Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Öndiagnosztika #3 + könyvek, meg egyebek

Posted by JonC On november - 19 - 2015 5 hozzászólás

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy “oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Számomra az a legborzalmasabb a párizsi mészárlásban, hogy úgy gyilkolták le az áldozatokat, mint állatokat a vágóhídon….

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Továbbá:

Felhívnám a mélyen tisztelt proli massza figyelmét, hogy a világ tizenöt legfelfegyverzettebb társadalma közt olyan é…

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… “testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg “dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy “húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Én és Chennai – összefoglaló post

Posted by JonC On július - 9 - 2012 6 hozzászólás

Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.


Nagyobb térképre váltás

Itt van Chennai

Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.

Jógi

Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)

Zseniális teknős! Is that you?!

Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a “Nyomd a dudát!” felhívást)

Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy “Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a “vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a “less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.

Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy “hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy “Good morning Sir”, “How are you today”, “Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy “it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.

Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)

Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük

Hármas kombó aranyos kiskölökkel

Négyes kombó

Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a  boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy “ezt is kérem!”, “hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a “Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: “Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.

Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel

Összevissza háztetők

Ez meg asszem egy templom lesz

Tömeg

Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).

“Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!

Én és az indiai budik

Posted by JonC On június - 21 - 2012 10 hozzászólás

Az egész országgal kapcsolatban a legnagyobb dilemma nem az volt, hogy hogyan nem halnak meg tucatjával az utakon ilyen közlekedési morál mellett, sőt nem is az, hogy hogyan tud működésben maradni egy olyan gazdaság, amelynek résztvevői alig-alig értik meg egymást (az angolja nem mindenkinek tökéletes, sőt, saját egységesen használt nyelvük meg nem nagyon van), hanem az, hogy hogy a fenében tudnak ezek úgy élni, hogy nem használnak WC-papírt. Pontosítok: nem használnak WC-papírt úgy, ahogy mi tennénk. Az első benyomás még otthon ért, amikor rákerestem az “India street hygiene” kifejezésre (most nem részletezném, hogy miért pont erre, maradjunk annyiban, hogy az egyik kolléga mutatott pár képet – szerencsére csak a többieknek, én pont nem voltam ott), és rátaláltam erre az útibeszámolóra. Hogyaszongya az arc:

When travelers head to the bathroom in North Africa, the Middle East and most of Asia they’re often confounded by the lack of toilet paper. They’re presented with a tap and a jug or maybe even the luxury option of a little hose pipe but nothing in sight with which to clean their behinds. For most people in the above mentioned countries, however, nothing could be more disgusting than to think of wiping with paper.

(Ha egy utazó bemegy egy WC-be Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Ázsia nagy részén nagy eséllyel jöhet zavarba a WC-papír hiányát tapasztalva. Helyette általában van egy csap, egy kis bögre, vagy esetleg ha nagyon exkluzív helyre keveredett, akkor egy kis locsolócső. Mindez a papír helyett van használatban. Nekünk ez a furcsa, a fent említett országok, területek lakói pedig kevés dolgot tudnának gusztustalanabbnak elképzelni, minthogy papírral töröljék ki.)

Naszóval van ez a szokás errefelé is, amivel a szállodában még nem szerencsére nem találtam magam szembe (bár gyanúsan közel van a fürdőkád zuhanyzófeje… sőt, egy lefolyó is van a WC-csésze mellé applikálva, khm…), volt WC-papír, volt nagy öröm. Az első furcsaság a cégnél ért: beléptem a fülkébe, és a következő látvány tárult elém:

Tovább is van… »

Indiában meleg van

Posted by JonC On június - 12 - 2012 2 hozzászólás

Sőt, a forgalom sem úgy működik, ahogy nálunk: itt a duda használata nem az agresszió kifejezőeszköze, hanem egy újabb kommunikációs csatorna, amivel közlöd a többiekkel, hogy jössz – effektíve index helyett használják.

Aztán a levegőben terjedő konstans kénes bűz is különbözik az otthonitól: a forró szél keveri össze-vissza, de frissebb, neadjisten kevésbé büdös sosem lesz.

Mások itt az utcák is: a lepukkantságnak egy új szintjét ismertem meg: nincs egy ép falfelület, egy nem romos kerítés, vagy egy nem szeméttengerben úszó gyepfelület. Néhol csontsovány tehenek kérődzik a kukák tartalmát, máshol leprásnak tűnő koldusok könyörögnek a pénzedért, míg egyes sikátorokba éppen elég bepillantani az európainak, hogy gyomorrontást kapjon.

Piát sem könnyű szerezni: tegnap este munka után (hétig dolgoztunk) megkértük a taxist, hogy vigyen el minket egy liquor store-ba, hadd tudjunk pár sört venni magunknak. Egy felüljáró betonpillérje alatt álltunk meg, előttünk egy nagyon forgalmas 3-4 sávos úton zúgtak a KRESZ-t a legminimálisabb mértékig sem betartó motorosok, autók, és motoriksák (vagy ahogy Ázsiában nevezik a kézzel nyomogatós dudájuk után a motorjuk hangja után, a tuktukok). Eddig még nyugodtak voltunk (bár nem volt egy bizalomgerjesztő környék, ráadásul tök sötét volt), ámde amikor a sofőrünk mutatta az ujjával, hogy az út túloldalán van a bolt, és át kéne jutni akkor kezdett emelkedni a vérnyomásom rendesen. Két kollegámat maga mellé vette, majd a félelem legkisebb jele nélkül egész egyszerűen belesétált velük a forgalomba, miközben bal kezével lassításra intette a 20-30-cal közeledő járműveket. Én egy sráccal kicsit lemaradtam, aminek hála pár percig álltunk ott mint két fasz (én ezt utánuk nem csinálom, pont Indiában nem szeretnék kórházba kerülni – gondoltam), aztán végül a taxiban maradt Redivel átfutottunk az úton, mivel szerencsénkre éppen volt egy kis szünet egy lekanyarodó autó miatt. A bolthoz érve jött az újabb sokk: 10-20 ember tolakodott egy ráccsal lezárt helyiség előtt, bent pedig az eladó szedte be a pénzt a feketepiacról származó piákért cserébe. Vettünk húsz sört, majd a hónunk alatt a zsákmánnyal (szerencsére legalább akadt két mocskos kartondoboz, amibe bele tudta rakni őket a boltos) visszafelé is megkockáztattuk az átkelést. Dudált mindenki, egy motoros majdnem elgázolt, de sikeresen átértünk újra.

Incredible India – ez egy viszonylag normálisan kinéző kórház, de láttunk lepukkant egy helyiségből álló bolt előtt “Eye clinic” feliratot is

Apropó pia: a sör amit vettünk a következő paraméterekkel rendelkezik: alkoholtartalom: above 6%, hat és fél deci, és kurvára fáj a fejed másnap, még ha csak kettőt is ittál meg belőle.

Vannak itt emberek, akiket azért fizetnek, hogy nagyjából fogkefével csutakolják egész nap a leglehetetetlenebb zugokat, míg a város nagy részét elönti a szemét és a mocsok.

Az öt csillag azért itt is öt csillag, a hotel levegője büdös, de legalább légkondicionált.

Mindenhol minden ki van írva angolul is, sőt egy csomó minden csak úgy.

KRESZ-táblát nem nagyon láttam, lámpás kereszteződést is csak elvétve.

A taxisok is megérdemelnek egy misét: az egy dolog, hogy alig beszélt a csóka angolul, aki vitt minket ~12 óra utazás után a reptérről a hotelba, de hogy folyamatosan összekeverte az American Express kártyát az American Dollar kifejezéssel annak az lett az eredménye, hogy mókásabbnál mókásabb kalandokba keveredtünk egészen addig, amíg talált egy tolmácsot egy félreeső utcában, akinek segítségével (illetve egy 50 dolláros bankó felmutatásával) el tudtuk oszlatni ezt a fejében lakozó félreértést.

Sokkoló utcai harc felvétel Manchesterből

Posted by JonC On augusztus - 11 - 2011 3 hozzászólás

A véleményemet már megírtam a megmozdulásokról tegnap, csak annyit fűznék hozzá, hogy ezt azért már tényleg nem kéne:

Anarchy in the UK

A Storm Is Coming

Posted by JonC On augusztus - 10 - 2011 6 hozzászólás

(Belsős infó: a post címét egy megnyitott böngészőfülről néztem le éppen, és nem teljesen tükrözi a véleményemet a világ jelenlegi állásáról.)

Reggelente le kell szoknom az Index-olvasgatásról: ma is kitántorogtam a budira, lehuppantam, és kicsiny, ámde annál hatalmasabb tudással rendelkező telefonom segítségével megkukkantottam, hogy mimerre a világban. Nos, a 270 feletti frankárfolyam – hiába volt várható – azért kicsit mellbe ütött nna (azóta állítólag lejjebb kúszott, most már csak kétszázhatvanvalamennyi. Hurrá).  Hétvégén számoltam: 285 darab frankot kell havonta kifizetnem életem végéig még tizenhét évig a bankomnak, ami ugye magával hozza a tényt, hogy minél többe kerül egy darab frank, annál többet fizetek, és ezzel bizony csak az ablakon kiszórt pénz mennyisége növekszik, nem törlesztek egy fillérrel se többet. Most komolyan: el tudná mondani nekem, hogy mégis mi váltotta ki ezt a folyamatot? Mi volt a gyökere? Görögország? Esetleg Amerika? Netán csak simán meg akart valami idegen civilizáció szopatni bennünket? Egyáltalán: mi a valós alapja, és mekkora hatással van az árfolyamra (és persze a tőzsdékre) a befektetők pánikhangulata? Ha szépen összehívnánk őket egy kurva nagy terembe, kapnának kávét, sütit, meg egy meztelen kurvát az ölükbe (az ígérettel, hogy az ülés után még pár órán át az övék lesz) és valaki (lehetőleg valami befolyásos ember, akire hallgatnak) a pódiumról elmagyarázná nekik, hogy “bazmeg, azzal hogy próbáltok megszabadulni a veszteséges részvényektől azzal ti is csak egy újabb lapát földet dobtok a Nagy Közös Világgazdaság koporsójára, úgyhogy kurva gyorsan fejezzétek be” az segítene, vagy továbbra is csak a saját érdekeiket nézve cselekednének? No sebaj, én itt a lánc legalján azzal a nyugalommal várom az augusztus 26.-án esedékes újabb törlesztéselbírálást (félévente esedékes), amelyet csak azok érezhetnek, akik úgysem tudnak változtatni semmin, még ha háborognak, meg idegeskednek is. Attól nem lesz semmi jobb, már a munkatársaimat is leállítottam az arcukon kaján mosollyal “na JonC, ezt hogyan fogod kifizetni?” kérdezgetésétől (amely mosolyt szívem szerint féltéglával törölnék le). A kormány árfolyamrögzítős “megoldásáról” meg csak annyit, hogy – ismerve a magyar “söpörjünk mindent a szőnyeg alá” mentalitást, és a tényt, hogy széles rétegeknek elérhető, mivel könnyen teljesíthető feltételekhez kötötték az igénybevételét – tutira sláger lesz a következő hónapokban azok körében is, akik nincsenek igazán rászorulva. Aztán amikor majd három év múlva visszaugrik a részlet a mostani, vagy akár annál kicsivel magasabb szintre is (megspékelve az évek során felhalmozódott forint alapú hitel kifizetésének terhével, amelyet a 180 forintos árfolyamon fizetéssel hoztak létre – ja, és persze ez sem lesz kamatmentes), akkor lesz ám itt jajveszékelés, de durván. Az árfolyamrögzítést azoknak találták ki, akik még nincsenek kurva nagy szarban (nincs három hónapnál hosszabb idejű tartozásuk), de egy további frank erősödést már nem bírnának kigazdálkodni. Nos, tuti hogy nem csak ezek az adósok fogják igényelni a rögzítést, hanem azok is, akik csak azt látják a lehetőségben, hogy “néddmá’ Bözsi, há’ nem köll fizetni, mennyünk má’ a bankba, oszt’ írjuk alá!”. Nekik sok sikert kívánok a 2014-es évhez.

Részemről megnyugtat, hogy ha már annyira drága lesz a frank, hogy én sem tudom fizetni a törlesztésemet (és ezzel nem arra akarok utalni, hogy de kurva sokat keresek, hanem arra, hogy nem több tízmillió forint értékű a hitelem, szerencsére csak addig nyújtózkodtam amíg a takaró ért), akkor már nem csak én, meg a többi frankhiteles, hanem az egész gazdaság fog bedőlni, a tőzsdéket felgyújtják, kitör a káosz, megszűnik az Európai Unió, belénk szalad a Hold, és ráadásul kitör a harmadik világháború. Ez vigasztal, meg a tudat, hogy amíg van mit zabálnom, van hol laknom, van barátnőm, barátaim, és számítógépem (nem, nem korrigáltam, elsőre is ez volt a sorrend :)), addig nagy gond nem lehet. Ha viszont feltüzelt tizenévesek akarnák kirabolni a lakásomat, amíg az igazak álmát alszom… nos az már megint más tészta (és akkor ezzel a zseniális átkötéssel következzék pár gondolat a londoni eseményekről):

ami Londonban történik az kísértetiesen hasonlít arra, ami nálunk történt 2006-ban: libasorban felsorakozott rohamrendőrök, égő autók, arcukat maszkkal eltakaró fiatalok. Hülyeség lenne viszont a külsőségek alapján következtetéseket levonni: amíg Budapesten a politika provokálta ki a megmozdulásokat (mert ugye Ferkó kimondott olyasmit, amit mindenki tud, csak fáj ha az ember szemébe mondják… persze ez csak a jéghegy csúcsa volt, volt ott épp’ elég más frusztráció is, ami így csapódott le), itt egy néger csókát lőttek le a rendőrök (egyelőre még úgy fest, hogy valóban ok nélkül, de ez még változhat), ami elég volt casus bellinek. Azóta persze tényleg semmi köze az egésznek ehhez a halálesethez, konkrétan annyi történik, hogy elszabadult a csürhe, és a tömeg erejét kihasználva aljas módon próbálnak minél többet lootolni (mint valami RPG-ben, de ott legalább megküzdesz a zsákmányért). Kísértetiesen kezd az egész emlékeztetni valami cyberpunk sztorira: az utcákon randalírozik a söpredék, a lakosság retteg, a rendőrség tehetetlen, ámde a színen feltűnik Robotzsaru, és távozásra szólít fel mindenkit 🙂 Hatékony módja lenne a tömegoszlatásnak, ha a londoni rendőrség bevetné őket (ha már vízágyúzni nem akarnak):

A viccet félretéve: vannak akik a multikulturalizmus újabb csúfos bukásának vélik azt, ami Angliában történik (amúgy szerintem valamelyest összefügg az eset a norvég ámokfutó muszlimokkal kapcsolatos gondolataival, a szélsőjobb arrafele se szereti a rengeteg betelepült más kultúrával bíró arabot, és egyéb népeket). Nekem szerencsére(?) nincs tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet egy olyan városban élni, ami (angelday szavaival élve) olyan, mint a Star Wars-ból Mos Eisley, bár Pápán rengeteg a cigány (persze ha már észreveszi az ember ezt egyből rasszista, meg náci lesz, elvégre ők is magyarok. Vasárnap azért sikerült félhangosan megjegyeznem két mellettem elvonuó ordibáló tízéves cigánygyereket látva (akik szemlátomást az élet császárainak érezték magukat a Sparban), hogy “nézd már a két kis Mauglit!”. A tőlem pár méterre álló eladócsaj azért röhögött :)) Gondolom Londonban is hasonló feszültségek dolgozhatnak, mint nálunk (lásd Gyöngyöspata pár hónapja), csak a város méretből adódóan sokkal nagyobbak: míg nálunk valószínűtlen egy ekkora zavargás, amelyet a cigányok indítanának (elvégre nincsenek több milliós településeink) egy London méretű világvárosban épp’ elegen vannak ahhoz, hogy komoly fejtörést okozzanak a rendőrségnek (pláne hogy az átcsoportosított rendőri erők miatt most az őrizetlenül hagyott vidéki városokban kezdődtek meg a fosztogatások… nálunk 2006-ban nem történt ilyesmi, ebből is látszik, hogy mennyivel másabb volt az egész tüntetés színezete!).

Ebben semmiféle romantikus rendszerellenes anarchista színezetet nem lehet találni: ezek a fiatalok kurvára nem éheznek, kurvára van hol lakniuk, és kurvára nélkülöz mindenféle jogalapot amit művelnek. Elhiszem én, hogy  – akárcsak azoknak a francia algériai és egyéb fiataloknak, akik pár éve szintén autógyújtogatásban látták megvalósulni a lázadásukat – nekik sincs túl sok perspektívájuk az élettől: nap nap után, folyamatos drogozás, meg a balhék, munkalehetőség nincs, iskolázottság a béka segge alatt… Kérdés hogy ki tehet erről. Az tuti, hogy nem az a bútorbolt-tulajdonos, akinek porig égett a raktára, vagy az a rengeteg boltos, akiknek kirámolták az üzletét. Szó sincs semmiféle szent célról, ez színtiszta vandalizmus, amit meg kell fékezni minden áron. Az is igaz viszont, hogy ez már csak tünet, a valódi bűnösöket viszont – már ha megtalálják őket valaha – soha a büdös életben nem fogják felelősségre vonni mindezért.

UPDATE: ha beigazolódik, hogy ez igaz, akkor az egészen pikáns ízt fog adni a történetnek.

UPDATE2: a fosztogatókról készült fotók kicsiny tárháza.

Beteg reakciók egy beteg tettre

Posted by JonC On július - 26 - 2011 5 hozzászólás

Az alkotó leírása a képhez a Deviantart-on: I hope Anders Behring Breivik rots in fucking hell..

Azon gondolkodok éppen, hogy vajon tényleg ennyire elbaszott beteg egy világban élünk, vagy csak én járok túl sokat olyan blogokra, amelyeken tömegével tenyésznek az ép ész diktálta logikát minden áron megcáfolni igyekvő trollok? Most komolyan: létezik olyan esemény, legyen az közös örömre vagy bánatra okot adó történés, amire nem fog legalább egy maroknyi idióta a józan ész diktálta reakciótól gyökeresen eltérően nyilatkozni? Ha teszem azt történik egy efféle alig felfogható tragédia, mint a mészárlás amit ez a barom rendezett még akkor is lesznek olyanok, akik nem hogy elítélik, de helyeslik amit tett! Hogy a büdös picsába mer valaki ilyet leírni?:

These children are the elites of tomorrow. A lot of them will grow up to be very damaging people. Of course, the flip side of the coin is that some of them wouldn’t, and that some innocent people who would be better off alive are dead. That alone makes sure what happened isn’t justice. But that doesn’t mean it was a “bad” thing (in terms of how much people overall are helped in the long run). I wouldn’t call Hiroshima and Nagasaki (and Tokyo, Kobe, Yokohoma, Osaka, Sendai, Fukuoka, etc. ) justice either, but that doesn’t prevent them from being good things in the long run. 

(Ezek a gyerekek a jövő elitjei. Sokuk ha felnő nagyon káros ember lesz. Persze az érme másik oldala az, hogy sokuk nem vált volna ilyenné, és sok ártatlan ember is meghalt, akiknek életben kellett volna maradniuk. Ez az egyetlen tényező van, ami miatt az, ami történt nem volt igazságos. Mindez nem jelenti azt, hogy ez egy “rossz” dolog volt (már ha figyelembe vesszük, hogy hány emberen segített mindez hosszú távon). Én nem nevezném igazságosnak  Hiroshima-t, és Nagasaki-t (továbbá Tokyo-t, Kobe-t, Yokohoma-t, Osaka-t, Sendai-t, Fukuoka-t, stb. ) sem, de ezek is lehetnek jó hatással hosszú távon.)

(forrás)

Most komolyan: merné vállalni a véleményét akkor is, ha nem egy nick mögé bújva állítana olyanokat, amiktől egy ép értékítélettel rendelkező ember elborzad? Ha összehívnák az áldozatok családjait, akkor is az arcukba mondaná, hogy “még jó, hogy a gyerekeiteket lelövöldözték mint a kutyákat, mert majd úgyis rossz komcsik váltak volna belőlük”? Egyesek képesek még egy ilyen szinten sokkoló eseményt is úgy értelmezni, hogy az ember legszívesebben IP alapján visszakeresné őket, és bírósági herce-hurca nélkül vágatná őket pár évre be sittre, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi a helyes, és mi a  rossz szemlélet, ha az ember egy társadalomban él! Persze mindez modern korunk hozománya: amíg nem volt internet, nem voltak fórumok, kommentelési lehetőség addig az efféle beteg, sérült emberek maximum a szűkebb környezetüknek, barátaiknak mondhatták el az efféle gondolataikat, akik – még ha egyet is értettek vele – nem nagyon tudták tovább terjeszteni a baromságot, nem juthatott el ilyen széles rétegekhez egy efféle hozzáállás, elvégre a szélesebb tömegek jó esetben nem vevők a torz világnézetekre (kivéve mondjuk a náci Németországot, de ugye  mindig kell egy kivétel ami erősíti a szabályt). Most viszont, hogy egész bolygónk egy nagy közös társalgóvá vált bizony előfordulhat, hogy egy jenki (nem biztos hogy az, csak a példa kedvéért írtam) elmebajos leír egy ilyet, és én itt Magyarországon pedig elszörnyülködök az empátia ezen fokú hiányán, és bizony meginog az emberiségbe vetett hitem is, ha effélét olvasok. Azok a gyerekek ott kurvára nem tehettek semmiről, nem miattuk áramlott ennyi muszlim Norvégiába (sőt, tavalyelőtt nyáron volt szerencsém beszélgetni két dán sráccal, akik panaszkodtak a mindennapossá vált összecsapásokra a helyiek, és a bevándorlók között!), ők csak próbálták élvezni az életet, karriert építeni, családot alapítani, és most már nem lesz lehetőségük rá, mert egy tébolyodott fasz úgy gondolta, hogy úgy tehet a legtöbbet az elveiért, ha halomra lövi őket sörétessel, pisztollyal, és géppisztollyal (amelyekbe ráadásul még durvább sérüléseket okozó lövedékeket töltött szigorúan a humanitás jegyében). És ami még ijesztőbb a neten talált fórumbejegyzésnél, amit fent idéztem: a közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akiknek a hangjából a tiszteletet vélem kihallani, amikor erről a nácigeciről beszélnek, hogy mennyire értelmes a csóka, meg hogy mennyit tud a magyar történelemről, ráadásul megírta azt a sokat emlegetett ezerötszáz oldalas “kiáltványát”… Az utóbbi esetében a tisztelet annak szólt, hogy milyen sokat írt, na de könyörgöm: attól hogy valaki bekattanik és megír kurva sok oldalnyi szemetet még nem kell isteníteni! Én elhiszem, hogy napjaink funkcionális analfabetizmustól átitatott kulturális légkörében már az is elismerésre méltó, ha valaki meg tud fogalmazni három összetett, ráadásul egymással kohézióban álló mondatot, de csak az alapján, hogy “háde a csávó írt egy másfél ezer oldalas paksamétát” ne kezdjük már el az egekig magasztalni, pláne ha pont az ellenkezőjét érdemelné!

Visszatérve a lövöldözésre: ha már annyira a kulturális sokszínűség, és a bevándorlók ellenségének tartotta magát, akkor nem furcsa kissé, hogy a saját “fajtáját” kezdte el lemészárolni? Nem lett volna sokkal célravezetőbb, ha kiment volna az oslói muszlim-negyedbe (gondolom van olyan), és ott nyitott volna tüzet a járókelőkre? Hja, hogy ott percek alatt elkapták volna, sőt az se kizárt, hogy lelövik (és nem feltétlenül a rendőrök)? Sokkal kényelmesebb, ésszerűbb volt fegyvertelen fiatalokat hátbalövöldözni persze. Gyáva gerinctelen féreg az ilyen, nem szabadsághős, vagy amit gondol magáról.

A következő mókás kérdés ami felmerült bennem: mi lesz, ha nem sikerül úgy csűrni-csavarni-módosítani a norvég Btk.-t, hogy életfogytot, netán halálbüntetést kapjon jutalmul barátunk? Leüli a törvényben megszabott 21 évet, aztán ötvenhárom évesen(!) újra visszatérhet a társadalomba? Huszonegy szaros év hatvannyolc emberi élet kioltásáért? Azért az meglehetősen nonszensz volna…

Beteg világban élünk, de úgy gondolom, hogy ez nem új keletű, csak most már megvannak a lehetőségeink arra, hogy ezt észre is vegyük. Most nem a mészárlás elkövetőjére gondolok, hanem a tettét követő reakciók közül az olyanokra, mint ami feljebb szerepel. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozók nem mernének efféle dolgokat leírni, ha az arcukat, nevüket is vállalni kéne hozzá (mint ahogy egyes blogokon az már működik, amelyeken csak a Facebook-os profillal lehet kommentelni). Ennek ellenére én még mindig úgy gondolom, hogy az internet anonimitása minden másnál fontosabb, csak amikor beleszaladok egy efféle elmebajosba akkor száll el az agyam.

A földön keverő kanadaiak balladája

Posted by JonC On június - 24 - 2011 1 COMMENT

Bő egy hete a kanadaiak újfent megmutatták, hogy mennyire szívügyük a hoki: annak örömére, hogy a Vancouver Canucks elvesztette a döntőt a Boston Bruins ellen a Stanley Kupában úgy döntöttek, hogy kicsit átrendezik Vancouver belvárosát. Volt minden, mi szem-szájnak, október 23.-ának ingere: felgyújtott kocsik, felborított teherautó(k), könnygáz, rendőrroham, móka-kacagás.

A nagy vigadalom közepette készült ez a fotó, ami körbejárta a világot 2X, amelyen egy önmagáról megfeledkezett fiatal pár pettingel a forró betonon:

Ugye romantikus? Milyen édes, ahogy egymásba feledkeztek, miközben körülöttük teljes joggal forrong a világ, a Canucks becsületén esett csorbát a forradalmárok pedig némi rendőrhajigálással akarták kiköszörülni, akár az életük árán is! A szent ügy egy egységbe kovácsolta a fiatalságot, akik egy emberként hágtak a barikádok tetejére, együtt mondva: elég volt! Elég volt az elnyomásból, a zsarnok hokibírókból, és az ország egységét veszélyeztető bostoni sportolókból!

És ők csak nyalakodnak ott tovább, ezzel hirdetve a szerelem erejét. No de az sem mindegy ám, hogy hogyan kerültek a földre, nem ám csak úgy leheveredtek kicsit piknikezni! Íme egy felvétel, ami bemutatja a romantikázás kezdete előtti perceket:

Ha mindez nálunk történt volna egy szokásos októberi happeningen akkor esélyes, hogy nem úszták volna meg egy jó kiadós gumibotozás nélkül – pár évvel ezelőtt meg tuti, amikor még a vipera sem csak egy kígyófajta volt, amitől féltek a rendőrök is.

Egyiptomon a világ szeme

Posted by JonC On február - 11 - 2011 2 hozzászólás

Az egyiptomi tüntetésekről olvastam ma valamelyik hírportálon, és megdöbbentő volt a számomra, hogy az egy hónapja kezdődött megmozdulások változatlan erővel zajlanak. Alapvetően az ember – legyen az egyénről, vagy egy tömegről szó – törekszik a harmóniára, a nyugalomra (ezt az Inception-ből loptam :)), éppen ezért is furcsa, hogy azok után, hogy az évtizedes elnyomás (no meg persze a szomszéd országban történtek) az utcára zavarták az embereket azok mégsem kezdenek lassan hazaszállingózni a kezdeti lelkesedés lanyhulása után sem. Nálunk amikor 2006 őszén a tüntetők egy – nem is annyira maroknyi – csoportja az utcára vonult, hogy kinyilvánítsa az azóta már megvalósult “Gyurcsány takarodj!” kívánságát, az is lecsengett pár nap alatt, csak a keménymag döntött úgy, hogy kicsit elidőzik a Kossuth-téren. Erről Egyiptomban szó sincs: több százezer ember döntött úgy, hogy addig egy tapodtat sem mozdul a Kairó utcáiról, amíg Mubarak elnök (akinek nevét most már egy életre megjegyezte a világ) le nem mond a kormányával együtt.

Kérdéses, hogy ez sikerülhet-e békés úton, avagy a népharag fogja elsodorni az urat a népet sanyargató rezsimjével együtt. Amennyiben a második eshetőség fog bekövetkezni: kell-e, helyes-e részvétet, empátiát érezni egy olyan emberrel szemben, mint ő, amikor majd esetleg fellógatják a Tahrír-tér egyik jól látható, központi helyen álló lámpavasára? Szabadott-e sajnálni Szaddám Husszein-t, amikor véget vetettek az életének úgy, ahogy ő tette ezrekével (köztük saját országának lakosaival is esetenként)? Nem szeretnék párhuzamot vonni, de szabadott-e sajnálni Berlusconi-t, amikor fejbedobták a milánói dómról készült fémszoborral, és ezek után ez a drága ember vértől csöpögő orral, arcán páni félelemmel bámult ki a luxusautója ablakán, ahova a testőrei tuszkolták? Nem követünk-e el éppen azzal bűnt, hogy empátiát érzünk az efféle népsanyargató, korrupt, emberek százezreinek, millióinak életét tönkretevő szemetek iránt?

Ahogy a legújabb hírek alapján nyilvánvaló, ma estére lehet, hogy új erőre kapnak majd a zavargások, miután a nagy tévébeszéd, melyet az elnök mondott nem arról szólt, hogy le fog mondani, pedig mindenki ezt várta. Ha netán elunja a várakozást a milliónyi ember, és erőszakkal veszik át a hatalmat, amely során az elnököt is bántani fogják… sajnálnunk kéne őt?

UPDATE: úgy látszik Mubarak is olvassa a blogot (fordíttatja valakivel magyarról), ugyanis megrettent az általam vázolt jövőképtől, és önként lemondott a hatalomról. Nagyon szívesen világ! 🙂

Összeverődött egy vidám kis csapat

Posted by JonC On július - 1 - 2010 ADD COMMENTS

… ülésezni készül a G8 G20, forró a hangulat:

És hogy ne maradjatok zene nélkül tessék ezt elindítani aláfestésnek a többi kép megtekintéséhez :

Magamat idézném egy régebbi postomból:

Ezek a srácok jó cél érdekében vernek szét városokat emelik fel szavukat a G8-as találkozókon, mivel az egyre terjeszkedő multicégek boldogan települnek egyre szegényebb országokba, ahol még a helyi keresetekhez képest is éhbérért dolgoztathatják a népet (nem tudom máshol hogyan van, de szeretném ezúton üzenni a kedves vezérigazgatóiknak, hogy az adókedvezmény által megspórolt pénzt költsék gyógyszerre), továbbá napi 25 órában varratják a focilabdákat csontsovány indiai kisfiúkkal.

Én naiv eddig azt hittem, hogy csak a McDonald’s-ok kirakatait trendi bebaszni ilyen megmozdulások alkalmával. Könnygáz!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek