Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Márciusi heartbeat

Posted by JonC On március - 23 - 2016 2 hozzászólás

Laza eleganciával lendüljünk is át a tényen miszerint a blogon egyre hosszabb szünetekkel jelennek meg a posztok. Ehelyett inkább gyorsan elmesélem milyen volt a hetem mielőtt az imént hirtelen rám telepedett ihlet úgy döntene hogy elhagy, mint a kifutópályát a gép ((C) Lukács László). Hétfőn majdnem írtam is egy klasszikus hétfőposztot ((C) én), de aztán győzött a fáradtság és a pszichózist lágyan súroló mértékű kialvatlanság sajátos egyvelege amely már hetedik éve kerülget hétfőnként (amikor is a hajnali négyes kelést másfél-két óra buszozás majd nyolc óra munka követi) és nem lett belőle semmi.

Naszóval: a hétfő reggel csodálatosan indult: a telefonom andalító dallamára mint a rugó pattantam ki két szundit követően az ágyból, majd kezdődhetett a hétkezdő rutin, amely kávéfőzésből, felöltözésből valamint a feltétlenül fontos cuccaim (úgymint céges laptop, meg ilyenek) összevadászásából áll. Ami könnyebbséget jelent a mondjuk fél évvel ezelőtti állapotokhoz képest az az, hogy az új fehérvári albérletemben már van saját mosógépem (az előző lakótól vettem, életem első komolyabb háztartási gépe), úgyhogy a hétvégi nagymosások és a ruhacipelgetés a két város között immár a múlté: itt az albiban szoktam mosni, mint a nagyok. Az első indítást mondjuk negyed óra gondterhelt kézikönyv-lapozgatás előzte meg, de végül én győztem és kiderítettem hogy kettő, azaz kettő mozdulat egy mosás elindítása. Ha már az első kalandjaim szóba jöttek: sikerült is a kiömlőcsőnek valahogy a kádon kívülre vergődnie magát, úgyhogy csak a véletlenen múlt hogy végül még talán időben itattam fel egy felmosóvödörnyi vizet az előszobában – az alattam lakók legalábbis nem jöttek fel reklamálni azóta se. Visszatérve a hétfőre: a buszon igyekeztem Lovecraft-et olvasni (meg kell követnem az öreget: nem csak a múltkori posztban említett sémákra épülő novellái vannak, de azé’ van pár vezérmotívum ami vissza-visszaköszön), de aztán bealvás lett a vége. Talán nem is ártott, ugyanis a nap folyamán legalább az émelygés elkerült ami ezeken a pompás hétfőkön oly’ sokszor aranyozza be az életemet. Le a buszról, át a városon, be az albiba, ki az albiból (immáron biciklivel), át a városon (csak most más irányba), aztán végül be a céghez, de – itt volt a csavar – ezúttal nem dolgozni hanem oktatásra voltam hivatalos, amelyet ráadásul egy kedves közvetlen kollégám tartott nem valami ír faszi érthetetlen akcentussal. A téma a SAP HANA volt, amiről csak annyit kell tudni hogy ha futtatsz benne egy SQL lekérdezést, akkor minden egyes alkalommal kiírja hogy mennyi idő volt az adott parancsnak lefutni. Ez nem is olyan hűdenagy dolog (néhány weboldal mint pl az nCore is ír ilyen adatokat legalul), de az már igen hogy olyan kurva gyors az egész hogy konkrétan mikroszekundumban is kifejezi a futásidőt. A legtöbb query amit futtattunk le is ment néhány pillanat alatt, de ez egy tesztkörnyezetben nem is annyira meglepő végső soron. Az már annál inkább hogy ugyanez (a pillanatok alatt lefutás) reális egy több terás adatbázis esetében is, ugyanis az egész DB (na jó, majdnem az egész) bent figyel a memóriában, nem nagyon használja a háttértárolókat. Ez azért impresszív ami azt illeti. Na ennyit a HANA-ról, akit érdekel még találhat róla sok mindent a neten – nem is hülyeség utánaolvasni ha érdekel hogy mitől jön be ilyen gyorsan mondjuk a Facebook, vagy a Google az otthoni gépeden, gyanítom hogy azok is valami hasonló in-memory mókát használhatnak.

Aztán a hétfői oktatásnak is vége lett egyszer, haza is tekertem volna szépen ha a biciklim lánca egy félhangos kattanással nem adta volna meg magát pont amikor egy zebrán próbáltam áttekerni a pirosban (ejjjj, be is írok magamnak három fekete pontot). Még szerencse hogy ott volt egy vadidegen faszi, aki látta az esetet, majd ahogy eltoltam mellette a biciklit (húzva magam után az elszakadt láncot) legalább megjegyezte, hogy örüljek hogy nem a sivatag közepén történt mindez. Amúgy is nagyon szeretem amikor idegeneknek hirtelen közléskényszerük támadt (a másik kedvencem amikor mondjuk a dohányzóban beszélgetsz egy kollégáddal, és valaki tőletek nem messze állva beleugat a témába), de most pláne kurvára örültem neki. Amúgy igaza volt: tavaly nyáron voltam már ezzel a biciklivel olyan kietlen helyen olyan késő este amikor sokkal kellemetlenebb lett volna egy láncszakadás (sőt, most hogy jobban belegondolok az idén januári Velencei-tó körbetekerés közben se repestem volna az örömtől ha akkor történik meg). Na sebaj, hazatoltam ezt a nyomorultat. Legalább rollerezni tudtam vele, ugyanis a város felé végig enyhén lejt a talaj. Mire hazaértem a szemem elég ramaty állapotba került a kontaktlencse miatt, úgyhogy az első dolgom volt hogy kiszedtem (na nem a szemem, hanem a kontaktlencsét). Aztán ránéztem a They bleed pixels-re, amit még hajnalban a buszon vettem meg a számlámon maradt maradék pár száz forintból. Ez a játék nem rossz, bár erősen emlékeztet a Super Meat Boy-ra mind nehézségét, mind a készítők beteges vonzódását a körfűrészekhez tekintve. Ja, meg a vér is hasonlóan összefröcsköl mindent mint a nagy nevű elődben. Amúgy nem rossz cucc, de csak kipihent, gamepad-del rendelkező kollégáknak tudom jó szívvel ajánlani.

Másnap hasonló élmények értek (bár már nem kellett négykor kelnem, de az oktatás ugyanúgy várt rám). Este aztán először egy üveg Merlotba, majd streambe fojtottam a bánatom. Mindkettő jól sikerült, de csak az utóbbiról tudok linket adni: nesztek (egy-két hétig él aztán törli a Twitch). A GTA V megérne egy misét, nem véletlenül tértem vissza rá fél év kihagyás után (az okokat a stream elején boncolgatom is kissé). A bortól függetlenül is tök fasza kedvem volt egész délután: egyrészt elvittem a szervizbe a biciklit, másrészt tök jó idő volt, olyan igazi tavaszias, napos, de azért még hideg valami. Egész feelinges volt hazafele bandukolni a Budai úton miközben a nap már lemenőben narancssárga-vörösbe borított a panelek oldalát. Alig várom hogy jobb idő legyen basszus, tutira szét fogom tekerni az agyam (na nem úgy, mint a jó öreg Snoop Dogg, de szerintem én is fogom annyira élvezni mint amennyire ő szokta).

Végül eljött a mai nap. Ami pozitív benne az az, hogy végre itthon vagyok, de ezen kívül nem sok jó volt benne: az időjárás valami botrány, az ég borult, hideg van, újra megfáztam (pedig ma már jobban felöltöztem mint tegnap), és valami kínkeservesen akart csak elmenni az a pár óra odabent. No sebaj, legalább a biciklimért elbuszoztam (2500 forintom bánta az esetet), úgyhogy holnap már nem kell gyalog mennem dolgozni. Ma este meg újra GTA V streamelés fog következni, de sajnos most nem lesz bennem az üveg vörösbor. Lehet hogy rendszert kéne csinálnom belőle, tegnap is jól ment a játék utána. Apropó streamelés: mostanában a Twitch-en sanszosabb hogy megtalálható vagyok mint itt a blogon, úgyhogy nem mondhatnám hogy teljesen eltűntem. Ha valakinek nagyon hiányoznék az ott megtalál, akinek meg nem az… hát, azt is megértem 🙂

Újabb találkozásom a féllábú galambbal

Posted by JonC On február - 11 - 2013 ADD COMMENTS

én:

visszatérve a galambra
amikor leszálltam (a buszról) több tucat galamb rebbent fel előttem
utána 20-30 percig nem láttam egyet sem
ámde egyszer csak
elrepült előttem ő
és leszállt tőlem pár méterre
és egy darabig pont úgy hömbölödött hogy a szárnyától nem láttam hogy megvan-e a lába
és egyszer csak
kiderült
hogy NINCS MEG

direkt odajött hozzám!!

nemén:

biztos is

én:

le is akartam fényképezni csak két öreg fószer elriasztotta
de érted, nem egy galamb repült oda, hanem A galamb
a féllábú
a több tucatból pont ez
pont hozzám

nemén:

ahha

én:

ez nem lehet véletlen
mindig nézegettem a galambok lábait
hátha újra meglátom
és most megtörtént!

nemén:

ez szerelem

én:

nem, ez más
valamiféle spirituális kötés

Kakaó, szotyi, tej, és dara

Posted by JonC On szeptember - 3 - 2012 5 hozzászólás

Ültem a gép előtt bambán, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg képes leszek-e annyi szotyit megenni, hogy elvegye az éhségemet. A gyomrom felől egyre sűrűbben jöttek az impulzusok, hogy nem fog sikerülni (pedig a néhány perce befejezett Counter Strike party alatt bőven volt időm ropogtatni, amíg egy-egy bekapott fejlövés után néztem ahogy a profik játszanak), de azért próbáltam tartani magam – márcsak azért is, mert szóba jöhető kajaként egy szem másfél éve a polcon porosodó babkonzervet tudtam volna felsorolni. Bár nem vonzott a gondolat, hogy a vacsorám egy meglehetősen gyatra minőségű ízetlen valami legyen (amit még köretnek sem szívesen képzeltem volna el, nemhogy főételnek), de minél tovább gondolkodtam annál biztosabb lettem benne, hogy vagy ez, vagy a semmi.
Aztán egyszer csak felcsendült a beérkező üzenetet jelző hang a telefonomon: mégis megkaptam a fizetésemet, amire annyira vártam már! Rápillantottam az órára, kicsit gyanús volt, hogy este kilenckor utalnak, de gondoltam üsse kő, pár óra csúszás után úgyis jobban fog esni a pizza! Lelkesen kioldottam a billentyűzárat, nézem: hát csak a kurva szolgáltató tájékoztatott, hogy átléptem az 500 megás forgalomkorlátot, és számlazárásig lassítják a forgalmamat. Egyből lehervadt a mosoly az arcomról, és visszazuhantam mély apátiám gödrébe, amelyben estém fénypontjának a gazdagon megpakolt grillcsirkehúsos pizza helyett újra egy babkonzerv ígérkezett.
Bánatomat újra csébe fojtottam (engem meg a saját vérembe néhányan). Eltelt egy bő óra, amikor újra SMS-em érkezett. Ezúttal már gyanakvóbban szemléltem eme tényt (azért bennem bujkált a remény), és szerencsétlenségem teljes tudatában számíthattam arra, hogy most meg a bank küld valami felszólítószart. Nem így történt: az új lakótársam írt, hogy ő most elvonult szabira, és igyuk meg a hűtőszekrényajtóban figyelő majdnem egy liter tejet, ne menjen kárba. Gondolkodóba estem… Tej. Mit kezdjek én a tejjel? Magában szar, hozzávalóm meg… hoppá, de hiszen nekem hempereg egy bő fél zacskó búzadarám a polcomon, sőt mintha még kakaóporom (nem Nesquik, mondom KAKAÓPOR) is lenne valahol! Némi túrás, majd azt követő rendkívüli felkészültséget igénylő főzőcske után (utánanéztem a receptnek a biztonság kedvéért azért, nem röhög) már tömhettem is magamba nagykanállal a világ egyik legfinomabb kajáját: a tejbegrízt. Úgy határoztam, hogy a felmerült apró khm… aggályaimat (miszerint a dara 2010-ben, a kakaó meg tavaly járt le) ezennel félreteszem, és korgó gyomrom kielégítésének érdekében bevállalom az éjszakai hasgörcsök kockázatát.

Mondhatnám, hogy Isten megsajnált, és megoldotta, hogy egyek valami finomat, de a vén szakállas ennél jóval betegebb humorérzékkel bír: azóta ugyanis nincs internet! Most gondolkodhatok azon, hogy jobb teli gyomorral ülni egy net nélküli gép előtt, vagy visszasírjam a nem is oly’ régi szép időket, amikor éhesen kapkodtam a szotyikat, de legalább nem untam kockásra a fejem. Igazi first world problémák, tudom.

(Mielőtt furcsállaná bárki, a post nagy részét jegyzettömbbe pötyögtem le, aztán megjött a másik lakótársam, aki újraindította a router-t – merthogy ő tudja a jelszót én meg nem.)

Így etetnek minket

Posted by JonC On augusztus - 6 - 2012 3 hozzászólás

Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.

Na akkor ömlesszünk #2

Posted by JonC On augusztus - 1 - 2011 3 hozzászólás

Ma reggel több érdekes dolog is történt velem. Az első talán az volt, amikor a telefonom – amit pár hónapja agyondicsértem, nos azóta kicsit árnyaltabb a kép – úgy döntött Veszprémnél, amikor épp’ átszálltam az egyik buszomról a másikra, hogy újraindul. Szokott ilyet csinálni, jó esetben észreveszem azt a pillanatnyi rezgést, amit a bootoláskor produkál, rosszabb esetben viszont csak várja a zsebemben, hogy beüssem neki a PIN-t. Nos, most észrevettem, meg is adtam neki a kódot, majd ügyesen elindítottam a rádió alkalmazást, hogy legalább szóljon valami, amíg be nem tölti a memóriájába azt a másfél tucat kurvára felesleges programot, amiket utána úgyis szórhatok majd ki kézzel. Ez néha amúgy úgy megfekteti csórikámat (mármint az indítás utáni programcunami), hogy egész egyszerűen újraindul, gondolom ilyenkor befigyelhet a kis lelkecskéjében egy lightos kis kernelpánik. No sebaj, most egész jól bírta, ámde valamiért úgy határozott, hogy annak örömére, hogy sikerült elindítania a Winamp-ot (mekkora képzavar: Winamp egy Linux-alapokon nyugvó oprendszeren) akkor már hadd szóljon is valami muzsika. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy – mivel a rádió meglehetősen halk – csutkára volt húzva a hangerő, és meglehetősen megijedtem, amikor bömbölni kezdett a fülembe a legutoljára játszott szám, ami történetesen a Replikától a Másik világ kapujában volt. Hirtelenjében majdnem kikapcsoltam (mert ugye a pause gombot hiába nyomogattam a lejátszó widget-jén, a proci éppen meglehetősen leszarta az ezirányú törekvéseimet), de – hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – nagy nehezen rájöttem, hogy az egyik oldalsó gomb kitartó abúzálásával is le tudom tekerni a hangerőt.

Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor nagy nehezen átvonszolván magamat Fehérvár belvárosán odaértem az albérlethez, és gondoltam hívok egy liftet, elvégre habtestemnek magas lenne a kilencedik emelet. Jól megfigyeltem, szabad volt a lift, nem égett a visszajelző, ami arra utalna, hogy valaki használja éppen, és csak akkor gyulladt ki, amikor megnyomtam a hívógombot. Ehhez képest majdnem dobtam egy hátast, amikor nagy lendülettel léptem volna be a fülkébe, amiben már tartózkodott egy öreg bácsi. Jó reggelt kívánt, és kibotorkált mellettem, én meg szinte köpni-nyelni sem tudtam. Ki tudja mióta volt már bent, gondolom én szabadítottam ki 🙂 Mondjuk a gombsor kezeléséhez, amivel kiválasztjuk a kívánt emeletet nem kell diploma, de gondolom neki már annyira el volt meszesedve az agyacskája (így cukkolta a Sutyi a Robi bácsit az előző cégemnél, az övé a copyright), hogy mégsem sikerült belátható időn belül kitalálni hogy melyiket kéne megnyomni 🙂

Aztán gondoltam néhány sor erejéig megemlítem a JÁTÉKOT, amivel mostanában szórakoztatom magam, és élelmedett kora ellenére is bőven megüti a szintet, ami felett már érdemesnek tartom a végigjátszásra. Egészen pontosan 1995-ben dobta piacra a Square (most már Square Enix néven lehet ismerni őket) Super Nintendo-ra, majd később Playstation-re, és egyéb gépekre is (Nintendo DS-re például). Stílusát tekintve ez egy körökre osztott harccal operáló RPG, és az a címe, hogy Chrono Trigger. Ahhoz képest, hogy olyan régi eresztés, hogy azóta már felnőtt egy új játékosgeneráció még mindig szórakoztató (ami nem mondható el a legtöbb C64-es stuffról például, sajnos nekem már túl primitívek), sőt még a grafikájával is ki vagyok békülve.

Egy jól sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Egy rosszul sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Adva vagyon főhősünk Crono, aki egészen addig éldegéli unalmas kis életét, amíg nem jön egy (majd később még egy) szédült liba, aki(k)nek hála minden a feje tetejére áll, és hamarosan egy kaland kellős közepén találjuk magunkat, melynek során ide-oda ingázunk a különböző idősíkok között, és próbáljuk helyrehozni az emberiség jövőjét, amely meglehetősen szomorúan alakul valami eleinte nem teljesen tiszta ok miatt. Mondhatnám, hogy enyhe Butterfly effect koppintás a sztori, csak ugye ez “néhány” évvel korábbi cucc (konkrétan kilenccel), úgyhogy nem lennék meglepve ha a film forgatókönyvírója is tolta volna annak idején – márcsak azért is, mert azóta több fórumon is beválasztották a világ legjobb játékai közé. Ezt én azért túlzásnak érzem, de tény, hogy ahhoz képest, hogy a grafika olyan amilyen (persze gondolom ’95-ben maga volt a csoda), illetve a mászkálást/harcot néha túl ritkán törik meg párbeszédek, továbbá néha elég frusztráló, hogy egy helyszínt elhagyva majd visszatérve az ellenfelek újratermelődnek mégis szórakoztató, és helyenként kifejezetten vicces anyaggal állunk szemben. Ki is lehet próbálni, ingyen van (most már), emulátort innen, magát a játékot pedig innen lehet letölteni.

Végezetül még egy játék, ami meglepett, mint faltörő kost a fotocellás ajtó: néhány éve került kiadásra a Hellgate London nevű MMORPG, amely 3D-s grafikával hozta a Diablo játékmenetét, ámde a különféle dándzsönök helyett a címben szereplő város utcáira helyezve a történéseket, melyek során ízléstől (és kaszttól) függően baszott nagy kardokkal, vagy gépfegyverekkel ölhettük halomra a dimenziókapukon át mindent ellepő szörnyeket. Állítólag rohadtul bugos volt (nekem kimaradt anno), és bukott is egy hatalmasat, a szervereit lekapcsolták, a helyüket bevetették sóval, és az üzemeltetők letetették a nagyesküt, hogy soha többet nem fognak még hasonlót se csinálni.

Pózolj Big Ben-nel

 Big tits at the city

Itt akár vége is lehetne a történetnek, ámde jöttek a kici koreai fejlesztőbácik, akik még láttak potenciált a cuccban, megvették a jogait, kikalapálták a bugokat belőle, újraindították a szervereket – az egyetlen szépséghibája a csodálatos reinkarnációnak az volt, hogy ezek a  szerverek eddig csak Ázsiából voltak elérhetőek (és most ne menjünk bele a különféle furmányos módszerekbe, amikkel ezt a korlátozást meg lehetett kerülni). Ez változott meg kereken egy hónapja: immáron működnek szerverek Európában, és Amerikában is, a játék tök ingyenes, és ugyan még bétateszt állapotban leledzik én nem találkoztam túl sok hibával (egyszer ledobott a szerver, más nem történt). Letölteni innen lehet (először rar-ban, aztán kitömöríti az installert, majd utána feltelepíthető maga a játék… brrr…), magyar nyelvű tudástárat pedig itt találhattok hozzá.

UPDATE: egy kis pontosítás az ingyenességgel kapcsolatban az előző mondatban linkelt oldalról:

A játék kipróbálható és ingyen játszható a 2. fejezet végéig Waterloo Bridgebe lépéshez már “Act3 ticket”-re van szükség. A játék mikro payment tranzakciós rendszerű vagyis nem minden ingyenes, vannak tárgyak amik megvehető valódi pénzért, előnyt biztosítanak, de játék egyensúlyt nem borítja fel. Legtöbb tárgy időleges bónuszt ad például gyorsítja a fejlődést vagyis több tapasztalati pontot (xp) kap a hatóidő alatt. Act3 ticket is fizetős tárgy 4000 Tcoinba kerül ami 4$-al egyenlő, viszont ezzel a tárggyal lehet kereskedni a játékban vagyis el lehet adni játékbeli pénzért, így aki nem akar fizetni a játékért valódi pénzt a játékon belül megvásárolhatja.

Ha jól értem nem muszáj kicsengetni érte a 4 dolcsit, viszont akkor jó sok mellékküldetést meg kell csinálni ahhoz, hogy összegyűljön a rávaló. Valamit valamiért ugye.

Monday, bloody Monday

Posted by JonC On április - 4 - 2011 7 hozzászólás

Komolyan mondom, hogy ilyen mocskos hétfőm még sohasem volt, pedig elég régóta szoktam sírni-ríni, hogy mennyire megviselnek ezek a napok (még külön tag is van hozzá ugye). A maival kapcsolatban tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ha ezt túléltem, nem estem össze, nem kaptam pánikrohamot, nem rókáztam be szép elegánsan a cégnél az asztalom alá, nem mentem át amolyan Michael Douglas-szerű figurába az Összeomlásból, akkor tényleg egész komoly tűrőképességgel vagyok megáldva bármennyire is hiszem pont az ellenkezőjét néhanapján. No persze mindehhez kellett az is, hogy úgy izomból megszopassam magam (már bocsánat a kifejezésért) a hétvégén, ugyanis egy rám bízott feladat teljesítése során elkövettem egy aprócska hibát, amelyből – a pillangóhatásnak “hála” – az lett, hogy tegnap éjjel hajnali fél négykor tudtam csak ágyba keveredni, reggel meg persze várt a munka.

Nem kellett nagyot hibáznom hozzá: két file-t összekevertem, és rosszat indítottam el. Ennyi volt az egész, ámde a tény, hogy valamit nagyon elkeféltem csak vasárnap délelőtt vált világossá, amikor az éppen felépített SAP egy félresikerült groteszk Frankenstein által létrehozott torzszülöttként csak mint valami félig élő, félig halott akármi volt képes működni. Adatbázisa csak okádta a hibákat, a fele funkciója elindult, a másik (nagyobb) fele viszont változatos SQL hibákkal borzolta az idegeimet. Gyors telefonálás, hibaüzenetek, tünetek ismertetése tapasztaltabb kollegákkal, akik már mondták is, hogy no igen, ez arra utal, hogy a bő egy napi munkám mehet a kukába, törölhetem az egészet, és kezdhetem újból. Mindezt vasárnap, amikor épp’ a másnapossággal küzdve próbáltam befejezni a péntek este elkezdett műveletsort gondolván, hogy az utolsó simítások menni fognak úgy is, ha kicsit boxolnak a majmok a fejemben. Súlyos tévedés volt, a fogam és a fejem hasogatott miközben hatalmas kínok között vergődő rendszerem amolyan Aliens-esen épp’ azt suttogta “Kill me…” Könnyes szemmel tettem eleget a kérésének: ment a levesbe minden, amit addig felépítettem. Hangsúlyozom: mindez azért történt, mert előző nap összecseréltem két file-t. Ennyi épp’ elég ahhoz, hogy a szép, nyugodt tempóban eltervezett munkálkodás idegbeteg kapkodásba, és dühöngésbe csapjon át jó adag szégyenérzettel, hogy ilyen amatőr módon tettem tönkre az egészet, és kockáztattam, hogy hétfő reggel nyolcra meglegyen. Elég annyi, hogy a dominósor dőlésnek indult, amelynek az lett a vége, hogy tegnap hajnalban úgy feküdtem le, hogy nem lehettem biztos abban, hogy a második nekigyürkőzés eredménye életképes-e, vagy újabb szörnyet alkottam.

Reggel hétkor keltem, a három és fél óra alvás után valahogy úgy éreztem magam, mintha egész éjjel rövidet vedeltem volna, a szemeim égtek, émelyegtem, a fejem kóválygott… de legalább a rendszer működőképesnek bizonyult, és képes voltam időre prezentálni! Az pedig, hogy sík idegen, kialvatlanul, mocskosmód fájó foggal (ami még most is tart, hogy jobb legyen a kedvem) képes voltam végigcsinálni a napot, képes voltam beszélni (némileg dadogva még angolul is), gondolkodni… nos, én úgy gondolom, hogy az emberi akaraterő diadala. Ennek örömére délután megjutalmaztam magam: egyrészt elhoztam a biciklimet a szerelőtől ( – 20000 forint, de cserébe szinte hajtani se kell, úgy suhan), másrészt pedig rendeltem egy szép nagy csirkemájas pizzát magamnak, hogy a sok fájdalomcsillapító, amit magamba tömtem (energiaitallal, és kólával kombinálva, természetesen csakis a gyomrom egészsége érdekében) ne marjon szét. Most, tele hassal, mögöttem a szinte zsír új biciklimmel, valamelyest megnyugodva azt gondolom, hogy a mondás, miszerint ami nem öl meg az megerősít igaz lehet: újabb határomat feszegettem, és megmérettettem. Mindenesetre nem fogok rendszert csinálni belőle, mert kurva kellemetlen.

Hm… mintha hétfő lenne

Posted by JonC On november - 29 - 2010 ADD COMMENTS

Meghalt Leslie Nielsen, a zebrán majdnem elgázolt egy autó reggel (és természetesen még a sofőrnek állt feljebb), otthon felejtettem a tisztálkodós szütyőmet (szóval a kontaktlencse kivétele is nehézkessé válik a héten, max úgy fogok kinézni szerdára mint egy angóranyúl), van a zsebemben hozzávetőlegesen négyszáz forint… netán hétfő van?!

Ha már megvan a feeling, akkor következzék egy témába vágó klasszikus megboldogult kölyökkoromból:

A múlt hét Odüsszeiája

Posted by JonC On október - 18 - 2010 2 hozzászólás

Úgy döntöttem, hogy megírom miért sikerült múlt héten nagyjából három postot idevakkantani a blogra a szokásos mennyiség helyett, hátha sikerül éreztetnem, hogy milyen sanyarú is a sorsom valójában. Sikerült ugyanis belecsöppennem az igazán lélekölő, fárasztó, stresszes de ezek mellett ugyanakkor érdekes, izgalmas, és kihívásokkal teli munka feneketlen mély óceánjába, amelyből péntek délután is csak némi erőszak árán sikerült kikecmeregnem (konkrétan le kellett ráznom azt a német kollegát, akikkel kooperációban szívtunk egész héten egy telepítéssel, amelynek túl részletes bemutatásától megkímélném a még megmaradt olvasóimat, elég annyi, hogy a SAP telepítése nem csak játék és mese, szóval ne úgy tessék elképzelni mint egy Winamp installt… végül is ha belegondolunk egy szempontból hasonló a kettő: ha ész nélkül kattintgatunk szépen elkúrhatjuk a rendszert, feltelepítünk mindenféle toolbar-okat, plusz ikonokkal szemetelhetjük tele az asztalt, és még a videofile-ok is a Winamppal akarnak majd megnyílni utána, amit én kifejezetten rühellek. Ebből a szempontból hasonló a SAP és a Winamp, csak az előbbinél napokba telik kijavítani a hibát, míg az utóbbinál percekbe). Nemrég olvastam, hogy stresszből két fajta létezik: a káros, és az “egészséges”. A káros az, ami hosszú éveken át éri az embert, nem tud ellazulni (vagy csak szerek segítségével), folyamatosan ott motoszkál a gondolataiban a hitel, a család, az esetleges agresszív/csalfa házastárs, stb, és ezen tényezők összjátékának eredményeképpen megkapjuk a Magyar Átlagembert, akit mindannyian ismerünk: nincs hobbi, nincs életöröm, nincs zene, nincs művészet az életében, csak a munka, a bevásárlás, a gyerekek ellátása, és az esténkénti bezombulás a TV kékesen vibráló delejes bűvkörébe. A legelső tünet, amely arra utalhat, hogy efféle stressz ér minket már aggasztó lehet, de – hangsúlyozom – csak akkor, ha tartósan éri az embert. Amíg csak rövid ideig, vagy egy konkrét, és – fontos! – megoldható feladat miatt görcsöl az ember, addig én úgy gondolom, hogy nem kell félni a tartós stressz okozta mindenféle lelki, és testi bajoktól.

Szóval múlt héten engem a rövid ideig tartó, és nem megoldhatatlan feladat miatt fellépő fajtája ért napokig, ezért mire letettem a lantot (ami szerdán például 14 óra munka után éjfélkor sikerült) már nem nagyon volt kedvem és ihletem bármit is írni. Csütörtökön is csak egy laza Minecraftozásra tellett, ami nagyon nagy felüdülés volt az előző napok éjszakákig tartó rendszerbizergálása után, sokkal jobban esett pakolgatni a kockákat, mint előtte bármikor. Nagy igazság ez is: ha valamit elvonunk egy embertől, amihez hozzá van szokva, legyen az a cigi, a felhőtlen játék, a szex, vagy akár a sport utána sokkal jobban esik neki, ha újból hozzájut. Ezért ha netán megint lesz egy olyan hét, amikor alig lesz post, és azokból is kisüt valamiféle könnyed melankólia, akkor tessék feljönni a minecraft.plastik.hu-ra ott lehet megtalálni engem a legnagyobb eséllyel 🙂

A múlt hét után nem meglepő, hogy nem mentünk hétvégén sehova, helyette végigaludtuk asszonnyal mindkét partizásra alkalmas estét (hja, régebben a vasárnap is annak számított, max másnap nem mentem nyelvtanfolyamra az ilyenkor megszokott két üveg Becherovka után, de ez már megint nem ide tartozik :)). Szombaton is olyanok voltunk, mint egy középkorú házaspár (mínusz lábaink körül rohangászó kölkök), pizzát sütöttünk ahelyett, hogy alapoztunk volna az estére ahogy szoktuk. Néha kell ilyen is, kifejezetten jó volt az egész hétvégét végigaludni, pihenni, C64 emulátorozni (Space Taxi rulez!), meg hasonló kellemes dolgokkal eltölteni, amelyekből a múlt héten nem nagyon jutott ki nekem.

A két nap regenerálódásnak hála ma már újra bizakodóan tekintek a jövőbe, márcsak azért is, mert az a feladat amely a múlt héten idegesített végig (csoda, hogy nem álmodtam vele) már nem képezi a mindennapjaim részét, sőt, a hét meglehetős nyugalomban fog eltelni, mivel még csak dolgoznom sem kell, ugyanis oktatnak 🙂 Mindez előre vetíti, hogy a rengeteg rám szakadt szabadidő, és a vele járó unalom következtében újra megélénkül majd a blog, lesznek újra postok is rajta, nem csak életbölcsességek, de az sem kizárt, hogy helyette inkább Minecraftozok majd, és majd kétnaponta idevakkantok egy egysorost, hogy jelezzem: élek még.

Hétfői gondolat

Posted by JonC On augusztus - 16 - 2010 1 COMMENT

Egy hétfőt nem az tud elrontani, ha csatakosra ázik az ember, még csak nem is az, ha nem ébreszt a telefonja, ezért elkésik a munkából, de még csak nem is a korai kelés, hanem az, amikor hallgatja a rádiót a buszon,  és rá kell döbbennie, hogy fejből tudja a Geszti Peti “Lesz meg rosszabb” c. slágerének a szövegét.

Három nap

Posted by JonC On június - 7 - 2010 2 hozzászólás

Azon ritka hétfők egyike ez, amelyeken nem érzem magam totál alkalmatlannak bármiféle alkotói tevékenységre, ennek örömére elmesélem nektek, hogy mik történtek a hétvégén, márcsak azért is, mert kivételesen egész izgalmasan telt el a szokásos fetrengés-tévézés-zabálás kombó semmihez se hasonlítható unalmához képest (bár néha nagyon is jó ez a chillezés, de heteken át folytatva kicsit monotonná válik). Mivel beütött a jó idő (pedig már gondolkoztam a bárka építésén), így végre volt némi affinitásom arra, hogy a megszokottól eltérően nem a felfekvésre gyúrás tegye ki a napjaimat.
Már péntek délután volt minek örülnöm: végre átvehettem a még hét közepén rendelt Orange Box DVD-imet az Alba Plaza-ban található Inmedio-ban, amely Pick Pack Pont-ként is funkcionál az országban található 222 társával egyetemben. Szeretném leszögezni, hogy nem kapok jutalékot a következőkért, de leírom mi is ez, és miért zseniális: a webáruház, ahonnan rendeltem szerződésben áll ezzel a rendszerrel, amelynek az a lényege, hogy a megrendelt csomagot nem futár hozza, hanem egy – előre kijelölt – újságosnál lehet azt átvenni a leszállítástól számított 5 napon belül. Ez azért jó, mert olcsóbb, nem kell a futárhoz igazodni, sőt, az adott újságos nyitvatartása alatt bármikor be lehet libbenni a pakkért, ami elég rugalmassá teszi a dolgot – az én esetemben reggel 9-től este 9-ig bármikor bemehettem volna átvenni akár vasárnap is. Én mindenesetre – ahogy említettem – péntek délután már kezemben foghattam az áhított tokot. Persze otthon elég analóg életet élek, még számítógéphez se nagyon jutok (ami nem baj, hétköznap amúgy is napi tizeniksz órát gép előtt töltök), így két napig csak nézegettem a lemezeket, de ma délután tutira az lesz az első, hogy felpakolom a gépre a TeamFortress2-t, ami állítólag az egyik legjobb multis játék a világon, szóval az érte kifizetett 4200 forint valószínűleg nagyon jó befektetés lesz hosszú távon. Kicsit fáj a szívem amiatt, hogy kevesebb időm marad a Fallout3-ra – sajnos kevés a 24 óra arra, hogy az ember maradéktalanul kiélvezze a modern kor által nyújtott örömöket, hogy egy kiadós futásról, esetleg sörözésről ne is beszéljünk. Amúgy a héten előreláthatólag elviszem rendbe szedetni a jó öreg összteleszkópos teszkós bringámat, úgyhogy a nyáron esélyes, hogy megint sorjázni fognak a “hogyan csapott el (majdnem) egy seggfej autós” jellegű postok 🙂
Visszatérve a hétvégére: szombat este elmentünk szórakozni is végre (pénteken nagyjából úgy gondoltam, hogy menjen, akinek két anyja van), aminek az lett a vége, hogy reggel 5-kor a kelő Nap fényében bandukoltunk haza a Teszkóból, ahová néhány sörért ugrottunk ki a biztonság kedvéért :)). Annyi haszna mindenképpen volt, hogy saját szememmel láthattam, hogy valóban fél4 magasságában kezd pirkadni. Utána délig aludtunk, majd átslattyogtam anyukám barátjához GPS-t bütykölni. Megint bebizonyosodott, hogy mennyire profi vagyok számítástechnikai cuccok hegesztésében: egy Mio C250-re (amibe be van égetve alapból a MioMap nevű elég gagyi szoftver) rátelepítettem egy iGo8-at, és még működött is! Jó, persze első körben nem akart indulni (Out of memory… bazz, ilyet legutoljára C64-en láttam), de – miután kicsit lecsippentettem a 16 megás speedcams.txt file-ból – már pörgött is mint a kisflex. Jó érzéssel tölti el az embert, amikor – némi fórumolvasgatás segítségével persze – megold egy olyan problémát, amivel előtte soha nem találkozott 🙂
A jól végzett munka felett érzett elégedettség hatására úgy határoztam, hogy asszonkával elmegyünk fagyizni, amiért ugyan kifizettem egy akkora összeget, amiből máskor egy hétig kajálok (850 forint, hogy egész pontos legyek), de legalább kicsit kiszellőztettük magunkat a lakásban töltött órák után. Le akartunk nézni az egyik lakótelep mellett található bányatóra is, de ez esélytelen volt: a két oda vezető út közül az egyiket teliszórták háztartási szeméttel a cigá orkok, míg a másiknál meg tengelyig süllyedt volna a szerencsétlen sokat szenvedett Citroen, így feladtuk a tervet. Ekkor jött az isteni szikra, hogy menjünk ki a teveli tóra, amely Pápától kábé 15 kilométerre található, és nyaranta gyakran le szoktunk járni csobbanni. Mikor odaértünk konstatáltuk, hogy a tó kicsit kinőtte az alapterületét, és csak a vízből kilógó asztalok, és fák jelezték, hogy hol is kéne lennie a partnak… Irdatlan mennyiségű eső lehetett itt is, és itt értettem meg igazán, hogy minek köszönhetően van ilyen súlyos helyzet Borsodban: ekkora víztömeg egy folyót mindent leromboló dühöngő szörnyeteggé képes változatni! Mindenesetre ücsörögtünk egy kicsit a partján, lőttem pár művészinek szánt fotót a lemenő Napról (szép kis nap volt: láttam felkelni is, és lemenni is :)), majd hazamentünk megnézni a Monsters inside me épp aktuális epizódját, amelyben bemutattak egy esetet, amikor egy 11-12 éves kisfiút ölt meg egy agyevő amőbafaj. Sokkoló tudni, hogy léteznek ilyen láthatatlan szörnyetegek, de épp ezért ennyire érdekes ez a műsor, és ezért nézem már hetek óta.
Aztán persze elérkezett újra a korai ébresztő (“Persze hajnal van megint…” – énekelte pár évtizede Ákos is), és újra volt szerencsém megtekinteni a kelő Napot, de remélem, hogy ebből nem csinálunk rendszert 🙂 A reggeli hírekben újra említették az adományvonalat (1749 a gyengébbek kedvéért), és gyorsan felhívtam én is háromszor zsinórban. Már eszembe jutott pénteken is az ötlet (akkor a fél hetes híradóban láttam az infót), de most legalább nem volt időm elfelejteni megtenni – engem nem fog földhöz vágni ez a hatszáz forint (amit a három hívás levesz), viszont ott, ahol emberek házai dőlnek össze a víz miatt szerintem minden fillérnek örülni fognak. Talán ez volt az első eset életemben, hogy adakoztam, de nem az utolsó – hiába, megmondták már sokan, hogy hippi vagyok 🙂



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 3 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek