Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Öndiagnosztika #3 + könyvek, meg egyebek

Posted by JonC On november - 19 - 2015 5 hozzászólás

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy “oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Számomra az a legborzalmasabb a párizsi mészárlásban, hogy úgy gyilkolták le az áldozatokat, mint állatokat a vágóhídon….

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Továbbá:

Felhívnám a mélyen tisztelt proli massza figyelmét, hogy a világ tizenöt legfelfegyverzettebb társadalma közt olyan é…

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… “testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg “dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy “húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Könyvek és szörnyek

Posted by JonC On június - 4 - 2015 3 hozzászólás

Hey brother, happy returns
It’s been a while now
I bet you thought that I was dead

Bizony mondom néked pedig nem, és nem is tervezem egyhamar. A blog ugyan tetszhalott néha, de én aktívkodom ezerrel – milyen kár, hogy azt ti nem feltétlenül látjátok. A legutolsó post óta eltelt időben pedig csomó minden történt velem, úgyhogy essünk is neki az összefoglalónak (ja igen, ez a szösszenet deklaráltan valamiféle helyzetjelentés akar lenni, ha eddig nem sikerült volna leesnie).

Kezdjük mondjuk a könyvekkel: sudribunkó interneten és hülye videojátékokon szocializálódott kocka létemre egész sokat sikerült mostanában elolvasnom, ráadásul úgy, hogy eleinte direkt utaztam azokra, amelyeket valamiért örök érvényűnek tart a T. emberiség, és amelyek ismeretében nyugodtan el tudok beszélgetni a leglelkesebb bölcsésszel is. Ilyen volt például a

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita: állítólag ez egyes középiskolákban kötelező olvasmány, de nekem kimaradt. Annyit azért hozzátennék ehhez a tényhez, hogy ha csak ilyen szórakoztató, szürreális és zseniális könyvek kerültek volna a kötelezők közé, akkor talán több fiatallal sikerült volna megszerettetni az olvasást. (Persze kinek mi a szórakoztató, sokan utálják például a Kőszívű ember fiait, pedig szerintem egész jó kis regény az.) A könyv a Mester, Margarita és maga a Sátán sajátos viszonyára épül, amely során embereknek veszik nyoma, néhányan megőrülnek, egy kandúr kétlábon jár, hogy-hogynem egy moszkvai színház környékét félmeztelen nők lepik, és néhány zseniálisan megfestett fejezetben még Poncius Pilátus lelki gyötrődésének is szemtanúi lehetünk, miután keresztre feszíttette Jézus Krisztust. Mindezt pazar humorral és helyenként kellően elborult groteszkséggel fűszerezte az író. Én élveztem.

J. D. Salinger: A zabhegyező: no ezt már fogósabb kérdés volt bekategorizálnom a jó vagy rossz könyvek közé: értem én, hogy bámulatos írói tehetséget igényel érdekessé tenni egy viszonylag átlagos amerikai kamasz három napjának elbeszélését, és alapvetően ez sikerült is, de valahogy hiányoltam a történeti szálat a különféle események mögött. Oké, hősünket a negyedik gimnáziumból tanácsolják el, és három napra úgy dönt a maga ura lesz – és ennyi, ez a sztori. Persze ahogy ez a három nap telik felér egy betűkbe öntött festménnyel: az első számú elbeszélés nagy része monológ, rengeteget megtudunk a főhős gondolataiból, családi hátteréből, az őt körülvevő világról, ami magában működőképes, csak nekem néha mégis kevésnek tűnt. Ennek ellenére nem rossz, sőt amikor titkos hazalátogatása utolsó perceiben elbőgi magát a kishúga szobájában az kifejezetten hatásos jelenet volt.

Éééés akkor éles váltás:

Andy Weir: A marsi: ez már kevésbé klasszikus, ámde annál szórakoztatóbb darab. Adva vagyon egy Mark Watney nevű űrhajós, aki a harmadik-negyedik Mars-expedíció során balesetet szenved, a szkafandere kiszakad, az életjelei a nullára csökkennek, ezért a társai otthagyják a bolygón. Ezek után elég meglepő élmény lehetett a számára, amikor pár óra eszméletvesztés után újra magához tért, és konstatálta, hogy egyedül maradt a büdös nagy vörös kősivatagban… Szerencséjére ellátmánya akad – viszonylag – bőven, úgyhogy nekiáll berendezkedni a túlélésre. Eleinte még azt sem tudhatja biztosra, hogy van-e értelme minél tovább nyújtani az életben töltött napok számát, de ő nem adja fel – és milyen jól teszi, ugyanis… de nem spoilerezek. A történet párhuzamosan fut a NASA és hősünk szemszögéből, így láthatjuk mindkét oldal működését: milyen az, amikor egy gigászi vállalatnak kell gyorsan cselekednie, és milyen az, amikor megfelelő technikai és tudományos háttérrel rendelkező hősünk a semmi közepén is megteremti a túléléshez szükséges eszközöket. Izgalmas, humoros és – amennyire meg tudom ítélni – technikailag hiteles könyv, amiből akár tanulni is lehet az űrkutatás gyakorlati oldaláról.

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033: az atomcsapás utáni moszkvai metró bájos miliője nem ismeretlen a számomra: annak idején még írtam is az ebből a könyvből készült játékról (olvasható itt). Amire emlékszem, hogy már akkor is tetszett az alapkoncepció, és az az atmoszféra amit kihoztak belőle a készítők, úgyhogy nem meglepő, hogy nemrég nekiálltam a könyvnek is. Még nem értem a végére, de pár aspektusát már meg tudom ítélni: nem az az irodalmi igényességű megfogalmazás, viszont az olyanoknak mint én (akik a játék újrajátszására készülnek éppen) rengeteg érdekes adalékkal szolgál a moszkvai metróhálózat működését, és rejtélyeit illetően. A sötéten tátongó alagutak, a metró alatt mélyen húzódó szervizjáratok, az elhagyatott állomások csendje van annyira érdekes helyszín, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni Artyom kalandjait a Polis-ba jutással. Nem mellesleg hatalmas élmény úgy haladni a sztorival, hogy közben a kezed ügyében mindig ott van egy – a könyv világához adaptált – moszkvai metrótérkép kinyomtatva – enélkül ugyanis nem fogod érteni, hogy melyik állomás milyen összeköttetésben van a többivel, és hogy hősünk miért éppen arra tart amerre.

Ennyit a könyvekről, következzenek a játékok: legfontosabb megemlítenivaló a Killing Floor 2 megjelenése, amelyet a megjelenés napja óta tolok (most éppen 47 órám van benne). A pár órás játékról készült gameplay-em itt tekinthető meg (aki képes végignézni az kap tőlem egy baráti vállveregetést – virtuálisan):

Amiért nehezen megunható az a – most már négy, megjelenéskor csak három – map az az, hogy olyan harci jeleneteket láthatunk, amilyeneket máshol sehol (legalábbis én még nem láttam ehhez foghatót): csodálatosan belassítva szakadnak a fejek, fröcsög a vér, szállnak a levegőben a sörétek és a lövedékek, miközben a szűkebb átjárókban halmok képződnek a lelőtt szörnyek hulláiból, amelyeket félrelöködve próbálnak a bloat-ok a közelünkbe férkőzni, hogy jól beterítsenek savas kannás boros hányással. (Apropó szörnyek hullái: a mennyiségüket a …\Documents\my games\KillingFloor2\KFGame\Config\KFGame.ini elérési úton található file-ban a MaxDeadBodies értékének növelésével lehet tuningolni – olyan 50 környékén már jó nagy rumli tud lenni a későbbi körökben, cserébe eszi az FPS-t rendesen.) Egy-egy gránát után csak úgy röpködnek a testrészek, a szörnyek néha nem csak úgy spawnolnak bele a nagyvilágba valahol, hanem különféle nyílásokból (csatorna, stb.) másznak elő… Zseniális. Ha hozzávesszük, hogy végre nem több éves project maxra fejleszteni a különféle kasztokat (nem vicc, az első részben 206 órányi játékkal csak a sharpshooter-rel voltam maxon – ahogy a fenti videóban is említettem), és öt szintenként még valami speciális skill-t is választhatunk akkor még a motivációval sincs gond. Egyelőre csak négy kaszt van implementálva, de a készítők ígérik erősen, hogy év végéig mindent belepakolnak a játékba, amit csak kell: új pályák, fegyverek, ésatöbbiésatöbbi. Már most jó, de csak jobb lesz.

Hirtelen elfogyott a lendület, pedig még az EHP upgrade projectről nem is meséltem, amit egy hattagú ERP landscape-en éppen nyomok. Na sebaj, majd legközelebb. Most megyek szörnyeket gyilkolni halomra, sziasztok.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek