy tizenöt éves hangulat.

Ideiglenes parkolópályán

Posted by JonC On november - 26 - 2013 2 hozzászólás

Több szempontból is tanulságosnak ígérkezik ez a hét, amelyet szabadságon töltök. Egyrészt talán évek óta először próbálom túlélni úgy, hogy nincs kéznél az asztali gépem, amely tömve van játékokkal, filmekkel; másrészt pedig a napjaim nagy részében előreláthatóan egyedül kell lennem. A hosszú magányos órák elviselésében társam mindössze egy laptop adatkorlátos internetkapcsolattal (2013-at írunk!!), és a telefonom. Ja, meg egy nagyon jó könyv, (Christopher Moore – Te szent kék!), egy tucat képregény a gyerekkoromból, és a telefonom. És ennyi. Szegény én, micsoda szenvedések várnak még rám, míg végre eljön az áldott hétfő, és végre visszamehetek dolgozni… Persze viccelek, mégis tény, hogy az egyik tanulságot pont ebből a digitális Kánaánból való kitaszítottság szolgáltatta a számomra: tetszik vagy sem a produktivitásom (amely leginkább a blogon mérhető le, azaz a postok számán) nagyban függ attól, hogy abban a kényelmes helyzetben vagyok-e, hogy egy ikonra duplakatt után oszthatom-e a fejeseket avagy sem. Túl könnyen csábulok el, ha ez a lehetőség adott, és túl könnyen teszem le magam a blogolás melós, ámde az alkotás örömét adó elfoglaltságáról.

Tanulságos lesz azt is végigkövetni, hogy hogyan fogom bírni az átlagosnál többet egyedül töltött időt. Sima hétköznapokon ugye ott vannak a kollégák reggel nyolctól délután ötig, utána pedig jöhet a jól megérdemelt lövöldözés, amely közben végig telefonos kapcsolatban vagyok a barátnőmmel. Nem mondanám túl magányosnak magam. Ez a hét viszont másképp’ fest, de egyelőre profin kezelem a helyzetet: szól a zene, próbálkozom kicsit gatyába rázni a laptopon a Linux-ot, mosogatok, főzök, és rengeteg postot, hírt olvasok a neten. Apropó Linux gatyába rázás, mi sem jellemzi jobban eme operációs rendszer könnyű kezelhetőségét, és a végletekig cizellált felhasználóbarátságát, mint a következő kép, amely azt ábrázolja, ahogy éppen a Chrome-ot (bocsánat, Chromium-ot) próbálom frissíteni:

Mint látható semmi okom az unatkozásra – legalábbis egyelőre. Aztán meglátjuk mi lesz még péntekig. Amúgy voltam már hasonló helyzetben tavaly decemberben (nem, nem úgy értve hogy akkor is Chromium-ot kellett frissítenem, hanem általában): akkor két hetet kellett szabadságon töltenem, ráadásul nem is egyedül. Ennek ellenére a második hét végére szabályosan depressziós lettem a semmittevéstől, hiába volt minden körülmény adott a pihenéshez (asszem egyedül pénzem nem nagyon volt). Már vártam, hogy visszamehessek dolgozni. Ez akár sértő is lehetne a környezetem számára (elvégre micsoda dolog leírni, hogy szarul érzed közöttük magad, és inkább visszamennél az albérletbe, ahol egyedül vagy egész héten), de szó sincs ilyesmiről, egészen egyszerűen megőrjített a semmittevés. Ez persze tök jól hangzik, meg egy sztahanovista munka hőse képe bontakozik ki belőle, de ez sem teljesen igaz rám: láttam már nálam sokkal munkamániásabb embereket is (akár a közvetlen kollégáim körében is), mégis hiányzott már a meló a második otthonüléssel töltött hét után. Persze ha ezt az időtartamot mondjuk egy kis síelgetéssel, vagy óceánjárón koktélszürcsölgetéssel töltöttük volna, akkor gondolom én is könnyebben viseltem volna az egészet. Persze úgy nem nehéz – az igazi hard fokozat az, ha pénz nélkül kell kibírnod, hogy egyik napról a másikra üresjáratba kerülsz. A very hard meg talán az, amikor ugyanilyen hirtelenséggel válsz munkanélkülivé, és tudod, hogy nincs semmiféle dátum, amikor visszamehetsz a munkahelyedre. Jelen pillanatban kevés durvább kínzást tudnék elképzelni annál, mint hogy kirúgjanak, és mondjuk hónapokig kelljen reménytelenül kajtatnom a munka után, közben meg ne legyen pénzem kajára, meg rezsire. Mondjuk volt olyan kegyes a sors, hogy eddig nem hozott huzamosabb ideig ilyen helyzetbe: anekdotikusan szoktam mesélni, hogy milyen volt, amikor a mostani cégemhez kerültem: egy szép pénteki napon behívattak az előzőnél a főnöki irodába, megköszönték a munkámat, és odaadták a papírjaimat, amelyekkel munkakeresési járadékra tudok jelentkezni a hivatalnál. Én meg csak vigyorogtam, mert tudtam, hogy hétfőn megyek felvételizni az új helyemre. Fel is vettek sikeresen, onnantól számítva két héttel később kezdhettem is – ezt a közbenső időszakot kitöltöttem azzal, hogy 39 fokos lázzal feküdtem az ágyban, de ez már másik történet. Azóta sem voltam beteg, ezt le is kopogom. Munkanélküli meg pláne nem – egy lekopogást ez is megér szerintem.

Jól kipöfékeltem magam

Posted by JonC On november - 26 - 2013 3 hozzászólás

Bő öt éve egy slukk cigit se szívtam (nem kívánom ezt a kijelentést pontosítani, bár lehet hogy kellene), ma éjjel mégis azt álmodtam, hogy szívom a szálakat egymás után, közben meg nyugtatgatom magam, hogy “ugyan, csak ez a pár doboz, utána ugyanúgy leteszem, mint annak idején, semmiség az egész, na gyújtok még egyet”. Annyira életszerű volt az egész, hogy reggel bűntudattal, és számban a dohányfüst ízével keltem.

Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogok még ilyeneket álmodni. Ja, és bele se merek gondolni milyen lehet egy leszokott heroinista élete, ha nekem még mindig okoz efféle utórezgéseket a dohányos korszakom.

Öt ok, amiért nagy a kuss mostanában

Posted by JonC On november - 22 - 2013 3 hozzászólás

Killing Floor: az évek óta tartó kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított szerelem az utóbbi hetekben újra fellángolt. Köszönhető ez az új pályának (a Tripwire feji tovább a tehenet, Istennek hála), és az elmúlt pár hónapban kijött fegyverpackoknak, amelyek közül egyet volt lehetőségem óccsóért beszerezni, és kipróbálni. Ugyan a legújabb frissítéssel is érkeztek új eszközök amelyeket a szörnyhordák megregulázására használhatunk, de azokat nem fogom 4-5 euróért megvenni, majd csak ha le lesznek árazva az is biztos. A szórakoztató headshotolást a multira hegyezett játékokban ritkán tapasztalható félelemérzettel vegyítő csodáról írt postomat ezen a linken találhatjátok.

killingfloor
Medvedisznóember bácsi épp’ meg akar cirógatni, nekem meg üres a táram

Far Cry 3: pár hónapja már említettem, hogy készül a post erről a játékról (konkrétan másfél A4-es oldalt írtam tele az impresszióimmal miközben toltam), de ez egyelőre késik – annyi már egyszer biztos, hogy ha egyszer el tudok jutni egy ilyen gyönyörű szegletébe a Földnek, akkor tuti ott is fogok ragadni, életem végéig marihuánatermesztésből fogok élni, és tisztes jólétben fogom felnevelni a hat gyerekemet egy dzsungellel borított völgy fölé magasodó szirtre épített kis faházban. Esténként kiülök majd a teraszra megnézni a sziget peremén túl elnyúló óceán felett lenyugvó napot, miközben egyik kezemben a sörétest fogom szorongatni (a kurva komodói sárkányok miatt), a másikban meg egy pohár csempészwhisky-t. Ja, és hogy a quadozást ki ne felejtsem: mindenhova azzal fogok járni.

farcry3
Ez itt bizony a grafika

Euro Truck Simulator 2: gondolta a franc, hogy pont egy olyan játék fog hosszú időre lekötni, amelynek az a célja, hogy minél élethűbben utánozzon egy olyan munkát, amelynek különös ismertetőjele az, hogy olyan kurva unalmas, hogy abba konkrétan bele lehet halni (ugye elég, ha csak elalszol, és máris kész a baleset), de érdekes módon mégis működik a dolog: azt kell hogy mondjam, hogy kamiont vezetni nagyon nagy flash, hiába nem tűnik annak. Megvan a sajátos bája annak, hogy éppen Lengyelország valamelyik autópályáján csapatod 120-szal az általad tuningolt Scania-val, miközben elered az eső, a lemenő nap sugarait pedig sötét felhők takarják el. Felnyomod a tompítottat, bekapcsolod az ablaktörlőt, és hatalmas satufékkel még épphogy le tudsz rongyolni a majdnem elvétett lehajtón. Persze ha elvéted, akkor – akár a valóságban – esetenként jól meg is tudod magad szívatni, ugyanis az ily módon beiktatott kerülőnek hála nem biztos, hogy határidőre le tudod szállítani az árut. A teljesített fuvarokból befolyó pénzeket a kamionjaid (oppardon: nyerges vontatóid) festésére, felfüggesztésére, lámpáira, kerekeire, motorjára, egyszóval: mindenére fordíthatod, illetve további gépek vásárlásával ,és sofőrök felvételével tovább tudod bővíteni a cégedet. Emellett még egy kis RPG-vonás is feltűnik a játékban, ugyanis XP-t kapunk minden sikeresen leszállított rakomány után, amelyet újabb és újabb fajta áruk, fuvartípusok unlockolására használhatunk. Szóval indokolt a játékot érdekesnek, és lebilincselőnek titulálni hiába nem lehet senkit jól fejbeheadshotolni.

eurotruck2
“Nahát, milyen gyönyörű kamion!” – gondolta pixelarcú apu, majd tovább bandukolt a büdös nagy /dev/null felé.

Dirt 2: két dolog szerencsés együttállása volt szükséges ahhoz, hogy én fél óránál többet töltsek egy autóversenyes játékkal: egyrészt gombokért tudtam venni egy példányt magamnak ebből a mókából, másrészt pedig egy bő hete boldog tulajdonosa vagyok egy Xbox360 gamepadnak is. A kettő együtt kifejezetten élvezetes: a Colin McRae (béke poraira) nevével fémjelzett sorozat második részében buggy-kkal, versenyautókkal, dzsipekkel, és egyéb négy kerékkel rendelkező gépekkel kell lenyomni a többieket, és lehetőség szerint elsőként érkezni a célba. Ennek elérése billentyűzetről – finoman szólva – nehéznek bizonyult, ámde a kontroller analóg karjaival már más a helyzet: egyszer még arra is vettem a bátorságot, hogy feltoljam a futam nehézségét hardcore-ra, és még így is sikerült első helyezettnek lennem – legalábbis néhány másodpercig, ugyanis a következő kanyarban már felkenődtem a korlátra, és az egész mezőny úgy ment el mellettem, mint agresszív részeg tahó füle mellett az észérvek hajnali kettőkor a késdobálóban. Persze kicsit visszavéve az arcból (és a nehézségből) már szórakoztató a száguldozás, néha úgy rezeg a kezedben a gamepad, hogy majd kiugrik, a fasza grafikának, és a folyamatosan megnyíló versenyeknek, autóknak, miegymásoknak hála hosszú távon is leköti az embert.

dirt2
A plüss dobókocka nélkül már régen bent lennénk abban a szakadékban ott balra

Hard Reset: kellemesen Blade  Runner-es cyberpunk beütés (tudod: hatalmas kijelzőkön futó boldog emberek szereplésével készült reklámok, neonfények, a magasban repkedő autók, felüljárók, folyamatos éjszaka, szakadó eső, és égbenyúló felhőkarcolók), és nosztalgikus hangulat (hála a nem túlzottan túlbonyolított játékmenetnek): ez a Hard Reset. A grafika fasza (persze végig egy szépen kidolgozott csőben megyünk, így nem nehéz ilyen látványt produkálni), a robotokkal vívott harcok nyomják az adrenalint rendesen az ember agyába, a hangulat pedig – a környezetnek hála – tökéletesen visszaaadja a koszosmocskos saját mocskába fúlt ultramodern nagyvárosok bájos miliőjét. Amúgy valahogy úgy vagyok ezzel a játékkal, mint valami nagyon édes, nagyon szirupos, de ettől függetlenül finom süteménnyel: naponta csak kis adagokat tudok belőle fogyasztani, ugyanis egy óra után már eyecandy-túladagolást kapok tőle.

hardreset
Már várom, hogy a sarkon túl feltűnik Harrison Ford egy ballonkabátban, kezében egy böhöm nagy stukkerral

Öndiagnosztika #2

Posted by JonC On augusztus - 15 - 2013 4 hozzászólás

Az alábbi post megszületését alapvetően három oknak tudnám be:

  1. az Origin-en éppen töltődik lefelé a Dead Space 3 a maga bájos 11 gigájával, és amíg nem jön le nem akarok mással tolni (apropó, durva akció van a Humble Bundle-on!!)
  2. megittam egy sört, és lelazított annyira, hogy a görcs kiálljon kicsit a lelkemből
  3. kapcsolódva a második ponthoz: frusztrált, és feszült vagyok kissé, 90%-ban a meló, 10%-ban egyéb tényezőkből fakadóan (ami nem is rossz arány, elvégre a meló globálisan tekintve az életre le van szarva, max kirúgnak, míg ha a magánélettel vannak bajok azokat néha kurva nehéz orvosolni, nem ritkán szinte lehetetlen)

Na szóval az van, hogy az évek óta tartó jelenség, miszerint a szétidegeskedett munkanapjaim végére már csak pár óra eszetlen mészárlást tudok beiktatni (ami amúgy bárki bármit mond iszonyat hasznos, nem elég, hogy amíg a zombik fejét lövöm ezzel-azzal addig elfelejtem a melót, de volt olyan is, hogy fájt a fogam piszokmód, és amíg lekötött, addig egész elviselhető volt a helyzet), és blogra írni már nem marad időm. Persze minek is írnék, elvégre túlfeszített idegekkel, folyamatosan a technikai kérdéseken jártatva az agyam nem fognak vicces, netán filozofikus gondolatok az eszembe jutni. Az ilyenek helyett inkább marad a szorongás, a félelem, és a többi csodálatosan negatív érzelem, amikkel meg nem akarom tovább szennyezni a netet, pláne hogy a Nielsen szerint a magyar látja a legsötétebben a jövőt széles e galaxisban.  Ebből adódik, hogy ha netán nincs post, az nem azért van, mert nem szeretnék blogolni – hajaj, de mennyire szeretnék! Ülve egy kibaszott tó partján egy teraszon a nagy korsó sörömmel miközben a kedvenc zenéim szűrődnek ki a házból, és kibaszottul nem kell rágnom magam semmiféle munkával kapcsolatos szaron mondjuk már hetek óta! Amíg ezek a feltételek nem adottak, addig sajnos továbbra is akadozni fog az általam ideokádott karakterek folyama.

Amúgy valamiféle önfejlesztésnek alá kéne vetnem magam: alapvetően túl lelkiismeretesen próbálom a dolgom végezni, ami persze nem baj (elég nagy felelősséggel járó munkát végzek, ugyan nem robban erőmű, ha valamit elkefélek, de okozhatok elég nagy károkat is), de amikor azt veszem észre magamon, hogy van egy rutinfeladat, amit mondjuk már rengetegszer csináltam régebben, de most, hogy újra meg kell csinálnom nekiállok görcsölni rajta – nos, az nem egészséges. Ez olyan kb., mintha egy fodrásznak már csomószor kellett volna mittomén, dauerolnia életében, de egyszercsak bejelentkezik a Kovácsné szombatra, és ő már szerdán azon idegeskedne, hogy hogyan fog sikerülni a frizura. Egész egyszerűen valamiért nem vagyok képes megbízni az évek alatt rám tapadt tapasztalatomban. Aztán ez csak fokozódik, ha olyan feladat elé állítanak, ami nem lehetetlen, viszont még sosem csináltam. Dokumentációk ide, segítőkész kollégák oda az ilyesmiken képes vagyok szinte álmatlanságig stresszelni magam. Amúgy annál erősebb motiváló erő nincs a minél több tudás felhalmozására, mint amikor saját magadat akarod megóvni egy óriási szopástól, amikor valamit élesben is végre kell hajtanod szigorú határidőkhöz kötve életedben először.

Persze ezekből a sztorikból tanul az ember, és minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik egy adott területen, minél többször csinált egy adott műveletet (legyen az egy adatbázis upgrade, vagy SAP konfigurálás, ha már az én szakterületemnél maradunk), annál magabiztosabban, annál kevesebb stresszel tud nekivágni az újonnan felmerülő kérések teljesítésének, megoldásának. Nálam most valamiért ez a mechanizmus működik szarul, és akkor se vagyok magabiztos, amikor lehetnék. Ebben szerintem közrejátszik a lelki alkatom is: sajnos(?) gyakran vagyok magányos, és kb. elanyátlanodott amióta itt Fehérváron élek egy kurva albérleti szobában kb. tökegyedül. Egyetlen komolyabb cimbim van, de vele se járunk össze meló után, meg szerintem idővel egymás agyára is mennénk. A hétvégék azok, amikor fel tudok töltődni (már ha éppen nem kell túlórázni…), és úgy tudok viselkedni, ahogy valójában szeretnék. Valamiért a munkahelyi légkör, és a fél éve-éve ismert emberek társasága erre nem alkalmas. Az otthoni barátaim ismernek már 10-20 éve, és közöttük tényleg nem kell semmiféle pózt, vagy manírt felvennem. Ha ezek a hétvégék nem lennének nem tudom mi lenne velem. Itt van például az egyik lakótársam: aranyos srác, kicsit szerencsétlen (kb. mint minden harmadik kocka a cégemnél), és abból áll az általam látott élete, hogy végigdolgozza a hetet, utána meg itt ül a laptopja előtt egész hétvégén az albérletben (ezt persze csak feltételezem, nem szoktam itt lenni olyankor, de az tuti, hogy ő nem megy haza az anyjához). Iszonyat. Én ettől nagyon mély depresszióba esnék, nem nagyon látnám célját a létezésemnek, legalábbis rövid távon. Mi értelme lenne az egésznek, ha nincsenek barátaid, nincs barátnőd, nem találkozol a szüleiddel, nem vagy emberek között?! Ha már nem születtél rákkutatónak, vagy atomfizikusnak, aki egyszer majd felfedezi a teleportálást, akkor mi más lehetne a célja a heteidnek, mint hogy szociális életet élj? Persze, a gyerek. A gyerek, ami mindent megváltoztat, felforgat, elront, és egyszerre megszépít. Nem is nagyon akarok belemenni ebbe a témába, mert úgy vagyok vele, mint a macska az esővel: csak sejtem, milyen lehet. Lassan harminc leszek, és persze ez még nem ok a kapkodásra (elvégre ha ügyes leszek akár még 60-70 évesen is tudok majd produkálni, max bekapok majd pár kék tablettát), de azon kapom magam néha, hogy azon elmélkedem milyen lennék apának. A válasz mindig ugyanaz: nagyon jó! Elvégre a Sims-ben is egész jól boldogulok, a Black&White-ban is elvertem az óriásmajmomat, ha falusiakat evett, szerintem simán fel vagyok készülve erre.

Persze mindehhez először is fel kell adnom a jelenlegi életemet. Még elmegy ez a konzervzabálós-albérletben kockulós-biciklivel száguldozós életmód így, hogy nem várja el ez az infantilis társadalom, hogy ennyi idősen kiépített egzisztenciával rendelkezzek, de egy gyerek mindent megváltoztatna. Ehhez ki kellene lábalnom a jelenlegi életmódomból, ami túl sok idegeskedéssel, és önfeláldozással jár (vasárnap hajnalban például kelek 4-kor, hogy egy fél órás munkát megcsináljak bagóért), és keresnem kell valami olyan területet, ahol lehet hogy kevesebb a pénz, de több időm (és főleg energiám, idegrendszerem) marad magamra, és a szeretteimre. Jó érzés tudni, hogy bármikor bemehetnék a főnökömhöz felmondani – persze a bankom nem lájkolná a dolgot annyira, legalábbis eleinte. Aztán úgyis találnék valamit, okos vagyok és szép is, mi baj lehetne? A viccet félretéve azok szoktak a legrosszabb pillanataim lenni, amikor azt hiszem, hogy ebből a munka (és a bank) által kreált ördögi körből nincs kiút. Pedig van. Mindig van, és még a legszarabb helyzetből is ki lehet mászni. Még ha holnap felmondanék akkor se vinné el a bank a lakást, és akkor is menne tovább az élet – lehet, hogy szebbé is válna. Ez azért elég pozitív szerintem. Csak figyelnem kell arra, hogy ezt el ne felejtsem soha.

Öndiagnosztika #1

Posted by JonC On július - 5 - 2013 5 hozzászólás

Ugyan nem tudom pontosan megítélni, hogy a blog és annak Facebook oldala alapján milyen képet alakítottatok ki rólam, de feltételezem, hogy nagy általánosságban véve pozitív lehet a véleményetek. A gond csak az, hogy érdekes módon ez nem biztos hogy akkor is csorbítatlan maradna, ha személyesen is találkoznánk – persze sok minden függene az éppen aktuális hangulatomtól, ha ez megtörténne. El kell mondanom valamit: sajnos én alapvetően egy stressz által könnyen szar mederbe terelhető idegeskedős típusú entitás vagyok, akinél ez akut emberundorban és frusztráltságban jelentkezik. Ha nincs stressz, akkor én sem viselkedek hülyén, de ha akad… nos, akkor arrogánssá, és antiszociálissá válok. Szerencsére ezek a periódusok ritkán tartanak akár csak egy napnál is tovább, de éppen elég azt a pár órát elviselnie azoknak, akik a környezetemben vannak, amíg tart (munkatársaim például). Mindezt tetézi egy jó adag emberundor úgy alapszinten mindenféle egyéb tényező nélkül: ha friss, kipihent vagyok még úgy se szívesen megyek át pl. a Spar-ba, ugyanis néha már attól is dühös leszek, hogy állandóan a pofámba bámulnak az emberek. Ennek – mármint az emberundornak – legalább sejtem az okát (a stresszkezelésem selejtes mivoltjáét nem): egészen egyszerűen kevés emberrel találkozom, nincs lehetőségem megbizonyosodni a mélyen azért sejtett igazságról, miszerint az az általánosítás, amely beette magát a hülye fejembe (miszerint az emberek ostobák, értéktelenek, és butaságuk okán kurva idegesítőek, értetlenek) egészen egyszerűen nem igaz. Persze úgy, hogy csak látom őket az utcán, de nem beszélek velük (erre például egy fesztivál remek alkalom lenne, kár, hogy pont azért nem megyek ilyen rendezvényekre mostanában, mert el akarom kerülni őket) nehéz is lesz ezt a negatív érzést valahogy kordában tartani – egyelőre marad az undor, és a negatív prekoncepciók. Nehéz számomra érző, értelmes embereket képzelni a tömeget alkotó részegységek mögé.

Mindez előrevetít egy csodálatos öregkort, amely arról fog szólni, hogy bent puffogok majd a szobában, hogy a gyerekek kint visítoznak a téren, és rendőrt fogok hívni az éjszaka az utcán beszélgető emberekre. Ki kéne költöznöm egy erdőbe.

Kumuláció erős Skyrim-es tartalommal

Posted by JonC On május - 28 - 2013 4 hozzászólás

Mivel lassan átállok a havi egy postra ezért úgy döntöttem, hogy ha már így alakult, akkor az a post legyen mindig jó nagy – mintegy full backupként szolgálva a sok kicsi checkpoint, esetleg incremental mentés helyett. Mindazonáltal, hogy mostanában nem nagyon volt kedvem írni jópofa látni, hogy azért van a blog adatbázisában eldugva két vázlat is, mintegy jelezve, hogy a szándék megvolt bennem a postolásra, ámde befejezni őket már nem volt erő. Ebben a postban esetleg ők is szerepelni fognak – meglátom még, hogy mennyi információtartalommal bírnak.

Na szóval kedves olvasók: az van, hogy az utóbbi hetek-hónapok a modern fogyasztói társadalom szimulált élményeinek mámorában telt el a számomra. Ezt néha meg-megszakította egy-egy piálás, bográcsozás, hogy a rengeteg munkával töltött óráról ne is beszéljünk. Nagyon úgy fest, hogy vagyok annyira egyszerű lélek, hogy ha hazaérek a melóból, és ott vár egy egész gyors számítógép dugig rakva kurva jó játékokkal (részletezve alant), akkor hajlamosabb vagyok inkább rábökni valamelyik ikonjára, mintsem hogy hosszú perceket töltsek pötyögéssel. Miközben éppen halomra ölöm az éppen aktuális ellenfeleket persze folyamatosan nyugtatom magam, hogy ez azért mégse tévénézés, meg hogy én azért szinte már-már művészi szintre emelem ahogy játszom, mert én teljesen átérzem a cselekményt, a hangulatot, meg különben is, folyamatosan csinálom a fasza screenshotokat, de ez alapvetően bullshit: egy külső szemlélő számára semmivel sem vagyok másabb látvány, miközben nyomogatom a WASD-ot, mint egy tizenhárom éves-forma kölyök, aki tágra nyílt szemekkel osztja a fejeseket az ironsight-on keresztül a COD-ban. Ez szerintem valahol elszomorító, de egyben felemelő is: az, hogy még mindig ugyanúgy leköt a játék, mint mondjuk 15 éve az szerintem azt is jelzi, hogy nem lettem besavanyodott felnőtt – pedig aztán a látszat néha nagyon ez ellen szól. Az pedig külön öröm, hogy emellett sikerült elszakadnom a szüleimtől is, saját életet élhetek, és nem az alagsorukban kialakított vackomban vakargatom a löttyedt hasamat a manga poszterek és az üres pizzásdobozok között, miközben meredt szemekkel bámulom a monitoron zajló Wow-csatát. Azért ez se egy rossz eredmény szerintem nno (vagy csak próbálom magyarázni a bizonyítványomat amiért még mindig lekötnek a számítógépes játékok – mintha ez valamiféle infantilizmus jele lenne).

Visszatérve az alapgondolatra miszerint játszani mostanában vonzóbb volt mint blogolni: ez főként a Bethesda Softworks nevű cégnek köszönhető, főleg azért mert mocskos jó játékokat gyártanak, amelyek hosszú órák tucatjaira képesek lekötni az arra fogékony júzert. A lavina talán a Witcher 2-vel kezdődött (ami speciel pont nem az ő nevükhöz köthető): a lengyelek játéka annyira megfogott, hogy addig nem bírtam semmi mással foglalkozni, amíg végig nem toltam. Kereken egy hónapig tartott heti négy napban napi 4-5 órában – ez hosszúnak tűnhet, de valahogy úgy repült el, mint amikor egy hosszú, de jó filmet nézel (jó példa a Django Unchained): észre sem veszed, hogy mennyi időt rabolt el az életedből. Geralt kalandjairól valami ilyesmit kezdtem el írni még március elején, aztán annyiban maradt a dolog:

“Tegnap összetört egy álom” – énekelte Pierrot még a vérzivataros kilencvenes években, és én is valahogy így érzem most magam. Tegnap este nyolc óra negyvenkettőkor ugyanis bekövetkezett, amitől már hetek óta féltem: végigtoltam a Witcher 2 című eposzt. Majdnem kereken egy hónapig tartott, és – minimális Left for Dead 2-zést leszámítva – csak ezt toltam, övé volt minden játékra szánt percem. Szerelem volt ez a javából: én áhítattal csüngtem gyönyörű shader-ein, pompás fény-árnyék hatásain, poligonokban gazdag modelljein, míg ő nekem ajándékozta a lebilincselő történetét, amelyet képes volt remek harcrendszerrel, és jópofa melléktörténetekkel tálalni – megfűszerezve sok-sok loot-tal. A lengyel CD Projekt néven futó brigádot ezentúl egy lapon fogom emlegetni a Double Fine-nal, ugyanis legutoljára a Psychonauts végigjátszása után éreztem ilyesfajta ürességet, mint most.

A játék ugyanis jó, sőt remek: hősünkkel, Riviai Geralt-tal a királyok, és bárók acsarkodásai közepébe csöppenünk, mely nem várt fordulatot hoz hősünk életében: éppen le akar lépni Foltest király szolgálatából, hogy az életét ezentúl a horgászatnak, és Triss csöcseinek cucorgatásának szentelje, amikor hogyhogy nem a király egy bérgyilkos áldozatává válik, ráadásul pont Geralt szeme láttára. A gyilkos elmenekül, hősünket pedig az uralkodó holtteste fölé hajolva találják meg… Innentől adott a cél: elmenekülni a böriből, tisztára mosni a nevünket, elegyengetni a béke útjába kerülő akadályokat (a király halálával hatalmi harcok bontakoznak ki a Pontar-völgyben, ahol a játék játszódik), és nem mellesleg minél nagyobb kardokat, és melleket szerezzen magának. Nem nagyon folynék bele a történet mélyebb elemezgetésébe egyrészt mivel sok lenne a spoiler, másrészt pedig annyi szereplő, báróság, terület, és egyéb változó van az egyenletben, hogy azt megjegyezni szinte lehetetlen – legalábbis nekem nem sikerült. A játék mondjuk jó arc (gondoltak erre a problémára a fejlesztők is), és a menüből elérhető mindenkiről egy rövid jellemzés, akivel kalandjaink során összefutottunk, így legalább tudjuk ki fia borja. Ugyanígy elérhetőek a tutorial paneljei, valamint a különféle főzetek leírásai is, így nem vagy meglőve ha netán pár hetes kihagyás után akarod folytatni a végigjátszást (ahogy az történik jópár játék esetében).

Visszatérve a történetre: epikusnak epikus, ámbár

Sajnos nem emlékszem, hogy mi lehetett a bajom a történettel (talán hogy túl kötött a cselekmény az ízlésemnek? tényleg nem tudom), de elégedjetek meg ennyivel. Ami biztos az az, hogy a játék fasza, a harcrendszer jól eltalált (éppen elég taktikus ahhoz, hogy ne csak csapkodjunk mint a hülye, mert akkor kíméletlenül lekaszabolnak), a helyszínek csodálatosan kidolgozottak, a döntéseinknek néha tényleg komoly következményei lehetnek, ja és lehet benne dugni is – ha az emlékeim nem csalnak akkor legalább háromszor. A lassan, de biztosan készülő harmadik rész egészen biztosan fel fog kerülni a várólistámra.

Aztán mintegy derült égből villámcsapásként megérkezett a Sykrim. Eme szomorú esemény bekövetkeztéhez kellett az is, hogy a Bethesda feloldja a régiózárat a Steam-en (köszönjük, alig két év kellett hozzá), továbbá hogy legyen felesleges 5000 forintom a megvételére egy netes áruházban. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy életemben immáron másodszor vettem úgy játékot, hogy a dobozából csak a kódra volt szükségem, amivel aktiválhatom a Steam-en – a DVD-kre, papírokra, meg egyéb kacatokra semmi szükségem nem volt. Nem is nagyon értem mi szükség van még a mai világban a fizikai adathordozókra, amikor minden fent van a Magasságos Felhőben.) A játék jött, látott, és teljesen megölte a Fehérváron nem létező szociális életemet: jelenleg 118(!) óra játékidőnél járok, és a főküldetésszálban még sehol sem tartok (viszont valahol ötvenes szint környékén jár a karakterem, és úgy néz ki mint a háború Istene). Legutolsó, május 8.-ai vergődésemben (értsd: publikálatlan vázlatomban) írtam róla ezt:

Mint látható az április hónap számomra különféle katakombákban, ősi templomokban, és hófútta erdőkben telt el, és jelenleg úgy fest ez nem is fog egyhamar megváltozni.

(Most már látom, hogy tévedtem: a helyzet megváltozott, hamarosan ki is fejtem hogy miért és hogyan.) Ha esetleg valaki nem játszott még ezzel a javarészt hófútta erdők és ősi templomok viziteléséből álló játékkal annak elmondanám, hogy nem véletlenül zeng még most is a net a dicshimnuszoktól, amelyeket hozzá címeznek különféle gyanúsan sokat gép előtt görnyedő alakok (persze ez meg fog változni mihelyst kijön az Elder Scrolls Online), a cucc ugyanis kurva jó! Vannak sárkányok, akik hogy-hogynem úgy döntenek hogy pár száz év szendergés után visszatérnek az emberek közé egy kicsit barátkozni, és hősünknek, a Dragonborn-nak a feladata az, hogy visszaűzze őket oda ahonnan jöttek (gyanítom, hogy Oblivionba, amely kb. az Elder Scrolls mitológia poklaként szolgál). A háttér nemhogy adott ehhez, de egyenesen néha too much: az egész világ, a történelem helyenként szinte már-már túlzottan is kidolgozott, amelynek köszönhetően az olyan kocaplayerek mint én (akik nem igazán tolták az előző részeket) néha csak lesnek, mint hal a szatyorban, hogy most akkor mégis kicsoda az a VII. Uriel Septim, vagy a daedrák. Persze idővel átláthatóvá válnak az erőviszonyok, és lassan (tényleg lassan) érthetővé válik a birodalmiak és a lázadó Stormcloak-ok motivációja (apropó, ti melyik oldalt választottátok? Én még mindig nem tudtam eldönteni, egyik sem eléggé szimpatikus). Mint látható a sztori nem csak alibi a mészárláshoz, pedig abból is akad bőven. Úgy értem: BŐVEN. Egyrészt hatalmas harci kalapácsokkal, szekercékkel, pallosokkal és egyéb nyolc centiméteres pengehosszt meghaladó tárgyakkal elegyedhetünk interakcióba mindazokkal, akik nem értenek egyet a céljainkkal, de a játékban hatalmas szerepet játszik a mágia is: több csoportba rendezve (értsd: destruction, conjuration, stb.) több tucat varázslat segítségével tréfálhatjuk meg a vérünkre szomjazó draugr-okat, és egyéb lényeket, melyeknél a zord külső még zordabb belsőt takar. Emlékszem hogy ötéves gyerekeket megszégyenítő módon tapsikoltam örömömben az első sikeres próbálkozásomnál, amely egy általam lekaszabolt akármi feltámasztására irányult: az erő felemeli a testet, majd nagy nehezen talpra állítja – onnantól kezdve a szolgálatainkban tudhatjuk az adott ellenfél porhüvelyét egy limitált ideig. Vannak még hasonló mókák: lényeket idézhetünk meg (a már említett helyi pokol, az Oblivion bugyraiból), és akkor még nem tettem említést a pusztító varázslatokról: kicsiny mancsaink segítségével tűzlabdákat, villámokat, meg hasonlókat eregethetünk, ráadásul vannak területre ható, és mintegy csapdaként szolgáló (ha az általunk földre varázsolt jel közelébe ér az ellen, akkor robban/gyújt/stb.) verziójuk is. Mint minden ezek is fejleszthetőek a szintlépesek során, így idővel simán elbánunk a játék elején még legyőzhetetlennek látszó ellenfelekkel is (jó példa a Frost Troll, amellyel emlékezetesen sokat szívtam az első pár órában – most már csak néhány tűzlabda, és megfekszik szegény). Apropó szintlépés: nagyon tetszik az a megoldás, hogy nem az elvégzett feladatokért kapunk tapasztalati pontot, hanem azért, amit valójában teszünk érte. Gyakran használsz harci kalapácsokat? Két csapás között léphetsz egy szintet a kétkezes fegyverek jártasságodban! Esetleg szeretsz mindent támadóvarázslatokkal elintézni? Akkor a Destructive Spells fog fejlődni menet közben! Minden ilyen jártassági szintlépés növel egy kicsikét a globális szintlépés folyamatjelző csíkján, amely ha megtelik akkor jöhet az “igazi” szintlépés, amely során egyrészt megválaszthatjuk hogy melyik általános jellemzőnkön szeretnénk kicsit növelni (az kitartás-mágia-erő hármasból kell egyet választani), másrészt pedig kapunk egy pontot, amelyet kioszthatunk az általunk szimpatikusnak talált jártasság fejlődési fáján. Leírva bonyolultnak hangzik, de játék közben pofonegyszerű, és szerintem életszerűbb is a “megmentetted a macskát a fáról, nesze 300XP” metódusnál. Apropó bonyolultság: nem csak a fejlődés tűnhet annak elsőre, hanem az Enchanting (varázserejű tárgyak készítése) és az Alchemy (főzetkészítés) is, de ez megintcsak a látszat: kis gyakorlással (és sok angoltudással) mindegyik átláthatóvá válik. Ha esetleg valakit elriasztana az, hogy angoltudás nélkül a játék szinte élvezhetetlen, az vigyázó szemeit erre a linkre vesse – jelenleg a számláló 95%-on áll, ami több mint biztató. Persze ha rendelkezünk némi nyelvtudással, akkor azért el lehet boldogulni, ráadásul így fejleszthetjük is a szókincsünket. Apropó fejlődés: nem csak a játékbeli karakterünk profitál a beszakított koponyákkal bőven beszórt utunk során összeszedett tapasztalatnak hála, hanem mi is a gép előtt ülve: a Skyrim ugyanis minden sekélyesnek tűnő vérengzése mellett megtanít egy olyan képességre, amelyre a való életben is nagy hasznát vehetjük: rákényszerít arra hogy rendszerezzünk. Ha ugyanis nem tartasz rendet a hátizsákodban, akkor bizony előfordulhat, hogy egy dungeon mélyén kell könnyes szemmel kiszórnod a tárgylistádból a különféle agyonpimpelt kardokat csak azért, hogy egy eldugott ládából magadhoz tudj venni egy másikat. Esetleg szívhatod a fogad a “gyűjts 20 medvesegget” típusú küldetéseknél, hogy oké hogy levadásztam a mackót, de hova teszem a prémet, amit el kell vinnem a küldetést adó valamiért meglehetősen brumigyűlölő hölgynek Ivarstead-ben? Az inventory ugyanis véges, és ha átléped a súlylimitet (amit szerencsére megfelelően enchantelt tárgyakkal, főzetekkel, és magas kitartásértékkel feljebb lehet tornászni), akkor bizony olyan lassúvá válik a mozgásod, hogy végignézheted, ahogy Skyrim hómezői megolvadnak a klímaváltozástól, mire legyalogolsz párszáz métert. Még szerencse hogy ugyan a játék nem engedi a gyorsutazást (amikor a térképen ráböksz egy már ismert településre, és hopp, már ott is teremsz) ha túl vagy terhelve, de erre van megoldás: betolsz egy ideiglenesen (értsd: max pár percig) nagyobb terhelhetőséget biztosító varázsfőzetet, és máris kattinthatod bármelyik várost – legyen az akár a térkép akár túlsó felén. Egy másik megoldás az, ha a lovadra ülsz fel ilyenkor: szegény pára elcipel párszáz kilót bármikor hegymenetben is. Apropó lovak: nem tudom mire vélni azt a szintű mesterséges unintelligenciát, amellyel ezeket megverték a fejlesztők! Vegyük a következő helyzetet: nagyban baktatunk egy szép holdvilágos éjszakán egy havas erdő mélyén. Én éppen az északi fényben gyönyörködöm, a ló meg gondolom semmiben. Egyszer csak a fák közül megtámad minket pár marcona rabló megtámogatva tűzlabdákat hajigáló varázslókkal. Én egyből leugrom (elvégre a nyeregből nehéz harcolni), és kivont karddal elindulok feléjük. Van közöttünk még körülbelül tizenöt méter, a lovat magam mögött hagytam. Mit tesz a ló?

  • Egy helyben marad, mert van annyi esze, hogy látja: úgyis megvédem, elvégre közte és a támadók között vagyok félúton
  • Elrohan a büdös picsába, jobb esetben látható helyre, rosszabb esetben nem, és nyomhatom a “Detect life” varázslatot hosszú percekig mire megtalálom
  • A támadók közé veti magát(!), hogy patáival halálra sújtsa őket, majd fájdalmasan nyerít, ahogy csapkodják kétkezes karddal a buksiját

Talán mondanom sem kell, hogy az első eset még sosem történt meg, viszont a másik kettő annál inkább: volt hogy a ló felfutott a várfalra egy lépcsőn(!!), én meg egyrészt alig bírtam megmenteni (volt, hogy nem is sikerült), másrészt pedig alig tudtam utána lenavigálni vele onnan. Ugyanez igaz a kísérőinkre: a lesből sunnyogva íjászkodás az egyik kedvenc harcmodorom, amit rendre basznak el a mellém szegődött társaim, azzal, hogy “halál reám ha ezt hagynám!” felkiáltással berohannak az eleinte még mit sem sejtő ellenfelek közé, és ezzel fuccsoltak is a lopakodásnak. Bónuszként néha ilyenkor sikerül belesétálniuk egy általam gerjesztett tűzlabda vagy éppen kilőtt íj röppályájába, ami azért külön vicces, mert míg az NPC-k nem tudják megölni (csak lepihen térdre kicsit meditálni az élet igazságtalanságán), addig én igen – ilyenkor jöhet az előző állás visszatöltése nevű nagyon hatékony varázslat alkalmazása.

Mint látható a játékról hosszú oldalakat lehetne írni (és akkor még nem is beszéltem a városokról, a kiáltásokról, a katakombák felépítéséről, a kereskedésről, ésatöbbi), de nem teszem: tessék kipróbálni, nem fogtok benne csalódni! Amit viszont szeretnék még megemlíteni az az, hogy a Skyrim-közösség rendkívül aktív a mai napig, és ennek köszönhetően rengeteg mod áll a rendelkezésünkre. Ezek telepítése általában nem is túl bonyolult, és nagyban fel tudják dobni a játékot – akár a grafikát, akár a játékmenetet a végletekig gyúrhatjuk a segítségükkel. Kiindulópontnak csak két oldalt említenék: ezt, és ezt.

Még szerettem volna írni a Fallout 3-ról is, de már így is túlteljesítettem a magam által kitűzött célt (2273 szónál járunk, és ez a szám folyamatosan növekszik! Már 2278!!). Maradjunk annyiban, hogy elővettem a 2010-es mentéseimet (vonatkozó postok az akkori derbiről itt), azóta a Skyrim jegelve, ugyanis sikeresen behúzott a Capital Wasteland bájos világa újra. A DLC-ket nyúzom éppen, a főküldetések közül pedig már csak egy van hátra. Ha az utolsó cseppet is kifacsartam a játékból, akkor két opcióm lesz: vagy visszatérek a Skyrimhez, vagy nekiállok komolyabban bohóckodni a Garry’s Mod-dal. Az sajnos biztosnak látszik, hogy a blog megintcsak el lesz hanyagolva – sajnos egy kibaszott kocka vagyok.

Most is csak egy kurva screenshotra futotta, sajnálom (annyit azért megjegyzek, hogy ha legközelebb találkozok egy lengyellel a vendégem lesz egy sörre):

2013-02-21_00003

Hősünk a Zámbó Jimmy emlékére rendezett virrasztáson



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2681 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 4 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek