Nézzétek má’ a tinibálványt, amikor még a volt középsulimban nyomta a vérzivataros kilencvenes évek vége felé:
az ajkai Bánki Donát SZKI régi tanári karának egy része (katt a középső gombbal!)
Zoli 30Y előtti életéről itt olvashattok bővebben. Köszönet a képért Bobónak!
Megihlettek az albérlet ablaka alatt vernyákoló kislányok, és úgy döntöttem, hogy megírom milyen is volt az, amikor JonC bácsi még valamikor a régmúlt szép időkben úgy döntött, hogy az osztálytársaival elmegy egyet szerenádozni. Ugyan mindez már idestova nyolc-kilenc éve történt (jézusom) de minden mozzanatára úgy emlékszek, mintha tegnap történt volna – leszámítva a végét, de arra külön ki fogok térni, hogy miért (na basszus máris sikerült spoilerezni egyet).
Tudni kell a sztorihoz azt, hogy már középiskolában is kilógtam a tömegből (pontosabban akkor még kilógtam, most meg olyan vagyok mint a nagy átlag, leszámítva azt, hogy nem hiszek a politikusoknak, a marketingeseknek, és a média urainak), hol tarajba vágott hajjal masíroztam be egy teljesen átlagos hétfőn, hol mindenféle elolvasás nélkül írtam a Bánk Bánból olyan kétórás nagydolgozatot, hogy az irodalomtanárnő (aki mellesleg utált, de ez az érzés kölcsönös volt) azt mondta, hogy le kéne fénymásolni, hogy mindenki abból készüljön az érettségire, hol pedig – hogy hogy nem – meghúztak negyedik év végén matekból, aminek köszönhetően az vizsgám átcsúszott októberre, nem is mehettem a többiekkel júniusban. A szerenádkor ezt már tudtam, és meglehetősen stresszelt a tudat: az oké (lófaszt oké), hogy majdnem minden év végén elkaszálnak, de hogy még az érettségim is csússzon emiatt?! Ki voltam bukva rendesen. Ennek megfelelően pozitív hangulatban voltam már akkor is, amikor a többiekkel találkoztunk, és megindultunk egy Ajka melletti kis faluba Tóth Péter tanár úrhoz, akiről annyit kell tudni, hogy fizikát tanított, tudta hogy nem kötelező érettségi tárgy, és ehhez mérten kezelte is a helyén a dolgot: ha valaki a kettesért írt, akkor el-eltűnt 10-20 percekre a teremből, sőt volt olyan, hogy azért engedett át félévkor, mert véletlenül beledobálta a taknyos zsepiket (amiket az teremben gyűjtött az előző osztály után) a nejlonzacskómba, mert azt hitte, hogy a szemetem van benne. Persze amikor kiderült hogy nem, akkor bocsánatot kért, mire én voltam olyan pofátlan, hogy közöltem vele, hogy semmi gond tanár úr, de tessék már átengedni félévkor! 
Na de ez már mellékvíz, vissza a szerenádhoz. Szóval nála még egész józan volt mindenki, ámbár a szinkront már ekkor sem sikerült megtalálni az épp’ előadott húsz év múlva/egyszer véget ér/akármi éneklése közben, és röhejbe fulladt az egész. Sebaj, visszahúztunk Ajkára (ja igen, ha eddig nem vált volna nyilvánvalóvá, ebben a gyönyörű szocreál városban voltam középiskolás), és nekiálltunk durván szeszelni. Emlékszem, Mazsinak volt valami vörös Eristoff vodkája, azt szlopáltam rendesen, meg persze az első pár tanárnál kaptunk szeszt is… a már említett irodalomtanárnőre már csak halványan emlékszek, az tuti, hogy be se engedett minket a kurvája, így a parkolóból énekeltünk neki, ő meg állt a harmadikon mint valami elbaszott Júlia – ja, és én, mint gitáros(!!) tiltakozásom jeléül háttal ültem le neki a flaszterra, ez még rémlik. Ja igen, pár szót érdemel az is, hogy miért lettem én a gitáros: 1. volt gitárom (szép vörös, állítólag fiatal korában Gibson gyártmány volt, amíg apám bele nem lépett a zűrös hetvenes évek egyik borgőzös hajnalán, és ki nem kellett cserélni az előlapját) 2. tudtam 3-4 akkordot, amelyekkel effektíve bármelyik szerenád-dalt elő lehet adni. Kantárja (vagy mije… heveder esetleg?) mondjuk nem nagyon akadt, viszont sodortam szigszalagból egyet, így már minden adott volt a gyönyörű hangszeres kísérethez az osztálytársaim (értsd: 35 kan, meg egy szem csaj) fülfacsaró éneke mellé.
Aztán egyszercsak elszakadt a film… arra emlékszek, hogy besötétedett, tízemeletes panelek vesznek körül, az egyik osztálytársam beszél telefonon valamelyik tanárral (talán az osztályfőnökkel), hogy “tanár úr, többen nem bírnak menni, legyen szíves lejönni a játszótérre”, és én leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy meghódítsak egy mászókát. Ez félig-meddig sikerült is, csak sajnos leestem, a sípcsontomba nyilalló iszonyatos fájdalom azért kivillant a csatakrészegség zavaros mocsarából (amúgy a seb utána vagy fél évig nem akart begyógyulni). Állítólag volt olyan, hogy a nyakamban lógott az a szerencsétlen gitár húrokkal befele, én pengettem a hátlapját, és amikor szóltak, hogy te hülye, fordítsd már meg akkor közöltem hogy “jóóóezíígy!” Többen is elestek az ütközetben, én csak egy voltam közülük: néhány jó képességű társam a fűben fetrengett, a többiek csak ordítottak (éneklés címszóval), a tanárok meg álltak a jelenet szélén a fejüket csóválva.
Meg kell ragadnom az alkalmat, hogy újfent megköszönjem az azon az estén nyújtott emberfeletti erőfeszítéseit ezüstnyírnek (régebben ezen a néven kommentelgetett a blogon), mivel neki köszönhetem, hogy egy darabban maradt a gitárom, a szemüvegem, és nem mellesleg én is. Ha jól tudom neki köszönhetem azt is, hogy felvittek kocsival a kollégiumba (látszott, hogy nem valószínű hogy egyhamar kijózanodok ), és lefektettek aludni. Itt is történt egy mókás momentum (elmesélések alapján): két oldalról a karjaim alá bújva vonszoltak éppen a folyosón, amikor jött Tóni (nevelőtanár volt, imádtam, megérne egy külön postot, amikor lenyúlta a szexújságjainkat pl. ), megkérdezte, hogy mi történt velem, mire én közöltem, hogy “csak bort adtak, kólát nem”
Innen már persze csak a jótékony alvás volt hátra, rókakoma nem akart jönni (bár felőlem jöhetett volna, aludtam volna tovább szerintem), hevertem mint akit agyonvertek. Másnap reggel persze nem volt kellemes az ébredés, viszont a tudat, hogy ahhoz képest ahogy én érzem magam a szemüvegem meg a gitárom egész jól megúszta (előző mondjuk tiszta sár lett, fene se érti miért) azért feldobott. Le is mentünk Marci barátommal meginni egy sört bolondballagás helyett, de ez már egy másik történet, és szerencsére nem is ért ily’ rút véget
Hétvégén frissítem majd a postot pár képpel is, sztéj túnd!
Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.
Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:
frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az “étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n
Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre
Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon 
), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.
Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát ), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt ), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:
- Szia, van vezetékes telefonotok?
- Nincs.
- És egy cigit tudnál adni?
- Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.
- Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon
Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: “fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy “hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” ). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.
Folytatása következik!
Rendhagyó post következik: a jól megszokott billentyűzetcsapkodás helyett bánatomat dalban mondtam el, és csak a mikrofonom hallgatott meg Visszahallgatva nekem nem tetszik (elkapkodom a szótagok végeit, stb.), de legépelni meg túl lusta vagyok, úgyhogy íme teljes terjedelmében a hangfelvétel, amelyen előtör belőlem a nosztalgikus énem egy délutáni szunyókálásnak köszönhetően:
Emlékszem lehettem vagy 12 éves (most tessék elképzelni, ahogy kinyújtott karral lefele fordított tenyérrel kábé mellmagasságban mutatom, hogy milyen magas voltam), és éppen vándortáborban voltam valahol talán a Bükkben. Történt egy szép nyári délutánon, hogy vitába keveredtem az egyik velem egyívású sráccal, hogy mi van a teve púpjában: víz vagy zsír. Ő váltig állította, hogy víz, merthogy a hőségben azt issza valamilyen furmányos módon, de én – a ‘Minden napra egy kérdés’ című könyvön alapuló természettudományi ismereteimnek megingathatatlan tudatában – kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig az zsír ott neki. Addig cívódtunk mindenféle eredmény nélkül, hogy végül úgy határoztunk, hogy megkérjük az egyik nálunk jóval idősebb táborozót, hogy legyen a döntőbíró ebben a kényes kérdésben. Akkor még azt hittem, hogy a főiskolások (meg általában a felnőttek) marha okosak, és soha nem tévednek, így egész jó ötletnek tűnt a dolog. Odamentünk a sráchoz, és előadtuk neki a kérdést, mire ő laza eleganciával közölte, hogy “há’ még jó hogy víz van benne, miért mit gondoltatok?”
Azóta utálom a tevéket.
Ezerszer átrágott, ezerszer ezerféle szempontból szételemzett, és ezerszer már-már túlmisztifikált tárgykörbe csapok bele, amikor a Commodore64-esről próbálok ésszerű terjedelmi keretek között értekezni. Nehéz informálisnak lenni, amikor az ember erről ír: újra és újra azon kapom magam, hogy elragadnak az emlékek, és legszívesebben szubjektív nosztalgiázásra vetemednék, de most nem az a célom, hogy halálra untassak mindenkit egy némileg szentimentális kocka emlékirataival, hanem hogy segítséget nyújtsak azoknak, akik szeretnék újra kipróbálni gyerekkoruk klasszikusait, vagy esetleg fiatal korukból adódóan lemaradtak az egészről, és kíváncsiak arra, hogy milyen ősök leszármazottja a GTA4, meg a Krájzisz.
Nézzük át dióhéjban a gép specifikációit, és érdekes vonásait (amelyek nagy része elképzelhetetlennek tűnik a PC-hez/modern konzolokhoz szokott generációnak):
Mint látható, vinyója nem volt szerencsétlennek (pontosabban készült hozzá kemény 20 megás kapacitással, a gond csak az volt vele, hogy aranyárban mérték), így – mivel minden kikapcsoláskor törlődött a memóriából minden, ez amúgy a modern gépeken is így működik – az egyszeri user kénytelen volt minden munkamenet (értsd joystick-gyilkolás) elején az előbb említett kazetta/floppy/cartridge háttértárolók valamelyikéről beolvastatni a géppel a használni kívánt programot. Értelemszerűen ez a folyamat kazetta esetében volt a leglassabb: a mai napig szoktam mesélni, hogy anno egész estés elfoglaltság volt az F-19 Project: Stealth Fighter című vektorgrafikás harci-repülőgép szimulátorral való játék, és nem azért mert annyira hosszú lett volna egy-egy misszió, hanem mert egy-egy betöltés hossza akkora volt, hogy az ember közben nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb. Én konkrétan teljes könyveket olvastam ki a gép töltögetésére várva – hiába, más idők voltak ezek. Később persze hozzájutottam egy floppymeghajtóhoz, ami minőségi ugrást jelentett az életemben: a töltési idők leredukálódtak, a magnó olvasófejét nem kellett többet kiscsavarhúzóval finomhangolnom, és a rojtosra forgatott füzetem (amelyben rendszereztem a kazettáimon figyelő játékokat) is a polcon kötött ki végül. Cartridge-on egy játék volt meg, amit eredetiben vásároltam az 576KByte-ból: a címe Battle Command volt, és a Commodore 3D-s képességeit feszegette fillezett vektorgrafikájával, és gúla alakú hegyeivel (a videó az Amigás verzióról készült, C64-est nem találtam sehol):
Ennyi bevezető után jöjjön talán a lényeg: hogyan, és mit érdemes PC-n kipróbálni a gépre készült tetemes mennyiségű játékból? Érdemes szelektálni a felhozatalból, mivel kur.. rengeteg programat gyártottak le rá. Ennek fő oka a gép egyszerű felépítése volt, és a tény, hogy alacsony költségvetésből is ki lehetett hozni nagyon jó programokat – jópár ütős címről tudvalevő, hogy egyetlen ember munkája.
Nézzük a hogyant: először is emulátorra lesz szükségünk, amely “lemásolja” az eredeti masina utasításkészletét, memóriacímzési metódusát, stb stb., így az eredeti gép – szintén PC által fogyaszthatóvá tett – file-jait minél élethűbben tudja prezentálni a TFT-nken. A C64-es programok szabványosan .t64 (kazettáról átkonvertált), .d64 (floppyról átkonvertált), .crt (cartridge) és .prg (ez is kazettás) kiterjesztésekkel érhetőek el a neten, és ezek mindegyikét tudják kezelni a PC-re fejlesztett emulátor-programok. Én a CCS64 nevű csodára esküszök, amely nem rendelkezik Windows-os lenyíló menükkel, meg hasonlókkal, viszont – némi beleszokás után – pofon egyszerű a használata. Sokan ajánlják a Vice-t, amely Windows-os kezelőfelülete miatt barátságosabb lehet első blikkre – ízlés kérdése, mindkettő remek megoldás. CCS64 esetén a mágikus billentyű az F8: ennek segítségével varázsolhatjuk elő a főmenüt, amelyben a ’1541 Device 8′-ot kiválasztva kiválaszthatjuk a használni kívánt játékot. Fontos tudni, hogy ebben az emulátorban a menükbe belépni a kurzor jobbrával, kimászni a kurzor balrával lehet. Többlemezes játékoknál az “Insert Disk 1 Side B” üzenetek megjelenésekor se kell pánikba esni: F8 megnyomása után a kijelölést rá kell vinni az adott lemezfile-ra, és az F4-gyel lehet “berakni” a meghajtóba, majd visszaváltva a játékba már mehet is a tűzgomb/space ízlés szerint. Még két tipp a végére: ha netán nem vágytok autentikus élményre, és nem szeretnétek végigvárni az eredeti gép sebességével a betöltéseket (pedig aztán az az egésznek a sava-borsa ), akkor az Alt+F3 segítségével turbózhatjátok a masinát ötszörös sebességre, és vissza. A másik hasznos billentyűpáros az F12, és az F11: az elsővel elmenteni, a másodikkal pedig visszatölteni lehet az aktuális játékot – mondanom se kell, hogy ez mennyire hasznos tud lenni.
Bővebb leírást itt találhattok róla, és bár ez a 2.0-s verzióra vonatkozik ez nem probléma: a hármas menürendszere néhány apró változtatással ugyanez.
Már meg van a technikai hátterünk a játékhoz, fut a klasszikus világoskék-sötétkék képernyő a többmillió színt megjeleníteni képes monitorunkon, most már csak néhány játék kell a boldogsághoz Honnan szerezzünk be ilyen őskövületeket? A válasz – mint mindig – az Internet sötét óceánjában keresendő: portálok tucatjai foglalkoznak ezzel a témával, amelyekről – élelmedett koruk folytán – ingyen és legálisan letölthetjük bármelyik klasszikust.
Gondban vagyok, mivel a kihagyhatatlan játékok listája nagyon-nagyon hosszú, és hatalmas számuk miatt némelyiket bizony még én sem ismerem, de következzék egy nem rangsorolt tizenhármas lista az én személyes kedvenceimmel (a címeikre kattintva letölthetőek):
Persze ebből is készült egy sokkal gyorsabb 3D-t produkáló Amigás verzió.Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezeken kívül is születtek szép és jó játékok (a sokak által istenített Last Ninja ilyen például), ez csak egy kis ízelítő volt a felhozatalból. Rendelkezésemre áll bő egy gigányi anyag a vinyómon, ami egész szép mennyiség (már ha figyelembe vesszük, hogy egy játék körülbelül 150-200 kilobyte) úgyhogy ha netán nem találtok egy régi kedvencet, akkor szóljatok, és update-elem a letöltőlinkkel ezt a postot! Jó nosztalgiázást kívánok!
Linkek:
Emulátorok:
CCS64 letöltés * leírás (magyar)
VICE letöltés * leírás (magyar)
Játékok:
lemon64 (csak leírások, képek, nem lehet letölteni)
További képek a gépről:
Egész egyszerűen hihetetlen, hogy a régi idők számítógépeinek csipogóiból miket ki lehet hozni: ma például ráakadtam egy szent őrült oldalára, aki a NES hangchipjén megkomponálta a Pink Floyd zseniális Dark side of the Moon című albumát Márcsak azért is újszerű ez a project, mert általában fordítva szokott történni mindez, azaz a régi klasszikus dallamokat szokták egyes elvakult fanatikusok modern hangszereléssel megbolondítani, elég ha csak a Press Play on Tape nevű zenekart, vagy a rengeteg techno- és egyéb remixet említem (ezen az oldalon van jónéhány), bár az igazi nagy döbbenetet nemrégiben számomra ez a csodálatos videó okozta:
Ez a holland szimfonikus zenekar a tipikus példája annak, hogy néha – bár sajnos elég ritkán – egész jó dolgok sülhetnek ki abból, ha két egymástól teljesen idegen zenei stílust összeboronálunk
Szóval általában modernebb köntösbe bújtatják a kedvenc 8 bites zenéinket (ajánlott “irodalom”: Supremacy, Monthy on the Run, Giana Sisters, Commando… a satöbbi erősen indokolt), de hogy úgymond analóg muzsikát alakítsanak “prüntyögéssé” az még viszonylag ritka (most hirtelenjében Lady Gaga néhány száma jut eszembe, amik átestek ezen a konverzión, lásd ez a videó), olyanról pedig eddig még soha nem hallottam, hogy egy teljes albumnyi zene jusson erre a sorsra. A Moon8 nevű kezdeményezés pont erről szól, mivel – ha letöltjük a röpke 58 megát a készítő weboldaláról – meghallgathatjuk a fentebb említett 1973-as nagylemezt, amelyen olyan slágerek figyelnek, mint a Money, vagy a Breathe.
A borító -stílusosan pixelekből megrajzolva
Hasonlítsuk kicsit össze az eredetit az átirattal! Példának a Money-t vettem, mivel azt ismerhetik talán a legtöbben, nézzük hogy hangzik eredetiben:
És most íme a NES-es változat:
A különbséget zongorázni lehet, ugye? Persze tisztában vagyok azzal, hogy csak az ilyen igazán elborult kockák fognak örömet találni benne, mint amilyen én is vagyok: annak idején konkrétan rákötöttem a C64-emet kábel segítségével apám viszonylag komoly kazettás deck-jére, és telivettem két kilencven perces kazit a kedvenc zenéimmel (emlékszek, volt egy Tetris, aminek a soundtrack-je huszonvalahány perces volt, és annyira tetszett, hogy felvettem az egészet – most nézem, hogy valami állat fel is rakta Youtube-ra ). Szóval csak saját felelősségre tessék hallgatni, mert olyan, mint mondjuk Kiszel Tünci naptárai: csak az igazán elvakult rajongók tudják értékelni.
Aki kíváncsi, hogy hogyan szólhat a progresszív rock nagy öregjeinek teljes albuma 8 bit-esítve, az erről az oldalról töltheti le!
Hihetetlen élményem volt ma: hosszú évek után – totál véletlenül – jöttem rá, hogy bizony néha akkor se veszünk észre kézenfekvő tényeket, ha elénk állnak és ordítanak, hogy “hé, itt vagyok!”. Jó persze a mai döbbenetem azért késett néhány évet, mert a téma, ami kapcsán elfogott nem képezi a mindennapjaim részét, így totál véletlenül jött a Heuréka, és a homlokom csapkodása, hogy mekkora egy ökör vagyok, hogy erre eddig nem jöttem rá
Történt ugyanis ma, hogy – fogalmam sincs miért, ne kérdezzétek – eszembe jutott tinédzserkorom egyik viszonylag sokat hallgatott zenekara, ami Körök néven futott. Megvolt mindkét albumuk kazettán (mp3, CD még sehol nem volt akkoriban, legalábbis nekem), és elborultabb hangulatomban gyakran hallgattam őket, sőt egyszer még koncertjükön is voltam, mivel – ajkai bandaként – felléptek a város Kaszinó nevű koncerttermében a Kispál és a Borz előzenekaraként.
Tudtam, hogy az énekesük a középiskolámban, a Bánki Donátban dolgozott (tanított?), de nekem soha nem tartott órát, sőt – ha az emlékeim nem csalnak – talán amikor elsős, vagy másodikos lehettem ott is hagyta a sulit.
Ma – nosztalgiaképpen – beírtam a Google-be, hogy “Körök zenekar”, és ekkor esett le az állam: ennek a bandának az énekese az a Beck Zoli volt, aki utána öccsével összehozta a 30Y-t, a magyarországi fesztiválok állandó fellépőjét! A Körökben húszas évei elején énekelt, és egy viszonylag friss – három éves – interjúban a következőket nyilatkozta róla:
(…) míg a kilencvenes évek közepén létre nem jött egy Körök nevű zenekar, ami már trióformátumú volt – azzal a nagy gyengeséggel, hogy rossz énekes voltam, de annál még sokkal rosszabb basszusgitáros. Az öcsi akkor szállt be, amikor elérte a 17 éves kort – amikor a szüleink már elengedték velem. Eleinte még nem is dobos volt, hanem perkás: elkezdett ütögetni két kisdobot. Készítettünk két nagyszerű demót, ’94-ben és ’98-ban – mindegyik eléggé rossz. Az egyiket megtaláltam a múlt héten, mikor pakoltam a kazettákat, és belehallgattam – hát szörnyű volt!
Ezt aláírom: a legtöbb számuk tényleg borzasztóan khm… alternatív volt, bár néhány gyöngyszem azért akkoriban is született (nekem a kedvencem az volt, ami arról szólt, hogy levágták a lábát a kórházban, és az egyik doki elviszi a cipőjét, mondván úgysincs többet szüksége rá, majd hoz helyettük egy pár meleg kesztyűt…).
Nekiálltam feltúrni a netet, és újabb összefüggésre jöttem rá (ütöttem is a fejem a billentyűzetbe rendesen): van egy elég ismert 30Y-szám, a Teremtős, amelyben szerepel ez a négy sor:
tizenkettő voltam és anyutól kisírtam
valami sötétkék mackófelsőt
és a gombás szökőkútnál vártam
tudod azt az igazi elsőt
Nos, miután lassan 3-4 éve hallgatom ezt a számot, és fejből tudom a szövegét, rá kellett döbbennem, hogy ez a gombás szökőkút bizony Ajkán van (asszem pont a fentebb említett Kaszinó előtt), és amikor szerenádozni voltunk hömbölödtünk is benne csuma részegen (van egy kép is az esetről az archívumomban, amely erről készült). A kép alapján érthető, hogy miért nevezték el a lakók így:
Duurva… ha egy kicsit gondolkodok már korábban is rájöhettem volna, hogy miért olyan ismerős a Körök énekesének a hangja (bár mentségemre legyen mondva, hogy jópár éve nem hallottam tőlük számot), és miért éppen gombás szökőkút szerepel a dalszövegben Ennyire kicsi a világ: lehet, hogy én kábé tíz évvel azelőtt láttam az arcot hogy a Sziget nagyszínpadán rángatta volna a kezét, miközben a mikrofonba énekel…
System of a Down – War? (és máris jobban indul a nap ):
Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.
A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról
A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.
A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.
Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják ), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk ).
A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.
Galéria:
Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő
Itt már folyamatban van a nőmentés
Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás
Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…
Linkek:
Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)
UPDATE:
rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!
Érdekesség még, hogy 679 darab post, és 2330 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 10 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.
agymenés ajánló android anyjukat art blog borong brutális durva elemzés elmélkedés elvont emmándöfi game gondolkodik hasznos help! helyzetjelentés hosszú írás humor hétfőpost hír kockulás komoly közélet leírás link minecraft nosztalgia politika poén program retro röhej saját stuff szolgközl sztori szósölnetvörk technikai probléma társadalom társadalomkritika villámpost zene észtoszt örülünk
WP Cumulus Flash tag cloud by Roy Tanck and Luke Morton requires Flash Player 9 or better.
