Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A kerékpárosok saját kis OASIS-e – Zwift

Posted by JonC On december - 8 - 2017 3 hozzászólás

Aki olvassa a blogot tudhatja, hogy nagyon szeretek biciklizni, és inkább a teljesítmény- mintsem az élményorientáltság hajt előre, ha erről van szó (értsd: viszonylag ritkán túrázom szép helyeken, ellenben viszonylag sokszor megyek aszfaltozott utakon nagyobb távokat minél jobb sebességátlaggal minél jobban kifárasztva magam). A téli időszak persze nem a legjobb annak aki országútizásra adja a fejét: nem elég a hideg, a korán sötétedés, de idővel a jég/hó/latyak is elég életveszélyes tud lenni, ha az ember rájuk merészkedik egy 25 mm széles kerékkel. Tavaly ezt nem is tudtam sehogy kezelni, az ősszel vett KTM Strada 1000-esemet tavaszig őrizgettem a nappaliban (még a kormánybandázson is rajta maradt a nejlon úgy februárig), de idén elhatároztam hogy edzek tovább, nem hagyom elveszni a nyáron összeszedett formámat. Adta magát az ötlet hogy görgőzzek, de idegenkedtem attól, hogy a falat, vagy akár valami filmet bámulva próbáljak az edzésre koncentrálni (filmet nézve valszeg nem is menne). Aztán némi Google-ezés után rábukkantam a Zwift-re, amiben azóta átléptem az 1000. kilométeremet – mindezt egy helyben, az albérletem nappalijában tekerve, izzadva, néha hörögve-nyögve 175-ös pulzussal ahogy azt kell.
Nézzük a hozzávalókat (pompás összefoglaló található a Zwift Hungary – Official Facebook-oldalon, ezért nem általános leírás következik, hanem ahogy én csinálom):

  • egy darab országúti bicikli (fun fact: nem számít a súlya, sőt a kerékméret is variálható, nekem 700C-s kerekeim vannak)
  • egy darab edzőköpeny a hátsó kerékre (opcionális, de azért eszegeti a görgő a külsőt, ez elvileg arra van tervezve hogy bírja)
  • egy darab trainer (róla később)
  • egy darab okostelefon
  • egy darab PC + monitor vagy TV (asszem van a Zwiftből iOS-es és Apple TV-s verzió is, az Androidos még mindig nem jött ki – tehát akinek iPhone-ja van az nyomhatja azon is)
  • egy darab ANT+-os USB dongle (nem feltétlenül kötelező, később kifejtem miért)
  • egy darab pulzusmérő öv (nem feltétlenül kötelező, de nem árt)
  • ventilátor(ok)
  • törölköző

Ezeket okosan összevariálva máris a virtuális tájon találjuk magunkat, ahol – ha a görgőnk okos – az emelkedőkhöz érve igenis megfogja a kereket, és valóban nehezebb lesz feltekerni rajtuk. Tömérdek videó van a neten hogy hogyan kell elképzelni egy ilyen görgőt, sőt több típus is létezik belőle. Az enyém egy középkategóriás okosgörgőtrainer, egy Tacx Bushido Smart ami 15%-ig tudja szimulálni az emelkedőket, magának termeli meg az áramot, és relatíve csendes, cserébe lejtőn nem könnyít a kerék forgásán és nem szimulálja pl a macskaköves szakaszokon a rázkódást (igen, vannak ilyen trainerek is). Sokan esküsznek a szabadgörgőkre, amelyek három hengerből állnak, amelyeken végig egyensúlyozni kell a gépet: ezek tudtommal nem használhatóak a Zwifttel (max a butagörgős setup-pal, ahol egy sebesség- és egy pedálcsapásszenzor adataiból a program maga tippeli meg a leadott wattértéket), másrészt jó nagyot lehet velük esni, cserébe javítják az egyensúlyérzéket.
Hogyan is néz ki egy ilyen edzés a gyakorlatban? Átöltözöl szépen biciklis felszerelésbe (na jó, bukó + napszemüveg talán nem kell, pulzusmérő öv viszont nem árt), befogatod a hátsó kereket a görgőbe (ehhez jár a trainerhez egy spéci gyorszár), bekapcsolod a ventilátoraidat (nincs ellenszél, ezért kell valami ami lehűt), bekészíted a kulacsba a folyadékot (én zseléket is szoktam tolni, mégiscsak kemény fizikai munka ez, hiába nem vagyok kint a hegyekben), ráteríted a kormányra a törölközőt, bejelentkezel a Zwiftbe, felpattansz a nyeregbe, nekiállsz pedálozni (ez a Bushido Smart-nál kell csak, mert mint említettem magának termeli az áramot, ergo amíg nincs áram nem kommunikálnak a szenzorjai), a szenzorpárosító képernyőn megvárod amíg mindent felismer a program, majd ha minden stimm akkor a főmenüben a ride-ra bökve már a pályán is találod magad. Innentől kezdve a következő szenzoradatok alapján kalkulálódik a haladásod: a trainer küldi a wattértéket, a pedálcsapásszámodat és a sebességedet a számítógépednek (ANT+-on vagy Bluetooth-on – utóbbi mehet a Zwift Mobile Link app-on keresztül is, erről később), míg a pulzusodat a pulzusöved fogja “mondani” neki. Az ANT+ kikerülhető ha a szenzorjaid csak bluetooth-on hajlandóak kommunikálni (az én esetemben a trainerem tudja mindkét szabványt a pulzusövem viszont csak bluetooth-os) ha a már említett Mobile Link program kezeli a tőlük érkező jelet. Erről csinált egy remek videót egy sporttárs, pár percben elmagyarázza mire kell figyelni:

Ennyi a technikai háttér, jöhet a program maga. A post címében említett OASIS betűszót az általam is nagyra tartott sikerkönyvből, a Ready Player One-ból kölcsönöztem, ugyanis a Zwift-re nagyon is illik hogy egyfajta menedék lett számomra az utóbbi hetekben. Az egész virtuális világ a kerékpárosokra van szabva (bármily hihetetlen): nincsen autóforgalom, nincsenek kátyúk, és ráadásul grafikailag sem csúnya a környezet, amiben bolyonghatunk (ez igaz főleg Watopiára, ami egy fiktív Csendes-óceáni sziget tengerparttal, havas hegycsúcsokkal, vízalatti csőalagutakkal, egy működő vulkán belsejével, és egy egész friss dzsungeles-Maja templomos résszel), ráadásul a legtöbb esetben mi dönthetjük el a kereszteződéseknél merre folytatnák az utunkat, szóval ha éppen nincs “humorunk” felmászni a rádiótoronyhoz (jelenleg a játék legmagasabb pontja a maga 516 méterével, feljutni oda egy néha 17%-os emelkedő leküzdésével lehet – brrr), akkor választhatunk valami kevésbé embert próbáló szakaszt is. Apropó szakaszok: bizonyos résztávokon (amelyek elejét egy fehér vonal, végét pedig egy felfújható versenykapu jelzi) a program átvált egyfajta versenymódba: itt hirtelen egy rövid (max 2-3 kilométeres) időmérő versenyben találjuk magunkat, amelyen egyrészt magunk (megdöntve a korábbi PR-ünket) vagy az épp’ szerveren tekerő többiek ellen próbálhatunk minél jobb idővel végezni. Ha sikerül megdöntenünk a saját rekordunkat akkor látványos konfettieső, ha sikerül megdöntenünk a szerver legjobbjának idejét akkor pedig egy spéci mez, és egy ikon a nevünk mellé a jutalmunk hogy mindenki lássa ki a legény a vidéken. Nekem eddig ezt egyszer sikerült elérnem, mondjuk a sportteljesítményből sokat levon hogy alig voltak a szerveren rajtam kívül, de akkor is 🙂 Íme a mez amit akkor kaptam:

Aztán ha már nincs kedvünk csak kóvályogni a nagyvilágba akkor van lehetőség profik által összeállított edzéseken részt venni. Ezek úgy néznek ki, hogy a program folyamatosan instruál, hogy éppen hány wattot kell leadnunk és hány percig, néha még azt is megszabja hogy milyen pedálcsapásszámmal tegyük ezt. Elmondható hogy mindig egy bemelegítő résszel indulunk, majd jönnek a különféle területeket fejlesztő edzésfajták: vannak amelyek a rövid, brutális sprinteket próbálják hatékonyabbá tenni, vannak amelyek az FTP-t próbálják feljebb tornászni (léteznek több hetes (!) edzésprogramok is amelyek erre fekszenek rá), satöbbi. Apropó durva sprintek, ezen a grafikonon a tegnapi ilyen edzésem szerepel vizualizált formában. Mint látható némi bemelegítést követően összesen ötször kérte a program a tizenöt másodperc nyeregből kiállós durvulást. Ezeket a tüskéket mindig némi egyre nehezedő terhelés előzte meg, utánuk pedig mindig jött pár perc pihenő:

Ilyen edzésből jópár van beépítve a programba, de importálni is lehet máshonnan származókat. Ehhez az edzésterv file-okat kell bemásolni a Zwift megfelelő almappájába a program indítása előtt. Ami még fontos: azt hogy hány wattot “kér” a program azt az FTP-értékedből számítja ki. Az FTP a Functional Threshold Power rövidítése (nem, semmi köze a filetransferhez :)), nagyjából azt a wattszámot jelenti amennyit le tudnál adni egy órán keresztül üzembiztosan. Ezt érdekes módon egy húszperces teszttel lehet lemérni, erre is van módszer a Zwiftben (néha maga a program szól egy akármilyen tekerés után, hogy hé, nőtt az FTP-d, beállítom az új értéket a profilodban, jó?). Fontos, hogy az FTP-d, és a testsúlyod pontosan legyen belőve a profilodon. Utóbbit a valósághoz képest csökkentve akár csalni is lehet a játékban ugyanis ebből számítja azt hogy x leadott watt-tal hány kilónyi önsúlyt kell még magaddal cipelned. Egy kilencven kilós ember értelemszerűen több wattra képes, de ha a programnak csak hatvan kilót ad meg, akkor az csúnyán cheat kategória. Mivel ez a játékosok lelkiismeretére van bízva, ezért egészen biztos vagyok hogy a versenyeken (később lesz róluk szó) rohadt sokan csalnak így, de ez van, az ember mindig szeret a többieknél erősebbnek tűnni még ha ez azzal is jár, hogy pofátlanul csal mint valami tízéves hülyegyerek.

Ha az ember nem szeret egyedül tekerni, akkor van lehetősége csapatos túrákon is részt venni. Nemrég bevezetett újítás, hogy egymástól durván eltérő edzettségű emberek is egy csapatban lehetnek ilyenkor, “rubberbanding” (kb. gumiszalagozás) a megoldás neve ami ezt lehetővé teszi: a gyakorlatban annyit tesz hogy amíg nyomod a pedált addig tök mindegy hogy hány wattot bírsz leadni a csapatban maradsz. Ennek köszönhetően a nagyon erős emberek se tudnak kilőni, a nagyon gyengék se tudnak leszakadni. Őszinte leszek: ezt a módot még sose próbáltam, úgy fest az, hogy a valóságban is inkább egyedül tekerek igaz a játékra is.
Végezetül: ha már iszonyat ki vagyunk testnevelésezve kipróbálhatjuk magunkat versenyeken is. Ezek előre megadott időpontban indulnak, előtte pár perccel már a rajtvonalon kell állni, és a zöld lámpa kigyulladásakor taposni mint egy őrült (többször használom a “taposni” kifejezést, pedig a profik a lábukat felfelé húzva is energiát fejtenek ki, na de ez mellékszál). Utána szépen bolyokra szakad a mezőny mint a valóságban, és a drift-hatásnak hála érdemes is azokban maradni (nem úgy mint én a nyáron a Tour de Pelson, ahol az aktuális bolyomat mindig lassúnak találtam, kiszakadtam közülük csak azért hogy az aznapi durva szélben kifárasszam magam, és visszahulljak közéjük mint egy horizontális Ikarosz – na de ez megint mellékszál). Végül pár kör végeztével megtekinthetjük a helyezésünket, de ha jót akarunk magunknak érdemes beregisztrálni a zwiftpower.com oldalra ami részletes statisztikákat generál a versenyen történtekről (melyik erőzónában mennyit tartózkodtunk, a versenytársainknak mennyi volt a watt/kg értékük, pulzusuk, ilyesmik).

Fontos még tudni hogy melyik Zwift-kategóriában érdemes indulnod: A-tól D-ig mindenki be van sorolva, ahol az A a profik világa (4 watt/kg, vagy felette) míg a D a 2.5 watt/kg alatti teljesítményre képes versenyzőket jelzik. Én legutóbb C-ben indultam (2.5 – 3.2 watt/kg), de a zwiftpower átsorolt B-be – cserébe végig volt vagy 170 a pulzusom 🙂

Nagy vonalakban ennyi a “játék”. Mint talán nektek is lejött ez egy szórakoztó köntösben tálalt elég profi edzőeszközt csinál a trainer+biciklitekből, komoly több hetes edzéstervek végigcsinálására, és rekreációs célú tekergésre is tökéletes (tegnap egy 71 éves bácsi írta be a chatbe hogy “hello youngsters”, ledöbbentem rendesen :)). Az ilyen új utakat kereső kockáknak mint én is tökéletes, ugyanis a számítógépes játék feeling is megvan (szinteket léphetsz, új mezeket, bicikliket, kerekeket, stb. nyithatsz meg), de bárkinek olyan lehet mint egy falat fröccs, akinek unalmas volt egy grafikont vagy rosszabb esetben egy falat bámulnia görgőzés közben. A végére a feketeleves: az egyhetes próbaidőszak után 15 USD a havidíja, de bőven kárpótol a rengeteg tartalom és a folyamatos fejlesztés, ami garantálja hogy hosszú időre lekösse az egyszeri biciklistát az edzés télen is. Ami viszont a legfontosabb: egyből importálható a tekerés a Stravára, mert ugye mint tudjuk ami ott nincs fent az meg sem történt 🙂

Végre megint tetszik valami

Posted by JonC On december - 5 - 2017 ADD COMMENTS

Tudom, úgy volt hogy ma a Zwiftről fogok értekezni, de basszus, mi ez a zene már:

Ráadásul van új Képzelt Város is, kommentekben megy a fanyalgás hogy miért kell erőltetni az angol dalszöveget, de nekem tetszik:

Visszatérve a Soup-ra: legutóbb a Porcupine Tree felfedezése (amit nem sokkal az Opeth követett) okozott ekkora örömöt nekem. Éljen a Spotify, éljenek a sok hulladék között megbúvó gyöngyszemek!

Emlékszem a régi időkre (direkt maradt ki a “szép” jelző, fog a tököm nosztalgikus felhangokat megütni 6-7 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, az ilyesmire ráérek majd hetvenévesen), amikor még akár napi két posztot is írtam a blogra. Akkortájt ez kötött le, ez volt az új szerelem. Aztán – ahogy az a szerelmekben lenni szokott – idővel ez a lángoló hév átalakult szeretetté, majd megbecsüléssé, végül valamiféle megszokássá, aminek szintén megvan a szépsége, és valahol a kihűlt hamu alatt még ott leledzik némi parázs, ami indokolt esetekben fel-fellobbant néhány lángnyelvet.
Szóval valahogy így vagyok én a blogolással: már rég nem tartom magam bloggernek, de még nem szándékozom abbahagyni. Ha ez évi két posztot jelent akkor évi kettőben, de akkor is jelentkezem. Nem érzem lassú haldoklásnak ezt a rendszerességet, ugyanis most már ez a normális. Kicsit átrendeződött az életem, az értékrendem, a fontossági sorrendem (you name it), nem vagyok ugyanaz az ember aki 2010-ben voltam. Szaros hét év ennyit változtatott rajtam, mi vár rám a maradék 30-40-ben?! Elképzelni sem tudom jelenleg. Ami tuti hogy blogger helyett lassan inkább sportembernek titulálom magam némi – itt jön az állandóság a képbe, vannak dolgok amik nem változnak – erős kockabeütéssel. Szerencsére abban a csodálatos korban élünk ahol a határvonal a kettő között elmosódni látszik, de erről majd egy külön posztban amit reményeim szerint nem 2018 derekán fogok publikálni, hanem valamivel hamarabb. Ha viszont már tök véletlenül (khm) szóbajött a sport akkor most ragadnám meg az alkalmat hogy elmeséljem mi történt velem április óta (amikor a legutolsó post megjelent a blogon).
Hol is kezdjem… talán már az előbb emlegetett legutolsó írásomból is kitűnt, hogy ráfeküdtem a kerékpározásra kissé. Jó, az igazi profik (akik közé soha nem fogok tartozni, egész egyszerűen azért mert harminc felett kezdtem edzeni) évente tizenpárezer kilométert is lenyomnak azért én se érzem magam normálisnak azzal a 4870 kilométerrel amit idén magam mögött tudhatok, és amely így néz ki térképre vetítve:

Jól látszik a háromlakiság, ami idén volt jellemző: Pápa, Székesfehérvár, és Budapest mint bázisok

Azóta 7-800 kilométert megtettem beltérben is, de erről tényleg majd a következő posztban fogok többet írni. Sose gondoltam volna hogy képes leszek egyhuzamban körbetekerni a Balatont (6 óra 20 perces idővel, lesz ez sokkkal jobb is), vagy hogy feltekerek a Dobogókőig csak mert miért ne. Igazi szerelemmé vált a bicikli számomra, rengeteg mindent adott nekem ez a hobbi: fogytam, erősödtem, egészségesebbnek érzem magam, láttam sok-sok naplementét, jártam gyönyörű helyeken, és foghatott el sokszor az az érzés, hogy nabazze, fene se gondolta hogy meló után még el fogok ugrani Csókakőhöz (még amikor Fehérváron laktam), és egy hetvenes karika után fogok jólesően fájó combokkal vigyorogni a gép előtt, ahogy szertartásszerűen töltögetem a .gpx file-t Stravára és Endomondo-ra csak hogy lássam mennyit fejlődtem egyes szakaszokon. Az idén nyáron rám szakadt rengeteg szabadidő remek eltöltése volt ez: nem elég hogy nem ültem otthon és fordultam be még a szép napokon is értelmes időtöltésnek bizonyult: egyszerűen imádok kánikulában tekerni, ha van elég vizem a világ végére elmennék akár 35 fokban is. Csomószor eljátszottam azt hogy kettlebell-edzés után még kigurultam Fehérvár mellé, és lenyomtam 30-40 kilométert csak mert boldoggá tett. Nem szabad alábecsülni a hormonok szerepét amelyek kemény testedzés közben/után termelődnek: olyan boldogságot adott/ad a biciklizés és a kettlebell amelyek nélkül most már nehezen tudnám elképzelni az életem. Lehet hogy minden másképp alakul ha előbb rájövök a sport áldásos hatásaira. A kemény, fájdalmas, szenvedős edzéseknek köszönhetően megtanultam összpontosítani: elég komoly motiválóerő az edzőteremben az hogy legalább a többiektől ne maradjak le, kint az országúton meg mondjuk az hogy egy elnyújtott emelkedőn ne kelljen szégyenszemre leszállnom kilihegni magam, hanem csakazértis felküzdjem a tetejéig a gépet.
Aztán persze a geek-faktort is nagyon szeretem: a különféle szenzorok által gyűjtött adatok, azok elemzése, a Locus megtanulása, a Strava és a hozzá kapcsolódó oldalak böngészése mind-mind leköt. Ez olyan szintre jutott nálam hogy lassan több időt töltök a Straván mint a Facebook-on.
Szóval sportolni jó, és a rengeteg szabadidő ami a nyakamba szakadt jó lehetőség volt ráfeküdnöm erre a vonalra, amit előtte soha nem erőltettem. Három-négy éve ha valaki azt mondja nekem, hogy JonC, te 2017-ben a Hungaroringen egy országútis versenyen fogsz körözni akkor csúnyán kiröhögtem volna, erre tessék, idén még ez is megtörtént (erős középmezőnyben végeztem, én elégedett voltam a teljesítményemmel).
Persze történt más is idén: közben néha-néha dolgoztam is, sőt fesztiválokon is voltam (kettőn egészen pontosan), amelyeken rendkívül vicces dolgok történtek velem. Konkrétan mindkettőn sajtósként vettem részt, aminek hála bolyonghattam a backstage-ben, fotózhattam a fotósárokból, meg ilyenek. Az első ilyen rendezvényen komolyan is vettem a feladatot, lőttem vagy 4-500 képet amiből kb 70 volt használható, de maga az élmény, hogy ott járhattam ahol csak a beavatottak már megérte. Ja, meg csináltunk egy – miattunk – vállalhatatlan interjút a Prosecturával, aminek megvágásával még mindig adós vagyok.
Eltelt a nyár, egyszer csak Budapesten találtam magam, ráadásul barátnőm is lett, ezúttal komoly. Szép sorjában haladva: a főváros nagyon szép hely, csak büdös, zsúfolt, zajos, és még így Dél-Pestről is egy óra tekerés kijutni a prérire biciklivel. Ezt leszámítva nincs vele nagy probléma. Az első tekerésemet konkrétan rögzítettem akciókamerával, hátha legyalul az útról egy kamion, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt (azt is meg kéne vágni, mikrofonon kommentáltam is az eseményeket de semmire nincs időm…), csak kb. úgy éreztem magam otthon utána hogy valami egészségtelen dolgot műveltem magammal annyira sok szmogot tüdőztem közben. A későbbiekben próbáltam többfelé kijutni a városból, de még a Budai hegyek is forgalmasak voltak egy szép napos szombat délután, úgyhogy idővel feladtam a kísérletezést és bevonultam görgőzni a szobába (igen, erről lesz a következő post). A legutolsó kültéri túrám a Dobogókő volt konkrétan, hát volt erős sírás-rívás mire felküzdöttem magam a hegyre. Aztán persze lefelé meg kétszer estem el majdnem, annyira rutintalan hülyeként választottam sebességet a lejtőn a hajtűkanyarokban. A második majdnem esésnél konkrétan csak a nyár elején megtanult “ha érzed hogy gond van azonnal klipszeld ki legalább az egyik lábad, hogy tudj támaszkodni” lecke, és a műanyag fényvisszaverős pózna relatíve lassú közeledése (sodródtam kifelé egy aprókavicsos jobbkanyarban, ő meg pont az ívemen méltóztatott állni) mentett meg az oldalamon csúszástól. Ezt leszámítva gyönyörű volt az erdő, pont egy olyan napot sikerült kifognom amikor még 20-22 fok volt, de már sárga-vörös-bordó volt a lombkorona amerre jártam. Kicsit sajnáltam is hogy nem vittem magammal komolyabb fényképezőgépet, talán elfért volna a hátizsákban (tudom, rendes outis nem hord hátizsákot, de nekem van egy asszem 5 literes kis semmiségem, amit jobban szeretek, mint a mezbe gyűrni mindent ami kellhet). Szóval országútis szempontból nem a legjobb ez a város (keletre ráadásul elég nagy a kiterjedése is), de jövőre folytatom a feltérképezését hátha találok valami normálisabb útvonalat ahol nincs akkora forgalom és nem egy fél nap kijutni rá.
Augusztusban ráadásul – ahogy említettem – barátnőm is lett végre (aki olvasta a tavaly nyári litániáimat az tudhatja, hogy mi szenvedés volt megnyugodni a szakítás után), úgyhogy fel vagyok kissé hizlalva (a nyári súlyomhoz képest mindenképpen, de én szeretném hinni hogy a testsúlyindex-növekedésem az időközben felszedett izomzatnak köszönhető inkább), és jelenleg kétlaki életet élek: a saját lakásomban görgőzöm, és kockulok, és nála töltöm az estéimet. Ez minden nap 10 km tekerést jelent a pesti belvárosban, ami főleg a reggeli csúcsforgalomban vicces, de nem annyira durva mint amilyennek elsőre tűnhet. A fő veszélyt azok az utcák jelentik amelyek nekem, biciklistának nem egyirányúak, viszont ezt egy oldalutcából felkanyarodó sofőr nem feltétlenül tudja, ezért nem vár az adott irányból senkit. Így ütöttek el már majdnem, de még csak egyszer, úgyhogy a megtett kilométerek számára vetítve egész jól állok. Szerencsére a barátnőm már kész helyzetbe csöppent, és megérti hogy a heti három kettlebell + 150 km környéki tekerés nekem kell, szükségem van rá, akár a kockulás terhére is. Amúgy is: mostanában szinte csak Killing Floor 2-zök, egyrészt a daily quest-ek bevezetése elég motiválóerő tud lenni, másrészt maga a játék is iszonyat addiktív, és nem kell hozzá agy (túl sok).
Visszatérve Pestre: azért meg kell hagyni, nem olyan rossz hétköznap esti program egy A38-as Képzelt város, vagy egy Papp László Arénás Gorillaz-koncert úgy hogy utána egész rövid időn belül otthon vagy. Ja és az ágymozi is rohadt jó dolog, egészen más élmény eltehénkedni egy ágyon és úgy nézni a vásznat mint végigülni egy sima moziban. Megvannak a hely előnyei, nna.

Nagy vonalakban ennyi történt velem tavasz óta. Vannak terveim, céljaim, egész jól fizető melóm és most már edzésben is vagyok. Harmincnégy múltam, előttem az élet, mi baj lehet. Haladok, haladunk az úton szépen előre. Fuck yeah!

Ezt már szívesebben írom meg

Posted by JonC On szeptember - 8 - 2016 2 hozzászólás

Drága barátaim, híveim, tesók! Örömmel jelenthetem be hogy az előző postban leírt leginkább rinyálásnak nevezhető förmedvény nem valószínű hogy a blog alaphangulatát fogja képezni a jövőben. Ennek legfőbb oka hogy az én alaphangulatom is sokat változott azóta hogy azokat a kora augusztusi sorokat lepötyögtem, és neeem, nem azért mert becsajoztam volna (pedig adta magát az indok, mi?) – pontosabban nem úgy és nem annyira hogy azt becsajozásnak nevezhessük füllentés nélkül.
Történt ugyanis hogy néhány kanyart követően fizikai valójában is szembekerültem egy nősténnyel pár hete, akit két randi és többszázezer legépelt karakter után saját elhatározásból elvesztettem. Jelen állapotomat talán a boldog magányként tudnám aposztrofálni bár ennek teljes megélésében néha meg-megzavar a belém nyilalló szar érzés miszerint mégiscsak jó lenne valakivel összebújva aludni, de ilyenkor csak tolok egy kis Killing Floor 2-t és megnyugszom. Sokat segít továbbá a heti három kettlebell-edzés és a mellé társuló 80-100 km tekerés, melyeknek hála átélhetem milyen másokkal együtt nyögni és izzadni – milyen kár, hogy a nagy részük faszi, és a ruháink is rajtunk maradnak az aktus közben (ez nem azt jelenti hogy úgy jó lenne az edzés ha a ruhák lekerülnének miközben mindenki faszi, remélem nincs félreértés). Ami viszont marhára tetszik, hogy a nyáron megejtett 1500 km (sacc) biciklizés, az edzés és a kicsit tudatosabb táplálkozás (kenyeret hónapok óta alig eszem pl.) lassacskán meghozza a gyümölcsét: hasam még akad, de erőteljesen rajta vagyok a teljes eltüntetésén (a héten röhögve vettem észre hogy megint tudom hullámoztatni mint a hastáncosnők – ez legutoljára huszonpárévesen ment), és lassan de biztosan kezdenek fejlődni az izmaim is. Mivel sikerült ráéreznem miért is szeretik emberek ezt csinálni (edzés után olyan mintha be lennék rúgva, röhögök mindenen – endorfin és adrenalin ftw!), ezért komoly eséllyel nem is fogom egyhamar abbahagyni, bár tény hogy biciklizni kevesebbet van időm cserébe. Sebaj, úgyis jön a rossz idő, télen legalább az edzés formában fog tartani, az is valami.
Emellett nagy boldogság az életemben az is, hogy hosszú-hosszú évek után végre anyagi biztonságban érzem magam (három hónapja váltottam munkahelyet aminek elég sok köze volt ennek eléréséhez), ennek örömére be is vásároltam karórákból, mert rájöttem hogy rájuk vagyok fixálódva. Na nem Rolex meg Police cuccokra tessék gondolni, bár az egyik egy olcsóbb Seiko, a többi viszont okosóra, mert érdekel a téma rendesen hogy mit tudhat egy ilyen. Annyira jó, hogy legalább az anyagiakon nem kell végre aggódnom, bár cserébe feladtam a kényelmes kis fehérvári életemet – na bumm.
Az előbb csak átsiklottam a csajon, akivel találkozgattam, de most kicsit részletesebben is kifejtem mi volt a stájsz: az volt hogy Tinderen matcholtunk (tetszettünk egymásnak), én ráírtam, napokig alig írt, a korábbi tapasztalataimból kiindulva le is tettem az egészről, ámde egyszer egy balatoni szombat éjszaka (barátaim nyaralójában iszogattunk meg társasoztunk, a nyár egyik legjobb estéje volt) elkezdett írni. Sokat. Sőt. Kedves volt, és érdeklődő. Ahogy mondani szokás szó szót követett, le is egyeztettünk egy személyes találkozót (mintha valami biztosítási ügynök lennék brr), ami szintén jól sikerült (szerintem), vodkanarancsozgattunk a Fröccsterasszal szemben egy padon, és nagyon sok mindenbe beavatott az életéből. Ugyan ez kicsit megterhelő volt de alapvetően jó benyomást tettünk egymásra na. Aztán utána még egy hét chat, épült-szépült az intimitás, én meg kezdtem magam úgy érezni mint egy utolsó fasz ugyanis elkezdtem félteni a keserűséggel-fájdalommal kivívott szabadságomat (lásd előző post ugye). Szegény meg kezdte tényleg komolyan venni az egészet, én meg kezdtem magam egyre nagyobb gecinek érezni, úgyhogy kemény két hét ismerkedés után végül megpróbáltam elmondani neki, hogy én értem hogy ő már fix kapcsolatot keres (egy évig volt egyedül), de én meg nem, úgyhogy nem lenne túl fair (eddig sem volt az) ha abban a hitben tartanám hogy mi járni fogunk csak azért hogy megfektethessem. Nem mondanám hogy jól viselte, és nekem is sokszor eszembe jut az egész (ő is, a helyzet is), továbbra is fasznak érzem magam azért hogy én lettem az újabb seggfej faszi az életében aki csak játszott vele – mentségemre legyen szólva hogy legalább nem csináltam sokáig ezt. Szóval még mindig nincs kivel összebújnom de legalább oda megyek és akkor amikor csak én akarom – bár nem látom előre a jövőt, de esélyes hogy ez egy értékes időszaka lesz az életemnek.
Aztán a tekerés: keveset írtam róla pedig megérdemelne a téma akár egy külön postot is. Annyi élményem és sztorim volt a nyáron abból adódóan hogy nem otthon ültem, hogy azt megírni is nehéz lenne, de volt pár kiemelkedő közülük. A legnagyobb fless talán az volt, ami miatt órát kellett vennem most: még júliusban pont EFOTT volt Velencén, én meg a környékén kódorogtam biciklivel, ugyanis meló után célom volt letekerni egy nyolcvanast. A könnyebb megértés kedvéért itt az útvonal amit akkor megtettem:

2016-09-08-14_08_38

Szóval elindultam olyan hat óra felé, közben megbeszéltem Tamás haverommal hogy odanézek hozzájuk a fesztiválra, megiszunk a parkolóban egy sört aztán én megyek haza Fehérvárra mert másnap meló. Ember tervez, Isten végez ugye: épp’ egy Zichyújfalu nevű település előtt jártam kint a prérin amikor láttam hogy az a kurva nagy vihar ami a Balaton felől érkezik (és később el is mosta a fesztivált) egyre közelebb nyomul hozzám, egyre fenyegetőbben csapkodja villámokkal a láthatárt. Mivel kezdett elkapni a halálfélelem (a gépem volt az egyetlen fémből készült tárgy közel s távol, nem örültem volna egy villámcsapásnak), ezért sietősre fogtam a tempót. Az első cseppek után még a telefont is rakhattam el a kormányra szerelt tartójából, úgyhogy azt se tudtam merre van a hazavezető út. Azért az előbb említett faluba még betaláltam, ámde a hirtelen beállt sötétség és a szakadó eső kombója arra késztetett hogy keressek egy beállót, ahol legalább a telefont meg tudom nézni, és infót tudok szerezni merre van Fehérvár. A fő utcáról egy vasútállomás balra táblánál lehajtottam gondolván ahol vasút van ott peron is van, azon meg általában van tető – eddig jutottam a gondolatmenetben amikor kétszáz méter megtétele után vallásos élményben volt részem: jobbra a mellékutca mellékutcájában egy kivilágított épületet pillantottam meg: egy kocsmát. Egy nyitva levő kocsmát! Mintha egy pillanatra a felhők közül egy fénycsóva is rávilágított volna, talán fanfárok is harsantak – de ebben nem vagyok teljesen biztos. Ami tuti, hogy egyből bevágtam jobbra, majd a hatalmas napernyő alatt kártyázó helyiek nagy meglepetésére lekászálódtam a bicikliről – szarrá ázva, biciklisnadrágban, sisakkal a fejemen ahogy illik. Köszöntem nekik illedelmesen, majd bevonultam egy sörért. Kiültem melléjük de aztán amikor igazán nekiveselkedett az eső és már attól kellett félni hogy a szél elviszi az ernyőt akkor testületileg bevonultunk az épületbe: az összeszokott kocsmaközönség és én, a városi hülyegyerek a biciklisnadrágjában. Bent aztán persze én is téma voltam: egy engem csak a Macskajajból az öreg cigányvajdára emlékeztető fószer kifaggatott hogy mi járatban vagyok, aztán amikor mondtam neki hogy csak egy kört akartam tenni, és visszajutni Fehérvárra amikor elkapott a vihar, akkor láttam hogy kattognak a kerekek rendesen, ugyanis sehogy se fért a fejébe hogy mi értelme van az ilyesminek. Gondolom feléjük a bicikli arra való hogy elguruljunk a boltba meg haza. Egy darabig kedélyesen elbeszélgettünk (betársult egy a legszebb éveit már maga mögött hagyó nő is, ő is kérdezett értelmeseket), megpróbált eladni nekem egy biciklit, aztán amikor csillapodott a vihar újra útra keltem. Ez utóbb marha nagy hülyeségnek bizonyult, ugyanis Zichyújfalu és Gárdony között még kétszer vert el mocskosul az eső, de olyan szinten hogy a nagynéha szembejövő autók lámpáinak fényében látszott ahogy hullámokban veri az aszfaltot az özönvízszerűen zuhogó vízfüggöny. Valahol itt ázhatott el úgy a karórám hogy megadta magát a készítőinek, de persze nem ez volt a legnagyobb gondom akkor éppen. Gárdonyban még átvágtam egy második Velencei-tavon (a csapadékvíz-elvezetésen van még mit csiszolni arrafelé), majd nagy nehezen visszajutottam Fehérvárra. Ott még megtisztelt egy buszsofőr egy háromméteres vízfallal, de már csak röhögtem, ugyanis képtelen lettem volna annál jobban elázni amennyire akkor már el voltam. A mérleg végül egy életreszóló élmény, egy tönkrement gagyi kínai óra, és egy enyhe megfázás volt – a telefonom túlélte a kalandot (legalábbis azt még, utána kicsit összetörtem, meg elhagytam Veréb-fesztiválon).
Szóval biciklizni élmény, biciklizni fasza, meg le lehet döbbenteni a haverokat az olyan mondatokkal hogy “ja, hétvégén letekertem Pápára meg vissza” (ez laza 210 km). És amúgy meg igenis el lehet kezdeni egyszerűbb felszereléssel is, a lényeg a kitartás. Még én sem vettem normális országúti gépet, de lehet hogy ez amúgy is jövőre csúszik – egyelőre a kettlebell a prioritás és az izomfejlesztés.
A legközelebb talán elmesélem azt is hogy hogyan változott meg a kockulással a viszonyom, de mára ennyi elég is lesz helyzetjelentésnek. Megvagyok, jól vagyok. Legyetek ti is jól, az nem egy rossz dolog, hanem egész jó. Csók.

HCE-finalcoverSteven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)

Fejben fogalmazom egy ideje a felvezetőszövegét ennek a postnak, csak nagyon nehéz nem közhelyesnek, és elcsépeltnek hatni ilyenkor. Olyan kifejezések jutnak eszembe, hogy “mestermű”, meg “korának egyik legnagyobb zenésze”, hogy a “instant classic”-ról ne is beszéljünk. Pedig ez a lemez már most klasszikus – olyasféle érzés hallgatni, mint amilyen anno 1967-ben lehetett először belekóstolni a Beatles “Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-jába: érzed, hogy valami nagy dolognak vagy tanúja. Persze majd az utókor eldönti, de ha van igazság akkor Steven Wilson munkássága valami több reflektorból megvilágított díszes emelvényen fog helyet kapni a Rock Örök Múzeumában. Azt írta a Visions nevű német zenei magazin, hogy ez az album a Facebook-generáció The Wall-ja. Én ezt az analógiát nem érzem teljesen pontosnak (közel sem játszik annyi fiatal életében központi szerepet a gitáralapú zene, mint azokban az időkben), de azzal kiegyezek, hogy Steven Wilson napjaink Roger Waters-e. Ami azé’ nem olyan rossz kis titulus szerintem.

Na de térjünk rá az új lemezre, amely a Hand. Cannot. Erase. nevet kapta. Általánosságban elmondható, hogy az album kicsit emészthetőbb mint az előző (“The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)”), több rajta a szinte már-már rádióbarátnak is nevezhető tétel (főleg ha viszonyítunk az előző fúziós jazzet progresszív rock-kal keverő számaihoz), ami szerintem jót is tett neki. Valahogy kevésbé érződik hangszeres maszturbációnak, mint néhány régebbi Wilson-album, ha az összképet tekintjük (hangszeres maszturbáció nálam az, amikor egy szám mintha nem is akarna szólni másról, mint hogy a zenészek mennyire rohadt technikásak, és ezt csak 10 percnél hosszabb terjedelemben sok-sok szólóval megtűzdelve tudják kifejezni. Persze minek hallgatok progrock-ot, ha ez zavar, mi?). Ennek ellenére néha elkapott ez az érzés, de szerencsére kis mértékben, és az összképet nem súlyosan rontó formában.

Fogalmam sincs hogyan kell helyesen lemezbemutató cikket írni, úgyhogy következzék a tracklist – mindegyik számról írok majd pár gondolatot, aztán meglátjuk hogy sikerül:

Tovább is van… »

Lejárati randi

Posted by JonC On június - 18 - 2014 ADD COMMENTS

Ugyan a Team Fortress 2-vel már kb. évek óta nem játszottam (megindokolhatatlan hogy miért nem, fasza cucc) a vele kapcsolatos videókat azért még szeretem. Amióta a Source Film Maker boldog-boldogtalannak rendelkezésére áll a Youtube-on igazi gyöngyszemekbe is belefuthat az ember, amelyeket a jó öreg Source-motor segítségével álmodtak meg lelkes amatőrök. A Valve tavaly versenyt is hirdetett, amelyre ezzel az – amúgy rohadt bonyolult – programmal készült kisfilmekkel lehetett nevezni.

Persze ha profi cuccot szeretnénk látni, akkor még mindig a Valve a nyerő – persze fura is lenne, ha nem lenne az, elvégre ők fejlesztették az egészet. Legújabb eresztésük egy a Team Fortress 2-höz hamarosan érkező naaagy update-et hivatott reklámozni. Filmünkben a Scout próbálja elcsábítani Mrs. Pauling-ot, aki nem mellesleg az Adminsztrátorként emlegetett főnöknő hűséges jobbkeze és mindenese. Nekem annyira tetszett ez a szűk 15 perces szösszenet, hogy nem voltam rest csinálni hozzá egy kis feliratozást. Fogyasszátok szeretettel:

Egy feltételezett házaspár, Ludmilla és Nyikolaj (vagy Anatolij) Tokov is eltűntek. Létezésük bizonyítékául egy, az eget rádióantennákkal kémlelő olasz testvérpár Torre Bertben rögzített felvételét szokták példaként felhozni. Az antennákkal befogták egy, a Föld körül keringő jármű adását, melyben egy kétségbeesett és összezavarodott női hangot lehet hallani orosz nyelven beszélve, aki képtelen volt visszatérni a Föld légkörébe. A hangot tulajdonítják Ludmillának, noha a neve sehol sincs megemlítve.

/A Wikipédia Elveszett kozmonauták című cikkéből/

A Képzelt Város nevű, szívem csücskét régóta bitorló zenekar soron következő, harmadik nagylemeze a fenti történet szereplőire emlékezve kapta az Anatolij címet. A történet van elég misztikus, és hátborzongató ahhoz, hogy meglóduljon az ember fantáziája ha belegondol milyen is lehet kint sodródni remény nélkül egyre fogyó oxigénnel (apropó, Gravitációt látta valaki? Jó az?). Ugyan a kiindulási alap, miszerint a lemez hangulatát egy halálraítélt, ki tudja azóta hol, melyik csillagködben úszó asztronautapár adja meglehetősen torokszorító, klausztrofób benyomást sejtet, de ez szerencsére nem igaz: némelyik szám igazán lélekemelő, és grandiózus – olyan, amilyennek egy filmzenének kellene lennie a jelenetben, amikor az idegen bolygó mögött felkel egy számunkra ismeretlen Nap, és szórni kezdi a fényét a sötétbe.
Ami miatt még érdekes a lemez, hogy ezen debütál az Oláh Gergőt váltó Kovács Ákos, akinek énekesi karrierjében az előző állomás a – bevallom számomra ismeretlen –  marionett ID nevű zenekar volt. Mivel az első két lemez számomra szövegileg volt inkább meghatározó (“pilóta lettem, a gépem felhők fölé száll, ha jól dobom” és társai), ezért kíváncsian vártam milyen irányba viszi el az összképet az új énekes személye. Ugyan még csak kétszer hallgattam végig (abban viszont biztos vagyok, hogy hetekig állandó résztvevője lesz a mindennapjaimnak, ahogy az előző albumok is), de az első benyomásaim alapján szerintem énekhangot, tudást tekintve teljesen rendben van a srác, viszont – egyelőre még – nem hallottam olyan emblematikus, akár tetoválásért/Coelho-s stílusú napnyugtás-idézetes képekért kiáltó versszakokat, amelyek Gergőnél jelen voltak. Ennek ellenére (vagy talán épp’ ezért, ha a vérfrissítéssel járó újszerű hangulatot nézzük) a lemez kiváló, tele katartikus, filmzenei hangulatú betétekkel. Talán a vonósok háttérbe szorulása az, amiért még kicsit fáj a szívem, cserébe viszont jóval könnyebben emészthető zenét kapunk jóval kevésbé bonyolult ritmusképletekkel.

A lemez ingyen tölthető innen – vigyázat, csak október 30.-ig!

UPDATE: majd elfelejtettem: aki van olyan szerencsés, és a naffaluban lakik, az jövő héten szerdán (tehát 30.-án, nahát!) az A38-on élőben is meghallgathatja az albumot, akkor és ott fogják ugyanis bemutatni! Facebook event link.

Beágyazás a Facebook-ról

Posted by JonC On augusztus - 22 - 2013 2 hozzászólás

Vajon a középre rendezéshez emelt díjas SMS-t kell küldeni a WordPress-nek? Esetleg értenem kéne a PHP-hoz meg a CSS-hez?! 🙂

És működik, és működik! Ez egyrészt fantasztikus, nagyban hozzájárul az emberiség fejlődéséhez, másrészt viszont újabb lehetőséget nyit arra, hogy ha netán bekövetkezik az elképzelhetetlen, és lerohad a mindenki által imádott közösségi oldal, akkor büdös nagy error message-eket kelljen más oldalakon is bámulni. Persze ez az élmény már most is adott nálam is, elég csak a lájkra buzdító opciókra gondolni.

No mindegy, végre egy újabb felesleges funkció (legalábbis számomra, biztos lesznek akik többet fogják használni). Amúgy micsoda bejegyzésception lehet már ez azoknak, akik kiváló ízlésről téve tanúbizonyságot már lájkolták a blog Facebook-oldalát, és most egy blogbejegyzésben láthatják újra a Facebook-os postomat?! Még jó hogy nem nyitottam véletlenül egy féregjáratot, ami beszippantja a teret, az időt, és a kontinuumot is.

Most is csak egy kurva screenshotra futotta, sajnálom (annyit azért megjegyzek, hogy ha legközelebb találkozok egy lengyellel a vendégem lesz egy sörre):

2013-02-21_00003

Hősünk a Zámbó Jimmy emlékére rendezett virrasztáson

Mutálódik a Left for Dead 2 – EMS!

Posted by JonC On február - 13 - 2013 ADD COMMENTS

c4m1_milltown_a0020

Build landmines :nyálat csorgat:

A Left for Dead 2 alapvetően egy nagyon fasza játék (akit érdekelnek a részletek az itt keresgéljen), ámde a zombik csapkodása, a folyamatos hentelés meg-megszakítva néha egy-egy kapcsoló átbillentésével egy idő után akár unalmassá is válhat (bár ezt megcáfolandó van olyan ismerősöm Steam-en aki csak ezzel játszik, és közelebb jár játékórák számában az ezerhez mint az ötszázhoz). Talán érezhették ezt a Valve-nél is: először beizzították a játék alá a Workshop-ot (aminek hála egy kattintással installálhatunk a játékunkba újabb pályákat, fegyver- és karakterkinézeteket, stb.), ámde most újabb lépést tettek affelé, hogy a modderek szétcincálhassák az alapvető mechanizmusokat is, és bejelentették az Expanded Mutation System néven futó programozási platformot. A dolog lényege az, hogy az eddigiekkel ellentétben ezentúl már scriptelési lehetőséget is kapnak a programozó hajlamú playerek, melyek segítségével komplexebb teljesítendő feladatokat kreálhatnak a mapjeikhez, de akár teljesen új játékmodokat is alkothatnak! Erre hozza példának a Valve a Holdout nevű változtatást, amely afféle tower defense játékká alakítja az alapötletet: barrikádok felhúzásával alakíthatunk ki védhető területeket magunk, és társaink számára, majd meg kell próbálnunk túlélni a túlerőben ránk zúduló zombik áradatát (hasonlóképpen az alapjáték Survival módjához).

A kezdeményezés nagyon ígéretesnek tűnik (egyelőre még bétateszt fázisban leledzik), megfelelő kezekben akár teljesen új játékélményt kínáló modok kreálását sem tartom kizártnak. Meglátjuk mi lesz belőle.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 795 darab post, és 2675 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek