Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Szösszenet a kockavárból

Posted by JonC On július - 14 - 2011 1 COMMENT

Munkahelyi sztori következik:
annyira bájos, amikor van egy hónapok óta jegelt probléma az egyik általunk felügyelt szerveren, amelyet hirtelenjében nagy dúrral nekiállunk megoldani karöltve az ügyféllel, beindul a telefonkonferencia szervezés, emberek kapnak mindenféle csapatokból meghívást rá, röpködnek az e-mail-ek, majd a Nagy Közös Brénsztorming negyvennyolcadik percének környékén, amikor már végigmentünk minden lehetséges megoldáson (és mindegyik hasztalannak bizonyul)  akkor valaki benyögi a vonalba: “esetleg ötlet? Nincs? És ti, ti se tudjátok hogyan lehetne megoldani? Valaki?!” Komolyan mondom aranyos volt ez a kezdeti lelkesedés, mint amikor egy óvodáscsoport kap egy nagy láda LEGO-t , és szinte tökéletes ívet leírva hervadt le a mosoly mindenki arcáról 🙂 Sose gondoltam volna, hogy németekre (akikről ugye megvan a véleményem) valaha is fogok olyat mondani, hogy aranyos, de ez most az volt. Már megérte.

A felesleges ember

Posted by JonC On április - 26 - 2011 5 hozzászólás

GPOY

Az van a munkahelyemen, hogy körülbelül január óta szinte az összes ticket az én kezemen ment keresztül (ergo egy bizonyos szemszögből úgy tűnhet, hogy csak én dolgozok), így valószínűleg egy általam ismeretlen emberke képernyőjén egy olyan grafikont generált az Excel, amelyben az én csíkom exponenciálisan növekvő tendenciát mutat a többiek stagnálásával szemben, amelynek köszönhetően immáron másfél hete csak akkor dolgozok, ha én akarok. A töménytelen mennyiségű túlórát, amit az ehhez hasonló szopásokkal gürcöltem össze már nem is említem. Lehet isteníteni nyugodtan, nem sértődök meg.

Szerelmeim

Posted by JonC On február - 10 - 2011 8 hozzászólás



Detect language » Hungarian

Hárombetűsek harca

Posted by JonC On december - 14 - 2010 2 hozzászólás

Azon gondolkodom, hogy mennyire furcsa (lehetne más jelzőt is aggatni erre…), hogy a kicsinyke életemben mostanában a legnagyobb fordulatokat a munkahelyem hozza: tavasszal ugye kiruccantam nekik hála egy bő hétre Düsseldorf-ba (ami egy undorító szürke iparváros, viszont a jacuzzi/szauna/medence-kombó esténként a négycsillagos szállodában egész kellemes volt), most pedig már két napja Pesten töltöm a napjaimat, ugyanis a nagy faluban kell oktatáson részt vennem. A ‘kell’-t tessék szó szerint érteni: nem nagyon volt kedvem hozzá így év végén, amikor már mindenki vackol a jól megérdemelt szabadságára, és csak tessék-lássék jár be a munkahelyére (mondhatni ‘Mindig péntek’ a’la Tankcsapda) minden reggel hatkor kelni, hogy a fél nyolckor induló céges kisbusszal nekivágjak Pestnek, de ezt dobta a gép. Arra mindenesetre jó volt, hogy megismerhessek – még ha csak felszínesen is – egy olyan informatikai céget, amely szintén Magyarországon üzemel, szintén multi, és hasonló területeken dolgozó emberkékből áll, mint amilyen én is vagyok. Mindez azért lehetséges, mivel kedvenc vállalatirányítási szoftvercsomagom, a SAP magyarországi irodaháza szolgál a tréning helyszínéül. Ahhoz képest, hogy nagyjából ugyanazt csináljuk velük (na jó, ők talán kicsit komolyabb szinten, mint mi) ég és föld a különbség a két cég között a SAP javára.

Érveim is vannak emellett, bár ezek nagy része a külsőségekre, szolgáltatásokra fog vonatkozni, amelyek természetesen maximum az ember komfortérzetét szabják meg, de egy munkahely nem ettől lesz jobb vagy rosszabb. Mégis, mint külső szemlélőnek nekem például az volt megdöbbentő, hogy az első napon mindenki kapott egy plasztikkártyára nyomtatott vonalkódot, és egy kis műanyagdarabot (benne egy chip-pel), amelyek közül az első a naponta kapott 2200 forintos ebéd- és egyébkvóta levásárlására, míg a második az automaták korlátlan, és ingyenes használatára szolgál (na jó, fél literes üdítőből elvileg egy darab a napi fejadag, de akkor is korrekt)! Bizony ezt a bő kétezret naponta újra rátöltik a kártyáinkra, amit délben a helyi étteremben elkölthetünk kajára. De milyenekre: ezek nem a Videoton étteremben megszokott, zsíros ötvenes nénik által nagy tételben főzött felvizezett levesek, száraz húsok, és híg főzelékek: a legfinomabb csirkemellből készült Cordon Bleu-tól a rántott Camembert-en át a tízfajta salátán keresztül a jópár fajta süteményig, desszertig terjed a kínálat! Eszméletlen finom kaják vannak, és – bár jó drágák – a 2200 forintos keretből degeszre eheti magát az ember, sőt általában marad is belőle egy – 250 forintos – kávéra is. Ha a saját pénzemből kéne kicsengetnem az árakat, akkor persze nem lennék ilyen lelkes, de így, hogy a cég állja a cechet máris jobban tetszik a dolog 🙂 Ráadásul a környezet is kellemes: tágas étkezőterem, hatalmas ablakok, és kényelmes székek várnak az oktatásban megéhezett kockákra.

Maga az épület berendezése engem a cs_office nevű Counter Strike pályára emlékeztetett,  reluxával felszerelt teliüveg falú irodák, a hallban süppedős kanapék, a falakon a cég által elért jópár papír lóg (SuperBrands minősítések például, vagy 5-6 évre visszamenőleg mindig). Az automaták mellett stócba felhalmozott SAP-os bögrék várják, hogy a – természetesen ingyenes – filterek segítségével a megfáradt dolgozók elkészítsenek maguknak egy pohár teát.

Amit eddig leírtam az csak a látogatók által is bejárható rész, a dolgozók egy beléptetőkapun át juthatnak el az irodáikig. Lehet, hogy ott már nem ilyen rózsás a helyzet (málladozik a vakolat, örök sötétség honol, a falakon csótányok mászkálnak, és bűzös lé csorog a plafon lyukaiból :D), de valószínűleg ott is hozza a cég a modern, visszafogott enteriőrt.

Gondolkoztunk a kollégákkal, hogy nálunk Fehérváron miért nem lehet ilyen munkakörülményeket teremteni, és arra jutottunk, hogy egyrészt rengeteg pénzbe kerülne, és kétséges, hogy mérhető lenne-e a munkamorálban az eredménye a jobb közérzetnek (bár egy felelős vezetőnek a fejében meg sem fordulna a kétely, hogy hosszú távon ne érné meg a beruházás), másrészt pedig már eleve a cégünk tervezésénél rossz döntést hoztak az okosok, ugyanis egy olyan földszintes épületet béreltek ki, amelyre már valószínűleg nem lehet építkezni (már csak azért is, mert egyrészt ott van a légkondicionálás berendezés parkja, másrészt meg ugye az épületet éjjel-nappal használjuk), így a felfele bővítés lehetősége kiesett, horizontálisan pedig már nincs hely, hacsak le nem dózerolunk pár szomszédos céget (ami nem is olyan rossz ötlet :)).

Mindenesetre élmény látni, hogy milyen amikor egy cég vezetése figyelembe veszi a munkavállalói hangulatát is, és megpróbálja úgy kialakítani a környezetet, hogy azoknak minél komfortosabb legyen tudván, hogy úgyis kaszál rajtuk annyit, ami sokszorosan megéri az ingyenes étkeztetés, és egyéb apróságok miatt kifizetett pénzt. Kíváncsi leszek, hogy nálunk mikor jutnak el erre a szintre a döntéshozók.

Kis éji duma 7

Posted by JonC On március - 8 - 2010 5 hozzászólás

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t – nem jött össze :)) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post 🙂 Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy “na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy “én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. “Friend of the company” emléktábla, “Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy “Employee of the century”, esetleg egy “You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés 🙂 Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris :)).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek