Ráktalicska

(Belsős infó: a post címét egy megnyitott böngészőfülről néztem le éppen, és nem teljesen tükrözi a véleményemet a világ jelenlegi állásáról.)

Reggelente le kell szoknom az Index-olvasgatásról: ma is kitántorogtam a budira, lehuppantam, és kicsiny, ámde annál hatalmasabb tudással rendelkező telefonom segítségével megkukkantottam, hogy mimerre a világban. Nos, a 270 feletti frankárfolyam – hiába volt várható – azért kicsit mellbe ütött nna (azóta állítólag lejjebb kúszott, most már csak kétszázhatvanvalamennyi. Hurrá).  Hétvégén számoltam: 285 darab frankot kell havonta kifizetnem életem végéig még tizenhét évig a bankomnak, ami ugye magával hozza a tényt, hogy minél többe kerül egy darab frank, annál többet fizetek, és ezzel bizony csak az ablakon kiszórt pénz mennyisége növekszik, nem törlesztek egy fillérrel se többet. Most komolyan: el tudná mondani nekem, hogy mégis mi váltotta ki ezt a folyamatot? Mi volt a gyökere? Görögország? Esetleg Amerika? Netán csak simán meg akart valami idegen civilizáció szopatni bennünket? Egyáltalán: mi a valós alapja, és mekkora hatással van az árfolyamra (és persze a tőzsdékre) a befektetők pánikhangulata? Ha szépen összehívnánk őket egy kurva nagy terembe, kapnának kávét, sütit, meg egy meztelen kurvát az ölükbe (az ígérettel, hogy az ülés után még pár órán át az övék lesz) és valaki (lehetőleg valami befolyásos ember, akire hallgatnak) a pódiumról elmagyarázná nekik, hogy “bazmeg, azzal hogy próbáltok megszabadulni a veszteséges részvényektől azzal ti is csak egy újabb lapát földet dobtok a Nagy Közös Világgazdaság koporsójára, úgyhogy kurva gyorsan fejezzétek be” az segítene, vagy továbbra is csak a saját érdekeiket nézve cselekednének? No sebaj, én itt a lánc legalján azzal a nyugalommal várom az augusztus 26.-án esedékes újabb törlesztéselbírálást (félévente esedékes), amelyet csak azok érezhetnek, akik úgysem tudnak változtatni semmin, még ha háborognak, meg idegeskednek is. Attól nem lesz semmi jobb, már a munkatársaimat is leállítottam az arcukon kaján mosollyal “na JonC, ezt hogyan fogod kifizetni?” kérdezgetésétől (amely mosolyt szívem szerint féltéglával törölnék le). A kormány árfolyamrögzítős “megoldásáról” meg csak annyit, hogy – ismerve a magyar “söpörjünk mindent a szőnyeg alá” mentalitást, és a tényt, hogy széles rétegeknek elérhető, mivel könnyen teljesíthető feltételekhez kötötték az igénybevételét – tutira sláger lesz a következő hónapokban azok körében is, akik nincsenek igazán rászorulva. Aztán amikor majd három év múlva visszaugrik a részlet a mostani, vagy akár annál kicsivel magasabb szintre is (megspékelve az évek során felhalmozódott forint alapú hitel kifizetésének terhével, amelyet a 180 forintos árfolyamon fizetéssel hoztak létre – ja, és persze ez sem lesz kamatmentes), akkor lesz ám itt jajveszékelés, de durván. Az árfolyamrögzítést azoknak találták ki, akik még nincsenek kurva nagy szarban (nincs három hónapnál hosszabb idejű tartozásuk), de egy további frank erősödést már nem bírnának kigazdálkodni. Nos, tuti hogy nem csak ezek az adósok fogják igényelni a rögzítést, hanem azok is, akik csak azt látják a lehetőségben, hogy “néddmá’ Bözsi, há’ nem köll fizetni, mennyünk má’ a bankba, oszt’ írjuk alá!”. Nekik sok sikert kívánok a 2014-es évhez.

Részemről megnyugtat, hogy ha már annyira drága lesz a frank, hogy én sem tudom fizetni a törlesztésemet (és ezzel nem arra akarok utalni, hogy de kurva sokat keresek, hanem arra, hogy nem több tízmillió forint értékű a hitelem, szerencsére csak addig nyújtózkodtam amíg a takaró ért), akkor már nem csak én, meg a többi frankhiteles, hanem az egész gazdaság fog bedőlni, a tőzsdéket felgyújtják, kitör a káosz, megszűnik az Európai Unió, belénk szalad a Hold, és ráadásul kitör a harmadik világháború. Ez vigasztal, meg a tudat, hogy amíg van mit zabálnom, van hol laknom, van barátnőm, barátaim, és számítógépem (nem, nem korrigáltam, elsőre is ez volt a sorrend ), addig nagy gond nem lehet. Ha viszont feltüzelt tizenévesek akarnák kirabolni a lakásomat, amíg az igazak álmát alszom… nos az már megint más tészta (és akkor ezzel a zseniális átkötéssel következzék pár gondolat a londoni eseményekről):

ami Londonban történik az kísértetiesen hasonlít arra, ami nálunk történt 2006-ban: libasorban felsorakozott rohamrendőrök, égő autók, arcukat maszkkal eltakaró fiatalok. Hülyeség lenne viszont a külsőségek alapján következtetéseket levonni: amíg Budapesten a politika provokálta ki a megmozdulásokat (mert ugye Ferkó kimondott olyasmit, amit mindenki tud, csak fáj ha az ember szemébe mondják… persze ez csak a jéghegy csúcsa volt, volt ott épp’ elég más frusztráció is, ami így csapódott le), itt egy néger csókát lőttek le a rendőrök (egyelőre még úgy fest, hogy valóban ok nélkül, de ez még változhat), ami elég volt casus bellinek. Azóta persze tényleg semmi köze az egésznek ehhez a halálesethez, konkrétan annyi történik, hogy elszabadult a csürhe, és a tömeg erejét kihasználva aljas módon próbálnak minél többet lootolni (mint valami RPG-ben, de ott legalább megküzdesz a zsákmányért). Kísértetiesen kezd az egész emlékeztetni valami cyberpunk sztorira: az utcákon randalírozik a söpredék, a lakosság retteg, a rendőrség tehetetlen, ámde a színen feltűnik Robotzsaru, és távozásra szólít fel mindenkit Hatékony módja lenne a tömegoszlatásnak, ha a londoni rendőrség bevetné őket (ha már vízágyúzni nem akarnak):

A viccet félretéve: vannak akik a multikulturalizmus újabb csúfos bukásának vélik azt, ami Angliában történik (amúgy szerintem valamelyest összefügg az eset a norvég ámokfutó muszlimokkal kapcsolatos gondolataival, a szélsőjobb arrafele se szereti a rengeteg betelepült más kultúrával bíró arabot, és egyéb népeket). Nekem szerencsére(?) nincs tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet egy olyan városban élni, ami (angelday szavaival élve) olyan, mint a Star Wars-ból Mos Eisley, bár Pápán rengeteg a cigány (persze ha már észreveszi az ember ezt egyből rasszista, meg náci lesz, elvégre ők is magyarok. Vasárnap azért sikerült félhangosan megjegyeznem két mellettem elvonuó ordibáló tízéves cigánygyereket látva (akik szemlátomást az élet császárainak érezték magukat a Sparban), hogy “nézd már a két kis Mauglit!”. A tőlem pár méterre álló eladócsaj azért röhögött ) Gondolom Londonban is hasonló feszültségek dolgozhatnak, mint nálunk (lásd Gyöngyöspata pár hónapja), csak a város méretből adódóan sokkal nagyobbak: míg nálunk valószínűtlen egy ekkora zavargás, amelyet a cigányok indítanának (elvégre nincsenek több milliós településeink) egy London méretű világvárosban épp’ elegen vannak ahhoz, hogy komoly fejtörést okozzanak a rendőrségnek (pláne hogy az átcsoportosított rendőri erők miatt most az őrizetlenül hagyott vidéki városokban kezdődtek meg a fosztogatások… nálunk 2006-ban nem történt ilyesmi, ebből is látszik, hogy mennyivel másabb volt az egész tüntetés színezete!).

Ebben semmiféle romantikus rendszerellenes anarchista színezetet nem lehet találni: ezek a fiatalok kurvára nem éheznek, kurvára van hol lakniuk, és kurvára nélkülöz mindenféle jogalapot amit művelnek. Elhiszem én, hogy  - akárcsak azoknak a francia algériai és egyéb fiataloknak, akik pár éve szintén autógyújtogatásban látták megvalósulni a lázadásukat – nekik sincs túl sok perspektívájuk az élettől: nap nap után, folyamatos drogozás, meg a balhék, munkalehetőség nincs, iskolázottság a béka segge alatt… Kérdés hogy ki tehet erről. Az tuti, hogy nem az a bútorbolt-tulajdonos, akinek porig égett a raktára, vagy az a rengeteg boltos, akiknek kirámolták az üzletét. Szó sincs semmiféle szent célról, ez színtiszta vandalizmus, amit meg kell fékezni minden áron. Az is igaz viszont, hogy ez már csak tünet, a valódi bűnösöket viszont – már ha megtalálják őket valaha – soha a büdös életben nem fogják felelősségre vonni mindezért.

UPDATE: ha beigazolódik, hogy ez igaz, akkor az egészen pikáns ízt fog adni a történetnek.

UPDATE2: a fosztogatókról készült fotók kicsiny tárháza.

Ma reggel több érdekes dolog is történt velem. Az első talán az volt, amikor a telefonom – amit pár hónapja agyondicsértem, nos azóta kicsit árnyaltabb a kép – úgy döntött Veszprémnél, amikor épp’ átszálltam az egyik buszomról a másikra, hogy újraindul. Szokott ilyet csinálni, jó esetben észreveszem azt a pillanatnyi rezgést, amit a bootoláskor produkál, rosszabb esetben viszont csak várja a zsebemben, hogy beüssem neki a PIN-t. Nos, most észrevettem, meg is adtam neki a kódot, majd ügyesen elindítottam a rádió alkalmazást, hogy legalább szóljon valami, amíg be nem tölti a memóriájába azt a másfél tucat kurvára felesleges programot, amiket utána úgyis szórhatok majd ki kézzel. Ez néha amúgy úgy megfekteti csórikámat (mármint az indítás utáni programcunami), hogy egész egyszerűen újraindul, gondolom ilyenkor befigyelhet a kis lelkecskéjében egy lightos kis kernelpánik. No sebaj, most egész jól bírta, ámde valamiért úgy határozott, hogy annak örömére, hogy sikerült elindítania a Winamp-ot (mekkora képzavar: Winamp egy Linux-alapokon nyugvó oprendszeren) akkor már hadd szóljon is valami muzsika. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy – mivel a rádió meglehetősen halk – csutkára volt húzva a hangerő, és meglehetősen megijedtem, amikor bömbölni kezdett a fülembe a legutoljára játszott szám, ami történetesen a Replikától a Másik világ kapujában volt. Hirtelenjében majdnem kikapcsoltam (mert ugye a pause gombot hiába nyomogattam a lejátszó widget-jén, a proci éppen meglehetősen leszarta az ezirányú törekvéseimet), de – hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – nagy nehezen rájöttem, hogy az egyik oldalsó gomb kitartó abúzálásával is le tudom tekerni a hangerőt.

Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor nagy nehezen átvonszolván magamat Fehérvár belvárosán odaértem az albérlethez, és gondoltam hívok egy liftet, elvégre habtestemnek magas lenne a kilencedik emelet. Jól megfigyeltem, szabad volt a lift, nem égett a visszajelző, ami arra utalna, hogy valaki használja éppen, és csak akkor gyulladt ki, amikor megnyomtam a hívógombot. Ehhez képest majdnem dobtam egy hátast, amikor nagy lendülettel léptem volna be a fülkébe, amiben már tartózkodott egy öreg bácsi. Jó reggelt kívánt, és kibotorkált mellettem, én meg szinte köpni-nyelni sem tudtam. Ki tudja mióta volt már bent, gondolom én szabadítottam ki Mondjuk a gombsor kezeléséhez, amivel kiválasztjuk a kívánt emeletet nem kell diploma, de gondolom neki már annyira el volt meszesedve az agyacskája (így cukkolta a Sutyi a Robi bácsit az előző cégemnél, az övé a copyright), hogy mégsem sikerült belátható időn belül kitalálni hogy melyiket kéne megnyomni

Aztán gondoltam néhány sor erejéig megemlítem a JÁTÉKOT, amivel mostanában szórakoztatom magam, és élelmedett kora ellenére is bőven megüti a szintet, ami felett már érdemesnek tartom a végigjátszásra. Egészen pontosan 1995-ben dobta piacra a Square (most már Square Enix néven lehet ismerni őket) Super Nintendo-ra, majd később Playstation-re, és egyéb gépekre is (Nintendo DS-re például). Stílusát tekintve ez egy körökre osztott harccal operáló RPG, és az a címe, hogy Chrono Trigger. Ahhoz képest, hogy olyan régi eresztés, hogy azóta már felnőtt egy új játékosgeneráció még mindig szórakoztató (ami nem mondható el a legtöbb C64-es stuffról például, sajnos nekem már túl primitívek), sőt még a grafikájával is ki vagyok békülve.

Egy jól sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Egy rosszul sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Adva vagyon főhősünk Crono, aki egészen addig éldegéli unalmas kis életét, amíg nem jön egy (majd később még egy) szédült liba, aki(k)nek hála minden a feje tetejére áll, és hamarosan egy kaland kellős közepén találjuk magunkat, melynek során ide-oda ingázunk a különböző idősíkok között, és próbáljuk helyrehozni az emberiség jövőjét, amely meglehetősen szomorúan alakul valami eleinte nem teljesen tiszta ok miatt. Mondhatnám, hogy enyhe Butterfly effect koppintás a sztori, csak ugye ez “néhány” évvel korábbi cucc (konkrétan kilenccel), úgyhogy nem lennék meglepve ha a film forgatókönyvírója is tolta volna annak idején – márcsak azért is, mert azóta több fórumon is beválasztották a világ legjobb játékai közé. Ezt én azért túlzásnak érzem, de tény, hogy ahhoz képest, hogy a grafika olyan amilyen (persze gondolom ’95-ben maga volt a csoda), illetve a mászkálást/harcot néha túl ritkán törik meg párbeszédek, továbbá néha elég frusztráló, hogy egy helyszínt elhagyva majd visszatérve az ellenfelek újratermelődnek mégis szórakoztató, és helyenként kifejezetten vicces anyaggal állunk szemben. Ki is lehet próbálni, ingyen van (most már), emulátort innen, magát a játékot pedig innen lehet letölteni.

Végezetül még egy játék, ami meglepett, mint faltörő kost a fotocellás ajtó: néhány éve került kiadásra a Hellgate London nevű MMORPG, amely 3D-s grafikával hozta a Diablo játékmenetét, ámde a különféle dándzsönök helyett a címben szereplő város utcáira helyezve a történéseket, melyek során ízléstől (és kaszttól) függően baszott nagy kardokkal, vagy gépfegyverekkel ölhettük halomra a dimenziókapukon át mindent ellepő szörnyeket. Állítólag rohadtul bugos volt (nekem kimaradt anno), és bukott is egy hatalmasat, a szervereit lekapcsolták, a helyüket bevetették sóval, és az üzemeltetők letetették a nagyesküt, hogy soha többet nem fognak még hasonlót se csinálni.

Pózolj Big Ben-nel

 Big tits at the city

Itt akár vége is lehetne a történetnek, ámde jöttek a kici koreai fejlesztőbácik, akik még láttak potenciált a cuccban, megvették a jogait, kikalapálták a bugokat belőle, újraindították a szervereket – az egyetlen szépséghibája a csodálatos reinkarnációnak az volt, hogy ezek a  szerverek eddig csak Ázsiából voltak elérhetőek (és most ne menjünk bele a különféle furmányos módszerekbe, amikkel ezt a korlátozást meg lehetett kerülni). Ez változott meg kereken egy hónapja: immáron működnek szerverek Európában, és Amerikában is, a játék tök ingyenes, és ugyan még bétateszt állapotban leledzik én nem találkoztam túl sok hibával (egyszer ledobott a szerver, más nem történt). Letölteni innen lehet (először rar-ban, aztán kitömöríti az installert, majd utána feltelepíthető maga a játék… brrr…), magyar nyelvű tudástárat pedig itt találhattok hozzá.

UPDATE: egy kis pontosítás az ingyenességgel kapcsolatban az előző mondatban linkelt oldalról:

A játék kipróbálható és ingyen játszható a 2. fejezet végéig Waterloo Bridgebe lépéshez már “Act3 ticket”-re van szükség. A játék mikro payment tranzakciós rendszerű vagyis nem minden ingyenes, vannak tárgyak amik megvehető valódi pénzért, előnyt biztosítanak, de játék egyensúlyt nem borítja fel. Legtöbb tárgy időleges bónuszt ad például gyorsítja a fejlődést vagyis több tapasztalati pontot (xp) kap a hatóidő alatt. Act3 ticket is fizetős tárgy 4000 Tcoinba kerül ami 4$-al egyenlő, viszont ezzel a tárggyal lehet kereskedni a játékban vagyis el lehet adni játékbeli pénzért, így aki nem akar fizetni a játékért valódi pénzt a játékon belül megvásárolhatja.

Ha jól értem nem muszáj kicsengetni érte a 4 dolcsit, viszont akkor jó sok mellékküldetést meg kell csinálni ahhoz, hogy összegyűljön a rávaló. Valamit valamiért ugye.

Észrevettem, hogy a blogolás és a két egymást alig ismerő ember beszélgetése között vannak párhuzamok: hosszabb hallgatás után mindkettőt elég nehéz elkezdeni. Aztán van még egy párhuzam: amikor mondjuk az ember biciklije, számítógépe, autója, akármije vacakol akkor hajlamos arra, hogy ha csak rágondol elkapja az undor, és egész egyszerűen nincs kedve hozzányúlni. Ez ellen az sem segít, ha a probléma már megoldódott (nem esik már le a lánc, nincs újabb kékhalál, nem csak a jobbhácccsó ajtó akar nyílni, hanem az összes), akkor is benne van az emberben egy kis ellenérzés, ami csak az idő múltával tűnik el. Legutóbb talán pont a gépemmel kapcsolatban éreztem ezt: van egy kontakthibás SATA-kábelem, ami hosszú órákon át szívatott (mire nagy nehezen megtaláltam azt a pozícióját, amelyben átfértek rajta a bitek), és a végére már a gépre nézni sem volt kedvem, nemhogy használni. Valami ilyesmit érzek most a bloggal kapcsolatban is: kinéz némi kellemetlenség a nagy pofám, és az emberek józan ítélőképességébe vetett hitemnek “hála”, amely azért következik majd be (már ha be fog), mert blogolok. Az egyik kollegám mondta: ő nem ír, nem hangoztatja a véleményét, ezért nem is kerülhet soha olyan helyzetbe, hogy védekeznie kelljen. A bábszerű állapotban vegetálás is egy opció, de basszus én nem szeretném arra a szintre silányítani az életemet, hogy azért fogjam be a pofámat, hogy nehogy megráncigáljanak! Amúgy sem vagyok túl radikális (a blogon legalábbis), jóval több post szól a hülye játékokról, mint mondjuk a politikáról, esetleg más társadalmi problémákról. Az pedig, hogy csak azért mert néha – erős rosszindulattól vezérelve – támadhatóvá válok egy-egy post miatt… nos, ez egy olyan veszély, ami benne van a pakliban. Talán éppen itt az ideje, hogy felnőjek, és szembenézzek a ténnyel: bizony ez itt már nem a középiskola, nem az anyám által teremtett védőburok – ez itt az Élet, amelyben bizony az ember megszophatja, ha egyesek úgy akarják. Talán jobb is lesz így: lehet, hogy egy jó nagy pofonra lesz szükségem, hogy magamhoz térjek.

UPDATE: ja igen, még valami: ha netán így eltűnök khm… “pár” napra, akkor tessék megcsekkolni ezt. Ha itt sincs friss hülyeség, akkor bizony elütött egy ukrán rendszámú Scania, amelynek a sofőrje ügyesen meghamisította a tachográf adatait, hogy egyhuzamban tudjon kockázat nélkül levezetni 48 órát, és én pechemre pont a 47. óra 54. percében tévedtem ki elé a zebrán, amikor már a visszapillantón fityegő Wunderbaum-ot se nagyon tudta befókuszálni, nemhogy az utat. Esetleg csak tényleg elegem lett az internetből, de az előzőnek jóval nagyobb a valószínűsége

Annyira egyszerű, és egyben elcsépelt kezdés lenne azt írni, hogy “annyi minden összegyűlt bennem az utóbbi hetekben, és úgy érzem le kell írnom, mert felrobbanok” (ahogy már történt pár éve), pedig ez eleve elővetítené, hogy itten most világmegváltó gondolatok fognak közlésre kerülni, pedig aztán lófaszt. Gyorsan le is tudom a mai nap nagy tanulságait, amelyeket érdemes lenne fontolóra vennie az utókornak, és egy sokkal szebb világot teremthetnénk: a tíz évesnél fiatalabb kisgyerekkel vásárolni vágyó anyukáknak nyitni kéne külön boltokat, hogy ne a munkában megfáradt férfia emberek idegeit cincáltassák a kölökkel, aki még kurvára elhiszi, hogy ha minél idegesítőbben és hangosabban visít akkor mindent elérhet az életben. A poén az, hogy az anyjuk el is hiteti vele ezt a bődületes baromságot, gondolom nekem is volt egy ilyen traumatikus élményem kiskoromban, amikor rájöttem, hogy ez nem igaz, csak már nem emlékszek rá. Volt még ma egy mérsékelten kedves gondolatom, mikoris jöttem ki a boltból (ahol sztereóban ordított két gyerek, amíg a pénztárnál sorban álltam), és láttam egy vékony srácot, és egy jó húsban levő csajt kéz a kézben sétálni: ha valaha is szükségem lesz arra, hogy egy ilyen párt vérig sértsek, akkor tutira azt fogom mondani a csávónak, hogy “hallod, nem félsz, hogy szex után felzabál, mint egy fekete özvegy? Engem azért frusztrálna a tudat!”.

Aztán az is van, hogy frissült a WordPress, és kurva trendi-bendi lett az admin board:

Nekem kajak bejön, ízléses, kompakt, vannak új ikonok is a szerkesztőben. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az alapértelmezett kurva gagyi smiley-készletet lecserélték-e. Következzék ennek csekkolása érdekében egy vigyorgófej mindenféle kontextus általi indoklás indokoltság nélkül csak úgy bele a semmibe: .

UPDATE: maradt ugyanaz a ronda szar, sebaj.

Van mostanában olyan is velem, hogy ijesztő módon megfordult a helyzet: egyre jobban érzem magam a munkahelyemen(!!!), és egyre kevésbé jól itthon (ami alatt a kilencedik emeleti panelt tessék továbbra is érteni, van nekem másik otthonom is). Tegnap – ugyan súlyosbította a szokásos hétfői apátia is – szinte éreztem, ahogy közeledek az albérlet felé fogy el az életkedvem.  Viccen kívül. Talán annak tudható be az egész, hogy a munkahelyemen értelmesnek érzem az eltöltött időt (nem röhögni, például ma is indiai arcok problémáin dolgoztam megfeszített tempóban… ép ésszel belegondolva mondjuk ki a faszt érdekel, hogy mi a kínja néhány pár ezer kilométerrel odébb lakó cig kollegának? Na ugye, én sem értem). Amúgy mostanában a Red Faction – Guerilla-t nyüstölöm, csak – most hogy kijött a folytatás is – derogál, hogy írjak róla bármit is, helyette nézzétek meg ezt a videót, és döntsétek el, érdekel-e.

Az előző post sírás-rívásával kapcsolatosan is gondolkodtam egy csomót: valahogy kezdi értelmét veszteni a felháborodás, most hogy kiderült, hogy a médiatörvény:

a. nem vonatkozik a blogokra

b. nem vonatkozik a kommentekre

c. csak pár amúgy is büntetendő kihágás miatt lehet megrángatni bármelyik online újságot (fiatalok védelme, gyűlöletbeszéd, ilyesmik… apropó, a kurucinfó fent van a listán?)

Már nem is érzem a sajtószabadság végének az egészet… Bassza meg, annyi történt, hogy a Népszava, az Index, meg a többi tőkeerős webes portál nem írhat minden szart össze-vissza. Ez akkora baj? A blogok továbbra is fröcsöghetnek (bár aki hitelt ad egy köztudottan valamelyik oldal mellett elkötelezett bloggernek az magára vessen), mehet tovább a Vastagbőr, a Képviselő Funky, a Mandiner stb… Virágozhat tovább minden virág, mi itt a gond? Jelen pillanatban tényleg csak a már megfogalmazott kételyemet tudom felhozni: mi lesz ha kiterjesztik a törvény érvényét a blogokra is? Nos, akkor szopni fogunk, de keményen. Addig viszont happiness van, nyár, és szerelem.

Apropó: voltunk ám idén is PAFE-n (mint tavaly), csak egy jó darabig húztam-halasztottam a beszámolóírást, most meg már minek. Annyi elég róla, hogy nem kell a vaki (nem, nem kell érteni, nem azért írtam)! Remélem azért, hogy még legalább 1-2 fesztre lejutunk idén, célpontjaim között szerepel a FEZEN, illetve a Vé-feszt, amin immáron 6-7 éve minden évben kimegyünk, bár máig nem értem miért. Talán pont azért mert nem nyújt többet egy közös sátrazós-iszogatós esténél, és nem terheli szét az idegrendszerünket a sok kisebbségi komplexusos faszkalap szekus, meg a sok geci multi, ami tolja a pofádba a propagandát (ajánlott irodalom itt). Higgyétek el: néha elég ennyi egy kurva jó bulihoz!

A végére pedig következzék egy kis kulisszatitok: akik régóta olvasnak tudhatják, hogy már voltam kint egyszer a drága cégemnek hála Düsseldorfban két hétig. Nos, most is tervezik, hogy kiküldenek (még nem fix), viszont most “kicsivel” messzebbre akarnak, már ha a párezer kilométer kicsinek számít. Nem akarok belemenni a részletekbe, még szervezés alatt van az egész, de ha összejön, akkor két hétre meg fognak változni a postok: az eddigi kockulást fel fogják váltani a gyomorrontásokról szóló beszámolók

Az van, hogy amikor egy ilyen hosszabb szabi után vagyok kénytelen visszajönni Fehérvárra, és ezzel újfent szembesülni azzal, hogy mennyivel másabb lehetne az életem, ha mondjuk otthon lakhatnék a barátnőmmel, a gyerekkori barátaimmal, és persze édesanyámmal az kurvára le tud lombozni. Ilyenkor érzem át igazán, hogy mit adtam fel ezért az állásért, és hogy mennyivel sekélyesebb, magányosabb, és végsősoron unalmasabb életmód jutott osztályrészemül, amely szerintem még ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy az utóbbi hónapokban jóval ritkásabban szállingóztak a postok, egyre kevésbé volt kedvem írni, és – ha megfigyeltétek – inkább a hírekre, a könnyebben megfogalmazható, nem túl mélyenszántó témákra helyeztem a hangsúlyt, éppen azért, mert valamelyest elkezdett felzabálni a fásultság. Tényleg jó volt ez a másfél hét arra, hogy most érezhessem azt, hogy mennyire durván megzombítottak a végeláthatatlan sorban özönlő ugyanolyan hetek a szabadság előtt. Itt lakok ebben a kurva panelban két agyhalottal (az egyik már nem is köszön, a másikkal is csak akkor tárgyalok, ha nagyon muszáj, értsd rezsit kell fizetni meg hasonlók), nincs egy normális haverom, akivel tökéletesen egy húron tudok pendülni (ergo nem frusztráljuk egymást 10 perc után a nem összeegyeztethető hullámainkkal), nem élvezem ki a nyarat (nehéz is lenne úgy, hogy az ember ötkor szabadul a munkahelyéről), és egyáltalán: károsnak érzem minden percét az ittlétemnek. Még kapálózok néha: amióta rendbeszedettem a biciklit néha nagy túrákat teszek a városban (múltkor este fél11-kor jött rám a tekerhetnék, fél1-ig bóklásztam fel-alá a kihalt utcákon, ami jól hangzik, kár, hogy csak még magányosabbnak éreztem magam tőle), pár hete kiültem a Halesz-parkba is, de persze egyedül az is marha unalmas lett néhány perc után.
Szóval úgy érzem azért van miért sírnom-rínom, viszont tisztában vagyok azzal, hogy ilyen állásról mások álmodni sem mernek, és türelmesnek  kell lennem, hátha egyszer majd fogok annyit keresni, hogy legalább a szabadidőmben, hétvégén azt tehessem (szinte), amihez csak kedvem szottyanik. Addig is marad a lassú értelmi hanyatlás, a napi majdnem egy liter energiaital, és persze a hiány, amit nem tud enyhíteni semmi. Bassza meg az egész.

GPOY

Az van a munkahelyemen, hogy körülbelül január óta szinte az összes ticket az én kezemen ment keresztül (ergo egy bizonyos szemszögből úgy tűnhet, hogy csak én dolgozok), így valószínűleg egy általam ismeretlen emberke képernyőjén egy olyan grafikont generált az Excel, amelyben az én csíkom exponenciálisan növekvő tendenciát mutat a többiek stagnálásával szemben, amelynek köszönhetően immáron másfél hete csak akkor dolgozok, ha én akarok. A töménytelen mennyiségű túlórát, amit az ehhez hasonló szopásokkal gürcöltem össze már nem is említem. Lehet isteníteni nyugodtan, nem sértődök meg.

Esküszöm így történt, hogy a héten nem volt post (Igen, beszippantott a Dead Space második része, és egész egyszerűen nem enged.)

Komolyan mondom, hogy ilyen mocskos hétfőm még sohasem volt, pedig elég régóta szoktam sírni-ríni, hogy mennyire megviselnek ezek a napok (még külön tag is van hozzá ugye). A maival kapcsolatban tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ha ezt túléltem, nem estem össze, nem kaptam pánikrohamot, nem rókáztam be szép elegánsan a cégnél az asztalom alá, nem mentem át amolyan Michael Douglas-szerű figurába az Összeomlásból, akkor tényleg egész komoly tűrőképességgel vagyok megáldva bármennyire is hiszem pont az ellenkezőjét néhanapján. No persze mindehhez kellett az is, hogy úgy izomból megszopassam magam (már bocsánat a kifejezésért) a hétvégén, ugyanis egy rám bízott feladat teljesítése során elkövettem egy aprócska hibát, amelyből – a pillangóhatásnak “hála” – az lett, hogy tegnap éjjel hajnali fél négykor tudtam csak ágyba keveredni, reggel meg persze várt a munka.

Nem kellett nagyot hibáznom hozzá: két file-t összekevertem, és rosszat indítottam el. Ennyi volt az egész, ámde a tény, hogy valamit nagyon elkeféltem csak vasárnap délelőtt vált világossá, amikor az éppen felépített SAP egy félresikerült groteszk Frankenstein által létrehozott torzszülöttként csak mint valami félig élő, félig halott akármi volt képes működni. Adatbázisa csak okádta a hibákat, a fele funkciója elindult, a másik (nagyobb) fele viszont változatos SQL hibákkal borzolta az idegeimet. Gyors telefonálás, hibaüzenetek, tünetek ismertetése tapasztaltabb kollegákkal, akik már mondták is, hogy no igen, ez arra utal, hogy a bő egy napi munkám mehet a kukába, törölhetem az egészet, és kezdhetem újból. Mindezt vasárnap, amikor épp’ a másnapossággal küzdve próbáltam befejezni a péntek este elkezdett műveletsort gondolván, hogy az utolsó simítások menni fognak úgy is, ha kicsit boxolnak a majmok a fejemben. Súlyos tévedés volt, a fogam és a fejem hasogatott miközben hatalmas kínok között vergődő rendszerem amolyan Aliens-esen épp’ azt suttogta “Kill me…” Könnyes szemmel tettem eleget a kérésének: ment a levesbe minden, amit addig felépítettem. Hangsúlyozom: mindez azért történt, mert előző nap összecseréltem két file-t. Ennyi épp’ elég ahhoz, hogy a szép, nyugodt tempóban eltervezett munkálkodás idegbeteg kapkodásba, és dühöngésbe csapjon át jó adag szégyenérzettel, hogy ilyen amatőr módon tettem tönkre az egészet, és kockáztattam, hogy hétfő reggel nyolcra meglegyen. Elég annyi, hogy a dominósor dőlésnek indult, amelynek az lett a vége, hogy tegnap hajnalban úgy feküdtem le, hogy nem lehettem biztos abban, hogy a második nekigyürkőzés eredménye életképes-e, vagy újabb szörnyet alkottam.

Reggel hétkor keltem, a három és fél óra alvás után valahogy úgy éreztem magam, mintha egész éjjel rövidet vedeltem volna, a szemeim égtek, émelyegtem, a fejem kóválygott… de legalább a rendszer működőképesnek bizonyult, és képes voltam időre prezentálni! Az pedig, hogy sík idegen, kialvatlanul, mocskosmód fájó foggal (ami még most is tart, hogy jobb legyen a kedvem) képes voltam végigcsinálni a napot, képes voltam beszélni (némileg dadogva még angolul is), gondolkodni… nos, én úgy gondolom, hogy az emberi akaraterő diadala. Ennek örömére délután megjutalmaztam magam: egyrészt elhoztam a biciklimet a szerelőtől ( – 20000 forint, de cserébe szinte hajtani se kell, úgy suhan), másrészt pedig rendeltem egy szép nagy csirkemájas pizzát magamnak, hogy a sok fájdalomcsillapító, amit magamba tömtem (energiaitallal, és kólával kombinálva, természetesen csakis a gyomrom egészsége érdekében) ne marjon szét. Most, tele hassal, mögöttem a szinte zsír új biciklimmel, valamelyest megnyugodva azt gondolom, hogy a mondás, miszerint ami nem öl meg az megerősít igaz lehet: újabb határomat feszegettem, és megmérettettem. Mindenesetre nem fogok rendszert csinálni belőle, mert kurva kellemetlen.

Mintha ismerős lenne a szitu:

A Szovjetunió Egyiptom és az invázió megszüntetése mellett állt, bár számukra jól jött, hogy a szuezi válság elterelte a figyelmet a napokkal korábban kitört 1956-os magyar forradalomról, és a szovjet katonai beavatkozásról.

Annyira szeretem, amikor ismétlődő mintákat vélek felfedezni bolygónk sorsában, bár mint minden hasonlat, ez is sántít kicsit.

A cigizés nem először téma a blogon: egyszer régen elregéltem, hogy milyen okok (és események) vezettek odáig, hogy cirka 7-8 év után letegyem a bagót, amit azóta sem bántam meg – bár kíváncsi lennék arra, hogy ki mondaná azt, hogy “basszus, amióta letettem a cigit sokkal rosszabb a közérzetem, hiányzik a reggeli harákolás, meg a konstans légszomj”. Azért érdekes, és jellemformáló erejű tapasztalat most elolvasni amit annak idején írtam (az Indexen megjelent cikkre reagálva), ugyanis ezzel most már nem feltétlenül értek egyet:

Alapvetően mondjuk részemről okafogyott a hiszti, mivel – mint már írtam – fél éve nem dohányzom, de az, hogy ilyen szinten megszabják, hogy az ember mit tehet, és mit nem engem bosszant.

Ugyan ezt 2009 márciusában kültéri dohányzási tilalmakkal kapcsolatban írtam, amelyet azért még most is kicsit túlzásnak érzek, viszont a dohányzás betiltásának azon formájával, amelyet – szerintem – most keresztül fog vinni a kormány teljes mértékben egyet tudok érteni. Általában nem tudom ennyire tisztán, mindenféle ambivalens érzések nélkül helyeselni, amit a Fidesz fura urai szeretnének érvényre juttatni (mert ugyan tiszteletre méltó ambiciózusról tett tanúbizonyságot a kormány az utóbbi hetekben, elképesztő mennyiségű változtatást igyekeznek eszközölni a mára már kicsit begyepesedett államszervezetben, és totális meghasonulásként élem meg, hogy némelyik rendelkezésük – a dohányzás betiltásán kívül is – egész egyszerűen ésszerűnek, és támogathatónak tűnik. Mégiscsak gyanakodva, mindent többször átrágva fogadom az egyre csak érkező híreket, hogy most éppen mit akarnak megreformálni… néha amúgy Hírcsárdát meghazudtoló abszurditások is előfordulnak ezekben a kezdeményezésekben, elég ha csak az alkotmánytervezetünk néhány pontját említem), de ez a kivétel: igenis joga van mindenkinek ahhoz, hogy ne károsodjon a szervezete mások hülyesége miatt, és fordítva: mindenkinek kötelessége elkerülni azt, hogy a környezetében élők egészsége veszélybe kerüljön, és ha ezt csak törvényekkel lehet elérni, akkor történjen így! Fogalmazhattam volna keményebben is: ha valaki van annyira tapló, hogy nem veszi észre, hogy az étteremben a másik asztalnál (vagy a sajátjánál) még étkeznek, és rágyújt, akkor az ilyennek ezentúl legyen tilos! És igenis csesszék meg milliókra azokat a vendéglátósokat, kocsmárosokat, akik nem szereznek érvényt a törvénynek! Legyen kiszabva az első néhány tetemes büntetés, teremtsenek velük precedenst, majd elmegy a renitensek kedve a dohányzás elnézésétől a saját egységükben!

Várhatóan adódnak persze eleinte feszültségek majd az új rendszer bevezetéséből: azok a dohányosok, akik egész életükben pöfékelhettek a kocsmában nem fognak egykönnyen rászokni arra, hogy ki kell járni a bejárathoz cigizni. Konkrétan kíváncsi leszek például arra, hogy Pápán a Klastromban (lebuj kocsma, hétvégente a hátsó dühöngőben a keksz fentmarad a levegőben, ha feldobod, úgy áll a tömény szmog) hogyan lesz megmondva a részeg százkilós legényeknek, hogy “figyi, nyomd már el a cigidet, mert ha beesik egy ellenőrzés, megérzik a füstszagot, aztán máris kapom a több százezres büntetést, amit gondolom nem te fogsz kifizetni”. Lehet, hogy lesznek olyan kocsmák, diszkók, ahol esetleg kidobókat kell pluszban felbérelni, akik csak a dohányzási tilalom betartatásával lesznek megbízva, ami újabb kiadásokat fog jelenteni a tulajoknak. De: egyrészt néhány hét, esetleg hónap után már talán elérjük azt, hogy a T. Közönség megszokja, hogy nem szabad rágyújtani a pultnál (és szembefújni szerencsétlen csapos lányokat, akik néhány év után tüdőkapacitásban elérhetik a szénbányászok szintjét), így ezekre a plusz emberekre már nem lesz szükség; másrészt pedig előbb-utóbb talán a most még hőbörgő dohányosok is belátják, hogy mennyivel kellemesebb úgy eltölteni néhány órát egy sörözőben a haverokkal, hogy közben nem kell levegő után kapkodni.

Az első reakcióm, amikor tudomást szereztem a törvényről az volt, hogy persze, tiltsák be az éttermekben a cigizést (ami felülről súrolja a fasztahóság fogalmát, persze a dohányzó étterem fogalma számomra egyenértékű a lőtéri óvodáéval, vagy a bordélyház 90 éven felülieknek-ével – nonszensz), de nem értettem, hogy miért kell a magyar kocsmakultúrából kiirtani a füstölést. Mondhatnám azt, hogy kocsmában rágyújtani bocsánatos bűn, ennek ellenére semmivel sem kevésbé káros a többi emberre, mint az étteremben szálló szmogot letüdőzni, úgyhogy igenis szükséges volt kiterjeszteni a törvényt ezekre a helyekre is, a tüdőrák ugyanis nem válogat, nem veszi figyelembe, hogy milyen közegben szívtad magadba a többiek által kibocsátott mérgező felhőket. Én úgy gondolom, hogy ezt a törvényt nem lehet az egyéni szabadságjogok korlátozásaként értelmezni (mint ahogy azt néhány kommentelő próbálja beállítani), ugyanis a tiltás célja az, hogy te ne okozz felesleges egészségkárosodást senkinek, ha már magadtól nincs benned annyi tapintat, vagy nevezzük ahogy akarjuk. Éppen emiatt demagóg, és teljesen elrontott logika alapján hozott megállapítás az, hogy “ennyi erővel be lehetne tiltani az alkoholt is”, ugyanis az, hogy be vagy rúgva nem feltétlenül jelenti azt, hogy emiatt mások is kárt szenvednek (bár amikor Józsi hazaesik a falu kocsmájából, és végigveri a családot esti átmozgató edzés gyanánt már más tészta), viszont ha zárt térben rágyújtasz, akkor elkerülhetetlen, hogy mások egészsége is károsodjon, elvégre levegőt mindenki szeret venni – mondhatni létszükséglet

Nem szándékozom elöljáróban (meg egyáltalán: sehogy ) agyon isteníteni a kormányt, de ha lesz elég tökös, hogy a dohányipari- és vendéglátós lobbival szembemenve bevezeti ezt a tilalmat, akkor bizony én bevések nekik egy szép nagy piros pontot. Nagyon régóta nem került be egyik kormány neve mellé sem ilyen, ők lesznek azok, akiknél megtörik a jég, és csak reménykedek, hogy el ne csesszék azzal, hogy gyors egymásutánban begyűjtenek újabb néhány feketét mellé.