Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A pad

Posted by JonC On május - 16 - 2011 2 hozzászólás

Kovács Józsi bácsi éppen a piacról tartott a buszpályaudvar felé, amikor hirtelen úgy érezte, hogy le kell ülnie. Benne volt már a korban: 45 évig javítgatta a Csepel-művekben a berendezéseket, keze alatt megfordult nem egy, nem kettő, de legalább két tucat tanuló (akiket büszkén szokott néha felemlegetni, elvégre majdnem mindből megbecsült szakember lett), és bizony amikor nyugdíjba kellett mennie, akkor még a vezetés is sajnálatát fejezte ki, elvégre ő volt az egyetlen, aki ismerte a gyár minden szegletét, az összes elektromos bekötést, a csövek káoszának értelmét. Miután így véget értek a munkával töltött évei hazatért a kis falusi házba (amely kongott az ürességtől, a felesége évekkel ezelőtt meghalt rákban, a gyerekek meg már rég Pestre költöztek, családot alapítottak, és csak évente ha egyszer látogatták meg őt), úgy döntött, hogy a háztáji veteményesből próbál némi mellékesre szert tenni, elvégre – negyvenöt év ide vagy oda – az állam nem kényeztette el busás nyugdíjjal. Így történt hát, hogy Józsi bácsi minden kedden, és pénteken felkerekedett, és elbuszozott a városba, hogy a vásárcsarnokban üldögéljen néhány órát az érett paradicsomok, paprikák, uborkák, és egyéb zöldségek mögött, miközben elbeszélgethetett a többi idős árussal. Szocializálódásnak sem volt utolsó, és bizony néha több ezer forinttal is gazdagabban térhetett haza utána.

Most is éppen a falujába tartó busz felé baktatott, amikor hirtelen úgy érezte minden erő kiszállt a lábaiból, és azonnal le kell ülnie. Hiába, a rengeteg álldogálás a munka közben megtette a hatását, nem bírta már a hosszú gyalogtúrákat. Körülnézett, és örömmel konstatálta, hogy néhány méterre van is egy szabad pad. Lassan, bizonytalan léptekkel odament, és nagy sóhajjal leült rá. A fájdalom a vádlijában és a térdében kicsit alábbhagyott. Ránézett régi, megrepedt üvegű órájára, és örömmel konstatálta, hogy még van egy bő negyed órája a buszindulásig, úgy döntött, hogy addig itt marad, és nézi az előtte elvonuló emberáradatot. Tarka jelenet volt, ami elé tárult: a sarkon egy cserfes diáklány csapat bukkant fel miközben jobbról éppen egy vénségesen vén cigányasszony közeledett nagy nyögések közepette. Hirtelen egy autó állt meg az utca túloldalán, kivágódott a jobb első ajtaja, és egy magas, öltönyös, szépen fésült hajú harmincas férfi szállt ki belőle. Futólag csókot intett a volán mögött ülő elgyötört arcú nőnek, majd a következő pillanatban már emelte is a telefonját a füléhez, ahogy elindult a járdán az ellenkező irányba. Egyre csak nőtt a forgalom, és egyre többen özönlötték el a járdát is: anyjuk karján bőgő csecsemőktől lett hangos a környék, miközben a színen újabb és újabb szereplők tűntek fel: balról fakó arcú, kopott mellényében még jelentéktelenebbnek tűnő emberke közeledett arcán olyan kifejezéssel, mintha azt várná mikor ütik meg, míg jobbról magassarkúban feszítő testre simuló piros ruhában a fenekét riszáló szőke lány ért be a látóterébe. – Észre sem vesz, bár ez nem is igazán meglepő. Most hogy jobban megnézzük nincs vele egyedül. A kutya sem törődik velem – gondolta Józsi bácsi. Ahogy erre rádöbbent mintha meglódult volna az idő: egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nagyobb energiát igényel, hogy szemügyre vegye a járókelőket, mintha azok valamiféle filmfelvétel gyorsított képkockái lennének. Ő meg csak ült, és úgy érezte a kavalkádtól szédülni fog menten. Lenézett ráncos kezeire, és lassan – mintha félne attól ami történni fog – megmozdította őket. Kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy azok normális tempóban mozdultak, nyoma sem volt bennük a külvilág tempójának. Hirtelen árnyék borult rá, ezért felnézett: két rendőr állt felette rosszalló tekintettel, de mire bármit mondhatott volna el is tűntek újra a forgatagban. – Biztos azt gondolták hajléktalan vagyok – gondolta – , le kellett volna már régen cserélnem ezt a kopottas kabátot. Még ezen tűnődött, amikor véletlenül az égre pillantott a házak homlokzatai felett, és látta, hogy a Nap, és a felhők is átvették az utca népének tempóját. Szédületes sebességgel cikáztak a tavaszi égbolton a pamacsok, miközben az árnyékok őrült vitustáncba kezdtek az utcaképen. Nem kellett sok hozzá, hogy a Nap vörösbe fordulva zuhanni kezdjen az utca végén. Az árnyékok kilométeresre nyúltak, egy villanással felgyúltak a fények, és beköszöntött az este. Józsi bácsi ekkorra már tudta, hogy valami rendkívüli történt: úgy érezte, hogy csak percekkel korábban ült le a padra, viszont régi ütött-kopott órája szerint már az éjfél közeledett rohamtempóval. Felnézett újra, és egy gyűlölettől lángoló szempárba ütközött a tekintete, majd ezredmásodpercekkel később már egy kés pengéjét látta villanni. Aztán újabb néhány másodperc múlva egy szemvillanásnyi időre kék-pirosba borult az utca, és megint csönd és nyugalom lett. Újabb nap kezdődött: az utca másik felében világosság támadt, szemmel látható sebességgel emelkedett a Nap a látóhatár fölé. Elkezdődött megint a cikázás: színes csíkok rohantak a szeme előtt, miközben a háttérben a napkorong hihetetlen sebességgel járta be félkör alakú pályáját. Aztán újra és újra és újra megtörtént ez. Józsi bácsi pedig csak ült ott, peregtek a napok, a hónapok, és bizony az évek is. Újra és újra látta képződni a havat télen, és újra és újra látta hogyan válik először koszos kupacokká, majd olvad el teljesen. A képébe mászó alakok eltűntek: vagy mindenki megszokta, hogy ott ül, vagy túl gyorsan játszódtak le ezek az atrocitások ahhoz, hogy láthassa őket öreg szemeivel. Idővel a házak is átalakultak az utca túloldalán: egyszer egy pillanatra lenézett (talán épp’ az óráját vizsgálta, amely már évek óta működött felhúzás nélkül), majd mire visszaemelte a tekintetét a sarkon álló öreg bérház helyén már egy csupa acél- és üveg irodaház hirdette a modern kor diadalát. Úgy döntött, hogy a következő ilyen átalakulást már nem akarja lekésni, ezért kiszemelte azt az épületet, amelyről a legvalószínűbbnek tartotta, hogy lebontásra fog kerülni, és minden idegszálát megfeszítve figyelni kezdte. Nem kellett sokat várnia, talán ha néhány perc volt, de sajnos mindenről lemaradt: pislantott egyet, és máris egy újabb ház tárult a szeme elé. Hirtelen eszébe jutott a kis kertje a falusi ház udvarán: biztos felverte már a dudva, kipusztultak a féltő gonddal nevelt növényei… hirtelen szomorúság fogta el. De hiszen csak fel kéne kelni erről a padról nem? Hátha nem is olyan nehéz az… Elég volt egy pillantás a hihetetlen tempóval cikázó emberekre, és egyből elvetette az ötletet: egészen biztos, hogy belehalna az ütközésbe, ha valamelyik ekkora tempóval elütné. Éjszaka talán megkockáztatható volna, de sajnos az is túl gyorsan eltelik: ahogy érzékelte talán ha néhány ezreléknyi másodperc alatt  változtak a napszakok körülötte. Lassan már csak a kezét merte nézni, az volt az egyetlen biztos pont a körülötte tomboló káoszban. Mindig amikor felemelte a tekintetét újabb, és újabb látkép tárult elé: toronyházak, és levegőben kacskaringózó üvegcsövek, utána ugyanezek a házak, csak éppen mind benőve indákkal, és liánokkal, miközben a csövek összetörve lógtak a föld felé. Már a színek alig látható cikázása is megszűnt ekkorra. Aztán újabb néhány perc elteltével már egy sivatag közepén ült, a nem is olyan rég még oly’ kevélyen emelkedő épületeknek csak a tetejük lógott ki a dűnék közül… aztán egyszer csak nagy világosság támadt, és ugyanolyan hirtelenséggel sötétség borult mindenre. Elvesztette a pad biztos szilárdságát maga alól, és zuhanni kezdett a mélység felé…

– Kovács József, 68 éves férfi, a halál oka: szívinfarktus – mondta a mentősápoló színtelen hangon a recepción szolgálatot teljesítő jó húsban levő agyonmelírozott hajú felpüffedt arcú nőnek. Az fogta a tollát, és gyorsan felfirkantotta a kapott adatokat egy üres kérdőívre. Amikor végzett unottan ránézett a mentősre (már rég’ tudta, hogy esélytelen nála, a férfi meleg volt), sóhajtott egyet, és a pultra ejtette a tollat.

– Vidd le az Attilának, majd kezd vele valamit – vetette oda foghegyről, majd visszasüllyedt a bulvármagazin lapjai közé. A mentős egy szó nélkül elkezdte tolni a hordágyat a teherlift felé. Ahogy közeledtek, kinézett a koszos ablakon. A látóhatár szélén a Nap mintha meg-megrángott volna. Megdörzsölte a szemét, eszébe jutott, hogy lassan el kéne már menni szabadságra, mert kezd belehülyülni a folyamatos stresszbe. A Nap még ugrott egy nagyot előre, majd megállapodott. – Igen, tényleg pihennem kéne legalább egy hetet – gondolta. A lift ajtaja hangos kattanással záródott be mögötte.

Győri víg napjaim #1

Posted by JonC On november - 11 - 2010 1 COMMENT

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az “étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n 🙂

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon :D), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát :)), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni 🙂 Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt :D), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események 🙂 Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

– Szia, van vezetékes telefonotok?

– Nincs.

– És egy cigit tudnál adni?

– Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon 😀

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: “fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy “hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” :D). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Szekták Magyarországon

Posted by JonC On szeptember - 2 - 2010 2 hozzászólás

Olcsó és hatásvadász húzás lenne részemről emberek vallásosságából viccet csinálni, de vannak olyan mozgalmak (szekták?), amelyekkel kapcsolatban nyugodtan megteszem, mivel szerintem ezeknek az égadta világon semmi közük a hithez, Istenhez, vagy akár a Biblia tanításaihoz. Magyarországon még csak bimbódzik ez az egész, egyelőre egy ismertebb ilyen csoportosulásunk van (hálistennek), a Hit Gyülekezete, amelynek élén Sándor atya osztja az észt minden vasárnap az ATV-n, és az interneten stream-elve, nehogy valaki lemaradjon róla. Volt honnan venni a gyülialapítás ötletét: Amerikában már évtizedekre visszanyúló hagyományokkal rendelkeznek a hasonló mozgalmak, amelyek jóval radikálisabb módszerekkel dolgoznak/tak, mint Sanyi bácsi, így nem volt elképzelhetetlen a csoportos öngyilkosság sem az eljövendő Világvége/Özönvíz/Sáskajárás/Kötelező Cölibátus elleni preventív cselekvés okán. Nem kívánom az – állítólag – hetvenezer követő halálát, ezért remélem, hogy nem arról fog szólni az utolsó Vidám Vasárnap, hogy Sándor a nagy közös éneklés közepén egy kézmozdulattal jelzi a segítőinek, hogy nyithatják a gázcsapot, de a párhuzam szerintem elég nyilvánvaló az amerikai szektákkal, azok zártabb működése, erőteljesebb fanatizmusa ide vagy oda.

Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a Jobbikkal: én még normális követőjével egyiknek sem találkoztam, és ez most nem ferdítés, vagy a poén kedvéért történő túlzás. A lelkileg sérült, kisebbségi komplexusokkal, sőt durva paranoiával küzdő embertársaink nagy része vágyik efféle akolba, ahol együtt bégethet a többi vele együtt “gondolkodóval”. Az akolmeleg iránti vágyakozás a mozgatórugója mindkét mozgalomnak: a reménytelenségbe süllyedt, kisemberségét legmélyebben megélő réteg az, amelyik képtelen átlátni a világ szövevényét, és szüksége van valakire, aki megmondja helyette, hogy merre menjen, legyen annak neve Sanyi bácsi, a Jóisten, vagy éppen Vona Gábor. Nem akarok igazságtalan lenni azzal, hogy leszűkítem a tünetegyüttesben szenvedők táborát a Hitgyülisekre, meg a Jobbikosokra: jócskán megtalálható ez a típus a két nagy párt követői között is, csak valahogy a Jobbikban, meg Sándor atya hívei körében nagyobb a koncentrációjuk, mint mondjuk a FIDESZ/MSZP-ben, és a Katolikus Egyház hívei között.

Az ilyen mozgalmak vezetőinek kezében hatalmas fegyver van: a tömegek manipulációja. Aki van olyan idióta (már bocsánat), hogy mer vakon hinni egy szervezet vezetőjének, annál könnyen elérhető az az állapot, hogy elveszti a saját ítélőképességét, és képes kikiáltani ellenségnek bárkit, akire a vezére rámutat (vonatkozó postom itt). Az agymosott zombik hordáinak előállítására való képesség az, ami miatt ijesztő mindkét csoport, és ezúttal lényegtelen a vallási vagy éppen politikai színezetű álca. Ezek az emberek (és mostantól pont az eddig leírt érveimre hivatkozva mosom össze a két tábort) két lábon járó magnetofonokká lettek alakítva: ha leülsz valamelyikkel vitázni, vagy akár csak beszélgetni, akkor szinte hallani a Play-gomb halk kattanását, amiből észreveheted, hogy mostantól kezdve nem fogsz tőle saját gondolatot hallani, csak az előre rögzített párt/gyülihablaty fog dőlni a szájából. Ezért tartom ijesztőnek az egészet: önálló gondolatok híján vegetáló hullák tömegeit keltik életre ezek a prókátorok…

Most komolyan: önálló akarattal bíró ember leír ilyet?:

Amikor elmentem elöször a HIT gyülekezetébe be sem engedtek az ajtón.
Kidobtak.
Ezért úgy gondoltam, hogy ha Ennyire komolyan veszik az Istenbe vetett hit által a szolgálatot, akkor ott biztosan olyan munka folyik ami Tetszik Istennek.
Az ajtóban állva átjárt a Szentlélek. Amikor hazafelé ballagtam, nagyszerű embernek gon…doltam a gyülekezeteseket. De csak egy év után, amikor leszereltem a hadseregből tudtam egy házicsoporton keresztül csatlakozni.
Nem bántam meg azóta, egyszer sem.

Itt a másik kedvencem:

Nagyon hálásak vagyunk családommal, hogy megismerhettük Istent, és rajta keresztül Sándort!

Hmm… nem értek hozzá, de nem fordítva kéne lennie annak a sorrendnek, ha már tényleg annyira szükséged van erre a köpcös hatvanasra ahhoz, hogy megismerd Istent?

Akit érdekelnek még a fentiekhez hasonló aranyköpések, azok itt mazsolázhatnak továbbiakat.

Bár lehet, hogy egyeseknek a fentiek alapján úgy tűnhet, de nem vagyok ateista (sőt, lehet hogy egyesek szerint én vagyok maga a Sátán, vagy Saddam Hussein és Hitler közös reinkarnálódása, de nem, ez sem igaz). Egész egyszerűen látom, hogy mire megy ki a játék: minél több akaratgyenge, szorongó, bizonytalan, stb. ember egy zászló alá gyűjtése valamiféle cél érdekében, ami lehet olyan egészen prózai mint mondjuk a profit, de lehet valami annyira bizarr is, amihez kevés a fantáziám.

Nem mondom azt, hogy a vallásosság mint jellemvonás olyan emberre vall, aki nem tud racionálisan gondolkodni, vagy hogy lelkileg lenne megrokkanva. A hit igenis kell, igenis fontos. Nem tudom megérteni azokat a modern felfogású seggfejeket, akik csak a saját nagyságukban, az egojukban hisznek, és úgy gondolják, hogy nincs szükségük valami erőben való hitre, legyen az Isten, Buddha, vagy akár a jó öreg Karma. A vallás igenis fontos még ebben az elképesztően technokrata világban is. De: Sándor atya, és sleppje számára a vallás nem cél, hanem eszköz, és ugyanez igaz a Gabira is: egyre kevésbé valószínű, hogy a párt politikája másról is szólna a hangulatkeltésen, és a droidhadsereg felállításán kívül. Közismert tény, hogy ha egy ország szarban van gazdaságilag (220 felett a CHF, hogy örültem én ennek a hírnek), akkor a lakói a valós problémákkal való szembenézés helyett gyakran (sőt: mindig) hazugságokba menekülnek, azokhoz a vezetőkhöz verődnek, akik azt mondják, amit hallani akarnak. Így szoktak megerősödni a radikális mozgalmak, annak idején Hitler is így került hatalomra. Csak remélni tudom, hogy ez nem fog megismétlődni – és szintén csak bízni tudok abban, hogy nem valami liberális seggfej picsogásának hatott, amit most leírtam, már csak azért sem, mert egyik sem vagyok. Liberális legalábbis tutira nem 🙂

Mi a bajom a fesztiválokkal?

Posted by JonC On július - 14 - 2010 3 hozzászólás

Hónapok, sőt évek óta stabilan figyel az iwiw-profilom ‘Magamról’ szekciójában egy mondat, miszerint egyre kevésbé szeretnék fesztiválokra eljutni, és lassan többre értékelek egy bögre habos kakaót, mint egy szép nagy üveg Becherovkát. Ez az érzés egyre erősebb bennem, ahogy az évek telnek, és épp itt az ideje, hogy valamelyest összegyűjtsem, hogy miért is van az, hogy amikor a haverjaim számolgatják a Voltig/EFOTT-ig/II. Mucsajröcsögei Rockzenei Tehetségkutatóig hátralevő napokat, akkor én nem jövök lázba, sőt: azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek, hogy miért nem tudok elmenni velük. Ez azért is durva, mert alapvetően igyekszem úgy felfogni az életet, hogy ne azt kutassam miért nem lehet valamit véghezvinni, hanem pont fordítva, de a fesztiválokkal kapcsolatban valahogy mégis ide lyukadok ki minden esetben. Tárjuk fel a probléma gyökerét, aztán legközelebb már nyugodt szívvel hivatkozhatok erre a postra! Az alábbi sorszámok nem jeleznek semmiféle prioritást, csak épp ebben a sorrendben jutottak eszembe az okok (hm… lehet, hogy épp ezért mégiscsak van jelentőségük? :)).

1. Fogyasztónak érzem magam: nem szeretem azt a feelinget, ami főleg a nagyobb fesztekre jellemző: olyan az egész, mintha betereltek volna egy csomó állampolgárt egy nagy karámba, ahol nyomatják neki a zsuzsu-zenét, vehetnek maguknak kurva drága vizezett sört, fogyasztói jogokra úgyszólván tesz mindenki magasról (néha még az állampolgári jogokra is, lásd szekusok), és a látszólagos fenenagy szabadság mögött mindenhol korlátokba ütközik az ember. Hogyan tudnám magamat szabadnak érezni, ha nem mozoghatok kedvem szerint, nem hozhatok be amit akarok, és folyamatosan kényszerpályán kell mozognom azzal, hogy olyan összegekért kell vennem sört, ami a pofátlanság kategóriát bőven kimeríti? Visszakanyarodva a fogyasztói életformára: azzal, hogy a fesztiválokat multicégek szponzorálják, mindenhol a reklámjaik virítanak (a marketing célokkal rendezett tréfás vetélkedőkről ne is beszéljünk), és egy olyan életformát próbálnak rámerőltetni, amitől én kifejezetten viszolygok.

Meeeeee

2. Nincs rá pénzem: ez egy nem teljesen egyértelmű ok: sokszor megoldhatnám, hogy néhány ezer forintból lemegyek, veszek 10 üveg 300 forintos bort valamelyik környékbeli teszkóban, aztán valahogy becsempészem, hogy ne a standdal kivonult vállalkozók zsebeit tömjem (hanem egy külföldi multiét haha), de kinőttem már abból, hogy úgy is jól tudjam érezni magam, hogy csóróskodok napokig. Nem arra vágyok, hogy a fesztivál területén én legyek a Jani, és szórjam a pénzt két kézzel, hanem arra, hogy esetleg többet költhessek az ellátmányra előtte. Nem szeretnék 3-4-5 napig májkrémen élni, olcsó szar bort inni, ilyesmikre tessék gondolni, és ehhez bizony pénz kell. Persze ha több pénzem lenne költhetném arra is, hogy 3-400 forintért vegyem a csapolt sört két koncert között, és nem lennék rákényszerítve a becsempészésre, de – kiindulva az átlag fesztiválszervező/szekuritis értelmi színvonalából, és a fesztivállátogatókról alkotott véleményéről (gyk.: úgy néznek rád, mint a véres rongyra) – ezt már csak elvből se fogom abbahagyni. A belépők árai is megérnek egy misét: a Balaton Soundra a helyszínen 15000 forint volt egy napijegy, de a Volt se semmi a 9900 ft/napos árfekvésével. Néhány éve még megengedhettem magamnak, hogy egy napra elmenjek megnézni a Kispált, most már esélytelennek látom a dolgot.

3. Tömegnyomor: örök probléma, főleg a nagyobb fesztiválokon, hogy örül az ember, ha talál két szabad négyzetmétert, ahova felverheti a sátrát. Ez komoly, nem túlzok: az idei PAFE-n hosszas Tetrisezés árán sikerült a rengetegben felállítani a három sátrunkat, pedig az még nem is egy Sziget volumenű rendezvény (apropó PAFE, visszakanyarodva egy kicsit az első pontra: két éve még nem volt körbezárva az egész fémkerítéssel, most már igen. Tényleg olyan volt az egész, mint valami gettó). A főbb közlekedési útvonalakon embertömegben kommandózás, az autóval, robogóval közlekedő szervezők elől ugrálás se tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mint ahogy az se, hogy órákat várjak a zuhanyzónál, esetleg kilométereket menjek egy használható Toi-toi WC után.

4. Egyetemista partyarcok: az ilyen “be vagyok baszva, és én vagyok a jópofa csávó” stílusú alkalmi alkoholisták, a belőlük áradó gusztustalan, mesterkélt, és szánalmas jókedv, a “csakazértis jól fogom magam érezni magam, bebaszok, hajnalban ordibálok a sátortenger közepén, hogy mindenki felébredjen, és olyan poénokat puffogtatok, amiken már mindenki kinevette magát úgy óvoda középső csoport környékén” típusú emberkék mocskosul tudnak irritálni. A másik típusuk a csendes jógyerekek, akik délelőtt már ébren vannak (amikor minden rendes ember a sátorban józanodik), és hasonlóan józanéletű társaival halk zsolozsmázással ébresztik a környék lakóit. Nekik köszönhetően megtudhatunk sok fontos információt, például hogy a Zsolti hogy be volt rúúúgva, milyen gusztustalan volt, meg milyen jó volt a Depresszió-koncert előző este  (ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy aki Depressziót hallgat jó ember nem lehet), továbbá hogy kirabolták a Réka sátrát, de csak az egyik táskáját szedték ki belőle. Miután megébredtünk (hála nekik) a kis beszélgetőkörük minden tagjának minden szavát tökéletesen értjük, miközben a fejünket szétrobbantani akaró fejfájással izzadunk az időközben 50 fokosra melegedett sátrunkban fekve.

5. Mocsok: érintőlegesen már volt róla szó, de vegyük elő még egyszer. Az egy dolog, hogy egy forgalmas útvonal mentén sorakozó 30 Toi-toi egyikébe sem érdemes bemenni, mert olyat látsz, amit nem egykönnyen fogsz tudni kitörölni a memóriádból, de a fesztiválpor, a fürdési lehetőség korlátozottsága, a fogad alatt sercegő homok, és a többi hasonló körülmény is elég kellemetlenné tudja tenni a fesztiválozást. A WC-s problémára van egy jól bevált módszer: meg kell találni a legeldugottabb Toi-toi-t, és azt preferálni, esélyes, hogy legalább összehányva nem lesz, a többi meg le van sz…, ezúttal szó szerint 🙂 A fesztiválpor (esetenként sár) már más tészta: hiába fürdesz le, cserélsz ruhát, a takaród akkor is mocskos, és büdös lesz a néhány nap végére, ez egészen biztos. A többi fesztivállakóval együtt fürdőzés pedig már-már a megboldogult kollégista éveimet idézi általában, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nem kellett másfél-két órát sorbanállni előtte.

6. Szekusok: nem fejtegetném különösebben, már értekeztem róluk régebben, mindenesetre legtöbbjük nyomós ellenérv ebben a kérdéskörben.

Persze hasonló mennyiségű érvet tudnék felhozni a fesztiválozás mellett is, csak az a gond az egésszel, hogy ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat végre ki tudjam élvezni rá kéne vennem magam arra, hogy összespóroljak egy – számomra – kisebb vagyont, és Jezy barátom öreg Citroenjébe vágódva elutazzak egy efféle tömegrendezvényre. Fesztiválozni pedig jó: a hangulat, a koncertek, a sátornál iszogatás, a délutáni lombok alatt chillezés, a kelő Nap fényében részegen kóválygás, a sok hülye ember, akik viccesek, ha te is részeg vagy, meg ők is, és még lehetne sorolni a pozitívumokat, de egyre inkább úgy érzem, hogy a mérleg két serpenyője közül a negatívumokkal megrakott van lejjebb. Inkább sütögetek a barátaimmal valami tó partján, inkább mászkálok egy erdőben, inkább strandolok a Teveli-tavon, de hogy napokig elviseljem a fenti hatásokat… no way, no chance, ahogy az angol mondaná.

Makacs vérben forgó szem…

Posted by JonC On január - 18 - 2010 6 hozzászólás

… mondd, meddig bírod – énekli Szekeres Andris a Stereomilk Csillagtelep című slágerében, és most valahogy pont eszembe jutott ez a dalocska, mivel nagyjából így fest épp a lelkem tükre:

Nem mondanám, hogy túl kellemes érzés, amikor így begyullad, mindenesetre vigasztal a tudat, hogy reggelre kb. annyira csipás lesz, hogy ki se fogom tudni nyitni. Sebaj, a mai nap amúgy is a szemészet jegyében telt, de ha végigolvassátok a postot erre ti is rá fogtok jönni.

Az egész tulajdonképpen a hétvégén kezdődött: már szombaton éreztem, hogy valami nincs rendben, mivel nagyon fájt a szemhéjam. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentősen, mivel nem voltam rákényszerülve, hogy kontaktlencsézzek, ezért az idestova 5-6 éves atombiztos (az ellen is véd) szemüvegemben borostásan igénytelenkedhettem végig ezt a pár napot. Persze szombaton eltöltöttem néhány órát a kedvenc kocsmám mélyén, ahol a keksz (sőt akár egy bicikli is) megállt volna a levegőben, olyan tömény volt a füst, és gondolom ez se tehetett túl jót szegényemnek. Ma hajnalban volt kritikus a szitu, amikor megpróbáltam belegyömöszölni a lencsét, amit némi fájdalom, és kín árán sikeresen meg is oldottam. A végeredményt, amit hosszas kitartó monitorbámulással (némi neonfénnyel megtámogatva) sikerült elérnem a fenti képen láthatjátok.

Pedig aztán pont ma akadtam rá egy (illetve kettő) csodálatos kis programra, amely F.Lux néven fut (köszi a kockablognak a tippért), és kicsinyke mérete (kábé fél mega) ellenére igencsak hasznos az ilyen monitorba gyógyult hülyéknek, mint amilyen én vagyok, ugyanis állítólag sokat segít a szem épségének megóvása érdekében. Alkotói észrevették, hogy este sötét van (nahát), de a monitor amit bámulunk órákig nem alkalmazkodik ehhez a változáshoz. Ezen lehet segíteni ezzel a kis tool-lal: nappal – amikor amúgy is van fény a helyiségben – a megszokott hideg színeket láthatjuk képernyőnkön, ámde este – amikor lámpafény mellett toljuk a netet – átvált melegebb, barackszínű tartományra. Mindezt elegáns módon úgy tették bárhol a Föld kerekén használhatóvá, hogy a programnak megadjuk a koordinátáinkat (Székesfehérvár pl. 47.19N, 18.41E), és ettől kezdve ő szépen kiszámolja, hogy ahol élünk mikor kel-nyugszik a napocska (erre van nekijje egy jó kis toolja is, amit itt érhettek el). Szóval most, ahogy ezeket a sorokat rovom az egész felület szép rózsaszínes-barackos jelleget öltve pompázik, bár az is lehet, hogy csak kezdek megvakulni.

Itt látható a görbe, hogy melyik napszakban milyen színt állít be a képernyőnkre

Társprogramként megemlíthetném a  Workrave-t, ami a monitorbreak-ként  is emlegetett (nem, nem a betörésére utal a kifejezés) óránkénti tíz perces szünetre figyelmeztethet, sőt akár még testgyakorlatokat is javasolhat, amelyek segítségével kicsit felpezsdíthetjük a vérkeringésünket ezzel előzve meg pl. a mélyvénás trombózist (ami nem vicc, tényleg az ülőmunka eredménye lehet).

Mindenesetre – bár nagyon jó, hogy nem kékesen hideg fehér színt kell néznem – azt kell, hogy mondjam, hogy kicsit elkéstem ezzel, mivel a szemem sajnos már így is be van gyulladva. Eszembe is jutott pár sztori a múltamból ezzel kapcsolatban, amelyekkel hazafele jövet jól elszórakoztattam az autó úton tartásán fáradozó László nevű lakótársamat. Ezek gyakran eszembe jutnak a mai napig, úgyhogy nektek is leírom. Kezdjük időrendben:

még anno 4-5 éve Győrben dolgoztam egy nagyon korrekt, és abszolút nem szégyenteljes munkakörben. Öltönyös-nyakkendős meló volt, sőt még papírmunkám is volt rendesen miatta, de nem mondanám annak a kifejezetten karrierlehetőséggel, és hosszú évtizedekig tartó munkaviszonnyal kecsegtető álomállásnak, mivel konkrétan házaló ügynök direktmarketinges értékesítési szakember voltam egy olyan főnök vezénylete alatt, aki minden reggel totál hülyét csinált a háromnegyed kilences szeánsz keretében, ami abból állt, hogy körbeállt a 30-40 kollega, ez meg a kör közepén baromkodott nekünk, hogy jól induljon a nap, és termeljük neki a bevételt. Aki nem dolgozott ilyen kókler helyen az el se tudja képzelni milyen milliője van neki: (vezetékes telefon percdíjairól szóló) szerződések kötéséről szólt a történet, és ha valakinek jó napja volt, és tudott ötöt kötni, az beérve az irodába megrázhatta a kiscsengőt (komoly, ki voltak készítve a polcra). Ha jobban dolgozott, és írt hetet, akkor máris jogosultságot nyert a nagycsengő használatára, de ha igazán nagy király volt, és összehozott kilencet, akkor bizony kolompolhatott egyszerre mindkettővel! Képzeljétek el azt a bizarr látványt, amikor egy meglett negyvenes kétgyermekes anyuka kéjes mosollyal az arcán rázza mindkét csengőt, melyre reagálva Pali a főnöki irodából ordít ki, hogy “Dzsúzííííí!!” (ami valamiféle örömöt kifejező szó volt nála). Kicsit elkanyarodtam a témától, de talán sikerült érzékeltetnem, hogy milyen figura volt ez a köpcös ötvenes, aki mindig vigyorgott, és olyanokat mesélt hétfő reggel az irodában, hogy a kurvák beleültek az ölébe a Balaton-parton. Egyszer ez az állat (nem tudok rá jobb szót) behivatott az irodájába, mert már napok óta nem tudtam kötni. Leültem a nagy íróasztalával szemben, és a következő párbeszéd játszódott le közöttünk:

– Jani, mostanában nem nagyon teljesítesz. Mi a bajod?

– Semmi Pali, kicsit el vagyok kenődve mostanában, magánéleti gondjaim is vannak, nem tudok a munkára koncentrálni – mondtam neki a szemébe nézve.

– Ugyan már, tudom hogy kikkel laksz együtt, biztos más van a háttérben (ezt azért mondta, mivel elég hm… szívós emberkék is laktak az albérletemben, és ezzel ő is tisztában volt, mivel az egyikük szintén a munkatársam volt a cégnél)!

– Nem, Pali, tényleg csak rossz napjaim vannak, de majd összeszedem magam.

– Figyelj már… te nem drogozol?

Nézek rá döbbenten, erre folytatja:

– Mert látom, most is véreres a szemed.

– Nem drogozok, az a kontaktlencsétől vérzett be.

– Jaj ugyanmár, ilyen emberekkel laksz, biztos szívsz te is! – jelentette ki, és hiába próbáltam meggyőzni, hogy tényleg az a rohadt lencse a ludas egész egyszerűen képtelen voltam, és elkönyvelt engem is mint ifjú titán kábítószer-függőt.

Persze később is volt bajom abból, hogy érzékeny a szemem: amikor tavaly márciusban jelentkeztem ehhez a céghez ahol most is gyarapítom a világnagy-kakát muszáj volt a városban aludnom egy estét, hogy másnap mehessek felvételizni. Persze akkor még nem volt albérletem (miért is lett volna, még nem lehettem biztos abban, hogy lesz munkám), így egy éjszakára Dezső barátomnál (aki még most se Dezső, de túl sok brutál dolgot írtam vele kapcsolatban már itt, hogy indokolt legyen megőrizni az anonimitását) töltöttem. Ez nem is lett volna gond, ha nem tartana egy macskát, kinek neve Mária, és szőre is van (petefészke már annyira nem), amelyre viszont én meglehetősen allergiás vagyok. Ennek folyományaként reggelre konkrétan nem maradt fehér része a szememnek, annyira véreres lett, továbbá a lélegzés is elég nehezen ment, mivel asztmát is okoz nálam ez a fajta allergén. Mehettem be úgy felvételizni, mint egy jamaicai raszta egy húzósabb másfél hetes reggae-fesztivál után, és ilyen fejjel kellett jó benyomást keltenem az interjúztatókra. Szerencsére azért jól teljesítettem, így – drogos külső ide, drogos külső oda – mégiscsak felvettek. Mondjuk most, hogy már majdnem egy éve tolom ennél a cégnél már nem is tartom olyan meglepőnek ezt, mivel volt olyan kollegám, akit tragikus hirtelenséggel kirúgtak (mivel a durvább szétcsapott esték után néha nem jött be dolgozni, meg hasonlók), szóval nem én lettem volna az első vidám ember a csapatban 🙂

Kis éji duma 6.

Posted by JonC On január - 4 - 2010 6 hozzászólás

Kipróbálom ezt a módszert, hogy majd ha végeztem az írással csak akkor adok címet neki (bár ez a nyüves WordPress ad automatikusan néki valami számkombóból álló elnevezést, nem tudja valaki hogyan lehet kikapcsolni? marha idegesítő), mert általában tényleg a postkereszteléssel szokott elmenni a legtöbb idő.

Szóval: mocskosul fáradt vagyok már megint, de kényszert érzek arra, hogy megírjak pár sztorit, gondolatot amik az utóbbi napokban bukkantak fel életem horizontján, vagy mi. Jelentősen megnehezíti a néha eszembe jutó világmegváltó eszmék megörökítését az utókornak a tény, hogy mire valami rögzítőeszközhöz (toll, billentyűzet, mikrofon, akármi) jutok addigra ezek az ideák a jótékony köd martalékává lesznek. Kéne egy marokdiktafon, és abba belesuttognám az örök igazságaimat, de ezzel meg azt kockáztatnám, hogy az emberek esetenként gyanúsan méregetnének, sőt nem túl feltűnő mozdulatokkal nyúlnának a telefonjuk felé, hogy segítséget kérjenek, mert egy flepnissel hozta őket össze a rosszsors. Ha ehhez a módszerhez fordulnék akkor valódi csodabogár lennék a többi ember szemében, így viszont elfelejtek mindent, amit viccesnek, vagy elgondolkodtatónak érzek, amikor egyedül bandukolok az utcán.

Az is csak totál véletlenül maradt meg, hogy amikor összeakadtam a két posttal korábban említettem jószággal, akkor egyből beugrott a babona a fekete macskákról, meg az előtted átsétálásról, és kicsit meg is ijedtem, hogy most emiatt az  incidens miatt lesz szerencsétlen napom. Ehhez képest meglepődtem, amikor ciccegésemre pozitívan reagált, és szinte odarohant hozzám egy kis simire. Utána meg eldobta magát, és nekiállt hemperegni. Nem volt az a magakellető szégyellős fajta maradjunk annyiban 🙂

Ez persze nem olyan hatalmas történet, de határozottan feldobta a reggelemet, amikor szokásos zombi-üzemmódomba váltva próbáltam átvágni a városon miközben a headset-emben a Képzelt Város dübörgött (egyre jobban tetszik, hallgassátok meg!). Kristálytiszta volt a levegő, szinte szögletesen-kristályosan-kvarcosan csillogott az ég, és ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a lehető leggyorsabban az albérletbe jussak (mert azért a mínusz nyolc az mínusz nyolc) akkor talán meg is álltam volna gyönyörködni a reggeli utcaképben. Ilyenkor vagyok dühös a világra a csóróságom miatt, mert ha megtehetném már rég vettem volna magamnak egy jó fényképezőgépet, és lőhettem volna ma is pár remek fotót.  Sebaj, legalább számítógépem van, tudok írni, ez is valami.

Csapongás esete forog fent: eszembe jutott a – már szintén említett – Manökken Proletarz egyik dalszövege, amely annyira tetszik, hogy kis híján saját postot is áldoztam neki. Imigyen hangzik:

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, az égig emel

Manökken Proletarz – Kényszerű a mosolyod

Hát végülis ha sorra vesszük ezeket a nagyon (tényleg!) jó tanácsokat, akkor elmondható, hogy az első nálam maximum ebben a blogolósdiban merül ki (illetve dehogy: van azért még néhány privát szabadság-faktor növelő tényező az életemben, amelyek sorra az – alaphelyzetben – élet szépségeire koncentráló életfelfogásomból adódnak). Jogos haragom elrejtésében még nem vagyok elég profi, de komoly erőfeszítéseket teszek azért, hogy kevésbé kapjam fel a vizet minden apró-cseprő hülyeségen. Ezen esetek jelentős része vezethető vissza az életemben jelentkező frusztráló tényezőkből adódó feszültség helytelen vagy elégtelen levezetésére. A hibák felfedezésében már ennél jobban teljesítek: néha belegondolok, hogy mennyi energiámba került rájönnöm önnön gyengeségeimre, és még több meló volt felfogni, hogy nem az a megfelelő módszer ezek megoldására, ha a körülményekre, és a környezetemben élőkre hárítom a felelősséget azzal, hogy őket okolom a saját hülyeségeim miatt. Vajon mások is ennyit elemezgetik önmagukat azért, hogy elviselhetőbbé váljanak a szeretteik/kollegáik számára? Szerintem sokan nem fektetnek erre semekkora hangsúlyt mert túl buták ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy ezt hogyan is kell, és sokkal kényelmesebb nekik másokat hibáztatni ahelyett, hogy saját magukban keresnék az okokat. Eme eszmefuttatás is rávilágított egy hibámra: imádom osztani az észt, és gyakran nem veszem észre mikor kezdek el szájbarágni, vagy épp túlzottan a részletekben elmerülve untatásba átcsapni 🙂 Úgyhogy ugorjunk is.

300 métert tehettünk, és fordultunk is meg szépen, mert az utcán csoportokba verődve álldigáló békésen szotyizó entitások elég szúrós szemekkel tekintettek ránk.
Megvolt ez a csodálatos szilveszter is végre valahára. Évek óta kopik kifele belőlem a karácsonyi hangulat (és amíg nem lesz saját kölköm tuti, hogy vissza se fog térni), de most már a szilvesztert is komoly veszély fenyegeti: sima berúgásnak fogtam fel az egészet, és az a szomorú, hogy ha így állsz hozzá, akkor az is lesz, és nincs az az Isten, hogy hangulatba hozd magad. Azért elugrottunk a helyi Tescoba, és egészen furcsa érzés volt tudni, hogy fél óra múlva bezár, úgyhogy illene sietni a vásárlással… Egy ilyen üzletnél, ahova akár hajnali fél4-kor is elugorhatsz egy kis jégkrémért egészen fura feelingje volt a sok lelakatolt bevásárlókocsinak, meg a a zárás időpontjáról tájékoztató néninek a hangosbemondóban. Az idő szorításában azért gyorsan vételeztünk néhány üveg pezsgőt, bort, rengeteg sört (200 volt a féllittyós Heineken, a három decis meg 250… és volt, aki abból vásárolt, meg volt bontva a zsugor :)), meg egy kétdekás Hubertust csak a biztonság kedvéért. Ezek után nekivágtunk a városnak, benéztünk a kedvenc kocsmánkba is, ahol konfettit válogatott néhány igencsak ráérő helyi erő (később beszállt Dobi is, a helyi legenda, akiről annyit kell tudni, hogy vitte már el a mentő detoxba a pulttól, de másnap reggel – megbízható ember lévén – kitépett magából minden csövet, és nyitáskor már kint ácsorgott az ajtó előtt). Nem volt nehéz ezt megunni, úgyhogy el is indultunk a vasútállomásra, hogy a győri vonaton folytassuk a fergetegpartit. Itt már volt azért néhány sör bennem, így cigánybeállításra kapcsoltam a telefonom (tudom, parasztság, de mentségemre legyen mondva, hogy ha állt a vonat halkítottam, és nem is tücctücc szólt belőle), hogy jobban teljen az idő. Beértünk Győrbe nagy nehezen, megnéztük a Krigli névre hallgató minőségi vendéglátóipari helyiséget (az úri közönség verekszik, kitűnő széklábak, hogy Rejtő Jenőt idézzem), megállapítottuk, hogy ez ugyanolyan kocsma, mint a pápai, ahol másfél órával korábban voltunk, és – hogy elkerüljük az éjfél bekövetkezését egy ilyen csótányrágta késdobálóban – elindultunk a Városháza felé. Már a Baross-híd közepén jártunk (pont a sínek felett), amikor a népek szépen visszaszámoltak, és beütött az éjfél, majd megszólalt a Himnusz. Mi baktattunk tovább (a lehető legkevésbé hanyag testtartással), és én azért próbáltam kompenzálni a vigyázzállásunk elmaradását némi énekléssel, amely lényegesen jobban sikerült, mint Király Lindának néhány éve. Megnéztük a tűzijátékot, a villogó rendőr- meg mentőautókat (egy pillanatra úgy éreztem, hogy a rendőr is ember, merthogy milyen jó fejek, hogy ezzel is emelni akarják az est fényét, de a társaság egyik tagja egyből kifejtette, hogy szerinte azért vannak itt, hogy demonstrálják a jelenlétüket, nehogy valaki balhézni merjen…),  a sok kivilágított fa alatt félrészegen tántorgó emberkét, és elindultunk a házibuliba, ahova hivatalosak voltunk. Bizonyám, nem csak úgy bele a nagyvilágba, mindenféle koncepció nélkül, de nem ám! Meg volt szépen tervezve minden 🙂 El is indultunk Tamás barátom vezetésével (mert csak ő tudta az utat), ámde amikor a Rába Kettős hídhoz értünk döbbentem rá, hogy ez itt bizony a gettó kapuja, ugyanis Újvárosba vezet. Ezt a városrészt csak Mordorhoz tudnám hasonlítani, mert legalább annyira veszélyes, és annyi ork nyüzsög mindenfelé. Egyszer – még anno amikor a városban laktunk – egy szép nyári estén poénból elindultunk Győr eme csodálatos vidékére inni Tamással, mondván milyen poén lesz vegyülni egyet a polgártársakkal. Emlékszem, körülbelül 300 métert tehettünk, és fordultunk is meg szépen, mert az utcán csoportokba verődve álldigáló békésen szotyizó entitások elég szúrós szemekkel tekintettek ránk. És most ez a hülye szilveszter éjszakáján akar minket bevinni oda. Elég ijesztő volt a helyzet, pláne hogy olyan köd ereszkedett a városra már órákkal korábban, hogy a feldobott keksz megállt volna a levegőben, de úgy gondoltam, hogy úgyis vagyunk elegen, majdcsak marad valaki életben, aki elmondhatja a rendőröknek, hogy hogyan néztek ki a támadóink. Elindultunk. Tamás a híd után nekiállt pisálni, mi meg persze odadobtunk neki néhány petárdát, hogy ne unatkozzon annyira, szóval megpróbáltuk a lelkünket mardosó félelmet egy kis mókázással elütni… sikertelenül. Gyorsan elhaltak az erőltetett kacajok, és mindenki saját gondolataiba mélyedve próbált nem tudomást venni a ránk váró viszontagságokról. Előttünk már láttuk is a környék lakóinak alakjait a ködben mozogni (Fekete majmok Gorillák a ködben, de hol marad Sigourney Weaver? :D), és a távolból valami lény rekedt rikoltása fagyasztotta meg bennünk a vért. Idegesen markolásztam egyetlen fegyverem, a pezsgősüveg nyakát készen arra, hogy bármikor ránk ronthatnak a Gonosz hordái. Egyszer csak egy kis térségben fellibbent a ködfátyol, és felbukkant két lény az utcai lámpák fényében… szerencsére háttal, és elég távol is voltak nekünk, de még elhallatszott hozzánk az egyik harci kiáltása: “ÉN ÖT ÉVET ÜLTEM SOPRONKŐHIDÁN!!” Mindannyian megdermedtünk a rémülettől. Úristen, ez egy igazi harcos, talán valamelyik horda vezére, ha ennyi mindent elért már az életben!

Ilyen viszontagságok után nagy nehezen odaértünk a házibuliba, ahol körülbelül 15 fiatalember tartózkodott egy nyomorúságos szocreál panellakás 50 négyzetméterén. Senki nem okádott, nem ordítozott ortó mód bebaszcsizva, de még csak aludni se tért senki az elfogyasztott szesz hatására egy vödörrel az ágya mellett… Mindenki szinte teljesen józan volt. Itt iszogattunk kicsit, készült pár fotó, és videó, többek között arról is, amikor hajnali 2-3 fele az erkélyről kilövöm életem első tűzijáték-rakétáját egy pezsgősüveg segítségével. Kérdeztem is a pirotechnikust (gyk.: a srácot, aki robbantási szakértőre itta magát), hogy miért nem éjfélkor lőtték ki ezeket mint minden rendes ember (a kutyák meg basszák meg, rohanjon világgá mind), mire közölte, hogy azért, mert éjfélkor rendhagyó módon rakéta helyett az albérlet televízióját röptették ki az erkélyről, mindezt a harmadikról 😀 Ennek járulékos hatása volt az is, hogy másnap jött a főbérlő és közölte a bulit szervező fiatalemberrel, hogy lehet szépen nekiállni összepakolni. De most komolyan: milyen ember már az ilyen? Nálunk még anno a Szent István úti albérletben volt olyan, hogy ott aludtak nálunk 20-an a 60 négyzetméteren (nem, nem túlzok), mindenki a lépcsőházban ment fel koncert után a lakásba (a negyedikre) csatak részegen ordibálva, sőt hajnali 4-5 fele maga a főbérlő is személyesen tiszteletét tette az afterparty-n, mivel felhívták a lakók… másnap meg jött, begyógyult szemekkel nyitottam neki az ajtót, megkérdezte, hogy kijózanodtam-e már, és közölte, hogy a következő ilyen alkalomnál repülünk 😀 Ehhez képest egy lightos TV-röptetés igazán semmiség, de ez van, vannak ilyen begyöpösödött barmok a világon.

Mindenesetre a házibuli után visszasettenkedtünk a civilizációba (azért azt hozzá kell tenni, hogy lényegesen csökkent a szívünket mardosó félelem hatásfoka az elfogyasztott szeszeknek hála), benéztünk (szó szerint) a Bridge-be (“1000 forintos beugró? ti vicceltek!” – nevettem a nagydarab jegyszedők arcába, majd megfordultam, elindultam kifelé, és közben folyamatosan vártam, hogy mikor kapom az ütést a tarkómra), és a vasútállomás felé vettük az irányt. Megnéztünk két tesztoszteron-túltengéses barmot, ahogy verekszik a Baross utcán, pózoltunk egyet a halászó kisfiús szobron, majd felkászálódtunk a vonatunkra. Én állítottam ébresztést, hogy nehogy továbbutazzunk, de utólag kiderült, hogy felesleges erőfeszítés volt, mivel fele úton ébren voltam, és a kis Vukkal birkóztam, aki mindenáron a szabadba szeretett volna jutni. Szerencsére elkerültem ezt a meglehetősen kényelmetlen szituációt. Ezek után már csak hazasétáltunk a kihalt városon át (igaza volt húgomnak, hogy ennél sokkal nagyobb flash, amikor fényes nappal 9-10 óra tájt próbálsz úgy hazatántorogni, hogy a világodat nem tudod, és az emberek meg úgy néznek rád mint a véres rongyra).

Mint a fentiekből is látszik én alapvetően jól éreztem magam – ellentétben a többiekkel – és végre bírtam tovább is a kiképzést, és nem hajtottam álomra a fejem éjfél környékén. Ez köszönhető volt annak is, hogy a Hubertusról egész egyszerűen megfeledkeztünk, így nem is ittunk semmilyen rövidet az este folyamán. Jövőre talán komolyabb szervezéssel kéne nekiindulni az egésznek, bár akkor meg elveszik az oly fontos spontaneitás, amitől tényleg igazán jó lehet egy buli. Lehet, hogy pont ez volt a baj: azzal, hogy volt lebeszélt házibuli, ahova mehettünk megöltük a spontán buli örömét. Jövőre más recepttel próbálkozunk, de szerintem ez se volt olyan rossz. Tizes skálán egy gyenge ötös.

Erre az örökérvényű igazságra most döbbentem rá: már 5 perce bámulom a kurzort, kapkodok az ihletforrásként szolgálni hivatott Google Reader után, mindezt csak azért, mert nem jut eszembe cím az ilyen központi téma nélküli postokhoz, mint amilyen ez is lesz. Be fogom vezetni, hogy sorszámozom az ilyeneket, aztán le van tudva a probléma. Azért is bosszantó a jelenség, mert mire kitalálok egy jó(nak tűnő) címet gyakorta eltűnik az ihlet.

Most is. Ez van, majd januárban írok 🙂

Na jó, azért annyit idevakarok, hogy jelentem élek, beigli-túladagolás csak lightosan jelentkezett, alkohol még annyira se (sajna), de szilveszterkor majd természetesen csatakra iszom magam, mert azt úgy illik. Már jó ideje érzem én is erőltetettnek ezt az egész “igyunkmertmuszáj” dolgot, de higgyétek el: 2-3 deci rövid után már teljes beleéléssel tud az ember megünnepelni akármit, legyen az az új esztendő, vagy Sebeők János születésnapja. Minden évben úgy indulok neki az egésznek, hogy otthon elpezsgőzgetek, nézem a csodálatos TV- műsorokat (amelyek szintén hatalmas minőségzuhanást szenvedtek el az utóbbi 10-12 év alatt, nem is értem), éjfélkor koccintok asszonnyal, oszt lefekszünk aludni. Ez persze rendre kudarcba fullad: tavaly pl. valami szlovák arcokkal vedeltük egy győri lakásban egymás rövidjeit éjfélig (de nagyon durván), külső szemlélők beszámolói alapján én megihattam vagy fél-háromnegyed liter Jager-t, meg pálinkát. Ezek után nem volt meglepő, hogy az éjféli koccintás már anblokk kimaradt az életemből, sőt le is kellett fektetni tentézni a kisszobában, pedig az eredeti terv az volt, hogy éjfél után nekivágunk a városnak.

2-3 deci rövid után már teljes beleéléssel tud az ember megünnepelni akármit, legyen az az új esztendő, vagy Sebeők János születésnapja
Jó, van amikor így sül el, de ennél sokkal mókásabbak azok a szilveszterek, amikor végig emlékszel mindenre. Soha nem fogom elfelejteni például 1999 (2000? fene se emlékszik már rá) ünnepét, amely azért is volt rendkívüli, mert Tamás barátommal ezt tölthettük életünkben először tökéletesen szülői kontroll nélkül. Meg is lett az eredménye: ha jól számolom három helyről dobtak ki minket 🙂 Az első az egy parti volt a ruszki laktanyában egy raktárépületben, amire meg se voltunk hívva. Nagy nehezen bejutottunk azért (“a xy hívott meg minket, persze, tud róla”), és nekiálltunk megdézsmálni a bent felhalmozott ingyenszesz-készletet. Innen tulajdonképpen miattam dobhattak ki: állítólag összetörtem valami lámpabúrát. Fene se tudja, de utólag visszagondolva két megállapítást tennék: 1. előfordulhat, hogy valóban így történt (sőt, tuti) 2. akkor is megérte bejutni, mert egy fillért nem költöttünk, és mégis csatakra vágtuk magunkat, bár tény, hogy a távozást nem így terveztük. Sebaj, elindultunk a város felé (érdekes, hogy ezek a rohadt laktanyák mindig a belvárostól a lehető legmesszebb vannak). Megint egy házibuliban találtuk magunkat, bár ez kezdett már nagyon afterparty-s jelleget ölteni: néhány ember bámulta a hajnali klipeket a TV-ben a dohányzóasztalkán tornyosuló üveghegyen keresztül. Fél óra után valamiért itt is közölték velünk, hogy nem kívánatos a jelenlétünk (lehet, hogy túl aktívak voltunk hozzájuk képest, fene tudja). Innen is távoztunk, és kedvenc kocsmánk a Royakkers felé vettük az irányt. Ekkor már rendesen hajnalodott, de még kiszolgáltak minket. Beültünk az egyik box-ba, és nekiálltunk italozgatni (imádom ezt a szót :D). Néhány perc elteltével a zenegép egy Guns N’ Roses számot kezdett el nyomni (Paradise City? talán), amit a felénél lekapcsolt a személyzet, merthogy zárni szerettek volna. Tamás erre – a lelkében dúló vihar levezetéseképpen – egy méltatlankodó megjegyzés kíséretében földhöz vágta a felespoharát, ami a beálló csendben egész hangosnak tűnt. Olyannyira, hogy a bejáratnál tartózkódó kidobóbácsik is meghallották. Ezek után felgyorsultak az események: Tamás egyszercsak fejjel előre eltűnt a boxból, és feldúlt arcú legények gyűrűjében találta magát, akik persze mind elégtételt akartak venni rajta az 50 forintos pohár eltörése miatt. Nagy nehezen kimenekített közülük minket egy még józanabb formát mutató fazon (gondolom ő lehetett a tulaj), kivezetett minket az utcára, és közölte, hogy ha legközelebb itt lát minket, akkor erőszakos halált fogunk halni.

Ennek jegyében kívánok Nektek Boldog Új Évet! 😀

Nosztalgia

Posted by JonC On december - 11 - 2009 2 hozzászólás

Szerintem nosztalgiázni mindenki szeret, mert zseniális hatásfokkal tudja az embert jobb kedvre hangolni. Amikor az ember úgy érzi, hogy hm… szar került a palacsintába (rosszabb esetben a ventillátorba) a jelenben, akkor szokott a múltba menekülni. Ezért gyűjtenek olyan sokan régi tárgyakat (rádiókat, bélyeget, ruhákat, akármit), ezért sápítoznak a vén komcsik tiszteletreméltó öregurak – és hölgyek, hogy mennyivel jobb volt a 60-as 70-es években (ami igaz is, de pont az akkor felvett hitelek miatt vagyunk most is ott, ahol, de ez másik történet), és ezért tudnak régi barátok – akár évek után is – újra órákat beszélgetni egymással nagy röhögések közepette (“arra emlékszel, amikor az a hülye…” – kezdetű mondatok ismerősek valakinek?)… fantasztikus dolog ez nna. Félig-meddig bevallottan én is ezért vagyok ennyire rákattanva a régi számítógépes játékokra (ugye a Commodore64-mániám elég sokszor felütötte fejét itt a blogon is, de szerettem az Amigákat, sőt a TV-játékom az EPROM-ba égetett Pitfall-lal is örök emlék marad), és ezért szoktam – mint mindenki más – gyakran belegondolni, hogy mennyivel könnyebb, és egyszerűbb volt az életem jónéhány évvel ezelőtt. Ez persze hülyeség, mivel akkor is voltak megoldandó problémák, és idegesítő, sőt nyomasztó dolgok (elég, ha csak a folyamatosan Damoklész kardjaként a fejem felett lebegő matekpótvizsga rémét említsem), de az idő ezeket mára szép sorban megszépítette. Nálam körülbelül 5-6 év lehet az az időtartam, ami után megszépülnek az emlékek, és tiszta szívből irigyelem azokat, akiknek rövidebb periódus adatott meg. Ebből a mechanizmusból adódóan a jelen negatívnak érzett tényezői is széppé fognak válni az emlékeimben idővel, és úgy fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, mint “a régi szép idők Fehérváron, amikor egész nap csak blogoltam, meg neteztem”. 2014-15 környékére már így fogom gondolni, az tuti.

Most azonban azokból az időkből szeretnék pár emléket megosztani veletek, amiket már rendesen kikozmetikázott, és némi szilikon és kollagén segítségével bögyös-faros menyecskévé varázsolt az idő. Laktam én például néhány évet középiskolai kollégiumban is, ahol jónéhány barátot, és havert szereztem magamnak, akiknek egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.

Nem indult túl rózsásan az ajkai életem: konkrétan első nekifutásra két hetet bírtam ki az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskolai Kollégium falai között, amely annak volt köszönhető, hogy nem ismertem senkit, és előtte soha nem kellett huzamosabb időt a szüleim nélkül töltenem (a nyári vándortáborok 10 napját leszámítva), ráadásul éjszakánként a felsősök rendszeresen benyitottak, felnyomták a villanyt, ordibáltak a folyosón, stb. (a csicskáztatásról nem is beszélve, bár szerencsére nem kaptam többet belőle, mint a többiek). A második hétvégén sírva könyörögtem anyámnak, hogy ne kelljen visszamennem… Így is történt (bár lehet, hogy túlzott engedékenység volt részéről), ezután pár évig bejártam Pápáról, ami napi 75 kilométer ingázást jelentett.

Úgy harmadikos lehettem, amikor meguntam a tömegnyomorgást a fél hármason Noszlopig, a hajnali kelést, meg a többi mókás ingázással járó dolgot, és úgy döntöttem megint megpróbálok kollégista lenni. Azért most már jelentős hendikeppel vágtam neki, mert ugye időközben szereztem “pár” havert, akik tárt karokkal vártak, sőt már bőven nem voltam mondható elsősnek se… Beköltöztem szeptemberben és elszabadult a pokol 😀 Kezdődött az egész azzal, hogy olyan arcokkal hozott össze egy szobába a sors, akikkel nagyon jól éreztem magam: ott volt a Bobó (aki gyakran csak mint józan ész funkcionált, amikor mi csatakra ittuk magunkat), meg a Tibi (aki agyon volt varrva, meg több volt a vas az arcában, mint az ezerkettes zsiga utánfutóján, mégis hamar barátok lettünk), hogy az elsőseinkről, meg a Marciról ne is beszéljünk (annyit azért mégis, hogy a szóbanforgó srácból soha nem láttunk semmit, mert vagy gyakszán volt, vagy aludt). Hamar feltaláltuk magunkat: az újdonsült igazgatónak beadtam, hogy megcsinálom szívesen a kollégium weblapját ingyen, csak hát ugye kéne hozzá számítógép is, amit a házirend meg ugye nem tesz lehetővé… Nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen a dologba, utána 2-3 havonta azért rákérdezett, hogy hogyan haladok, én persze mindig nyugtatgattam, hogy még néhány apróbb simítás, és kész.  Szerintem történelmet írtam ezzel a csellel: tutira veszem, hogy előttem senki nem mert/tudott gépet hozni a kóterba! Aztán a helyzet fokozódott: volt időszak, hogy úgy nézett ki a szekrényem, hogy: legalul gépház, felette CD-k + billentyűzet, aztán sorban: monitor, hi-fi, kistévé (színes!), legfelül meg hangszórók 🙂 A tanszereimet, meg a ruháimat már persze nem tudtam bepakolni, így azoknak maradt az ágyneműtartó 🙂 Később Bolek (az egyik elsősünk) is felhozta a gépét, ami a másik szekrényben került. Összekötöttük UTP-vel őket, és – újabb rekordot beállítva – nekiálltunk hálózatban nyomni a Starcraft-ot, Q2-t, meg ami épp eszünkbe jutott 🙂 Ez az egész azért nagyon vicces, mert tényleg az volt a többi szobában, hogy kis egyhangszórós kazettás magnó (esetleg CD-s, de az már a technika csúcsának számított), míg mi esténként filmet néztünk, napközben meg mp3-at hallgattunk 😀

Jóban voltunk az éjszakás tanárral, Tónival is: volt olyan eset, hogy az én szülinapomat ünnepeltük fent a szobában. Korrekt kis házibuli volt (mármint szesz- és cigifogyasztás tekintetében), szóval berúgtunk rendesen. Reggel jött Tóni ébreszteni… benyitott, megcsapta a füst (úgy állt a szobában, hogy a feldobott keksz se esett volna le), aztán meglátta a szanaszét heverő rumosüvegeket, meg boros palackokat… “Mi történt itt, uraim?”- kérdezte, mire én – álmomból kelve – csak annyit nyögtem oda, hogy “születésnapot ünnepeltünk, tanár úr!”. Erre ő csak annyit mondott, hogy “kurva gyorsan rakjatok rendet, mert mindjárt jön a szobavizit”, és becsukta az ajtót 🙂 Nos, egy ilyen eset miatt bármely másik nevelőtanár (voltak vagy hatan) elintézte volna a kicsapatásunkat, de ő nem. Meg is háláltuk neki: volt hogy előre kifizettük a sörét a kocsmában, ahova a vonatról leszállva szokott betérni (Smaragd büfének hívják, meg lehet még vajon?), aztán csak lesett, amikor a pultos mondta, hogy a srácok már rendezték; volt, hogy bejött a szobába, meglátott egy Extázist (vagy valami hasonlóan színvonalas ismeretterjesztő magazint) az ágyon, kicsit lapozgatta, aztán közölte, hogy “ezt kicsit kölcsönkérem”, és az újságot a hóna alá csapva kivonult a szobából 🙂

Kóteros sztori volt az is, amikor 4-5-en kivonultunk télvíz idején a focipályára nagy hólapátokkal, hogy megtakarítsuk a tengópályát a ráfagyott jeges hótól. Mire végeztünk úgy elfáradtunk, hogy semmi kedvünk nem volt még sportolni is, de azért a tisztesség kedvéért nyomtuk egy fél órát…

Jók voltak azok a régi nagy piálások is: volt egy kocsma (ha jól tudom még létezik) Ajkán, az volt a neve, hogy Futrinka. Esténként rendszeresen lejártunk italozni, meg csocsózni oda, mivel rendkívül fiatalbarát módon volt egy elkülönített hátsó szekciója, ahol csak mi züllöttünk, elöl meg az öregek. Egyik este mentünk volna haza az esti pár sörünk után (ne tessék azért durva lerészegedésekre gondolni, legalábbis mi nem ittuk sűrűn magunkat a sárga földig hétköznap), amikoris a buszmegállóban találkoztunk két sráccal, akik szintén a kóterban laktak, és a mi buszunkra “vártak” ők is. Ők valahol máshol szórakozhattak, mindenesetre az egyikük olyan csaprészeg volt, hogy a világát nem tudta, és totál összefüggéstelenül zagyvált, ha kérdeztük, sőt ha a haverja nem fogja ott helyben összeesett volna. Feltűntek a busz lámpái, már ekkor sejtettem, hogy nem lesz ez egy sima út, de azért segítettünk nekik felmászni a lépcsőn. Még a következő megállót se értük el, amikor illuminált barátunk a négyesben ülve összehányt úgy effektíve mindent, majd az így képződött matéria a busz mozgásának engedelmeskedve elkezdett ide-oda folyni. A sofőr – gondolom a tükörben – látta a történteket, beállt a megállóba, leállította a motort, és közölte, hogy ő így nem megy sehová. Néma csend ereszkedett az utastérre, csak Péter (talán ez volt a keresztneve a baj okozójának) ökölődött halkan tovább. Végül aztán ő és a cimborája leszálltak (majdnem szó szerint), még búcsúzóul végighányta a a jármű oldalát, mi pedig továbbindultunk. Később tudtuk meg, hogy Geri (az egyik legszemetebb nevelőtanár) lement értük a saját kocsijával, amit hősünk állítólag szintén összehányt, de ez már egy másik történet…

Elfáradtam… nosztalgiázni jó, de ezek szerint elég megerőltető is 🙂 Ha érdekelnek még ilyen sztorik titeket, akkor írjátok meg, van még jópár a tarsolyomban (pl annak a története, hogy hogyan estem le részegen Győrben a busz tetejéről, és hasonlóak :))

Soha többet koffeint

Posted by JonC On november - 26 - 2009 2 hozzászólás

A bolygó remeg, vagy csak én?Emlékszem, amikor pár hónapja felhoztam a kávéfőzőt az albérletbe mennyire örültem, hogy végre ihatok néha egy jó erős feketét. Néhány napig nagyon jó érzés volt, amikor délután – megmikrózva a reggeli adag maradékát – magamba szólítottam egy fél bögrével belőle, és segítségével volt erőm késő este is írni, játszani, netezni, és nem kellett küzdenem a folyamatosan rámtörő álmossággal. Szép időszak volt, mindenhol mint Isten ajándékát emlegettem a kávét, és a fogyasztásával járó hatásokat. Ennek már vége. Napok óta nem vagyok hajlandó csinálni egy újabb adagot belőle, egészen egyszerűen azért, mert megváltozott a szervezetem reakciója a koffeinnel szemben: az első időszakban tapasztalt eufóriát felváltotta az ingerültség, a szívdobogás, az izzadás, és a remegés. Ezek közül a legzavaróbb az első tünet, mivel egész egyszerűen képes vagyok apróságokon felkapni a vizet, és túlreagálni a dolgokat. Ez akkor üt be igazán, ha nagyon fáradtan próbálom magam stimulálni egy emberes adag segítségével, de ahelyett, hogy visszatérne az (élet)erőm csak azon tulajdonságom kerül előtérbe, amivel bolhából könnyedén elefántot csinálok alkalomadtán (amely magában ugyan egy biológiai/genetikai csoda, de mégse előnyös, ha az ember szociális kapcsolataira gyakorolt hatását tekintjük). A többi már fiziológiai tünet, de épp elég dühítőek: a szívdobogás, a belső remegés érzése nagyon rossz, és kihatással van az ember hangulatára is.

(Nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot a fenti negatív hatások, és mondjuk egy speedről pár hete lejött narkós elvonási tünetei között! Méghogy nem drogozik, aki nem használ illegális szert? Ugyan-ugyan, mese habbal.)

A fentiek okán úgy döntöttem, hogy a mai naptól a jelszó: soha többet koffeint! Elegem van abból, amit most – egy Adrenalin, és két-három kávé elfogyasztása után – érzek: a szívem ver, mint egy metálbanda fosra szívott dobosa, kellemetlen izgatottság, és türelmetlenség vett erőt rajtam, és egész egyszerűen ideges vagyok. Nem tudok írni, csaponganak a gondolataim, nincs türelmem az emberekhez, és hasonlók… Nincs szükségem erre! Ezen túl tömény dózisban nem vagyok hajlandó magam koffeinnel mérgezni (csak nagyon indokolt esetekben, a mai például nem volt az), a régi szép időkben benyomott 2-3 energiaital helyett mostantól maximum naponta 2-3 bögre teát fogok inni.Az is kábítószer, de szerencsére talán az enyhébbek közé tartozik.

Érdekes amúgy, hogy mennyire (és milyen sok szempontból) képmutató társadalomban élünk: elítéljük azokat (a törvény vasszigorával), akik marihuánával élnek, míg a masszív alkoholisták szabadon dönthetik romba saját, és családjuk életét. Előrebocsátom, hogy én nem vagyok füves (nem is voltam, és nem is leszek az soha), de mégis nonszensznek érzem azt, amikor tűzzel-vassal üldöznek egy olyan szokást, amit néhány száz kilométerrel odébb már legálisan is elfogadtak, és nini – mégse omlott össze a nemzet, és az állam ott se! Nem lepték el az utcákat a drogért harcoló bandák, nem hullottak szét családok a fű miatt, és nem teltek meg a börtönök a zölddel kapcsolatos bűncselekményeket elkövető félállati sorba süllyedt beesett arcú emberi roncsokkal! Tegyük fel a kérdést: melyik a károsabb a nemzetre, a családokra, a fű vagy a pia? Marha egyszerű példát mondok: láttatok/hallottatok már olyat, hogy valaki annyira beszívott (csak fűtől, nem használt mellé se alkoholt, se semmit), hogy belekötött a fába is? Volt már olyan, hogy valaki agresszív lett tőle, verte a családját/balhézott szórakozóhelyen/rendőröknek támadt/stb.? Ugyanez alkoholra vetítve? Na, itt van szerintem az egyik fő ellentmondás a tiltásban: a marihuána igenis nem rombolja annyira (és a hangsúly ezen van) a szociális kapcsolatokat, mint a sokak által szent tehénként kezelt alkohol! Nem, nem azt mondom, hogy tiltsuk be a szeszt (mert akkor én is jó nagy bajban lennék :)), de ne állítsuk azt, hogy a fű károsabb/veszélyesebb lenne nála, sőt! És ne vegyük – demagóg módon – egy kalap alá a többi, sokkal durvább szervezetroncsoló hatású droggal, mint a szintetikus anyagok (LSD, speed, Extasy, stb.), vagy az oldószerek, meg az intravénás drogok! Ha egy lapon említjük ezekkel, akkor azzal hatalmasat csúsztatunk, félrevezetünk másokat!

Ilyen a jó öreg "elitta az agyát" állapot, amit kitartó, kemény munkával akár 5-10 év alatt is el lehet érni, de ahhoz már tényleg oda kell tennie magát az illetőnek.
Lehet, hogy a fentiek alapján habzószájú liberálisnak tűnhetek, pedig nem akarok senkit arra bíztatni, hogy buzi legyen drogokat használjon. Láttam anno ifjúkoromban néhány ellenpéldát arra, hogy milyenné válhat valaki, ha évek óta szív, és bizony nem feltétlenül hozza ki az emberből a jó oldalát a tartós füvezés: volt olyan ismerősöm, aki – miután megtudta, hogy nem tudtam neki pénzt levenni a számlámról kölcsönbe, hogy este tudjon venni egy grammot – dühében majdnem szétverte a lakást, ahol voltunk, majd kiviharzott a lépcsőházba, de előtte még bevágta a bejárati ajtót, de olyan lendülettel, hogy a konyhában leesett egy tányér az asztalról. De: ha hasonló intenzitással piált volna, akkor sokkal durvábban szétcseszte volna magát ennyi év leforgása alatt. A kannásborok, meg a kommersz szeszek először – szerintem, de nem tudom tényekkel alátámasztani – az agyat teszik tönkre, az idegeket roncsolják szét. Ez a jó öreg “elitta az agyát” állapot, amit kitartó, kemény munkával akár 5-10 év alatt is el lehet érni, de ahhoz már tényleg oda kell tennie magát az illetőnek. Ezzel a deciliter/elpusztított agysejt mérőszámmal a fű nem tud versenyezni, teszem hozzá: szerencsére.

Zárszóként idézném Palit, a volt főnökömet (aki iszonyat egy figura volt, írnom kéne róla), aki azt mondta: “mindent lehet, csak mértékkel!”. Erre én visszakérdeztem: “és Pali, ha mondjuk a heroint választom, mint szórakozási formát?” A válasza belém ivódott, mint örök igazság: “persze, néhanapján behernyózol, jól érzed magad, de ne váljon rendszeressé!” 🙂 Na igen, ez ilyen egyszerű…

Becsődölt a Bombagyár

Posted by JonC On november - 9 - 2009 3 hozzászólás

Ezt se gondoltam volna, hogy valaha be fog következni: a bombagyar.hu szerkesztői (élükön Tomcat-tel) köszönték szépen az eddigi figyelmet, de ezennel úgy döntöttek, hogy bezárják a gyár kapuit. Mivel nem szeretnék bíróságra járni rágalmazás és/vagy becsületsértés okán (és itt most természetesen nem csak velük teszek kivételt, amúgy is óvakodni szoktam az alaptalan vádaskodástól), így nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni a döntés miértjét illetően. Tomcat szerint nem szeretnének kiégni, és túl nagy nyomás alatt kellett élniük, szeretnének kicsit élni is, míg a Gabucino néven futó szerkesztő azzal érvel, hogy Blogin (Tomcat hű társa) nőügye miatt kell megszűnnie az oldalnak. Ez finoman szólva is sántít, de jó, legyen ez az ok, mindenesetre Tomcat verziója jóval hihetőbb a számomra. Nekem, a kisembernek a gyomrom összeszorul még egy rutinigazoltatásnál (és csak a látszat kedvéért próbálok lazán viselkedni), ehhez képes ő(k) szinte nap, mint nap szembementek a hatalommal (ld. – egy kiragadott példaként – a legutóbbi pólós-buzirendőrös ügyet, amitől én aludni nem tudtam volna napokig, neki meg egy volt csak a sok közül, és nem is a legdurvább, sőt), és mégse omlottak össze. Hihetetlen bátorságról, és kitartásról tett tanúbizonyságot ez az ember, és ezt még akkor is el kell ismernem, ha nem feltétlenül értettem egyet a nézeteivel, sőt néha a céljai is érthetetlenek voltak a számomra, amikért harcolt (sőt, néha annyira nem érdekelt az egész, hogy kicsit nevetségesnek éreztem, hogy van, aki főállásban tud forradalmár lenni ebben az országban, és ha nem volt ellenség, akkor keresett magának újat). Igazából nekem a mai napig az volt a fő hajtóerő, amiért olvastam – főleg – őt, mert ugyanabban a vicces stílusban fogalmazta meg a vele történteket, amit annyira megszerettem anno a Terror News-ban is (erről bővebben itt, és itt olvashattok). Kiváló érzéke van például a párbeszédek megírásához, amit világ életemben irigyeltem tőle (ugyanis én nagyon béna vagyok ezen a téren). Szóval élveztem olvasni, akármiről írt, a többi szerkesztő viszont hidegen hagyott. Ahogy kivettem a szavaiból valószínűleg nem fog mostantól sehol publikálni (pedig akár a biciklizésről, meg a kutyáiról is írhatna, azt is szívesen olvasnám, sőt: azt olvasnám igazán szívesen), és ez elég szomorú számomra.

Talán sikerült megnyugtatnom mindenkit, hogy nem vagyok vérnáczi, és nem ideológiai alapon kedveltem a szóban forgó blogot, bár azt azért had tegyem hozzá, hogy valahogy könnyebb azonosulni az általuk közvetített gondolatokkal, mint mondjuk a Reakcióéval, de hangsúlyozom: a “mozgalom”, a hazamegváltás eme sajátos módja (ez a “csináljunk Táncsicsot Budaházy-ból” is csak röhejes volt szerintem) nem az én stílusom, mint ahogy az sem, hogy paranoiásra hazafiaskodjam magam, és mindenhol “idegenlelkűeket”, és minket felvásárolni akaró csúnya pajeszos zsidókat lássak (ha ilyen hülye lennék még a végén engem is ilyen könnyű lenne csúnya izraeli kapitalistákról szóló mesékkel beetetni, mint ebben az esetben a sokak által oly nagyra tartott kurucinfós szerkesztőbácsikat. A szánalmas talán a legmegfelelőbb szó, ami idekívánkozik, és én nem szeretnék ilyen lenni soha). Értem én, hogy valami változás kell ebben az országban, de nem hiszem, hogy pont bomberdzsekis kopasz szakmunkások fogják jobbá tenni a helyzetet (igen, általánosítottam). Fejjel a falnak – módszerrel nem lehet a jelenlegi mutyizós (de utálom ezt a szót, a hátamon feláll tőle a szőr), egymás között pályázatokat lezsírozós (lásd a néhány nappal ezelőtti villáminterjúmat), sikkasztgatós-elkúrós velejéig korrupt jelenlegi politikai elitünket leváltani, egész egyszerűen azért, mert már nem 56-ot írunk, és nem is szovjet tankok ellen kell harcolnunk. Egy polgárháború semmiképpen sem segít az országon, márpedig vannak olyan körök a hatalomban, akik a “divide et impera” (oszd meg és uralkodj) jól bevált módszerével próbálja egymásnak ugrasztani a magyarokat és a cigányokat, akik – annak ellenére, hogy koloncként lógnak a nyakunkon – mégse tehetnek az ország helyzetéről olyan súllyal, mint amilyennel egyes jobboldali emberkék próbálják őket beállítani. Nem hiszem azt, hogy bármi jóra is vezetne a romákkal való viszálykodás, és ezt annak ellenére mondom, hogy szinte naponta látok ingyenélő, nagyképű, mindenkibe belekötő, biciklit (és egyebeket) ellopó, kölcsönt vissza nem adó cigányokat, akiknek néha a látványuktól is elfut a düh. A vérük kiontása megoldhat bármit is? El kell érni, hogy a következő cigánygeneráció már kevésbé legyen antiszociális, és próbáljon beilleszkedni, és – már megint idealista vagyok, mert amit itt leírok évszázadok óta nem sikerült senkinek – szép lassan váljon hasznos rétegévé a társadalomnak (amilyenek voltak néhány száz éve, amikor még teknőt vájtak, vályogot vetettek, illetve késeket éleztek vándorlásaik során). Talán unokáink már látni fogják, hogy nincsenek cigányputrik, és nem a minél nagyobb gyerekáldást látják majd fő bevételi forrásnak.

Kicsit elkanyarodtam a fő témától, bár annyiban kapcsolódott ez, hogy sok jobboldali van annyira szűk látókörű, ostoba, és gonosz, hogy csak erre az egy problémakörre szűkít le mindent, pedig aztán ez is csak egy csepp (bár jó kövér) a tengerben.

Mindenesetre én egyelőre csak enyhén tartom veszélyesnek a magyarországi szélsőjobbos mozgalmat, azon a néhány barmon kívül akik kijártak romákat lövöldözni a többiek szerencsére megelégednek a Kárpátiás póló viselésével, és a kopaszra nyiratkozással, tettlegesség még nem történt tömeges méretekben, és adja ég, hogy ne is történjen. Kicsit azért megijedek mondjuk, amikor ilyen videókat látok (pedig én szerintem nem tartozok abba a körbe, akiknek félnivalójuk lenne akár így akár úgy):

Amit a videón látunk, az mind szép és jó, régi értékeink elpusztítása, és az idegenszívűek térnyerése úgymond örökzöld sláger bizonyos körökben. Igyekszek a továbbiakban nem ennyire cinikus lenni, mert szeretném azt hinni, hogy ezek az emberek nem csak simán belehülyültek a paranoiába (mert abba azért egész könnyen bele lehet), hanem valóban féltik hazájukat, és csak ez ellen szeretnének tenni. Amikor mondjuk először feltűntek betyárruhában volt némi halk kacaj azok között akiknek megmutattam, de a végén látható tekintélyes méretű mellizmok mindenkit meggyőztek, hogy igazi sportemberekkel állunk szemben. De: nem rájuk van szükség! Nem lőfegyverekkel pózoló harcművészek kellenek nekünk, hanem józanul gondolkodó politikusok, polgármesterek, tisztviselők! Egy maréknyi magát Rózsa Sándor leszármazottjának tartó jókötésű jobbos érzelmű fiatalember maximum arra jó, hogy tovább fokozza a cigányokban a félelmet (merthogy ők lesznek a “célközönség”, nem a politikai elit, azt is tutira veszem), ami rossz vért szül. Ha egy népcsoportot folyamatosan rettegésben tartunk, annak általában a sarokba szorított patkány reakciója szokott lenni a vége, és végül szélsőséges ellenreakcióba csaphat át a félelem (lásd Amerika, és a Fekete Párducok [1] nevű színesbőrű mozgalom, amely a rasszizmussal vette fel a harcot néha elég durva eszközökkel).

Szóval jó lenne, ha az ügyes kezű animátor nem ilyen filmecskék renderelésével múlatná az idejét, hanem mondjuk megcsinálná a Vukk 2-t úgy ahogy kellett volna, vagy egyéb kevésbé veszélyes területen kamatoztatná a tehetségét. Iszonyatosan veszélyesnek érzem az ezzel való felelőtlen játszadozást, és azzal, hogy előre láthatóan egy második Gárdát akarnak létrehozni (esetleg kicsit radikálisabbat) máris nyilvánvaló, hogy ők is rossz célpontra álltak rá, amikor úgymond hagyták elterelni a figyelmüket a valós veszélyekről.

Nagyon antirasszista dumának hangzik amit nyomok (tisztában vagyok vele), de bennem is jó adag ellenérzés van velük szemben. Nem fogom elfelejteni a Kozma-gyilkosságot, amelyet a magát maffiózóvá felküzdő rétegüknek “köszönhettünk”, és nem fogom elfelejteni a velük szemben tapasztalt pozitív diszkriminációt, amelynek tudatában elszemtelenedve engednek meg maguknak sok pofátlan, és aljas húzást (emlékszem, volt a gyárban ahol dolgoztam egy másfél méter magas cigányfaszi, aki éjszakásban például a raktárban aludt a targoncán, bent a csarnokban meg állt a munka miatta, meg hasonlók, és amikor odakerült a sor, hogy kirúgják, akkor egyből feltette a százezer forintos kérdést: “most ezt azé’ me’ cigány vagyok?”, szerencsétlenségére emberére akadt, mert az üzemvezető azt válaszolta “nem tetszik? menj az ombudsmanhoz!”), és még nagyon sok undorító dolog a számlájukra írható. De tisztában kéne lennie a jobb oldalnak is két ténnyel: 1. nem ők a fő okozói a szarnak, amiben az ország van 2. nem lehet fegyverrel békét, és jobb világot teremteni. Amíg ezt nem látják be, addig csak egy helyben toporgás, és röhejes Y-terves, rendőrökkel verekedős, cigányok előtt masírozós módszerek fognak a rendelkezésükre állni. Ez pedig nem elég. Ezt már felismerte a Jobbik, és hatalmas szimpátiával fogadta az a néptömeg, amely megcsömörlött a Fidesz-MSZP duótól. Én mégis félek, hogy nem biztos, hogy jó párthoz menekültek a jelenlegiektől, talán jobb lenne, ha ezek az emberek nem mennének el szavazni jövőre…

[1] A ’60-as évek vége felé kezdtek lecsengni a polgárjogi mozgalmak és a feketék megsegítését, védelmét már senki nem tartotta igazán fontosnak. Igazából a többség úgy gondolta, hogy Dr. Martin Luther King Junior elért mindent, amire egy afrikai-amerikainak szüksége lehet. Persze négernek lenni abban az időben sem számított épp kellemesnek. Valószínűleg azért is szerveződtek olyan fekete közösségek, akik nem akartak nagy lépéseket tenni, vagy szónokolni az egyenjogúságról, mindössze megvédeni magukat. Mind közül a leghíresebb a Fekete Párducok közössége, vagyis a BPP (Black Panther Party for Self-Defense) volt. A Fekete Párducok elsődleges célja valóban az önvédelem volt. Mindössze azért alakultak meg 1966-ban, hogy kiálljanak azokért a jogokért, amiket végre megkaptak, de még mindig nem járt mellé tisztelet és megbecsülés. További céljuk a nők esélyegyenlőségének elérése volt. Legfőbb eszközük a média volt és sokan ismerték őket, mert a szórólapok, graffitik, művészeti alkotások országszerte hirdették a szervezet létezését. (Azt azért had tegyem hozzá, hogy olvastam róluk kevésbé pacifista módszereket is…-JonC)
(forrás) (cikk róluk a Wikipedia-n)

Köszönet Yettencsnek, hogy felhívta a figyelmemet a videóra!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek