Az Úr 1893. évében egy Edvard Munch nevű norvég festő a következőket jegyezte fel a naplójába:
“Egy ösvényen sétáltam két barátommal – miközben a Nap éppen lenyugodni készült -, amikor hirtelen az ég vérvörösbe fordult. Megtorpantam, és hirtelen annyira fáradtnak éreztem magam, hogy neki kellett dőlnöm a kerítésnek. Vér, és lángnyelvek borították el a kék-fekete fjordok és a város felett az eget. A barátaim tovább mentek, én pedig csak álltam ott bénultan a szorongástól, amikor éreztem, hogy egy végtelen sikoly töri át a természetet.”
Eme meglehetősen nyomasztó történet (amely a naplóbejegyzés szerint egy előző év januári esetet mesél el) lehetett az ihletője az alábbi festménynek, amelyet mindenki csak mint “A sikoly”-t ismer (bár az eredeti címe “Der Schrei der Natur”, azaz “A természet sikolya” volt):
Bő száz évig aztán mindenki a csodájára járt, elvégre ez az expresszionizmus egyik legemblematikusabb alkotása. Aztán egyszer csak jött pár román arc, és úgy határozott, hogy kicsit modernizálni kéne rajta…
A hangzatos cím ezúttal nem csak a néha magával ragadó teátralizmus eredménye, ugyanis valóban ennek voltam szemtanúja néhány napja. A hihetetlennek tűnő földrészeken átívelő Brazíliától Európán át Japánig rengeteg embert megérintő kezdeményezés ráadásul egy magyar srác fejéből pattant ki, aki a mozgássérült kisöccsének szeretett volna meglepetést szerezni azzal, hogy a Nescafé által meghirdetett videopályázatra beküldött egy videót, majd a 9gag.com nevű meglehetősen látogatott vicceskép-gyűjtő weboldalon közzétett egy felhívást, melyben vázolta az alaphelyzetet, megkérte az olvasókat, hogy legalább 3000 lájkot hozzanak már össze a videójára, végezetül pedig csatolta a linket. A hatás meglehetősen intenzív volt: eddig a pillanatig 43383-an nem voltak restek két kattintás erejéig hozzájárulni egy tolókocsiba kényszerült kiskölöknek öröméhez, ami azért valljuk be elég masszív számadat. Körülnéztem a többi pályamű között is, maximum 2-3000 lájk érkezett rájuk, úgyhogy a két nem zsűri által kiválasztott videó egyikének tutira ennek kell majd lennie. Ennek fényében azért kicsit furcsa volt ezt látni:
Ezek a legnépszerűbbbek 43, meg 32 lájkokkal?! Mégis miféle algoritmus rakja ki inkább ezeket ebbe a boxba a világ minden részéről szétlájkolttal szemben? Nagyon remélem, hogy nem valami leplezetlen bundával állunk szemben… Amúgy érdemes megörökíteni ezt a screenshotot is az utókornak, a szóbanforgó pályamű “kicsit” kilóg a többiek közül, már ami az alatta virító számot illeti:
Mindenesetre én drukkolok, hogy ők nyerjenek, hiába vannak sokkal színvonalasabb videók is az indulók között. Egy ilyen ügy szerintem minden támogatást megér. Ha te is így gondolod ide kattintva dobhatsz neki még egy lájkot – csak a biztonság kedvéért.
UPDATE:Nfol hívta fel a figyelmemet kommentben, hogy az eset továbbgyűrűzött, melynek eredményeképpen a Nescafé elérte, hogy ez a videó – dacára a rengeteg támogatójának – ne nyerjen semmit, cserébe viszont szerzett magának pár tízezer feldühödött exvásárlót, akik határozott bojkottra szólítanak fel a céggel szemben. További részletek például itt, én csak annyit tennék hozzá, hogy ezt hívják szopásnak bő nyállal, mélyen benyelve
UPDATE2: az Index is lehozta a sztorit, bár meg kell jegyezzem, hogy már megint én voltam a gyorsabb
Éppen pár hete emlegettem a GTA5 trailer-ének kapcsán, hogy egész boldogan kiegyeztem volna egy felturbózott Vice City-vel (ami helyett ugye kapunk egy modernizált San Andreas-t), erre ma sikerült belefutnom ebbe a modba, ami nem mást tesz, mint teljesen átgyúrja a GTA4-et (egészen pontosan a Episodes from Liberty City című kiegészítőjét) Vice City-vé. Igen, minden marad a régiben, ugyanazok a pálmafák, sétányok, tengerpartok, küldetések, hawaii-mintás ingek, rádióadók, fegyverek, autók várnak ránk – csak éppen mostantól kezdve a Rage nevű motor minden szépségével prezentálva.
I just died in your city tonight (további videók itt)
Ez azért meglehetősen wow kategória így első ránézésre, én már csak azon csodálkozom, hogy hogyan nem hallottam róla eddig. Megjelenése karácsonyra várható, tölthető lesz majd innen.
Az előző postomban már előrevetítettem, hogy írni fogok erről a játékról is néhány gondolatot, ámde mindezt kis híján csúnyán keresztülhúzta a Skyrim feltűnése a vinyómon. Az új sárkányhentelős jövevény ugyanis olyan mértékű mestermű, amilyennel nagyon ritkán találkozik a hozzám hasonló komplex játékokra éhes gamer, ennek megfelelően meg is szállta a szabadidőmet múlt hét csütörtökön – még szerencse, hogy jött a hétvége, amit rendszerint a billentyűzet csapkodása helyett khm.. más dolgok csapkodásával töltök (ezt most nem fejteném ki, ha nem muszáj), így – mire teljesen kifejlődhetett volna bennem a hisztérikus imádat, melyet csak örömódák hosszú körmondatokban elzengésével tudtam volna kifejezni – szerencsére tarthattam egy kis szünetet, és csak szóban fejtegettem a barátaimnak, hogy “bazzeg, az elején a barlangban több percig flesseltem a patakra, ahogy bucskázik a kövek között, annyira meg volt csinálva!”. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha nem csak egy délután erejéig merültem volna el a helyenként erős Fallout-os utánérzésű, ámde mégis tökéletes aprólékossággal megkomponált skyrim-i táj szépségeiben, akkor most már semmi másról nem tudnék érdemben nyilatkozni, csak róla. Így viszont szerencsére még nagyritkán eszembe jut a Killing Floor, és a L4D2 is, úgyhogy gyorsan írok is az előbbiről – amíg még frissek az emlékek.
A Killing Floor-t egy kis fejlesztőcég, a Tripwire Interactive fejlesztette, és pályafutását mint Unreal Tournament 2004 mod kezdte. Ebből fejlődött tovább, amíg teljesértékű játékként meg nem jelent bő két évvel ezelőtt. Ugyan olvastam olyat is róla, hogy a Left 4 Dead szériával egy szinten áll, annak mintegy konkurenciájaként szolgál, de ez csak nagyon részigazság: vannak átfedések, de túl sok aspektusában nyújt teljesen más élményt ahhoz, hogy egy az egyben összevethető lehessen a Valve zombihenteldéjével.
A játék története például jóval egyszerűbb: Londonban nagyon rosszul sül el a kormány/katonaság titkos kutatása, melynek eredményeképpen a környéket elözönlik a szörnyek, amelyek levadászása természetesen a mi, és társaink feladata lesz. Itt szó sincs mindenféle elérendő hajókról, sem a szereplők közötti anekdotázásokról (amiből akadt rendesen a Left for Dead 2-ben): ebben az esetben inkább a Quake 3/Unreal Tournament pályaszerkezete köszön vissza a körkörös felépítésű folyosókkal, az arénaszerű termekkel, és a viszonylag szűk alaprajzokkal – ellentétben a L4D2 helyenként Half Life 2-be hajló utcaképeivel. Fontos eltérés az is, hogy itt nem egy lineáris nyomvonalon, hanem szörnyek hullámain kell végigküzdenünk magunkat. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy adva vagyon egy számláló a jobb felsőben, ami az adott hullámból hátralevő szörnyeket mutatja, a célunk pedig az, hogy lehetőleg minél kevesebb veszteséggel redukáljuk le nullára. Ha ez sikerült, akkor jön a shopping: minden pályán van egy csaj, aki az egyes hullámok után más és más helyiségben nyitja meg az üzletét, ahova betérve vehetünk új fegyvereket, lőszert és páncélzatot. Jópofa megoldás, hogy ezek a helyiségek rendszerint a pálya teljesen átellenes felein nyílnak meg (mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a boltos hogyan jut át az ellenfelektől hemzsegő folyosókon), ráadásul csak egy-egy percre, ergo amikor már csak néhány dög van életben, akkor érdemes átvonulni az új nyitási ponthoz (amit a HUD-on egy nyíl és egy távolságjelző mutat). Egy pályán (alapesetben, szervere válogatja) tíz hullámnyi drágaság tör az életünkre. Minden alkalommal nagyobb számban képviseltetik magukat, sőt úgy az ötödik-hatodik hullám környékén előkerülnek az igazán morcos példányok, melyek legyőzése rendszerint lehetetlen egyedül. Ha mind a tíz hullámot sikeresen abszolválta a csapat, akkor jön a Patriarch, akit a népes szörnysereglet atyjaként és vezéreként aposztrofálhatunk: brutális rakétákkal, és az alkarja helyére épített minigunnal aprít, sőt rendelkezik a láthatatlanná válás tulajdonságával, amelyet arra használ, hogy elvonuljon felgyógyítani magát, ha véletlenül túl sok gránátot robbantottunk az arcába. Ha netán őt is sikerül megfektetni, akkor nyertünk, ha netán nem (amire azért akad némi esély), akkor buktuk az adott térképet. Az őt megelőző hullámok során úgymond nyugodtan meghalhatunk, “mindössze” az addig felhalmozott pénzünkből kell majd új fegyvereket vennünk (később lesz erről szó), illetve amíg a többiek játékát figyeljük nem nő a fragszámunk – bár ez utóbbi csak hiúsági kérdés leszámítva, hogy elesünk pár percre a fejlődés lehetőségétől is (szintén lesz róla szó később).
Ugyan a trailereket nézegetve a játék egy agyatlan mészárszék diszkrét bájával megáldott Painkiller/Serious Sam-klón képét mutatja, de ez távolról sem igaz: a Tripwire-es arcok sikeresen ötvözték a fentebb említett két játék mechanizmusait a Team Fortress 2 class-rendszerére hajazó fejlődési rendszerrel: class-ok helyett ebben a játékban perk-ek találhatóak (amelyeket amúgy hullámonként megváltoztathatunk), és – bár bármelyik perk-kel megvehetünk bármilyen fegyvert ellentétben a TF2-vel – ezek befolyásolják a sebzéseinket/sebességünket/sebzésellenállásunkat/stb. Ez így lehet hogy kicsit zavaros volt, nézzünk egy példát: a Firebug perk-kel árengedményt kapunk a lángszóróra, és a MAC10 nevű gyújtólövedékes géppisztolyra, továbbá több tüzelőanyagot tudunk a lángszóróhoz magunkkal vinni, többet sebzünk vele, stb… – viszont más fegyvereket drágábban vehetünk meg cserébe. Ugyanilyen előnyöket/hátrányokat hoz magával a többi perk is: Sharpshooter-ként jóval nagyobbakat sebeznek a fejlövéseink, olcsóbbak a precíziós fegyverek, Berserker-rel hasonló a helyzet, csak a közelharci fegyverekre (továbbá nagyobb a sebzésellenállásunk is, hogy jobban bírjuk az adok-kapokot), és így tovább. Ezek a perkek ráadásul fejleszthetőek is: mindegyiknél van lehetőség szintlépésekre, melyek nagyobb sebzéseket, nagyobb árengedményeket, sőt ötös-hatos szint környékén már ingyen kapott fegyvereket is jelentenek. Mondanom sem kell, hogy megfelelően magas szintű perkek nélkül esélyünk sincs egy Hell on Earth nehézségű szerveren, ugyanis hiába célzunk pontosan ha a találataink nem sebeznek elég nagyot. Ennek a rendszernek hála folyamatos taktikázásra vagyunk kényszerítve: én általában az első két-három körben Sharpshooter vagyok, mivel ez a perk növeli a sebzéseket az olcsóbb fegyverekkel is, ámde ahogy jönnek a masszívabb ellenfelek át szoktam váltani Demolition-re, hogy a gránátvető olcsó legyen, és szakítson, esetleg Firebug-ra hogy megfelelően effektív lángcsóvákkal gyengítsem meg az időközben feltűnő Fleshpound-okat. Jellemző módon érdemes magunknál tartani közelharci fegyvereket is, mivel a közelre lőtt gránátjaink minket is sebeznek, és nem árt valami lőfegyver, amivel az arcunkba mászó kisebb szörnyeket rendre tudjuk utasítani. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy ennek kapcsán a játékban Handcannon-ként szereplő .50-es kaliberű pisztolyt a figyelmetekbe ajánljam: meglehetősen jó hatásfokkal üzemeltethető a legtöbb mezei dög ellen, főleg ha mindkét kezünkbe szerzünk belőle egyet.
Az elmaradhatatlan kedvcsináló trailer a játékból
Természetesen a böhöm nagy fegyverek és sebzések nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy mind a tíz hullámot túléljük: társak nélkül bizony – akár csak a L4D2-ben – a sok lúd disznót fog győzni, pláne ha a szárnyasok közé keveredik néhány cápa is – a teljes képzavar ellenére azért remélem érthető a hasonlat. Főleg a negyedik-ötödik kör után már mindenképpen érdemes egymás közelében maradni, ugyanis – újabb hasonlóság a Valve játékával – komolyan kellemetlen tud lenni, amikor a társaid elkeverednek valahova, te meg csak állsz, mint ………. (tetszőleges hasonlat beilleszthető) a sötét folyosón, miközben mindkét irányból szörnyek közelednek feléd. A KF-Bedlam nevű pálya (nagy kedvenc, egy elmegyógyintézetbe oltott technoparty-t tessék elképzelni) ebből a szempontból hatványozottan kritikus: a sok zegzugos csontsötét folyosó olyan labirintust alkot, amelyből nehéz élve kikeveredni, ha az ember magára marad. Ellentétben a L4D2-vel itt korlátlan alkalommal lehet egymást gyógyítani, ámde egy-egy gyógyítás között perktől függően változó időtartamnak el kell telnie – ez alól egyedül a Medic kaszt kivétel. Ezen kívül persze más előnyei is vannak ha kooperál a csapat: amíg újratöltünk addig sem maradunk védtelenek, a már komolyabb fegyverekkel rendelkező társaink leszedhetik a nyakunkról a minket láncfűrésszel éppen felszeletelni vágyó Scrake-et, segíthetnek az ajtók lezárásában, stb. Apropó ajtózárás: van lehetőség a legtöbb ajtót behegeszteni, amivel ideig-óráig visszatarthatjuk a vérünkre szomjazó seregletet. Ez főleg akkor lehet hasznos, ha találunk egy jól védhető pontot és szeretnénk ha legalább ideiglenesen ne támadhassanak minket hátba – azt meg úgyis meghalljuk, amikor az ajtó beszakad mögöttünk. Még egy apróság visszatérve a csapatjátékra: illik megszórni egy kis pénzmaggal (alapértelmezésben a B billentyű) az éppen szerverre csatlakozott társat, főleg ha már a hetedik-nyolcadik hullámnál jártok, ugyanis alappisztollyal esélye sem lenne túlélni az adott kört!
Ha már említettem pár komolyabb ellenfelet ejtsünk róluk pár szót: a játék ezen aspektusa némi fanyalgásra adhat okot, ugyanis – szerintem legalábbis – nem elég fantáziadús a felhozatal: okádós dagadék itt is van, ezen kívül érdekesebb szörnyként esetleg a szinte teljesen láthatatlanul közelünkbe lopódzó, majd tűéles karmait belénk mártó Stalker, a sikoltásával sebző Siren, a láncfűrészét lóbálva ránk rontó Scrake, esetleg a csak össztűzzel legyőzhető Fleshpound említhető. Az összes szörny közül csak néhány rendelkezik valódi távolsági fegyverekkel, így jellemzőek a test test elleni jelenetek. A játék amúgy ezt a tényt (mármint hogy szinte az összes szörny csak karmokkal rendelkezik) a nagy számbeli fölénnyel kompenzálja, úgyhogy gyakran épp’ elég lesz fölébük kerekedni így is, nemhogy még kilométerekről lődözzék a fejeseket.
Fontos megemlíteni a játékmenet szerves részét képező Z.E.D. Time nevű effektet, amely annyit takar, hogy adott esetben egy-egy beakasztott fejes, esetleg egy-egy nagyobb robbantás után az idő néhány másodpercre lelassul, így jóval pontosabban tudjuk kiosztani a következő néhány lövésünket. Ez független attól, hogy mi vagy egy csapattársunk követtük-e el a kiváltó lövést, így könnyen előfordulhat hogy éppen futunk át egyik teremből a másikba, és egyszer csak belassul minden. Ennél már csak az idegesítőbb, amikor mindez láncban egymás után akár háromszor-négyszer is megtörténik azt eredményezve, hogy fél percet belassulva kell töltenünk, miközben éppen nem vagyunk akcióban. Ennek ellenére a dolog hasznos, gyakran életet is menthet, ráadásul olyan látványos screenshotok lövésére van lehetőségünk általa mint ezek itt:
Srácok, pont jó helyen vagytok a sebészeten, rögtön ellát titeket doktor Mengele!
Én és a lángszóró – mindenkinek melegség önti el a szívét tőlünk
Ha már szóba jött a látványosság: a játék az Unreal Engine 2.5-öt használja meglehetősen jó hatásfokkal: ugyan a szörnyek kidolgozottsága hagy némi kívánnivalót maga után a pályák meglehetősen részletgazdagok: jól eltalált textúrákkal, ambient fényekkel sikerült a legtöbbjén elérni a kívánt hatást, ami legtöbbször a minél nagyobb parafaktor volt. Ehhez társulnak az effektek: a lángszóró csóvájától kezdve a szakadó testrészeken át az ízléses agy- és koponyadarabkák röpködésétől kísért headshotokig minden a helyén van. Mindezt megtámogatja egy remek fizikai modell, shotgunnal kész élvezet mellbe lődözni az egyszerűbb szörnyeket, és nézni ahogy repülnek három-négy métert, egy-egy robbanás után pedig a szélrózsa minden irányába testrészek repkednek – jó esetben mindez lassításban történik, ahogy azt az előbb már említettem.
Ahhoz képest hogy a játék mint mod kezdte a pályafutását, valamint hogy a körítés is kicsit amatőr (nincs CGI intro, a menüje is elég puritán, hogy az indításkor feltűnő splash ablakról már ne is beszéljünk) szerintem nagyon megéri az árát, pláne hogy elég sűrűn le van árazva a Steam-en. Agyatlannak tűnő játékmenete rengeteg lehetőséget rejteget (különben nehéz is lett volna ennyi mindent összehordani róla), a grafikája is rendben van, sőt tömve van csodálatos achievement-ekkel is – kár, hogy magyar szerver már nem nagyon van, amin lenne egyáltalán élet. Remélhetőleg ez meg fog még változni, addig is tessék barátkozni a német és francia arcokkal – némelyikük nem is akkora fasz, mint ahogy az ember gondolná. Ezer-ezerötszáz forintot megér, a döngölős metállal kísért mészárszék esti macskarugdosás helyett tökéletes program.
Az alábbi kép tökéletes lenyomata a Google Reader kasztrálásából eredő két legfájóbb hiányosságnak:
Ez azután történt, hogy egy oldalról (a Shit That Siri Says-ről amúgy) kiraktam négy postot a falra. Amíg Reader-en egyrészt nem feltétlenül mászott a pofádba mihelyst megnyitottad az oldalt, másrészt pedig nem kellett végigkattintgatni mindegyiket, mert egyből láthattad a post tartalmát addig itt csak idegesíted az ismerőseidet vele. Ez a hatalmas nagy innováció, meg tökéletes integrálás a Google Plusba akkora bukta, amilyet nagyon ritkán lát az ember, és ez nem olyan, mint mondjuk a legutóbbi Facebook-átszabás, aminek hála majdnem palotaforradalom tört ki (és amelyet nagyjából ilyen könnyen meg lehet szokni): ezt a lépést tényleg csak herélésként, egy fontos funkció végleges eltávolításaként lehet csak értelmezni. Már csak reménykedni tudok abban, hogy a Hivemined (fejlesztői blog itt) néven tervezés alatt álló oldal képes lesz visszahozni a Reader régi bevált lehetőségeit. A Google meg menjen a picsába.
Kerestem az alábbi számot égen-földön, de úgy fest, hogy nem nagyon rakta még fel senki sehova. Annyit kell tudni róla, hogy megboldogult kölyökkorom egyik meghatározó albuma volt a Zanza amin megjelent, és a C.A.F.B. nevű zenekar játszotta (akiknek ez volt szerintem az egyetlen értékelhető albumuk, de nincs ezzel semmi gond: más bandáknak is elnézem a sok lagymatag lemezt, ha van egy amit rongyosra hallgatok – lásd PUF és a Ha jön az élet). Ha tetszik, akkor feltöltöm az egész albumot a Youtube-ra, a Budapest című szám például kifejezetten remekmű (most nézem, hogy már fent van, sebaj).
Posted by JonC On szeptember - 19 - 201110 COMMENTS
Szolgközl.: a mai napon volt két RSS feed item, amik az alant bemutatásra kerülő tool tesztelgetése közepette generálódtak. Kéretik nem a blog részeiként kezelni őket
A post címében említett talányos rövidítés a következőket takarja: If This Then That, azaz: ha ez történik, akkor történjen az. Akik barátkoztak már programozással (akár olyan alap szinten is mint én annak idején a Basic-kel, meg a Pascal-lal), azoknak ismerős lehet, bár ott If – then – else szerkezetnek hívják. Namármost: tételezzük fel, hogy ilyen feltételeket állíthatunk be úgy, hogy a webes jelenlétünkkel, profiljainkkal történő események aktiválják őket! Mondok pár példát: beállítható, hogy ha valaki megjelöl egy Facebook-fotón, akkor SMS-t küldjön a telefonunkra. Beállítható, hogy ha Reader-ben osztunk valamit, akkor kipostolja az üzenőfalunkra (vagy bármelyik tulajdonunkban levő Facebook-oldalra). Beállítható, hogy ha kedvencbe rakunk egy videót Youtube-on, akkor azt twittelje/megossza Facebook-on/küldje el email-ben/rakja ki Tumblr-re/stb! Még arra is képes, hogy a naponta/hetente/akármilyen gyakorisággal végrehajtandó feladatainkról email-ben/SMS-ben/akárhogy értesítsen!
A most bemutatásra kerülő szolgáltatás mindezt olyan pofon egyszerűen, könnyen kezelhető felülettel teszi, hogy semmiféle nyelvtudás nem szükséges a kezeléséhez (na jó, minimális angoltudás azért nem árt), és nagyban megkönnyítheti az életünket a használata. Jó ideig zárt bétaként üzemelt, szeptember elején viszont megnyitotta a kapuit a nagyközönség előtt, nem kell meghívóért könyörögni, hogy kipróbálhassuk (sőt, a régi tízes tasklimitet is eltörölték).
A használata – ahogy említettem – pofon egyszerű: regisztrálunk, bekötjük a használni kívánt szolgálatásokat (engedélyt kér a Facebook-hoz, Twitter-hez, akármihez, esetenként – mint az SMS-küldés aktiváláshoz – PIN-kódot is küld, amit utána meg kell neki adni), majd egy hét lépésből álló varázsló segítségével beállítjuk a feladatokat, és azok paramétereit.
Szép számok, és ez még csak béta!
Nézzünk egy példát: tételezzük fel, hogy egész egyszerűen ellenállhatatlan kényszert érzünk arra, hogy minden egyes Google Reader-ben általunk megosztott elemről SMS-t kapjunk (tudom, hogy értelmetlen ilyet beállítani, csak a példa kedvéért választottam):
0. lépés: katt a “Create task” linkre az adminfelületen
1. lépés: a “Choose trigger channel”-nél kiválasztjuk a Google Reader-t
2. lépés: a “Choose a trigger”-nél rábökünk a “New shared item”-re
3. lépés: jöhet a “Create trigger” (persze ha még nem kötöttük be a Reader-t, akkor előtte kérni fogja)
4. lépés: most következik a “that” (azaz hogy mi történjen, ha az előző lépésekben beállított trigger aktiválódik)
5. lépés: “Choose action channel”
6. lépés: “SMS” opció
7. lépés: “Send me a text message”
8. lépés: beállítható, hogy mi legyen az üzenet szövege, változókat lehet használni (amiket kényelmesen egy lenyíló menüből is beszúrhatunk)
9. lépés: nincs más hátra mint rábökni a szép nagy “Create” gombra, és készen is vagyunk
Ilyen egyszerűen be lehet állítani bármit, a kombinációk száma több száz! Olyannyira sokrétű a cucc, hogy – a nyílt béta debütálásával egyidőben – bevezették a “Recipes” (receptek) funkciót, amelynek segítségével mások által készített taskokat is használhatunk, saját szájízünkre szabhatunk, sőt akár meg is oszthatunk, ugyanis mindegyikhez jár egy link.
Persze mint minden nagytudású tool-lal ezzel is lehet élni de visszaélni is: elég ha csak abba gondolunk bele, hogy mennyire szétidegelhetjük a Facebook-os ismerőseinket, ha bekötjük a last.fm-es lejátszási listánkat az üzenőfalunkra, de használható jóval nagyobb szemétségekre is: elég néhány kattintás, és egy másik blog RSS-éből automatizáltan átszívhatjuk a postokat a sajátunkra (már ha WordPress-alapú), ahogy azt én is kipróbáltam ma:
A látszat ellenére ezt nem én írtam, innen származik
Ízelítőnek ennyi elég is, tessék kipróbálni, érdemes! Itt lehet regisztrálni rá.
UPDATE: szigorúan kísérleti jelleggel bekötöttem a blog Facebook-oldalára a Reader-ben megosztott okosságaimat. Néhány nap múlva lesz egy szavazás (nem itt, hanem ott), hogy mennyire tetszik a kicsit megnövekedő bejegyzésszám, és annak fényében fogom törölni, vagy megtartani ezt a beállítást. Nem kívánom elriasztani, esetleg a blog elrejtésére kényszeríteni a maroknyi, ámde annál értékesebb követői tábort, így ha netán rossz ötletnek bizonyul a bekötés, akkor természetesen nem fogok ragaszkodni hozzá
UPDATE2: íme egy saját készítésű recept:
Ez annyit csinál, hogy ha az €/HUF árfolyam 400 forint fölé emelkedik, akkor küld egy SMS-t a beállított számra ezzel az üzenettel: “Az euro most mar tobb mint 400ft. Itt a vege mindennek.” A rendkívül kifejező “The end of the economy – Hungarian version” nevet kapta, elérhető ezen a linken.
Ezt egy rendkívül lelkes barátnő csinálta a barátja születésnapjára:
Ki ne vágyna arra, hogy egy rafinált üzleti manőverrel megszerezze a Nuka Cola-gyárat, Rivet City-t esetleg Megatont (még persze azelőtt, hogy a betegebb lelkületű játékosok fel nem robbantják a település közepén díszelgő atombombát eheh)? A táblához akár még a stílusba illő szerencsekártyákat is nyomtathatunk innen (és innen, bár sajnos egy kis ügyeskedés kell hozzájuk Photoshopban, hogy nyomtathatóak legyenek), de az igazán elvetemültek csinálhatnak Nuka Cola kupakokat pénz gyanánt (leírás itt hogy hogyan) és Fallout-os bobblehead-eket is beszerezhetnek a tökéletes élmény elérésének érdekében! A posztnukleáris élvezetek csúcsa pedig már csak az lehet, ha a játékhoz háttérzenének berakjuk a csodálatos szerzeményt is, amelynek a dalszövege a tábla szélein körbefuttatva olvasható
Kezdetben vala a Nagy Büdös Semmi, a Nihil, az Üresség, a vasútállomások neonfényben fürdő hajnali magányát idéző Kietlenség. Aztán az Úr (aki szakállt, és kalapot viselt) így szólt: legyen valami! És lőn, létrejött a Világ. A Világ eleinte nem volt túl érdekes, de még így is sokkal ingergazdagabb volt, mint lebegni az Űr sötétjében. Kockás tájai, kicsit tré naplementéi még ebben a kezdeti stádiumában is megérinthették az arra fogékonyakat (pedig ekkor még úgy ment le, és kelt fel a Nap a hegyei mögött, hogy nem volt meg az a fasza kis színátmenet), a Teremtő nagylelkűsége pedig, hogy megengedte a szabad építkezést a tájain nagy örömmel töltötték el a kreativitásukat kiélni kisgyerek koruk óta hiába próbáló emberkék lelkét.
Aztán egyszer csak lejjebb hagyott a lelkesedés. Már nem kavarta fel az érzelmeket az n+1-edik véletlenszerűen generált barlang, a naplementék is mintha megkoptak volna – kicsit kiüresedett volna az egész. No persze amikor az emberek találkoztak egymással, akkor mindig nagy volt az öröm (főleg ha a több napos munkáját griefelte szét valami köcsög, mert nem bírt magával), de a kozmikus magány mégiscsak elérte a célját, ha az ember egyedül vágott neki a rengetegnek: unalmas, és legfőképpen céltalan lett minden.
Érezték ezt Notch – mert így hívták a Teremtőt – hívei is, és saját soraik közül toboroztak olyan tehetséges kreátorokat, akik rendelkeztek az Ősi Tudással, amely lehetővé tette nekik, hogy hozzányúljanak a Világ érzékeny egyensúlyához. Sorra születettek az olyan ötletek, amelyek által lassan gyökeresen megváltozott a táj, lassan szinte csak a kockák emlékeztettek arra, hogy annak idején a szakállas csókának is volt valami köze hozzá. Hamarosan új lények népesítették be a dűnéket, és nap nap után akadt meg az ember szeme valami újdonságon. Végül – hosszú évek munkája után – megszületett a Yogbox, amely az Ősi Tudás alfáját és omegáját magába sűrítve adja meg az esélyt a friss kalandok kipróbálására azoknak is, akik nem boldogultak a Világ megváltoztatásához szükséges varázslatokkal, amelyeket modoknak neveznek a hozzáértők.
Bizony, ezt azok is fel fogják tudni rakni, akik eddig hidegrázást kaptak a modloaderek, tömörítőprogramok, és .ini file-ok világától (és már elhangzott a szájukból a “de hol a francba keressem a META-INF könyvtárat?!” kérdés), ugyanis konkrétan semmilyen szakértelem nem kell a telepítéséhez: elindítja az ember a YOGBOX Installer.jar-t, bekattintgatja, hogy melyik modokat akarja felrakni, aztán nyom egy nextet.
Mit is kapunk, ha felrakjuk ezt a modpacket? Saccra úgy bő egy tucat új mod kerül bele a játékba, amelyeknek egy része magát a játékmenetet befolyásolja, egy részük pedig a játék irányítását nehezítő hibákat küszöböli ki (például a tárgylistát mostantól egy középső egérkattal rendbe tudjuk szedetni). Bővebb angol leírást a pack fórumoldalán, vagy magyarul itt találhattok (utóbbi srácoknak külön köszönet azért, hogy felhívták a figyelmemet erre a csodára). Nem térek ki részleteiben a változásokra, egyrészt mert felsorolni is tereh mennyi újdonságot kapunk, másrészt meg a fentebb említett linkeken mindenki kedvére tájékozódhat Csak néhány dolog, ami fél órányi játék után a legjobban megmaradt bennem:
a Mo’ Creatures még mindig üt, mint a buszkerék! Ezt semmiképpen ne felejtsétek ki telepítésnél, ugyanis rengeteg barátságos, és kevésbé barátságos lényt kapunk, akik hihetetlenül élővé teszik a játékot, ráadásul még háziállattá is lehet némelyiket tenni (a vérfarkast például nem nagyon sikerült )! Lovagoltál már delfinen, repültél már pegazuson? Nos, itt a lehetőség
A Baby Animals is kihagyhatatlan, feltelepítése után ilyenek fognak rohangászni mindenfele:
ami még mocskosul tetszett, az a BiomeWater nevű mod volt: a biome-től (azaz területfajtától) függően más színűek lesznek a vizek! Egészen más lesz a táj képe egy olyan sötétkék vízfelülettel mint mondjuk ez:
Apropó táj: a modpack két vele teljesen kompatibilis textúrapakkal érkezik, szóval ha netán unjuk az alapcsomagot, akkor bármikor átválthatunk valami frissebbre. A fenti kép is már módosított, asszem a Painterly Pack Yogbox-os verziójával készült.
kaptunk pár új creepert is (az Elemental Creepers modnak hála), erősen javaslom az alábbi videó megtekintését velük kapcsolatban, én speciel néha felröhögtem alatta, bár ez legfőképpen a srác stílusának volt köszönhető:
(Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha a hetek óta csinosított bázisomon felrobbanna egy Earth- esetleg Magmacreeper, akkor addig ütném a billentyűzettel a monitort amíg el nem fáradnék.)
Nagy vonalakban ennyi, szerintem elképesztő módon feldobja a játékot ez a modpack, és nem lennék meglepődve, ha némelyiket hamarosan az alapjáték részeként is viszontláthatnánk (ahogy az történt a Better lights, vagy a Pistons moddal a példa okáért). Tölthető innen.
Ma reggel több érdekes dolog is történt velem. Az első talán az volt, amikor a telefonom – amit pár hónapja agyondicsértem, nos azóta kicsit árnyaltabb a kép – úgy döntött Veszprémnél, amikor épp’ átszálltam az egyik buszomról a másikra, hogy újraindul. Szokott ilyet csinálni, jó esetben észreveszem azt a pillanatnyi rezgést, amit a bootoláskor produkál, rosszabb esetben viszont csak várja a zsebemben, hogy beüssem neki a PIN-t. Nos, most észrevettem, meg is adtam neki a kódot, majd ügyesen elindítottam a rádió alkalmazást, hogy legalább szóljon valami, amíg be nem tölti a memóriájába azt a másfél tucat kurvára felesleges programot, amiket utána úgyis szórhatok majd ki kézzel. Ez néha amúgy úgy megfekteti csórikámat (mármint az indítás utáni programcunami), hogy egész egyszerűen újraindul, gondolom ilyenkor befigyelhet a kis lelkecskéjében egy lightos kis kernelpánik. No sebaj, most egész jól bírta, ámde valamiért úgy határozott, hogy annak örömére, hogy sikerült elindítania a Winamp-ot (mekkora képzavar: Winamp egy Linux-alapokon nyugvó oprendszeren) akkor már hadd szóljon is valami muzsika. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy – mivel a rádió meglehetősen halk – csutkára volt húzva a hangerő, és meglehetősen megijedtem, amikor bömbölni kezdett a fülembe a legutoljára játszott szám, ami történetesen a Replikától a Másik világ kapujában volt. Hirtelenjében majdnem kikapcsoltam (mert ugye a pause gombot hiába nyomogattam a lejátszó widget-jén, a proci éppen meglehetősen leszarta az ezirányú törekvéseimet), de – hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – nagy nehezen rájöttem, hogy az egyik oldalsó gomb kitartó abúzálásával is le tudom tekerni a hangerőt.
Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor nagy nehezen átvonszolván magamat Fehérvár belvárosán odaértem az albérlethez, és gondoltam hívok egy liftet, elvégre habtestemnek magas lenne a kilencedik emelet. Jól megfigyeltem, szabad volt a lift, nem égett a visszajelző, ami arra utalna, hogy valaki használja éppen, és csak akkor gyulladt ki, amikor megnyomtam a hívógombot. Ehhez képest majdnem dobtam egy hátast, amikor nagy lendülettel léptem volna be a fülkébe, amiben már tartózkodott egy öreg bácsi. Jó reggelt kívánt, és kibotorkált mellettem, én meg szinte köpni-nyelni sem tudtam. Ki tudja mióta volt már bent, gondolom én szabadítottam ki Mondjuk a gombsor kezeléséhez, amivel kiválasztjuk a kívánt emeletet nem kell diploma, de gondolom neki már annyira el volt meszesedve az agyacskája (így cukkolta a Sutyi a Robi bácsit az előző cégemnél, az övé a copyright), hogy mégsem sikerült belátható időn belül kitalálni hogy melyiket kéne megnyomni
Aztán gondoltam néhány sor erejéig megemlítem a JÁTÉKOT, amivel mostanában szórakoztatom magam, és élelmedett kora ellenére is bőven megüti a szintet, ami felett már érdemesnek tartom a végigjátszásra. Egészen pontosan 1995-ben dobta piacra a Square (most már Square Enix néven lehet ismerni őket) Super Nintendo-ra, majd később Playstation-re, és egyéb gépekre is (Nintendo DS-re például). Stílusát tekintve ez egy körökre osztott harccal operáló RPG, és az a címe, hogy Chrono Trigger. Ahhoz képest, hogy olyan régi eresztés, hogy azóta már felnőtt egy új játékosgeneráció még mindig szórakoztató (ami nem mondható el a legtöbb C64-es stuffról például, sajnos nekem már túl primitívek), sőt még a grafikájával is ki vagyok békülve.
Egy jól sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)
Egy rosszul sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)
Adva vagyon főhősünk Crono, aki egészen addig éldegéli unalmas kis életét, amíg nem jön egy (majd később még egy) szédült liba, aki(k)nek hála minden a feje tetejére áll, és hamarosan egy kaland kellős közepén találjuk magunkat, melynek során ide-oda ingázunk a különböző idősíkok között, és próbáljuk helyrehozni az emberiség jövőjét, amely meglehetősen szomorúan alakul valami eleinte nem teljesen tiszta ok miatt. Mondhatnám, hogy enyhe Butterfly effect koppintás a sztori, csak ugye ez “néhány” évvel korábbi cucc (konkrétan kilenccel), úgyhogy nem lennék meglepve ha a film forgatókönyvírója is tolta volna annak idején – márcsak azért is, mert azóta több fórumon is beválasztották a világ legjobb játékai közé. Ezt én azért túlzásnak érzem, de tény, hogy ahhoz képest, hogy a grafika olyan amilyen (persze gondolom ’95-ben maga volt a csoda), illetve a mászkálást/harcot néha túl ritkán törik meg párbeszédek, továbbá néha elég frusztráló, hogy egy helyszínt elhagyva majd visszatérve az ellenfelek újratermelődnek mégis szórakoztató, és helyenként kifejezetten vicces anyaggal állunk szemben. Ki is lehet próbálni, ingyen van (most már), emulátort innen, magát a játékot pedig innen lehet letölteni.
Végezetül még egy játék, ami meglepett, mint faltörő kost a fotocellás ajtó: néhány éve került kiadásra a Hellgate London nevű MMORPG, amely 3D-s grafikával hozta a Diablo játékmenetét, ámde a különféle dándzsönök helyett a címben szereplő város utcáira helyezve a történéseket, melyek során ízléstől (és kaszttól) függően baszott nagy kardokkal, vagy gépfegyverekkel ölhettük halomra a dimenziókapukon át mindent ellepő szörnyeket. Állítólag rohadtul bugos volt (nekem kimaradt anno), és bukott is egy hatalmasat, a szervereit lekapcsolták, a helyüket bevetették sóval, és az üzemeltetők letetették a nagyesküt, hogy soha többet nem fognak még hasonlót se csinálni.
Pózolj Big Ben-nel
Big tits at the city
Itt akár vége is lehetne a történetnek, ámde jöttek a kici koreai fejlesztőbácik, akik még láttak potenciált a cuccban, megvették a jogait, kikalapálták a bugokat belőle, újraindították a szervereket – az egyetlen szépséghibája a csodálatos reinkarnációnak az volt, hogy ezek a szerverek eddig csak Ázsiából voltak elérhetőek (és most ne menjünk bele a különféle furmányos módszerekbe, amikkel ezt a korlátozást meg lehetett kerülni). Ez változott meg kereken egy hónapja: immáron működnek szerverek Európában, és Amerikában is, a játék tök ingyenes, és ugyan még bétateszt állapotban leledzik én nem találkoztam túl sok hibával (egyszer ledobott a szerver, más nem történt). Letölteni innen lehet (először rar-ban, aztán kitömöríti az installert, majd utána feltelepíthető maga a játék… brrr…), magyar nyelvű tudástárat pedig itt találhattok hozzá.
UPDATE: egy kis pontosítás az ingyenességgel kapcsolatban az előző mondatban linkelt oldalról:
A játék kipróbálható és ingyen játszható a 2. fejezet végéig Waterloo Bridgebe lépéshez már “Act3 ticket”-re van szükség. A játék mikro payment tranzakciós rendszerű vagyis nem minden ingyenes, vannak tárgyak amik megvehető valódi pénzért, előnyt biztosítanak, de játék egyensúlyt nem borítja fel. Legtöbb tárgy időleges bónuszt ad például gyorsítja a fejlődést vagyis több tapasztalati pontot (xp) kap a hatóidő alatt. Act3 ticket is fizetős tárgy 4000 Tcoinba kerül ami 4$-al egyenlő, viszont ezzel a tárggyal lehet kereskedni a játékban vagyis el lehet adni játékbeli pénzért, így aki nem akar fizetni a játékért valódi pénzt a játékon belül megvásárolhatja.
Ha jól értem nem muszáj kicsengetni érte a 4 dolcsit, viszont akkor jó sok mellékküldetést meg kell csinálni ahhoz, hogy összegyűljön a rávaló. Valamit valamiért ugye.
Érdekesség még, hogy 679 darab post, és 2330 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta.
5 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.
