Ráktalicska

Rohadtmocskosfujjabelemjönki szemét voltam megint, mivel – jó magyar módjára – egy problémát nem tisztességes állampolgárhoz méltóan a pénztárcám nyitogatásával, hanem valamiféle kiskapu keresésével próbáltam megoldani. Persze az vesse rám az első követ, aki nem warezolt Starcraft2-vel tölti az életét mostanában (melyik release a legjobb? úgy hallottam a Reloaded), vagy még soha nem húzott le néhány albumot a netről illegálban. Erről jut eszembe: néhány hónapja is volt egy hasonló esetem: kijött a PASO új lemeze (a Feel the Riddim), és a Quart.hu ezen a linken online meghallgatható formában prezentálta is a nagyközönségnek az összes számot. Na igen, de amikor az ember megpróbálta mindenféle trükkös letöltő pluginekkel, meg cache-ből kimásolva lerántani őket a vinyójára, akkor csak egy hash-file-t kapott olyan 100-140 kilobyte terjedelemben. Akkor is megoldottam a kérdést, mindössze néhány óra Google-ezésbe, és egy okos segédprogi letöltésébe került a dolog, és máris robogtak lefele vígan az mp3-ak, igaz elég rossz minőségben.

Szóval ha kiskapuk kereséséről van szó, akkor én elég szívósan rá tudok feszülni egy-egy problémára, és addig nem nyugszok, amíg nem találok valami kibúvót – ez persze csak az informatikára igaz, a való életben én vagyok az a srác, aki megvárja a zöldet, és nem rohan át a kocsik között, legalábbis általában.

Tegnap is hasonló helyzet állt elő, mikor is asszonykám közölte, hogy a gépükön figyelő NOD32 Smart Security próbalicensze lejárt. Annak idején a saját mailcímemre igényeltem ezt az egy hónapos kipróbálást biztosító kódot, úgyhogy oda már nem lehet többször, kénytelen voltam más megoldás után nézni.

Mivel a probléma forrása az, hogy más mailcímre kell kérnem a kódot, ezért beugrott, hogy léteznek olyan oldalak, amelyek segítségével generáltathatunk egy eldobható e-mail címet, amelynek a lényege az, hogy az oda érkező levelek egy megadott időtartamig (ez lehet egy nap, egy hét, akár egy hónap is) átirányítódnak a valódi címünkre, utána pedig törli a rendszer ezt a kapcsolatot. Ez eredetileg akkor praktikus, ha épp’ egy fórumra regisztrálnánk, letöltenénk valahonnan, stb, a regisztrációnkat visszaigazoló mail-t megkapjuk az igazi címünkre, be tudunk jelentkezni a benne található kóddal, de a külvilág felé nem publikáljuk a valódi elérhetőségünket, így kevesebb spam fog érkezni a postaládánkba.

Nna, gondoltam kicsit a saját céljaimra használom az egyik ilyen szolgáltatást, generáltam egy mailcímet, megadtam az ESET vonatkozó oldalán, mire az arcomba vágta ezt az üzenetet:

Ejjejj, bukta van!

Ezután persze jött az agyalás, hogy mivel lehetne ezt megkerülni… Ne tessék túl bonyolult hekkelgetésre gondolni, a trükk mindössze annyi, hogy az ESET-nél nem voltak felkészülve minden ilyen szolgáltatás kivédésére (lista róluk itt), így a nincsmail.hu-ét minden gond nélkül elfogadta:

Tanulság? Akad. Egyrészt: az a cég, amelyik nem szűri ki az ügyeskedőket, az számíthat arra, hogy ki is lesz ez a hanyagsága használva annak rendje és módja szerint. Ezzel az áthidaló megoldással nem sértettem meg semmilyen törvényt, mégis egy újabb hónapig ingyen fog menni a gépen a Smart Security, nem kellett crackelnem, warezolnom. Másrészt viszont persze felfogható úgy is, hogy hogyan lehetek ilyen kis rohadék, hogy kibúvókkal játszom át a rendszert ahelyett, hogy megvenném az – amúgy remek – programot. 17000 forint egy évre valóban nem sok, de egyben már nagyon régen volt ennyi pénzem, amit bármire költhetek (és mindez úgy áll fenn, hogy a baráti körömből jelenleg én keresek talán a legtöbbet…), és ha egyszer megoldható így, akkor nem fogok spórolni hónapokig a fizetős licenszre.

Remélem, hogy nem az jött le nektek, hogy micsoda kis görény vagyok, hanem a post információtartalmára is koncentráltok: az ideiglenes mailcímek használata igen praktikus, és ha próbaváltozatra van szükségetek, akkor akár így is megoldhatjátok

Ma futottam bele először abba a problémába, hogy hirtelen leküzdhetetlen késztetéstől vezérelve muszáj volt felvennem a feedolvasómba egy blogot. Pontosabban blogszerűséget. Illetve valami összehordott pársorosokból álló valamit. Mindegy, nem tudom behatárolni az oldalt, de olyan stílusa van az alkotójának, hogy kis híján telibeköptem a monitort az épp számban tartott korty kávéval az előbb, úgy röhögtem. Csak néhány klasszikus a teljesség igénye nélkül:

az elnöknek a feher házban milyen budija lehet
bemegy obama
és banán meg lián mintás tapéta a budiban
hogy otthon érezze magat
es tudjon szarni

épületes párbeszéd két fáradó éjszakai műszakostól:
kapitány: “kéne ide egy kacsa.”
vincent (néz ki a fejéből): “minek? hogy hápogjon itt nekünk?”
kapitány: “nem, hogy belehugyozhassunk, és ne kelljen folyamatosan wc-re járni”
vincent: (felvillan a kis lámpa): “jjjjjjaaaaaaaaaaa”

ismét remeket álmodtam. álmomban volt egy csodatévő gumikrokodilom, ami mindig meghalt, és ekkor vizet kellett csöpögtetni rá, hogy feléledjen. de minnél többször halt meg, annál ratyibb formában született újra, a végén, emlékszem, már celofánból volt összeragasztgatva, és nyomokban sem emlékeztetett egy rendes gumikrokodilra. ekkor asszem elsírtam magam, és felraktam a szekrény tetejére.

most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?

(Az utolsót speciel a következő a következő kísérőszöveggel osztottam meg Google Reader-ben a “nem baj, hogy nem értünk egyet, amíg ezt kulturáltan hozzuk egymás tudomására” elv jegyében: hülye seggfej, nem mindenki olyan idióta, hogy csak azért szarrá fagyjon a biciklin, hogy megmutassa másoknak, hogy ő a faszagyerek )

Szóval mókás a srác(ok?) stílusa, sokat lehet nevetni ezeken a kis nüansznyi okosságokon. (Megintcsak zárójelben: én is tervezem, hogy az oldalsáv berkein belül valahogy létrehozok egy alblogot, ahol a hasonló pársorosaimat meg tudom osztani a nagyvilággal, amelyek ahhoz kicsik, hogy post legyen belőlük, de ahhoz meg túl fajsúlyosak, hogy csak úgy hagyjam őket elfelejtődni.) Az oldal mondjuk a minimális, és az igénytelen közötti bizonytalan határvonalon egyensúlyoz (már ami a design-t illeti), de annak fényében, hogy feldobta a napomat ez nem is zavar annyira.

Az már annál inkább, hogy még RSS feedjük sincs! Komoly kutatómunkával se tudtam semmi feedszerűséget felkutatni, így más megoldás után kellett néznem. Opcióként persze ott van az is, hogy bizonyos időközönként visszanézek az oldalra – mint a sötét kilencvenes években -, de ez valljuk be nem túl elegáns megoldása a problémának. Ehelyett elővettem a Feedity nevű remek weboldalt a tarsolyomból, amely arra szolgál, hogy feedet generálhassunk segítségével akár a legszimplább statikus html-oldalból is!

Nézzük csak meg hogyan is működik:

első körben megadjuk az oldal URL-jét, amiből szeretnénk feed-et csináltatni:

Ezután következhet a dolog trükkösebb része: meg kell értetni a generátorral, hogy melyik post hol kezdődik, meg egyáltalán milyen elvek alapján akarja tagolni a feedet. Alapfelállásban “megpróbál” egy ésszerű tagolást létrehozni, de ez sajnos esetünkben nem sikerült neki, mivel a bal oldali hasábban kb. 10-15 helyett mindössze egy bejegyzés figyel:

Ezen lehet segíteni, bár némi trükközést igényel: tessék megnyitni a céloldal forrását (jegyzettömb, Notepad++, akármi megteszi), majd tessék keresni olyan tag-eket, amelyek segítségével az oldal a bejegyzések elejét, és végét jelöli! Az én példámban egy-egy post így nézett ki:

 name="4797123">&nbsp;</a><br>
<p>most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?</p><br>
<span><a href=mailto:enbaKUKACc2.hu?subject=e?>vnsznt </a> :: <a href="http://enba.freeblog.hu/archives/2010/02/22/4797123/">
23:11</a></span></div>

Látható, hogy minden egyes bejegyzést egy <p> tagpár fog közre, így ezek segítségével megmondható a Feedity-nek, hogy melyik hol kezdődik, és ér véget. A fenti shoton is látható ‘Advanced Refine’ opcióra kattintva meg is adhatjuk neki ezeket az információkat:

Ezek után már csak a művünk kategóriáját kell beállítani (amire nem tudom miért van szükség, mindenesetre kötelező), majd a “Get feed’ gombra kattintva máris megkapjuk a frissen elkészült hírfolyamot. Az általam ily módon összetákolt alkotás – bár messze van egy “normális” feed rendezettségétől – mégiscsak alkalmas arra, hogy olvasónk segítségével láthassuk, ha friss post kerül ki, és ne kelljen pár naponta visszanéznünk esetenként potyára.

A fenti példa során generált feed-et ide kattintva érhetitek el. (Amúgy mi az a petimalac? )

UPDATE:

bachterman megint tájékozottabbnak bizonyult nálam: rávilágított, hogy a /feed kitételt a freeblog-os URL-ek után fűzve megkapjuk az adott oldal hírcsatornáját. Mindent próbáltam, csak ezt nem

Szóval a fenti metódus – ennél az oldalnál legalábbis – feleslegesen lefutott körnek bizonyult, de ha netán összeakadtok olyannal, ami tényleg nem szolgáltat feed-et, akkor még jól jöhet

Az előző tréfás hangvételű posthoz kapcsolódóan úgy éreztem, hogy kicsit ki is kell fejtenem ezt az egész linuxosdit, amelybe tegnap este belefogtam. Őswindows-osként (még a 3.11-gyel kezdtem a pályafutásomat) nem nagyon találkoztam eddig még ezzel az operációs rendszerrel (leszámítva egy múlt ködébe vesző UHU-Linux telepítést egy idegen gépre, és néhány eltöltött hetet a régi céges gépemen figyelő valamilyen verziójával), de alapvetően fogékony vagyok minden újra: Winamp helyett AIMP, Explorer/Firefox helyett Opera, Media Player helyett SMPlayer, és most Windows helyett (pontosabban párhuzamosan) Linux lett a szívem választottja. Egyelőre csak ismerkedünk egymással, de úgy érzem, hogy fényes jövő előtt áll a kapcsolatunk

Hihetetlen, de igaz: egy átlag user (értsd: net, szövegszerkesztés, zenehallgatás, filmnézés kombó) számára tökéletes lehet valamelyik Linux disztribúció, ráadásul mindezt ingyen és bérmentve veheti igénybe folyamatosan frissülő naprakész, és kiterjedt szoftveres támogatás mellett! Még a kezelőfelületet se nagyon kell szokni, tegnap este nálam speciel így nézett ki:

Komolyan mondom, hogy Windows után néhány perc alatt megszokható, és nem igényel semmiféle hozzáértést a használata! Ami elsőre furcsa volt, az az Alkalmazások -> Szoftverközpont nevű menüpont, amely segítségével pikk-pakk letölthető bármilyen program, amire szükségünk lehet, ráadásul nagy részük ingyen! Van a rendszerre Operától elkezdve Chrome-on át Open Office-on keresztül Pidgin-ig minden, tehát -- a játékokon kívül -- minden feladatra megtalálhatjuk a megfelelő alkalmazást.

Ami a legjobban tetszett az egészben az a telepítése volt. Első körben elkezdtem lehúzni a telepítő iso file-ját az Ubuntu weboldaláról, ámde -- miközben csorgott lefele -- ráakadtam egy Wubi nevű program leírására, amelyet elolvasva le is állítottam a letöltést, mivel egész impresszív megoldásokat kínált őkelme.

Ez egy Windows alatt futó pofonegyszerű okosság, amely a következőket csinálja: letölti a telepítő legfrissebb hivatalos lemezkép-file-ját (~700 mega, és érdekes módon torrentről húzza), majd az általunk megadott Windowsos partíción létrehoz egy ubuntu nevű mappát, és feltelepíti oda. A Windowsos file-jainak semmilyen formában nem módosítja, és nem turkál bele a FAT-táblába, nem állít be saját bootmanagert, nem hoz létre partíciót magának stb. Egyedül a C:\ gyökerében található boot.ini-t módosítja, hogy bekapcsoláskor választható legyen az Ubuntu is, erről a biztonság kedvéért érdemes egy biztonsági másolatot létrehozni mielőtt belevágunk a telepítésébe. Ha végzett, onnantól kezdve induláskor választhatunk, hogy Windowsos, vagy Linuxos napunk van éppen:

Ebben a példában Vista a már telepített Windows, de a Wubi támogatja a Windows 98-tól kezdve a Vistáig bezárólag az összes Microsoftos oprendszert (kivéve a ME-t). Arról, hogy Win7 alatt is remekel-e nincsenek információm, de -- kiindulva abból, hogy a legtöbb Vistás cucc fut a hetesen is -- valószínűleg igen.

Több fajta frontend közül választhatunk a login képernyőn: indíthajuk Ubuntu-ként (GNOME-mal), Kubuntu-ként (KDE-vel) és Xubuntu-ként is (ami XFCE felülettel rendelkezik, ez ajánlott a régebbi masinákhoz).

Poén, hogy az Ubuntu tudja kezelni már meglévő NTFS partícióinkat is, így bármilyen file-unkhoz hozzáférünk probléma nélkül. Nekem egy kis fejtörést okozott tegnap, hogy hogyan érhetem el azokat az adatokat, amik azon a partíción vannak, ahova az Ubuntut (illetve az ubuntu mappát) telepítettük, de némi Google-ezés után kiderítettem: a saját kis “virtuális” meghajtójának /host, és /media mappája tartalmazza őket.

Eltávolítani ugyanolyan könnyű, mint felrakni: elindítjuk a Windows-t, és a Programok telepítése/Törlése menüpontban rábökünk az uninstallra, mintha egy sima programot akarnánk törölni. Ez visszaállítja a boot.ini-t, és törli az ubuntu mappát Hihetetlen.

A végére -- a sok ömlengés mellé -- egy kis feketeleves:

1. mivel úgymond “virtuális” filerendszerből gazdálkodik (nincs szükség saját dedikált partícióra), ezért a lemezműveletek kicsivel lassabbak, mint alapesetben

2. ha figyelmetlenek voltunk a telepítésénél, és túl kevés helyet adtunk meg neki (mint ahogy én is), akkor akár az első rendszerfrissítési próbálkozásnál belefuthatunk abba a hibába, hogy reklamál  miatta. Hiába van az adott partíciónkon akár többszáz giga szabadon, ha az Ubuntu saját filerendszere szűkre van szabva. A hibát én a következő módon orvosoltam:

először is leszedtem (linux alatt természetesen) az LVPM néven futó kis toolt, és elindítottam. A kezdőablakban tessék a Resize-t választani, majd megadni az új méretet (8-10 gigának elégnek kell lennie). Ezután jó darabig elszüttyög, én közben nem is nagyon nyúltam hozzá a géphez, nehogy bekavarjak neki. Amikor végzett, feldob egy ablakot, amiben leírja, hogy mik a további teendők: tessék újraindítani a gépet, majd Windows-ba belépve megkeresni az …/ubuntu/disks mappán belül a root.disk file-t. Erről csináljunk egy backupot valahova, majd töröljük le. A tool létrehozott egy new.disk nevű file-t ugyanebben a mappában, ezt kell átnevezni root.disk-re, majd mehet egy újabb restart, és -- elvileg -- az Ubuntut indítva máris több hellyel gazdálkodhatunk. Ha nem akar indulni, akkor se kell kétségbe esni, mindössze a root.disk-ről készített backup-unkat kell visszamásolni az eredeti helyére.

Kicsit talán túlzottan is belementem a részletekbe, pedig az egész tényleg gyerekjáték: nem igényel több szaktudást, mint mondjuk felrakni egy Winampot, vagy akármit Windows alatt. Eltávolítani is ugyanilyen könnyű, nem teszi tönkre a Windows-t, úgyhogy ha ismerkedni szeretnél a Linux-szal, akkor ideális ezzel kezdeni!

Mivel végre sikerült elejét venni a további RSS-es szopásnak végre nem savanyodik meg a szájízem, ha csak a blogra gondolok. Gyorsan ki is használom ezt a lelkesedést, és összegyűjtöm ebbe a postba az oldallal kapcsolatos fejlesztéseimből származó tapasztalataimat. Vannak közöttük viszonylag feltűnőek, és olyanok is, amiket szinte észre se lehet venni, egyvalami  azonban közös bennük: hasznosak, és praktikusak, mivel új funkciókat adtak az oldalnak, amelyek segítségével könnyebbé vált a navigáció, illetve még több infó érhető el a főoldalról. Amit nem győzök hangsúlyozni, hogy tessék backupot csinálni minden egyes módosított file-ról, sok idegeskedéstől óvhatja meg az ember, ha hozzászokik!

Nézzük őket sorban:

1. Előre – hátra nyilacskák a postok alatt:

ezt még Tsyga kérte, mivel hozzászokott az iBlog téma használata közben, hogy így lavírozzon az oldalon. Szerencsére nem volt nagy ördöngősség megcsinálni neki, és tényleg jó dolog.

Két file-t kell módosítani hozzá, illetve szükség lesz két nyilacskára is képfile-ként (bár ezeket lehet helyettesíteni << és >> használatával). Az első célpontunk a témánk single.php-ja lesz, ebben kell megkeresni ezt a sort:

<?php comments_template(); ?>

, majd ez alá bemásolni ezt a csini kis kódot:

Mentsük el, és toljuk fel a szerverre felülírva az előzőt.

Ezután jöhet a style.css módosítása, amely abból áll, hogy hozzáfűzzük (mondjuk a file aljához, de végülis mindegy) a következő sorokat:

/* next & previous post navigation */
.post-nav {
clear: both;
padding-bottom: 35px;
margin-top: 15px;
font-size: 95%;
}
.post-nav a, .post-nav a:visited {
color: #999999;
text-decoration: none;
}
.post-nav a:hover {
color: #000000;
text-decoration: none;
}
.post-nav .previous a {
float: left;
padding-left: 20px;
background: url(images/post-nav-previous.gif) no-repeat left center;
}
.post-nav .next a {
float: right;
padding-right: 20px;
text-align: right;
background: url(images/post-nav-next.gif) no-repeat right center;
}

Az én példámban van két nyilacskát ábrázoló kép a a témám images mappájában (relatíven kell rájuk hivatkozni), de ezt az elérési utat természetesen meg lehet változtatni, sőt nem kötelező képet sem használni; ebben az esetben a ‘background’ kezdetű sorokat tessék szépen törölni!

Elmentjük, feltoljuk (felülírva megintcsak az előzőt), és mostantól a postok oldalain megjelennek a navigálónyilacskák!

2. RSS-ek automatikus átirányítása FeedBurner-be .htaccess segítségével:

probléma lehet, hogy a WordPress alapból nem a Feedburner-es RSS-t ajánlja fel az újonnan feliratkozni vágyóknak (ha pl. a címsorban kattintanak a narancssárga ikonra). Ezt meg lehet oldani plugin-ek használatával is, de miért telepítsünk feleslegesen még egyet, ha néhány sor hozzáadásával is megoldható a dolog?

Ehhez a blogunk gyökérkönyvtárában figyelő .htaccess nevű file-t kell módosítanunk (illetve ha esetleg nincs is, akkor létrehoznunk).

Az enyém jelenleg így fest:

# temp redirect all wordpress feeds to feedburner
<IfModule mod_rewrite.c>
RewriteEngine on
RewriteCond %{REQUEST_URI}      ^/?(feed.*|comments.*)        [NC]
RewriteCond %{HTTP_USER_AGENT} !^.*(FeedBurner|FeedValidator) [NC]
RewriteRule ^feed/?.*$          http://feeds.feedburner.com/raktalicskafeed         [L,NC,R=302]
RewriteRule ^comments/?.*$      http://feeds.feedburner.com/raktalicskacommentfeed  [L,NC,R=302]
</IfModule>

# BEGIN WordPress
<IfModule mod_rewrite.c>
RewriteEngine On
RewriteBase /
RewriteCond %{REQUEST_FILENAME} !-f
RewriteCond %{REQUEST_FILENAME} !-d
RewriteRule . /index.php [L]
</IfModule>

# END WordPress

Mint látható több szekció is van, ezek közül csak az első ‘temp redirect…’ fog minket érdekelni. Ugyanezt kell használni, egy eltéréssel: természetesen a két FeedBurner-es URL-t át kell írni a saját blogotok feed-linkjeire, mert így használva az enyémre fog átirányítani (ami mellesleg egész jó ötlet ).

A ‘Begin WordPress’-hez ne nagyon nyúljatok, mert kellemesen ki lehet vele nyírni az oldal elérhetőségét!

3. base64-gyel kódolt footer.php visszafejtése:

néhány perce azt mondta szakavatott kollegáim egyike, hogy a base64 nem is kódolási eljárás, de kérdem én: mi, ha nem az? Olvashatatlan karakterek kusza káoszát mi másnak nevezhetnénk? A viccet félretéve: szemfülesebb olvasóim talán észrevehették, hogy megváltozott a blog lábléce: végre szerkeszthetővé vált, így beleírhattam a saját kis okosságaimat. Ezt eddig azért nem tudtam megtenni, mivel a fentebb említett bekódolással ezt lehetetlenné tették a sablon eredeti készítői (áldassék a nevük). Segítséget kértem, és kaptam a magyar WordPress oldalon ténykedő srácoktól, szerintem nektek is megteszik ezt, ha szépen megkéritek őket ezen a linken. Erős amúgy a gyanúm, hogy snassz módon elegendő lehet egy másik téma nem kódolt footer.php-ját ellopni, és máris megoldódhat a gond, de ebben nem vagyok biztos.

4. Véletlenpost megjelenítése oldalsávon plugin nélkül:

ha valamit meg lehet oldani plugin nélkül, akkor törekedjünk rá. Íme a megfelelő kód, amit a sidebar.php-be illesztve kivitelezhető a csoda:

<li>
<h2>Véletlenpost</h2>
<ul>
<?php $myposts = get_posts('numberposts=5&orderby=rand');foreach($myposts as $post):?>
<li>
<a href="<?php the_permalink(); ?>"><?php the_title();?></a>
</li>
<?php endforeach; ?>
</ul>
</li>

A ‘numberposts=<számérték>’ segítségével beállítható, hogy egyszerre mennyi jelenjen meg.

Egyelőre ennyi, ha lesz még hasonló tapasztalatom akkor természetesen megosztom majd itt!

Aki már – valamilyen perverziótól, és exhibicionizmustól vezérelve – blogolásra adta a fejét, az általában szereti, ha olvassák is, amit írt. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én naponta 25-ször nézem meg a statokat, hány látogató volt, honnan, miért, melyik böngészővel nézték, milyen színű volt az alsóneműjük (bizony, ezt is látom a grafikonok között), satöbbi. Emlékszem, amikor indítottam (újra) az oldalt pár napig azon molyoltam, hogy miért nem indexelte még ez a nyüves Google az én kis háztájimat, és megragadtam minden lehetséges módot arra, hogy ez végre megtörténjen. Azóta is dolgozik a háttérben egy SEO-plugin, minden netes alteregóm/nickem mellett ott figyel a blog címe, sőt addig vetemedtem, hogy összefotosoppoltam egy borzasztó spraylogo-t Counter-Strike-hoz, ami szintén a reklámozást volt hivatott szolgálni (aztán megígérték az adminok, hogy bannolnak, ha nem hagyom abba a használatát ). Persze, sokkal lazább arcnak tűnnék, ha egész egyszerűen nem érdekelne, hogy hány ember olvas, de mégis képes voltam hiúsági kérdést csinálni a dologból már jó ideje. Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy a látogatottságot mérő plugint szépen törlöm a francba, és igyekszek nem tudomást venni arról, hogy mennyien kíváncsiak a nyakatekert körmondataimra, meg a hülye életszemléletemre, de még nem vitt rá a lélek. Erős a gyanúm, hogy nem is fog…

Ilyen lesz a végeredmény: aláírás, amit a leveleink aljára (is) biggyeszthetünk

Ez azért is tűnik valószínűnek, mert újabb és újabb reklám-felületeken töröm folyamatosan a fejem. Az óriásplakát túl drága, a spamelés túl bunkó dolog. Van viszont egy remek funkció, amelyet a Feedburner kínál, melynek segítségével leveleink végére (pontosabban: akárhova, ami kezel HTML-t) odabiggyeszthetjük aláírás gyanánt blogunk/weboldalunk feed-címét, és elegánsan megformázva az utolsó öt postunkat. Jó cucc, Outlook/Thunderbird alatt remekül funckionál (állítólag, én nem használok ilyeneket), viszont GMail alatt már kicsit korlátozottabb lehetőségek állnak rendelkezésünkre, ha ilyesmivel szeretnénk feldobni a leveleinket, mivel egy árva textboxba beírt pár soron kívül semmit sem támogat alapból, így a HTML-t se. Ez nem vala így jó – gondoltam, és neki is álltam felkutatni a megoldást, amely – bár kicsit snassz , de legalább – működik. Léteznek ugyan erre szakosodott GreaseMonkey-t használó Firefox plugin-ek (pl. ez itt), de nekem az nem lenne megfelelő, mert már régóta Operát használok. Az alábbiakban pontokra szedve bemutatom az eljárást:

1. először is regisztráljunk a FeedBurner oldalán (ha van Google-fiókunk, akkor nem szükséges), és adjuk meg blogunk feed-címét. Az enyém pl http://raktalicska.hu/feed/volt alapból, a FeedBurner segedelmével ez azóta már a http://feeds.feedburner.com/raktalicskafeed címen is elérhető. Azért is érdemes használni ezt a szolgáltatást, mert segítségével statisztikákat kaphatunk, arról, hogy hányan vannak feliratkozva, milyen olvasóval nézik, stb.

2. ezután katt a ‘Publicize’ fülre, azon belül is a ‘Headline Animator’-ra bal oldalon. Kapunk egy szép ívet, amiben be lehet állítani a színeket, betűtípusokat, elrendezést, stb.:

Itt ízlés szerint állítsunk be mindent, majd jöhet a lényeg:

3. Az ‘Add to  MySpace, TypePad etc.’ melletti lenyíló menüből keressük ki ezt:

, majd kattintsunk a Next-re.

4. A felbukkanó ablakból másoljuk ki a kódot ( a ‘Include a “Grab this” link’ melletti pipát akár ki is vehetjük) vágólapra

5. most jön a varázslat: látogassunk el erre az oldalra, váltsuk át a szerkesztőt HTML módba ezzel a gombbal itt: , majd illesszük be az előző lépésben vágólapra rakott kódot

6. Katt a ‘Go step 2′-re, majd a következő képernyőn megjelenő ‘Signature’ bookmarkletet húzzuk a böngészőnk könyvjelző-sávjába (további infó a bookmarkletekről, és használatukról itt található).

Ezek után ha levelet írunk, akkor annak végeztével csak kattintsunk az így kreált hivatkozásra, és az beilleszti nekünk a levél végére a FeedBurner-es feed-ünk kis ajánlóját. Használjátok egészséggel!

Tételezzük fel, hogy be vagy regelve mondjuk két tucat olyan oldalra, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy atombombát indíthass róla Moszkva/Washington/Peking/Alsó-Bivalybasznád/stb. ellen, és nem szeretnéd, ha ezek a jelszavak (amelyek nem feltétlenül olyan facsipesz-egyszerűek, mint az átlagnetező asdasd-je, hogy az abc123 nevű klasszikust, és társait ne is említsük) esetleg elfelejtődjenek, vagy illetéktelen kezekbe kerüljenek a gondosan a Windows Asztalán elhelyezett titkosítatlan .doc file eltulajdonításával. Ilyenkor két lehetőség adódik:

1. fogod a password-öket, felírod egy papírra láthatatlan tintával, bezárod egy széfbe, a széfet egy nagyobba, ezt ismételed 5-6X, majd az így kapott széf-matrjoskát még leplombálod, bebetonozod, majd elrejted az alagsorban kialakított ujjlenyomat olvasóval nyíló titkos platinumerősítésű ajtóval ellátott helyiségben

2. letöltöd a most boncolgatásra kerülő KeePass nevű freeware csodát, és pofonegyszerűen, és ráadásul magyarul tárolod őket a gépeden szépen letitkosítva.

Azért tudom javasolni őkelmét, mivel ma – hosszas szemezés után – elvittem a kicsikét egy próbakörre, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem csalódtam benne: a hirtelen nyakamba szakadt tucatnyi jelszót/felhasználónevet/egyebeket elegánsan, biztonságosan és egyszerűen tudtam vele elmentetni. Amennyiben nehezen megjegyezhető, esetleg érzékeny adatokat védő jelszavakat kell használnod, akkor ez a te választásod!

Nézzük csak hogyan is működik:

letöltés után (amúgy van belőle portable, és létezik hozzá magyarítás is, amit az exéje mellé kell bemásolni) elindítva szükséges készíttetni vele egy új adatbázist, amelynek hozzáférhetőségét három különböző paraméter együttes meglétéhez is köthetjük: Mesterjelszó, Kulcsfájl, és a Windows Felhasználói fiók közül bármilyen kombinációt megadhatunk neki, amely szükséges lesz a későbbiekben ahhoz, hogy a jelszavakhoz hozzáférjünk (pl. Mesterjelszó + Kulcsfájl esetén ha csak a jelszót tudjuk, de nincs meg a file, akkor se enged az adatokhoz hozzáférni a program, és fordítva):

Ráadásul a kulcsfájl létrehozásánál még az egér rángatásával is növelhetjük a titkosítás erejét, mivel az így generált véletlenszerű értékek is további biztonságot nyújtanak a jelszavaknak (érdekesség: erre azért van szükség, mert a számítógép nem tud valódi véletlenszámot létrehozni, egész egyszerűen azért, mert egy gép, viszont a kedves júzer az egeret valóban randomban rángatja).

Miután ezzel megvagyunk elénk tárul a program felülete:

Szerencsére nincs az ilyen managelős programoknál megszokott ikonrengeteg a felső sávon, sőt maga a főablak is pofon egyszerű: balra vannak a jelszavaink kategóriái (természetesen mi is hozhatunk létre az alapértelmezetteken kívül is újakat), míg középen sorakoznak a jelszavak, felhasználónevek, ilyesmik. Ide a jobb klikk -> Bejegyzés hozzáadása (Add Entry) menüponttal, vagy az Insert billentyűvel adhatunk újabb jelszavakat, a meglévőket pedig az Enterrel tudjuk szerkeszteni. Amikor jelszót írunk be a zseniális algoritmus elemzi azt, és folyamatosan írja, hogy mennyire erős, sőt a beépített passgenerátorral mi is csináltathatunk véletlenszerű karakterhalmazokat:

Webes jelszavak esetében még a böngésző jelszókezelőjét is kiválthatja: amennyiben a bejegyzésnél megadtunk URL-t, akkor a neten az adott oldalt betöltve, majd az előre beállított billentyűkombinációt leütve helyettünk írja be a passwordot (kábé mint az Operánál a Ctrl + Enter).

A fő funckiókat ezzel ki is merítettük, de a program tud még pár hasznos apróságot: adhatunk a passoknak lejárati időt, exportálhatjuk a jelszólistát (ha mondjuk mégiscsak kinyomtatnánk, és széfbe raknánk), file-okat csatolhatunk a bejegyzésekhez (amelyek szintén durván titkosítva tárolódnak utána), jópár adatbázisformátumból tud importot végrehajtani, egy kattintással kirakható a kívánt jelszó vágólapra (sőt, beállítható az is, hogy mennyi idő elteltével törlődjön róla), stb. stb.

Végszóként: ha nem csak a myVip-edhez, meg a hasonló khm… nem túl nagy biztonsági kockázatot jelentő oldalakra kell jelszóval bejelentkezned, akkor csak ajánlani tudom ezt a programot!

Van ugye a levegő. Az jó dolog, és (még) nem kell érte fizetni. Aztán ott van a naplemente, az erdők, a nyári meleg, a szeretet, a barátok, meg még pár egyéb dolog (az egyik legfontosabbat direkt hagytam ki, mert már megint meg leszek szólva, hogy csak azon jár az eszem ) ami ingyen van, mégis nagyon fontosak az ember életében.  Ne tessék megijedni, nem arról van szó, hogy megnéztem 15 Paula és Paulina részt és elborítottak az emóciók hullámai, csak ezzel a frappáns bevezetővel tereltem a szót megint a kockulás felé Programajánló fog ugyanis következni, az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése volt ugyanis a következő kis okosság, amely végre megoldást jelentett egy régóta fennálló problémámra.

Következő a szitu: szeretnék a blogra egy képet, amelyen egy weboldalnak csak egy részlete szerepel. Szeretnék ezen a képen néhány kényesebb részt ki is takarni (ismerős e-mail címe, japán tinilányos pornó a letöltések között, stb.), meg esetleg feliratozni rajta ezt-azt. Eddig – nekem – ez így nézett ki: PrintScreen billentyű, Paint indít, beillesztés, majd kívánt rész kijelölése, új kép, beillesztés, mentés, majd a takarások, feliratok, nyilak elhelyezése FastStone Image Viewerrel. Még leírva is hosszadalmas, és macerás ugye? Nna, erre találtam meg a tökéletes megoldást, ami ráadásul freeware, azaz ingyenes!

A program neve Greenshot, és egyaránt kínál megoldást mindennemű képlopási problémára. Nem kell telepíteni se, mivel nem akarja magát beírni a registry-be, ami nem is gond, ha az ember mondjuk a munkahelyén szeretné használni

Nézzük csak mire jó:

Print Screen billentyű: megnyomása után a bal egérgombot lenyomva kapunk egy négyzetet, amellyel kijelölhetjük, hogy a képernyő melyik részét szeretnénk file-ba menteni.

Alt + PrintScreen billentyűkombináció: lenyomásuk után arról az ablakról készül kép, amelyre kattintunk

Ctrl + PrintScreen billentyűkombináció: ezekkel lehet a teljes képernyőről képet lopni.

Azt, hogy mit akarunk csinálni az elkészült képekkel a Preferences (az valami előrend? a ‘pre’-ből kiindulva…:D) menüben állíthatjuk be, itt is van azért pár lehetőségünk:

Legfelül állítható be, hogy hova kerüljenek a kilopott képek. Megnyithatóak a beépített képszerkesztőben (ahol utána kényelmesen lehet feliratozni, nyilazni, stb. őket), mehetnek a vágólapra, nyomtatóra, vagy akár egyből file-ba is. Ezek közül többet is kijelölhetünk ha akarunk! Alatta a mentés helye adható meg, illetve az, hogy milyen formátumban, és minőségben szeretnénk az elkészült képet menteni. Legalul pedig a nyomtatási opciók látszanak, ahol szintén elég sok lehetőségünk van állítgatni a dolgokat.

A program tehát könnyen kezelhető, sokoldalú, ingyenes, és nem kell telepíteni! Ha neked is gyakran kell képeket lopnod a képernyődről, akkor ez a te választásod!

Íme egy újabb bejegyzés, ami a zseniális WordPress nevű blogmotorral kapcsolatban nyújthat segítséget. Reményeim szerint ebből előbb-utóbb rendszert fogok csinálni, mivel ez az ingyenes motor meglehetősen népszerű Magyarországon is (nem véletlenül), és nem nagyon lehet hozzá tutorialokat találni. Ebben a leírásban a mai AdSense-es kalandjaimat szeretném megosztani veletek, tehát azt, hogy hogyan sikerült némi reklámmal “feldobni” a blog kinézetét.

Az egész sztori még tegnap kezdődött, amikor is hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy mégiscsak beregisztrálom magam a Google Adsense nevű szolgáltatásába. Erről azt kell tudni, hogy oldaltulajdonosoknak szól, és segítségével különféle formátumú hirdetéseket helyezhetünk el a felületen, amelyek akkor hoznak némi bevételt, ha a látogatók kattintanak rájuk. A bejelentkezés viszonylag egyszerű volt, bár meglepődtem kicsit, hogy a már létező Google fiókom nem elég neki magában, hanem csak elbírálást követően engedélyezi majd a rendszer a szolgáltatás használatát. Mindenesetre megadtam neki a blog címét, és várakozó álláspontra helyezkedtem. Gondolom ezután megnézték az oldalamat, hogy vannak-e rajta pónilovakkal barátkozó nénik, meg náczikok (ezeket nem szeretik a Google-nél, micsoda finnyás banda), de mivel ilyesmit nem találtak, ezért a rendes reggeli e-mail csekkolásnál már olvashattam is a beérkező leveleimben mosolygó velkám-mail-t. Gyorsan be is jelentkeztem, és némi tűnődés után sikeresen legeneráltam néhány reklámcsíkot vele. Ennek menete a következő volt:

1. az Adsense beállítás fülön belül a ‘Hirdetés kérése’ menüpontot kell választani

2. Itt beállítható egy nagyszerű varázsló segítségével, hogy milyen típusú hirdetést szeretnénk használni (képes, vagy csak szöveg, de van lehetőség a feed-oldalt is megszórni némi fogkrém-reklámmal, stb.), majd a reklám megjelenését, méretét, színeit stb.-jét lehet megadni. Ha ezzel is megvagyunk jöhet a csatorna beállítása. Ez valami olyasmi, amit mindenképpen meg kell adnunk, ugyanis ez alapján választhatják direktben is a hirdetők az oldalunkat, tehát ha szépeket írunk az oldalunk leírásába itt, akkor akár minket is célzottan kiszemelhet egy cég, hogy a termékeik nálunk is reklámozzák! Ez – gondolom – azért jó, mert az ilyen fajta hirdetés többet tejel kattintásonként, de ez csak feltételezés.

3. Ha mindennel megvagyunk jöhet az utolsó lépés:  megkapjuk a reklámunk Java nyelvű kódját, amelyet azután használhatunk az oldalunkon. Persze egy valamirevaló WP-s nem fog csak úgy programozgatni (meg nem is tud ), ezért körülnéz a pluginek csodálatos világában. Így bukkantam rá én is az Advertising Manager nevű kiterjesztésre, amely meglehetősen tág kereteket biztosít a reklámunk elhelyezéséhez. Nekem kapásból fontos volt például, hogy ne widgetekkel akarjon operálni, mivel az oldalon egy darab nincs, helyette php-kód segítségével is működésre lehessen bírni a kicsikét. Persze aki widget-fan, annak lehetősége van azzal is megoldani a dolgot. Szóval ha megvan a feltelepítése, jöhet a következő lépés:

4. Katt ide a WordPress adminjában:

Itt szépen beilleszted az előzőleg már vágólapra rakott kódot, amit az AdSense-ben kaptál, majd az Importálásra bökve máris a beállítások képernyőn találod magad. Itt túl sok mindent nem kell módosítani alapesetben (színeket, méretet pl. azért nem, mert már megtetted az AdSense oldalán), esetleg a reklám címét átírhatod valami könnyen megjegyezhetőre, mert még szükség lesz rá.

5.  Jöhet a php-buherálás: én szerettem volna a blog oldalsávjában némi reklámot látni, ezért a sidebar.php-t megnyitva a következő sorokat szúrtam be:

<li>
<h2>Némi PH-érték</h2>
<ul>
<li style="background: #56850D;"> <- ez csak nálam kellett, hogy szépen belepasszoljon a háttérbe
<?php advman_ad('REKLÁM NEVE'); ?>
</ul>
</li></li>

Ebből a lényeg az advman_ad-ot meghívó sor. Itt a REKLÁM NEVE helyére be kell írni az előzőleg a pluginban beállított nevet, ez mondja meg a pluginnak, hogy ott melyik reklámodat kell megjelenítenie. Ez azért fontos, mert pl. én is két hirdetést kértem az AdSense oldalán, az egyik a zöld hátterű az oldalsávra, a másik pedig akkor látszik, amikor egy post önállóan van betöltve (amikor látszik a kommentmező is pl.) és az meg fehér hátterű, és más a mérete is. Ezeknek megjelenését így lehet megadni a pluginnak.

Persze nem csak így, és nem csak ide lehet reklámot elhelyeztetni a pluginnal! Vannak további lehetőségek is:

[ad #REKLÁMNEVE]

így lehet postokba reklámot illeszteni. Ezt simán (persze behelyettesítve a reklám nevét, és az ‘ad’ szócska utáni space nélkül) beírva a post szövegébe a plugin oda generálni fog némi khm… olvasnivalót

Nézzük csak meg működés közben:

Tadamm!

Ennyi tudással már szerintem senkinek nem okozhat nehézséget az, hogy némi reklámmal “feldobja” az oldalát Annyit azért had tegyek hozzá, hogy egy oldalon egyszerre csak 3 (három!) hirdetést engedélyez a Google, és ne nagyon rondítsák szét az elrendezést! Sok sikert hozzá!

Na vééégre leesett valakinek az iwiw-nél is, hogy nem ártana valamit kezdeni az erősen elavult oldalukkal (és most nem az idióta alkalmazások bevezetését értem ezalatt, mert az nem sokkal lendítette elő a fejlődést, sőt)!  A mai naptól végre majdnem úgy működik az üzifal, mint a nagytestvéren, a Facebook-on, mivel mostantól ha linket illesztesz be, akkor az már többletinfókat is nyújt, mivel látható az első néhány sora a linkelt oldalnak, meg esetleg egy kép is róla! Szemléletes példa következik (már megint):

Mennyivel jobb már, mint a régi megoldás, hogy csak egy kékkel írt sor látszott a linkekből, ugye?

Adott tehát végre a kulturált linkmegosztás lehetősége (amit persze páran majd szokás szerint túlzásba is fognak vinni), éljünk is vele! Most a saját módszeremet szeretném megosztani veletek, hogy hogyan sikerült odavarázsolni azt a kis iwiw-ikont a postok alá, amivel megoszthatjátok a cikkeket a szóbanforgó üzifalon. Tuti, hogy van elegánsabb, sőt egyszerűbb módszer is, de én (ahogy azt már leszögeztem párszor) alapvetően hülye vagyok a programozáshoz (még a mosógépéhez is ), ezért én így csináltam:

kellett a dologhoz a Sociable nevű plugin, ami kirakja az “Oszd bele a nagyvilágba” ikonsort a postok alá. Ebbe rengeteg megosztóoldal van előre beleépítve, de sajnos az iwiw mint olyan nem tartozik ezek közé, ezért egy kicsit bütykölnöm kellett a plugin php-jával. Miután betelepítetted, és aktiváltad szépen meg kell buherálgatni a sociable.php file-t, amit két módon tehetsz meg:

1. a WordPress adminfelületén bal oldalt a menüsorban Bővítmény -> Telepítve -> a listában a Sociable melletti kis Szerkesztés gombra böksz

2. FTP-n felmész a tárhelyedre, és a blogod /wp-content/plugins/sociable mappájából lehúzod őkelmét, és a saját gépeden módosítasz rajta mondjuk Notepad++-szal.

A varázslat a következő:

a file-ban megkeresed a $sociable_known_sites nevű array-t, és az alatta elterülő listába beszúrod a következő részletet:

'Iwiw' => Array(
'favicon' => 'http://static.iwiw.net/common/image/favicon.ico',
'url' => 'http://iwiw.hu/pages/share/share.jsp?u=PERMALINK',
),

Ezután elmented, felülírod vele a szerveren található eredetit, majd a WordPress adminfelületén már meg is jelenik a választható megosztási módok között az iwiw, pipát neki, és kész is!

Remélem segítettem ezzel a leírással (pláne hogy én szívtam vele egy röpke fél órát, mivel a gyárilag javasolt kódrészlet nem akart szuperálni)!

UPDATE:

a megosztás lehetőségén túl ez az új üzenőfal egy használhatatlan szar. A már kivett pipák a szűrési lehetőségeknél nem jegyződnek meg, és ha kézzel kiszeded őket, akkor előfordulhat, hogy az egész falból egy hozzászólás (vagy annyi se) marad meg. Gratulálok, kedves iwiw-gárda! Az ilyen húzásokkal tudjátok tönkrecseszni az oldal általános megítélését, és ezzel az a gond, hogy negatív irányba sokkal könnyebb befolyásolni az ilyesmit, mint pozitívba! Szinte röhögnöm kell magamon, hogy néhány napja még a Facebook-éhoz hasonlítottam ezt a megoldást…