Ráktalicska

Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.

A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról

A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.

A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.

Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják ), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk ).

A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.

Galéria:

Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő

Itt már folyamatban van a nőmentés

Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás

Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…

Linkek:

Letöltés (csak Windows sajna)

Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)

UPDATE:

rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!

Ritka manapság, hogy nagyon várjam egy játék kiadását, bár ez köszönhető a már sokszor szidott vasamnak is, mivel egész egyszerűen nem fut el rajta semmi, ami 5-6 évesnél frissebb hardvert igényel (bár meglepő módon a tegnapi nap felfedezése az volt, hogy az igencsak üde anyagnak számító The Void szinte már-már élvezhetően döcög rajta, ráadásul olyan beteg az egész játék, hogy az már kuriózumszámba megy), így sajnos nincs rá alapom, hogy bármit is várjak. Egy kivétel van csak, amit már kb. fél éve havonta egyszer lecsekkolok a fejlesztők weboldalán. Nehéz kivárni, hogy megjelenjen, de sajnos mindig csalódnom kell, mivel egy kövér “when it’s done”, azaz “majd ha készen lesz” ami fogad a project oldalán már jó ideje.. Volt olyan ígéretük, hogy 2009 végén kiadják, de ez most már nagyon úgy fest, hogy ez ígéret marad, úgyhogy most már nem is írnak semmi konkrétat…

Epekedésem tárgya egy ingyenes mod, amely Black Mesa Source néven fut és egy független csapatocska fejleszti. Célkitűzésük az volt, hogy életre keltsék a Half Life 1-et a második rész grafikai és fizikai motorját felhasználva, így hozva létre egy korrekt – kis túlzással mai igényeknek is megfelelő – agyoneffektezett, csilli-villi látványvilággal rendelkező nosztalgiatúrát. Az első rész a maga korában (12 éve!) csodaszámba ment a durván felturbózott Quake2 által nyújtott újításoknak hála (elég, ha csak a korrekt szájszinkront említem), de a sztorija, és főleg a nagybetűs HANGULATA volt az, ami örök élménnyé tette sokunk számára. Sok-sok pálya, és ötlet van, amit a mai napig fel tudok idézni, és ezt nem sok hasonlóan élelmedett korú programról lehet elmondani. A sztori se volt gyenge: egy Black Mesa nevű titkos földalatti kutatólaboratórium-komplexumban játszódott, ahol – egy félresikerült kísérlet folyamán (amelyet persze a játékosnak saját magának kellett elkövetnie ) – megnyílik egy kapu egy idegen világra, amelyen keresztül szörnyek lepnek el mindent, és elszabadul a pokol. Később már a hadsereg is beszáll a partiba (vicces módon nem azért, hogy kiirtsák a lényeket, hanem hogy megöljék a túlélőket), sőt feltűnik G-Man is, az öltönyös-nyakkendős figura, akit soha nem tudunk lelőni, viszont néha megjelenik, megigazgatja a nyakkendőjét, és egy elegáns mozdulattal bezárja az orrunk előtt a továbbjutást jelentő ajtót.

Nem is ragozom tovább: a játék egy mestermű, és még ma is élmény tolni, bár a grafika egyszerűsége zavaró lehet.  Ha végre-valahára kiadják, akkor tuti, hogy újra végigjátszom az immáron teljes nagygenerálon átesett motorra hangszerelve, és újra megpróbálom magam a felszínre verekedni Gordon Freeman bőrébe bújva (apropó felszín: emlékszem, hogy amikor először lőttem le helikoptert rakétavetővel, akkor konkrétan tátva maradt a szám a csodálkozástól, annyira eszméletlenül profin volt megcsinálva a zuhanása) keresztülverekedve magam az idegen dimenzió szörnyein, és az elliminálásomra küldött kommandósokon.

Csak összehasonlításképpen íme egy trailer az eredeti Half Life 1-ről:

És itt egy pár perces trailer az új változatról, amit már legalább hússzor megnéztem néhány hónap alatt:

Ahogy mondani szokás: a különbséget zongorázni lehetne, ez még az avatatlan (értsd: nem kockafejű) nézőnek is nyilvánvaló lehet. Szeretném már végre a kezembe fogni a jó öreg pajszeromat, és rendet vágni a rakoncátlan zombik, és egyéb barátságos lények között… hogy erre meddig kell várnom? Na igen, when it’s done…

A régi weblapom logoja, amin az írást találtam (már meg nem mondom mivel csináltam, de tuti, hogy nem Photoshop-pal)

Előbányásztam az archívumomból ezt a sztorit, ami idestova 7 éve esett meg velem. Furcsa volt látni, hogy mennyit változtam (a felfogásom, és a stílusom is), kicsit kevésbé voltam hm… megfontolt annak idején talán. Tessék döbbenni szépen azon, hogy miket műveltünk, amikor fiatalok voltunk:

Tovább is van… »

Ma döbbentem rá, hogy kell egy ilyen gép nekem. Legutoljára nem is tudom már mi után vágyakoztam ennyire (mármint technikai kütyüre), de most konkrétan újra ötévesnek érzem magam, és ott toporzékolok a kirakatnál, hogy nagymamám megvegye nekem a gyerekbiciklit. Kell egy ilyen nekem! Most komolyan, nem gyönyörű?

Két kijelővel van megáldva a kicsike, amelyek közül az alsó ráadásul tapizható is (a felső is, csak az nem reagál rá). Rengeteg játék készült hozzá, amelyek 90%-a olyan stílusú, ami sajnos már réges-rég kikopott a PC-kről (csak némelyik indie fejlesztő vetemedik arra, hogy ilyeneket alkosson). A két dimenziós rajzos-kalandos platform-jellegű cuccokra gondolok, amelyek fénykorukat a (S)NES – MegaDrive – C64 – Amiga érában élték (a 80-as évek közepétől a kilencvenes évek derekáig értendő ez a periódus). Marha egyszerű példát mondok, amit mindenki ismer: Super Mario. Nna, én imádtam világéletemben az efféle ugrabugrákat, pontosan ennek köszönhető, hogy a gépemen a mai napig ott figyel több giga ROM (játék) SNES-re, MD-re, és persze C64-re, amelyeket gyakran nyüstölök, ha egy kis lazulásra, és endorfinra van szükségem. Ezek a játékok még nem voltak agyonbonyolítva, nem akartak a végletekig reálisak lenni (hogy utána egy csepp képzelőerőre se legyen szükség, mert az megerőltető), nem folyt bennük patakokban a vér agyvelő-darabkákkal, nem azért készültek, hogy eladják magukat, és visszahozzák a fejlesztésükbe ölt dollármilliókat. Ezek egyszerűen szórakoztatni akartak a maguk esetlen, színhiányos-pixeles módján. Néha még azt is nehéz volt kihámozni, hogy a  főhős mi is akar lenni, sőt néha még grafika se volt (csak szövegek, pl. C64-en az Új Vadnyugat), mégis hetekre lekötöttek minket ezek a párszáz kilobyte-os csodák. Sajnos észrevettem magamon, hogy már nem tudok órákig kínlódni egy-egy nehezebb pályán (mint annak idején a sokat emlegetett, és marha nehéz Rick Dangerous 1-2-vel), és pár perc után elfogy a türelmem. Ez gondolom annak tudható be, hogy időközben eltelt röpke 13-14 év, és felnőtt fejjel már nem ragad magával annyira ezeknek a játékoknak a varázsa, mindenesetre szeretném még egyszer annyira a bűvkörébe kerülni akármelyik programnak, mint annak idején mondjuk a Terry’s Big Adventure-nak, vagy a Battle Command-nak (a lista folytatható).

Ezt az élményt várom el ettől a kütyütől is. Szeretnék újra tizenkét éves kölökké válni, aki totálisan kizárja a külvilágot, elmerül a varázslatos mesében, és életre szóló emlékekkel és élményekkel lesz gazdagabb egy-egy alkotás által! Reményeimet, és elvárásaimat ez a blogbejegyzés szította fel, amely írója pont ezeket az általam a mai modern játékokból hiányolt pozitívumokat említi a DS-es játékokkal kapcsolatban. A pixeles-rajzos grafika se hátrány számomra, sőt valahogy jobban megragadnak az ilyen stílusban megalkotott pályák, sprite-ok, mint a legújabb DirectX10-es agyonshaderezett 3D-s mészárlósdik (persze azokat se vetem meg ). Van rá új Super Mario, GTA Chinatown Wars (ami olyan mint az első rész, amit szintén imádtam a stílusa miatt), és még ezer másik platformer, RPG, sőt még FPS is.

Ennyi áradozás után már csak azt sajnálom, hogy karácsony után jött rám a Nintendózhatnék, de ígérem, hogy december elején khm… véletlenül újra ki fog kerülni ez a post a frissek közé, minden hátsó szándék nélkül

Az új albumuk  alapján (főleg ha a címét, és a címadó dalukat vesszük) akkor legalábbis ez a helyzet. Bizony, 2009-ben még létezik olyan zenekar, akik idestova 20 éve ezt hirdetik, és még most, a punkhullám lecsengése után jópár évvel is adnak ki albumot olyan címmel, hogy Riariaanarchia. Ez már csak azért is komikus, mert meglett 30-40 éves emberekről van szó, akik már igazán kinőhettek volna az ilyen ideológiákból, de nem az én dolgom ezt megítélni. Ők gyerekkorom nagy kedvencei, a HétköznaPICSAlódások, akik hosszas hallgatás után nemrég rukkoltak ki ezzel az elmés című lemezükkel. Pozitív, és hatalmas pirospontot érdemlő megoldás, hogy ingyen letölthetővé tették weboldalukon a teljes albumot (ezzel beállva az ingyenes zenék sorába, amik a telefonomon figyelnek, legalizálódok), de ha valakit fűt a vágy, hogy a kollekciójában tudhassa a lemezt fizikai valójában is, az megveheti 2000 HUF-ért.

Bár ez a PICSA már nem az a PICSA, akik akkor voltak, amikor süldőpankként levonatoztunk Tamás barátommal a tízéves koncert kedvéért még Pécsre is (aztán utána itthon a Klastromban lehetett menőzni, amikor megszólalt a zenegépben a koncertfelvétel, hogy mi ott voltunk ), bár az is lehet, hogy én nőttem fel közben kicsit. Esetleg ők öregedtek meg. Fene tudja, mindenesetre ez már nem a Csegevárás – Bordélyházas punk, ami 10-12 éve volt.

Ennek ellenére vannak a lemeznek jó pillanatai is, Feri némelyik darabhoz igazán frappáns, és elgondolkoztató dalszöveget rittyentett. Mindig is ez volt a zenekar fő erőssége: a mondanivaló, és a markáns véleménynyilvánítás vitte el a hátán a gyakorta sivár, és technikailag nem elég kiforrott zenei alapot. Bízván ebben, és a régi szép idők emlékére szedtem le a 16(!) számot az oldalukról, és szerencsére nem kellett csalódnom. A zenei alap a jól megszokott, ne számítsunk semmi kiemelkedőre, viszont a szövegekre érdemes odafigyelni, bár a Dollár, Hatalom, Pornó zseniális sorait összességében nem közelítik meg.

A kezdőtétel (a címadó dal, még egyszer nem írom le ezt a bugyuta szóvicc-szerűséget) tipikusan semmitmondó punkhimnusz szeretne lenni, de nem lesz az, azt borítékolom (és nem csak azért, mert már kihalt a zenekar alól a törzsközönség). Koncentráljunk inkább a kiemelkedő pillanatokra: ilyen például a rohadt idegesítő zenei alapokkal megtámogatott, ámde kifejezetten botrányos szövegű ( “ez ám a csikló, kiköpött Lendvai Ildikó”) Rocco Siffredi, a Tomcatékkal egyetértő Szabad Tibet (amelyben ők is elítélik a kínaiak Tibet ellen irányuló aggresszióját (“szarunk az olimpiádra, hol van a Dalai Láma?”)), a Zenés diktatúra (“Szálasi és Horthy, Rákosi és Kádár a múlt ködébe vesznek, mi meg itt maradtunk árván, se kormányzónk se bölcs vezérünk, nincs felettünk senki, pedig milyen jó volt vezényszóra vágóhídra menni”), de a személyes kedvencem a lemezről az utolsó track, amely a Még élek címet viseli, és keserédes életöröm itatja át a szövegét. A legjobb ez a versszak belőle, amely Viliről, a zenekar 2006-ban autóbalesetben elhunyt tagjáról szól:

Volt egyszer egy barátom
Ez a kibaszott zene őt is a sírba vitte
Ő a sásdi gonosz Sid
A szerencsétlen végig csak ezt hitte
Szívott, piált, száguldozott
de egy éjjel felrobbant vele a járgány
Mit számít, hogy megsirattam?
Azt képzeltem halhatatlan
Végül mégis fölé került a márvány

Hja, az is adhat életörömöt, hogy az ember azért boldog, mert ő még él a haverjaival ellentétben…

Összegezve: az album jó lett, bár – szerintem – elmarad a régi Globalhéval bezárólagosan véget ért szériát alkotó lemezek színvonalától. Főleg a zenei alappal nem vagyok kibékülve: túl egysíkúra sikerült a fúvósok és a zongora szerepeltetése ellenére is. Mindezek ellenére őspicsásoknak, és gyakorló punkoknak (most komolyan: vannak még ilyenek?) kötelező darab, de a mainstream rockzenén (Muse, Tokio Hotel, Disturbed, ilyesmik) nevelkedettek kerüljék el nagy ívben!

Amikor azt hallja az ember, hogy “hát bizony, az idő meg csak múlik”, meg “te sem leszel már fiatalabb” hajlamos valamilyen lemondóan szomorkás hangulatba ringatni magát. Ez persze hülyeség a javából, mivel minden kornak megvan a szépsége (én speciel alig várom, hogy amolyan Sean Connery-sen megfontolt, és bölcs 50-es lehessek… oké, ez vicc volt, azért a prosztatanagyobbodásból, meg a többi finomságból nem kérek), ennek jegyében próbálom én is több-kevesebb sikerrel lazán kezelni azt a tényt, hogy már közelebb vagyok a harminchoz (ugyan csak egy paraszthajszállal, de akkor is), mint a húszhoz.

Ennyi bevezető után nézzünk egy klasszikus példát arra, amikor az idő múlásán lehet nevetni, következzék néhány részlet egy játék leírásából az 1994/12-es 576KByte-omból (dőlt betűvel a megjegyzéseim):

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy megszületett at első, igazán Virtual Realitynek titulálható program PC-re. (…) Hogy mit is jelent ez pontosan? Képzeljetek el egy világot, melyben úgy mozoghatunk, akár a Doomban, vagy egyéb 3D-s játékban. Ezután cseréljétek le képzeletben a  320X200-as grafikát 640X480-ra (a 256 szín természetesen marad!), s vegyetek minezek mellé egy fotóminőségű ray-trace képet, amin a bélyeg recéitől a falrepedésekig minden látható. (…) Gondolom, mindenki sejti, hogy nem egy háromlemezes játékról van szó, sőt még csak nem is egy 30 megás “óriásról”, hanem CD-s programról. Bizony, bizony egy ilyen munka csak CD-re férhet fel… azaz nem is egyre, hanem négyre! Igen, ismét eljött as lemezcserélgetés ideje… a változás éppencsak annyi, hogy a régi 120Kbyte-os lemezek helyett 600 Megabyte-os CD-ket rakosgatunk ki-be. Csupán ötezerszeres a méretbeli különbség. (Ejtsünk néhány szót ennek a brutális méretű programnak a hardverigényéről is:)

CD: egy 486dx66-os mellett (tudják egyáltalán a mai tizenévesek, hogy mi ez?) elég egy szimpla sebességű a folyamatos mozirészekhez.

Processzor: már egy 386dx is elég hozzá, de ez esetben meg kell elégednünk a 320X200-as kisablakos grafikával, ha folyamatosan akarunk mozogni. Az akadás nélküli mozirészekhez ez esetben dupla CD szükséges. Megjegyzem, hogy ha teljes képernyős SVGA-s grafikában akarunk akadás nélkül mászkálni, egy DX4-re vagy Pentiumra van szükség.

Videokártya: sebessége lehetőleg haladja meg a 5000 Kbyte/sec-ot, s legyen benne 512 Kbyte (!!!) memória. Egy 486dx66 mellett is jó ha van egy Vesa Local Busos kártya, nem beszélve a 386-ról.

RAM: ez a legérzékenyebb kérdés! A minimum a 4MB, de ez esetben a játék grafikáját tekintve képtelen kihasználni az SVGA lehetőségeit, s a grafikát lebutítja a memóriával arányosan. Ez annyit tesz, hogy kb. 320X200-as grafikában bolyonghatunk (megnyugtatásul: a Doom szintjét még ez is meghaladja). Hogy mindig SVGA-ban mászkálhassunk, ahhoz 8-12 Mbyte szükséges.

Tizenöt év távlatából azért elég mókás ezeket a sorokat olvasni… Fél megás videokártya minimum? Basszus, már az egy giga RAM-mal szereltek se ritkák manapság (sőt egy gépben kettő-három se az) Pentium proci – mint csúcsok csúcsa – a maga 60-100 MHz-ével? Manapság 4 magon pörgik a 3GHz-et ezek a kicsikék! Eszméletlen fejlődés zajlott le röpke 15 év alatt (azért röpke, mert ennyi idő alatt pl. a járműipar nem tudott ilyen technológiai ugrást produkálni).

Ja, és hogy mi a játék címe, és milyen grafikája van, amire Koronczai Gazsi (a fentebb idézett cikk szerzője) anno azt mondta, hogy ez az első virtuális valóságot nyújtó program? Rögtön kiderül

Tovább is van… »

Szerintem nosztalgiázni mindenki szeret, mert zseniális hatásfokkal tudja az embert jobb kedvre hangolni. Amikor az ember úgy érzi, hogy hm… szar került a palacsintába (rosszabb esetben a ventillátorba) a jelenben, akkor szokott a múltba menekülni. Ezért gyűjtenek olyan sokan régi tárgyakat (rádiókat, bélyeget, ruhákat, akármit), ezért sápítoznak a vén komcsik tiszteletreméltó öregurak – és hölgyek, hogy mennyivel jobb volt a 60-as 70-es években (ami igaz is, de pont az akkor felvett hitelek miatt vagyunk most is ott, ahol, de ez másik történet), és ezért tudnak régi barátok – akár évek után is – újra órákat beszélgetni egymással nagy röhögések közepette (“arra emlékszel, amikor az a hülye…” – kezdetű mondatok ismerősek valakinek?)… fantasztikus dolog ez nna. Félig-meddig bevallottan én is ezért vagyok ennyire rákattanva a régi számítógépes játékokra (ugye a Commodore64-mániám elég sokszor felütötte fejét itt a blogon is, de szerettem az Amigákat, sőt a TV-játékom az EPROM-ba égetett Pitfall-lal is örök emlék marad), és ezért szoktam – mint mindenki más – gyakran belegondolni, hogy mennyivel könnyebb, és egyszerűbb volt az életem jónéhány évvel ezelőtt. Ez persze hülyeség, mivel akkor is voltak megoldandó problémák, és idegesítő, sőt nyomasztó dolgok (elég, ha csak a folyamatosan Damoklész kardjaként a fejem felett lebegő matekpótvizsga rémét említsem), de az idő ezeket mára szép sorban megszépítette. Nálam körülbelül 5-6 év lehet az az időtartam, ami után megszépülnek az emlékek, és tiszta szívből irigyelem azokat, akiknek rövidebb periódus adatott meg. Ebből a mechanizmusból adódóan a jelen negatívnak érzett tényezői is széppé fognak válni az emlékeimben idővel, és úgy fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, mint “a régi szép idők Fehérváron, amikor egész nap csak blogoltam, meg neteztem”. 2014-15 környékére már így fogom gondolni, az tuti.

Most azonban azokból az időkből szeretnék pár emléket megosztani veletek, amiket már rendesen kikozmetikázott, és némi szilikon és kollagén segítségével bögyös-faros menyecskévé varázsolt az idő. Laktam én például néhány évet középiskolai kollégiumban is, ahol jónéhány barátot, és havert szereztem magamnak, akiknek egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.

Nem indult túl rózsásan az ajkai életem: konkrétan első nekifutásra két hetet bírtam ki az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskolai Kollégium falai között, amely annak volt köszönhető, hogy nem ismertem senkit, és előtte soha nem kellett huzamosabb időt a szüleim nélkül töltenem (a nyári vándortáborok 10 napját leszámítva), ráadásul éjszakánként a felsősök rendszeresen benyitottak, felnyomták a villanyt, ordibáltak a folyosón, stb. (a csicskáztatásról nem is beszélve, bár szerencsére nem kaptam többet belőle, mint a többiek). A második hétvégén sírva könyörögtem anyámnak, hogy ne kelljen visszamennem… Így is történt (bár lehet, hogy túlzott engedékenység volt részéről), ezután pár évig bejártam Pápáról, ami napi 75 kilométer ingázást jelentett.

Úgy harmadikos lehettem, amikor meguntam a tömegnyomorgást a fél hármason Noszlopig, a hajnali kelést, meg a többi mókás ingázással járó dolgot, és úgy döntöttem megint megpróbálok kollégista lenni. Azért most már jelentős hendikeppel vágtam neki, mert ugye időközben szereztem “pár” havert, akik tárt karokkal vártak, sőt már bőven nem voltam mondható elsősnek se… Beköltöztem szeptemberben és elszabadult a pokol Kezdődött az egész azzal, hogy olyan arcokkal hozott össze egy szobába a sors, akikkel nagyon jól éreztem magam: ott volt a Bobó (aki gyakran csak mint józan ész funkcionált, amikor mi csatakra ittuk magunkat), meg a Tibi (aki agyon volt varrva, meg több volt a vas az arcában, mint az ezerkettes zsiga utánfutóján, mégis hamar barátok lettünk), hogy az elsőseinkről, meg a Marciról ne is beszéljünk (annyit azért mégis, hogy a szóbanforgó srácból soha nem láttunk semmit, mert vagy gyakszán volt, vagy aludt). Hamar feltaláltuk magunkat: az újdonsült igazgatónak beadtam, hogy megcsinálom szívesen a kollégium weblapját ingyen, csak hát ugye kéne hozzá számítógép is, amit a házirend meg ugye nem tesz lehetővé… Nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen a dologba, utána 2-3 havonta azért rákérdezett, hogy hogyan haladok, én persze mindig nyugtatgattam, hogy még néhány apróbb simítás, és kész.  Szerintem történelmet írtam ezzel a csellel: tutira veszem, hogy előttem senki nem mert/tudott gépet hozni a kóterba! Aztán a helyzet fokozódott: volt időszak, hogy úgy nézett ki a szekrényem, hogy: legalul gépház, felette CD-k + billentyűzet, aztán sorban: monitor, hi-fi, kistévé (színes!), legfelül meg hangszórók A tanszereimet, meg a ruháimat már persze nem tudtam bepakolni, így azoknak maradt az ágyneműtartó Később Bolek (az egyik elsősünk) is felhozta a gépét, ami a másik szekrényben került. Összekötöttük UTP-vel őket, és – újabb rekordot beállítva – nekiálltunk hálózatban nyomni a Starcraft-ot, Q2-t, meg ami épp eszünkbe jutott Ez az egész azért nagyon vicces, mert tényleg az volt a többi szobában, hogy kis egyhangszórós kazettás magnó (esetleg CD-s, de az már a technika csúcsának számított), míg mi esténként filmet néztünk, napközben meg mp3-at hallgattunk

Jóban voltunk az éjszakás tanárral, Tónival is: volt olyan eset, hogy az én szülinapomat ünnepeltük fent a szobában. Korrekt kis házibuli volt (mármint szesz- és cigifogyasztás tekintetében), szóval berúgtunk rendesen. Reggel jött Tóni ébreszteni… benyitott, megcsapta a füst (úgy állt a szobában, hogy a feldobott keksz se esett volna le), aztán meglátta a szanaszét heverő rumosüvegeket, meg boros palackokat… “Mi történt itt, uraim?”- kérdezte, mire én – álmomból kelve – csak annyit nyögtem oda, hogy “születésnapot ünnepeltünk, tanár úr!”. Erre ő csak annyit mondott, hogy “kurva gyorsan rakjatok rendet, mert mindjárt jön a szobavizit”, és becsukta az ajtót Nos, egy ilyen eset miatt bármely másik nevelőtanár (voltak vagy hatan) elintézte volna a kicsapatásunkat, de ő nem. Meg is háláltuk neki: volt hogy előre kifizettük a sörét a kocsmában, ahova a vonatról leszállva szokott betérni (Smaragd büfének hívják, meg lehet még vajon?), aztán csak lesett, amikor a pultos mondta, hogy a srácok már rendezték; volt, hogy bejött a szobába, meglátott egy Extázist (vagy valami hasonlóan színvonalas ismeretterjesztő magazint) az ágyon, kicsit lapozgatta, aztán közölte, hogy “ezt kicsit kölcsönkérem”, és az újságot a hóna alá csapva kivonult a szobából

Kóteros sztori volt az is, amikor 4-5-en kivonultunk télvíz idején a focipályára nagy hólapátokkal, hogy megtakarítsuk a tengópályát a ráfagyott jeges hótól. Mire végeztünk úgy elfáradtunk, hogy semmi kedvünk nem volt még sportolni is, de azért a tisztesség kedvéért nyomtuk egy fél órát…

Jók voltak azok a régi nagy piálások is: volt egy kocsma (ha jól tudom még létezik) Ajkán, az volt a neve, hogy Futrinka. Esténként rendszeresen lejártunk italozni, meg csocsózni oda, mivel rendkívül fiatalbarát módon volt egy elkülönített hátsó szekciója, ahol csak mi züllöttünk, elöl meg az öregek. Egyik este mentünk volna haza az esti pár sörünk után (ne tessék azért durva lerészegedésekre gondolni, legalábbis mi nem ittuk sűrűn magunkat a sárga földig hétköznap), amikoris a buszmegállóban találkoztunk két sráccal, akik szintén a kóterban laktak, és a mi buszunkra “vártak” ők is. Ők valahol máshol szórakozhattak, mindenesetre az egyikük olyan csaprészeg volt, hogy a világát nem tudta, és totál összefüggéstelenül zagyvált, ha kérdeztük, sőt ha a haverja nem fogja ott helyben összeesett volna. Feltűntek a busz lámpái, már ekkor sejtettem, hogy nem lesz ez egy sima út, de azért segítettünk nekik felmászni a lépcsőn. Még a következő megállót se értük el, amikor illuminált barátunk a négyesben ülve összehányt úgy effektíve mindent, majd az így képződött matéria a busz mozgásának engedelmeskedve elkezdett ide-oda folyni. A sofőr – gondolom a tükörben – látta a történteket, beállt a megállóba, leállította a motort, és közölte, hogy ő így nem megy sehová. Néma csend ereszkedett az utastérre, csak Péter (talán ez volt a keresztneve a baj okozójának) ökölődött halkan tovább. Végül aztán ő és a cimborája leszálltak (majdnem szó szerint), még búcsúzóul végighányta a a jármű oldalát, mi pedig továbbindultunk. Később tudtuk meg, hogy Geri (az egyik legszemetebb nevelőtanár) lement értük a saját kocsijával, amit hősünk állítólag szintén összehányt, de ez már egy másik történet…

Elfáradtam… nosztalgiázni jó, de ezek szerint elég megerőltető is Ha érdekelnek még ilyen sztorik titeket, akkor írjátok meg, van még jópár a tarsolyomban (pl annak a története, hogy hogyan estem le részegen Győrben a busz tetejéről, és hasonlóak )

Gondoltam írok mán egy kis übergeek postot is végre (hogy ne csak a betegeskedésemről rinyáljak, amúgy jelentem jobban vagyok) annak kapcsán, hogy most már két napja szórakoztatom magam egy olyan játék multiplayerével, amelyet – amikor megemlítettem Péter barátomnak – csak annyit mondott, hogy “te beteg vagy” Világéletemben szerettem a hálózati játékot, bár manapság a gépem már sajnos bőven nem bír annyi kis háromszöget lekezelni, amennyire szükség volna (mert bizony a kép amit látsz, az az említett geometriai formákból van összerakva, persze agyoneffektezve, hogy ez ne tűnjön fel), így az utóbbi 6-7 év számomra egész egyszerűen kimaradt játékügyileg, és persze ez igaz a netes játékokra vonatkozó tapasztalataimra is. Azért a régebbi multis progikkal a mai napig szívesen játszok, bár általában sajna minél oldschoolabb egy game, annál kevesebben tolják hálóban, bár erre a lista első szereplője az ellenpélda. Következzen tehát egy felsorolás azokról a multis játékokról, amelyek a legnagyobb hatást tették rám (a sorrendnek ne tessék jelentőséget tulajdonítani):

Tovább is van… »

Hihetetlen, és csodálatos mutatványokra képes manapság a Flash-technika. Teljes weblapok alkothatóak segítségével (amelyeken persze minden izeg-mozog, animál, és zenél), videókat nézhetünk, képeket szerkeszthetünk online, bugyuta ugrálós játékok kerülnek egy kattintásnyira segítségével, és még hosszasan sorolhatnám az alkalmazási területeit. Ma újabb meglepetésként ért a hír, hogy Flash-ben el lett követve a Quake1 konverziója is végre-valahára! Anno talán írtam is már erről a játékról, csak most nem találom azt a postot, úgyhogy nagyon dióhéjban csak annyit írnék erről a játékról, hogy 1996-os megjelenése megreformálta a belső nézetes lövöldéket: ez volt ugyanis az első igazán 3D-s FPS (First Person Shooter), amelyben végre nem papírból készült (azaz nem körbejárható) ellenfeleket kellett rakétákkal megcirógatni, hanem térbeli, lemodellezett szörnyek vártak minket benne. Ehhez társult a stuff egyedi hangulata, a sötét környezet, a zúzós metálzene (Nine Inch Nails), és a remek multiplayer. Annak idején (jézusom, már 13 éve!) ez a kicsike megizzasztotta a gépeket rendesen, mivel a végletekig kihasználta a 486-osokban/Pentium 1-esekben, és a 1-2-4 megás videokártyákban rejlő hatalmas energiákat. Most meg böngészőben fut, és meg se terheli nagyon a masinát… hihetetlen. Tényleg fejlődik a technika, ez ilyenkor – ha ekkora időbeli távolságot veszünk – igazán szembetűnő lehet. Aki szeretne kóstolót kapni abból a grafikából, ami annak idején a csúcsok csúcsa volt, és nem bírtunk betelni vele (személy szerint 3-4X végigvittem), az kattintson a továbbra!
Tovább is van… »

Sokak szerint lehetetlen. Sokak szerint csak élénk fantáziájú sci-fi írók, és idióta hollywoodi forgatókönyv-írók hagymázas képzelgéseiben lehetséges. Meg különben is: micsoda időanomáliákkal járna, ha lehetséges lenne? Találkoznál az ötéves önmagaddal, és megsimogatnád a saját fejed? Na ne. Ez ugye paradoxon, egész egyszerűen lehetetlen.

És mégis az! Ebben a postban megláthatjátok, hogy van rá mód, hogy röpke 25 évet ugorjunk vissza az időben egy szempillantás alatt! Megtapasztalhatjátok, hogy milyen is volt 1982-ben a számítástechnika, milyen volt akkoriban kockának lenni!

Tovább is van… »