Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Éppen pár hete emlegettem a GTA5 trailer-ének kapcsán, hogy egész boldogan kiegyeztem volna egy felturbózott Vice City-vel (ami helyett ugye kapunk egy modernizált San Andreas-t), erre ma sikerült belefutnom ebbe a modba, ami nem mást tesz, mint teljesen átgyúrja a GTA4-et (egészen pontosan a Episodes from Liberty City című kiegészítőjét) Vice City-vé. Igen, minden marad a régiben, ugyanazok a pálmafák, sétányok, tengerpartok, küldetések, hawaii-mintás ingek, rádióadók, fegyverek, autók várnak ránk – csak éppen mostantól kezdve a Rage nevű motor minden szépségével prezentálva.

I just died in your city tonight (további videók itt)

Ez azért meglehetősen wow kategória így első ránézésre, én már csak azon csodálkozom, hogy hogyan nem hallottam róla eddig. Megjelenése karácsonyra várható, tölthető lesz majd innen.

Better drink my own piss – The Game!

Posted by JonC On augusztus - 4 - 2011 3 hozzászólás

Szerencsére még nem készült játék Bear Grylls bácsi kalandjaiból (bár meglenne a sajátos bája az átvezető videókban a főhős fogai között szétplaccsanó hernyóknak, mindezt természetesen DirectX10-es grafikával, lassítva megjelenítve :)), viszont a CollegeHumor-os arcok elképzelték milyen lenne, ha ez az enyhén kattant bizonyítási kényszeres idióta szerepelne egy 8 bites RPG-ben (hasonló stílusúban, mint a nemrég tárgyalt Chrono Trigger). Íme az eredmény, amelyből természetesen a pisiivás sem maradhatott ki:

Na akkor ömlesszünk #2

Posted by JonC On augusztus - 1 - 2011 3 hozzászólás

Ma reggel több érdekes dolog is történt velem. Az első talán az volt, amikor a telefonom – amit pár hónapja agyondicsértem, nos azóta kicsit árnyaltabb a kép – úgy döntött Veszprémnél, amikor épp’ átszálltam az egyik buszomról a másikra, hogy újraindul. Szokott ilyet csinálni, jó esetben észreveszem azt a pillanatnyi rezgést, amit a bootoláskor produkál, rosszabb esetben viszont csak várja a zsebemben, hogy beüssem neki a PIN-t. Nos, most észrevettem, meg is adtam neki a kódot, majd ügyesen elindítottam a rádió alkalmazást, hogy legalább szóljon valami, amíg be nem tölti a memóriájába azt a másfél tucat kurvára felesleges programot, amiket utána úgyis szórhatok majd ki kézzel. Ez néha amúgy úgy megfekteti csórikámat (mármint az indítás utáni programcunami), hogy egész egyszerűen újraindul, gondolom ilyenkor befigyelhet a kis lelkecskéjében egy lightos kis kernelpánik. No sebaj, most egész jól bírta, ámde valamiért úgy határozott, hogy annak örömére, hogy sikerült elindítania a Winamp-ot (mekkora képzavar: Winamp egy Linux-alapokon nyugvó oprendszeren) akkor már hadd szóljon is valami muzsika. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy – mivel a rádió meglehetősen halk – csutkára volt húzva a hangerő, és meglehetősen megijedtem, amikor bömbölni kezdett a fülembe a legutoljára játszott szám, ami történetesen a Replikától a Másik világ kapujában volt. Hirtelenjében majdnem kikapcsoltam (mert ugye a pause gombot hiába nyomogattam a lejátszó widget-jén, a proci éppen meglehetősen leszarta az ezirányú törekvéseimet), de – hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – nagy nehezen rájöttem, hogy az egyik oldalsó gomb kitartó abúzálásával is le tudom tekerni a hangerőt.

Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor nagy nehezen átvonszolván magamat Fehérvár belvárosán odaértem az albérlethez, és gondoltam hívok egy liftet, elvégre habtestemnek magas lenne a kilencedik emelet. Jól megfigyeltem, szabad volt a lift, nem égett a visszajelző, ami arra utalna, hogy valaki használja éppen, és csak akkor gyulladt ki, amikor megnyomtam a hívógombot. Ehhez képest majdnem dobtam egy hátast, amikor nagy lendülettel léptem volna be a fülkébe, amiben már tartózkodott egy öreg bácsi. Jó reggelt kívánt, és kibotorkált mellettem, én meg szinte köpni-nyelni sem tudtam. Ki tudja mióta volt már bent, gondolom én szabadítottam ki 🙂 Mondjuk a gombsor kezeléséhez, amivel kiválasztjuk a kívánt emeletet nem kell diploma, de gondolom neki már annyira el volt meszesedve az agyacskája (így cukkolta a Sutyi a Robi bácsit az előző cégemnél, az övé a copyright), hogy mégsem sikerült belátható időn belül kitalálni hogy melyiket kéne megnyomni 🙂

Aztán gondoltam néhány sor erejéig megemlítem a JÁTÉKOT, amivel mostanában szórakoztatom magam, és élelmedett kora ellenére is bőven megüti a szintet, ami felett már érdemesnek tartom a végigjátszásra. Egészen pontosan 1995-ben dobta piacra a Square (most már Square Enix néven lehet ismerni őket) Super Nintendo-ra, majd később Playstation-re, és egyéb gépekre is (Nintendo DS-re például). Stílusát tekintve ez egy körökre osztott harccal operáló RPG, és az a címe, hogy Chrono Trigger. Ahhoz képest, hogy olyan régi eresztés, hogy azóta már felnőtt egy új játékosgeneráció még mindig szórakoztató (ami nem mondható el a legtöbb C64-es stuffról például, sajnos nekem már túl primitívek), sőt még a grafikájával is ki vagyok békülve.

Egy jól sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Egy rosszul sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Adva vagyon főhősünk Crono, aki egészen addig éldegéli unalmas kis életét, amíg nem jön egy (majd később még egy) szédült liba, aki(k)nek hála minden a feje tetejére áll, és hamarosan egy kaland kellős közepén találjuk magunkat, melynek során ide-oda ingázunk a különböző idősíkok között, és próbáljuk helyrehozni az emberiség jövőjét, amely meglehetősen szomorúan alakul valami eleinte nem teljesen tiszta ok miatt. Mondhatnám, hogy enyhe Butterfly effect koppintás a sztori, csak ugye ez “néhány” évvel korábbi cucc (konkrétan kilenccel), úgyhogy nem lennék meglepve ha a film forgatókönyvírója is tolta volna annak idején – márcsak azért is, mert azóta több fórumon is beválasztották a világ legjobb játékai közé. Ezt én azért túlzásnak érzem, de tény, hogy ahhoz képest, hogy a grafika olyan amilyen (persze gondolom ’95-ben maga volt a csoda), illetve a mászkálást/harcot néha túl ritkán törik meg párbeszédek, továbbá néha elég frusztráló, hogy egy helyszínt elhagyva majd visszatérve az ellenfelek újratermelődnek mégis szórakoztató, és helyenként kifejezetten vicces anyaggal állunk szemben. Ki is lehet próbálni, ingyen van (most már), emulátort innen, magát a játékot pedig innen lehet letölteni.

Végezetül még egy játék, ami meglepett, mint faltörő kost a fotocellás ajtó: néhány éve került kiadásra a Hellgate London nevű MMORPG, amely 3D-s grafikával hozta a Diablo játékmenetét, ámde a különféle dándzsönök helyett a címben szereplő város utcáira helyezve a történéseket, melyek során ízléstől (és kaszttól) függően baszott nagy kardokkal, vagy gépfegyverekkel ölhettük halomra a dimenziókapukon át mindent ellepő szörnyeket. Állítólag rohadtul bugos volt (nekem kimaradt anno), és bukott is egy hatalmasat, a szervereit lekapcsolták, a helyüket bevetették sóval, és az üzemeltetők letetették a nagyesküt, hogy soha többet nem fognak még hasonlót se csinálni.

Pózolj Big Ben-nel

 Big tits at the city

Itt akár vége is lehetne a történetnek, ámde jöttek a kici koreai fejlesztőbácik, akik még láttak potenciált a cuccban, megvették a jogait, kikalapálták a bugokat belőle, újraindították a szervereket – az egyetlen szépséghibája a csodálatos reinkarnációnak az volt, hogy ezek a  szerverek eddig csak Ázsiából voltak elérhetőek (és most ne menjünk bele a különféle furmányos módszerekbe, amikkel ezt a korlátozást meg lehetett kerülni). Ez változott meg kereken egy hónapja: immáron működnek szerverek Európában, és Amerikában is, a játék tök ingyenes, és ugyan még bétateszt állapotban leledzik én nem találkoztam túl sok hibával (egyszer ledobott a szerver, más nem történt). Letölteni innen lehet (először rar-ban, aztán kitömöríti az installert, majd utána feltelepíthető maga a játék… brrr…), magyar nyelvű tudástárat pedig itt találhattok hozzá.

UPDATE: egy kis pontosítás az ingyenességgel kapcsolatban az előző mondatban linkelt oldalról:

A játék kipróbálható és ingyen játszható a 2. fejezet végéig Waterloo Bridgebe lépéshez már “Act3 ticket”-re van szükség. A játék mikro payment tranzakciós rendszerű vagyis nem minden ingyenes, vannak tárgyak amik megvehető valódi pénzért, előnyt biztosítanak, de játék egyensúlyt nem borítja fel. Legtöbb tárgy időleges bónuszt ad például gyorsítja a fejlődést vagyis több tapasztalati pontot (xp) kap a hatóidő alatt. Act3 ticket is fizetős tárgy 4000 Tcoinba kerül ami 4$-al egyenlő, viszont ezzel a tárggyal lehet kereskedni a játékban vagyis el lehet adni játékbeli pénzért, így aki nem akar fizetni a játékért valódi pénzt a játékon belül megvásárolhatja.

Ha jól értem nem muszáj kicsengetni érte a 4 dolcsit, viszont akkor jó sok mellékküldetést meg kell csinálni ahhoz, hogy összegyűljön a rávaló. Valamit valamiért ugye.

Csapassunk Amiga játékokat egyszerűen!

Posted by JonC On december - 24 - 2010 3 hozzászólás

Azon drága olvasóim, akik kiváló ízlésről, és tökéletes tájékozottságról tanúbizonyságot téve már csatlakoztak a blog Facebook-oldalához már találkozhattak az alant bemutatásra kerülő weboldallal, amelyet mintegy karácsonyi ajándékként mutatok be azoknak, akik vannak olyan vének, és még emlékeznek a Commodore cég nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek közepét meghatározó számítógép-családjára, az Amigákra (ez egy mondat volt, mehetne érettségire elemeznivalónak :)). Régóta van lehetőség az ezekre a gépekre készült játékok PC-n való emulálására is, de ez néha még a tapasztalt bitlovagoknak is macerás volt: a WinUAE nevű program beizzításához nem elég, ha beszereztük a játékokat, de még bizony olyan – ráadásul jogvédett – okosságok is kellenek hozzá, mint a WorkBench, aminek még a verziószáma is számított.

Ezt a szexista Amiga-reklámot csak elrettentő példaként raktam be ide, teljes mértékben elhatárolódok tőle!

Ennyi szívást persze bőven megérdemeltek ezek a csodák, de néhány napja rábukkantam erre az oldalra, amelyen jelen pillanatban 185 darab Amigás játék figyel letölthető formátumban! Mindegyik átesett egy Amiga – PC konverzión, így exe-ként tölthetőek, azaz nem szükséges semmilyen emulátor hozzájuk: csak duplakatt, és már futnak is! Tegnap első felindulásból az Alien Breed-del toltam pár percet, és a tapasztalatom az, hogy az indítás után felvillanó splash logo-t leszámítva autentikus Amiga-élményt kínálnak a programok, semmi nem utal arra, hogy PC-n toljuk – leszámítva a floppymeghajtó ismerős kerregésének, és a kezünkbe simuló Quickshot típusú joystick-nak a hiányát.

Arra az esetre pedig ha a címek nem mondanának semmit, akkor íme egy lista azokról a játékokról, amelyek elérhetőek az oldalon, és emlékeim szerint nagyon jók:

Persze ez csak a személyes véleményem, akadhat még az oldalon olyan, amit érdemes kipróbálni, csak éppen én nem ismerem (pl. a Breathless-ről csak olvastam annak idején az 576KByte-ban, lehet hogy jó cucc).

Úgy gondolom, hogy ezeket a játékokat érdemes kipróbálni a fiatalabb korosztálynak is, márcsak azért is, mert grafikailag hozzák azt a szintet, amit még el lehet viselni mai szemmel is (sőt, némelyik kifejezetten szép), és érdekes lehet visszatekinteni egy kicsit a múltba, látni hogy milyen fejlődés ment végbe, aminek hála olyan csodák készülhettek, mint a GTA4, vagy a Crysis2. Ezzel a posttal szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden olvasómnak, jövőre ugyanitt, ha netán olyan részeg lennék januárig, hogy a világomat nem tudom netán nem maradna időm a blogra az év végi őrületben!

Mindenfajta különösebb kommentár nélkül nektek szegezem a kérdést: az alábbi képről mi jut az eszetekbe? Milyen édi kis figurák? Milyen jópofa retro-hangulat? Esetleg – az olyan vén csontoknak mint én a 26 évemmel még ez is beugorhat –  az, hogy jéé, ez olyan mint a Bubble Bobble?

Tündéri nemde?

Nos ha megtévesztett a kedves design, a pici figurák, akkor bizony hatalmasat tévedtetek: ez a játék (amely a Super Crate Box névre hallgat) tökéletesen alkalmas arra, hogy egy nyugodt, békés, álmoskás hétfő estét tökéletesen tönkrevágjon azzal, hogy kurva nehéz, és néhány percnyi játék után az ember legszívesebben a billentyűzettel ütné a monitort, majd – miután ízlésesen beleállította – megfogja a gépet, és minél elegánsabb ívben kivágja a kilencedikről.

Pedig a feladat nem tűnik nehéznek: adva vagyon egy egy képernyőnyi pálya, azon egy jópofa lobogó hajú főhős (aki ráadásul több alakban is feltűnik egy-egy meghalás után – így hogyan fog kialakulni az emocionális kötődés, hogyan fogja a játékos beleélni magát a hányattatott sorsú főhős szerepébe?), akinek ládákat kell felvennie. Ezek a cuccok persze randomban jelennek meg a platformokon, így meglehetősen nehéz akár még tízet is felvenni zsinórban meghalás nélkül, márpedig ez a feltétele annak, hogy újabb pályákat nyissunk meg (amúgy összesen három van belőlük, ami meglehetősen kevés, bár ha figyelembe vesszük, hogy már az első pálya abszolválása is hosszú percekbe, akár órákba is kerülhet, akkor máris másabb a leányzó fekvése). Eme tevékenységünkben persze a plafonon levő nyílásból potyogó kis zöld lények, lebegő koponyák, és a zöld entitások nagyobbra nőtt változatai szeretnének mindenáron megakadályozni – tegyük hozzá, hogy meglehetősen jó hatásfokkal. Amiért a játék kiérdemelte nálam a “Szemétparaszt Game of the Year” címet az az, hogy marha könnyen meg lehet halni akár a respawn után 2 másodperccel is. Ha netán túléli az ember az első néhány kritikus pillanatot, akkor nekiállhat felszedegetni a ládákat. Minden ládával véletlenszerűen fegyvert váltunk a már feloldottak közül: van itt dupla pisztoly, sörétes puska, rakétavető, de még pattogós korongokat lövő alkalmatosság (amivel remek öngyilkosságokat lehet elkövetni, mivel a falakról visszapattanva nem válogat, minket is kettévág, ha óvatlanok vagyunk), lángszóró, sőt minigun is. Persze nem örülhetünk sokáig egy esetlegesen egész használható stukkernak, ugyanis a következő láda már tuti, hogy egy másikat fog rejteni, így előfordulhat, hogy a géppisztoly után kifogjuk az aknák telepítésének a lehetőségét, amely – mondanom sem kell – nem egy életbiztosítás a gyorsan rohangáló ellenfelek között. Ráadásul ha belepottyannak a pálya alján lobogó tűzbe, akkor bedühödnek, és a pálya tetején immáron vörös színben pompázva és még gyorsabban termelődnek újra…

Ami miatt mégis nehéz abbahagyni az egyrészt a jópofa grafika, másrészt a remekbeszabott 8 bites chiptune muzsika, harmadrészt pedig az, hogy még akkor is jutalmaz, ha béna vagy, ugyanis az új fegyvereket így is úgy is megkapod.

A játék trailere

A túlzott nehézsége ellenére úgy gondolom, hogy jópofa színfoltja az indie-game-ek mezőnyének, ráadásul teljesen ingyenes, úgyhogy érdemes kipróbálni márcsak a retrohangulat miatt, ami árad belőle! A hivatalos weboldala itt található, szedjétek bátran (ahogy én a nyugtatókat miatta :))!

Retro gaming sorozat #1: a Commodore 64

Posted by JonC On május - 17 - 2010 4 hozzászólás

Ezerszer átrágott, ezerszer ezerféle szempontból szételemzett, és ezerszer már-már túlmisztifikált tárgykörbe csapok bele, amikor a Commodore64-esről próbálok ésszerű terjedelmi keretek között értekezni. Nehéz informálisnak lenni, amikor az ember erről ír: újra és újra azon kapom magam, hogy elragadnak az emlékek, és legszívesebben szubjektív nosztalgiázásra vetemednék, de most nem az a célom, hogy halálra untassak mindenkit egy némileg szentimentális kocka emlékirataival, hanem hogy segítséget nyújtsak azoknak, akik szeretnék újra kipróbálni gyerekkoruk klasszikusait, vagy esetleg fiatal korukból adódóan lemaradtak az egészről, és kíváncsiak arra, hogy milyen ősök leszármazottja a GTA4, meg a Krájzisz.
Nézzük át dióhéjban a gép specifikációit, és érdekes vonásait (amelyek nagy része elképzelhetetlennek tűnik a PC-hez/modern konzolokhoz szokott generációnak):

  • 0.985 MHz-es proci hajtotta, és 64 kilobyte RAM-mal volt megáldva (kiszámolni is nehéz, hogy ezek hanyadrészei egy mai modern gépnek)
  • 8, azaz nyolc sprite-ot tud hardverből kezelni egyszerre, ez megint csak magyarázatra szorul: sprite alatt nem a cukros löttyöt értjük ebben az esetben, hanem minden olyan 2D-s objektumot, ami mozog a képernyőn: sprite például Super Mario, vagy Zelda, de ide sorolható az amúgy totál 3D-s Quake 1 robbanás-effektje is (bizony, az is két dimenziós volt, csak a nagy hype-olás közepette ezt nem nagyon reklámozta az idSoftware)
  • 16 színt volt képes megjeleníteni, bár sajnos nem egyszerre – ezt később egyes ügyeskezű programozózsenik sikeresen áthidalták
  • háttértárolóként három eszköz állt rendelkezésre: volt a Datasette nevű magnó (amely audio-kazettákon tárolta a jelet), aztán létezett hozzá kétfajta külső nagyfloppy-kkal üzemelő lemezmeghajtó, és végül lehetőség volt ún. Cartridge-eket beletűzni a gép hátuljába, amelyből villámgyorsan olvasta ki az adatokat a masina – kár, hogy ezt előre beégetett EPROM(?)-okból tette, szóval ez csak olvasható memória volt, írni nem lehetett
  • külső trafóról kapta az 5V DC/9V AC-t, amelynek súlya akkora volt, hogy kutyát lehetett volna vele dobni, rohadtul tudott melegedni, és egybeöntött műgyanta képezte a burkolatát

Mint látható, vinyója nem volt szerencsétlennek (pontosabban készült hozzá kemény 20 megás kapacitással, a gond csak az volt vele, hogy aranyárban mérték), így – mivel minden kikapcsoláskor törlődött a memóriából minden, ez amúgy a modern gépeken is így működik – az egyszeri user kénytelen volt minden munkamenet (értsd joystick-gyilkolás) elején az előbb említett kazetta/floppy/cartridge háttértárolók valamelyikéről beolvastatni a géppel a használni kívánt programot. Értelemszerűen ez a folyamat kazetta esetében volt a leglassabb: a mai napig szoktam mesélni, hogy anno egész estés elfoglaltság volt az F-19 Project: Stealth Fighter című vektorgrafikás harci-repülőgép szimulátorral való játék, és nem azért mert annyira hosszú lett volna egy-egy misszió, hanem mert egy-egy betöltés hossza akkora volt, hogy az ember közben nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb. Én konkrétan teljes könyveket olvastam ki a gép töltögetésére várva – hiába, más idők voltak ezek. Később persze hozzájutottam egy floppymeghajtóhoz, ami minőségi ugrást jelentett az életemben: a töltési idők leredukálódtak, a magnó olvasófejét nem kellett többet kiscsavarhúzóval finomhangolnom, és a rojtosra forgatott füzetem (amelyben rendszereztem a kazettáimon figyelő játékokat) is a polcon kötött ki végül. Cartridge-on egy játék volt meg, amit eredetiben vásároltam az 576KByte-ból: a címe Battle Command volt, és a Commodore 3D-s képességeit feszegette fillezett vektorgrafikájával, és gúla alakú hegyeivel (a videó az Amigás verzióról készült, C64-est nem találtam sehol):

Ennyi bevezető után jöjjön talán a lényeg: hogyan, és mit érdemes PC-n kipróbálni a gépre készült tetemes mennyiségű játékból? Érdemes szelektálni a felhozatalból, mivel kur.. rengeteg programat gyártottak le rá. Ennek fő oka a gép egyszerű felépítése volt, és a tény, hogy alacsony költségvetésből is ki lehetett hozni nagyon jó programokat – jópár ütős címről tudvalevő, hogy egyetlen ember munkája.
Nézzük a hogyant: először is emulátorra lesz szükségünk, amely “lemásolja” az eredeti masina utasításkészletét, memóriacímzési metódusát, stb stb., így az eredeti gép – szintén PC által fogyaszthatóvá tett – file-jait minél élethűbben tudja prezentálni a TFT-nken. A C64-es programok szabványosan .t64 (kazettáról átkonvertált), .d64 (floppyról átkonvertált), .crt (cartridge) és .prg (ez is kazettás) kiterjesztésekkel érhetőek el a neten, és ezek mindegyikét tudják kezelni a PC-re fejlesztett emulátor-programok. Én a CCS64 nevű csodára esküszök, amely nem rendelkezik Windows-os lenyíló menükkel, meg hasonlókkal, viszont – némi beleszokás után – pofon egyszerű a használata. Sokan ajánlják a Vice-t, amely Windows-os kezelőfelülete miatt barátságosabb lehet első blikkre – ízlés kérdése, mindkettő remek megoldás. CCS64 esetén a mágikus billentyű az F8: ennek segítségével varázsolhatjuk elő a főmenüt, amelyben a ‘1541 Device 8’-ot kiválasztva kiválaszthatjuk a használni kívánt játékot. Fontos tudni, hogy ebben az emulátorban a menükbe belépni a kurzor jobbrával, kimászni a kurzor balrával lehet. Többlemezes játékoknál az “Insert Disk 1 Side B” üzenetek megjelenésekor se kell pánikba esni: F8 megnyomása után a kijelölést rá kell vinni az adott lemezfile-ra, és az F4-gyel lehet “berakni” a meghajtóba, majd visszaváltva a játékba már mehet is a tűzgomb/space ízlés szerint. Még két tipp a végére: ha netán nem vágytok autentikus élményre, és nem szeretnétek végigvárni az eredeti gép sebességével a betöltéseket (pedig aztán az az egésznek a sava-borsa :D), akkor az Alt+F3 segítségével turbózhatjátok a masinát ötszörös sebességre, és vissza. A másik hasznos billentyűpáros az F12, és az F11: az elsővel elmenteni, a másodikkal pedig visszatölteni lehet az aktuális játékot – mondanom se kell, hogy ez mennyire hasznos tud lenni.

Bővebb leírást itt találhattok róla, és bár ez a 2.0-s verzióra vonatkozik ez nem probléma: a hármas menürendszere néhány apró változtatással ugyanez.

Már meg van a technikai hátterünk a játékhoz, fut a klasszikus világoskék-sötétkék képernyő a többmillió színt megjeleníteni képes monitorunkon, most már csak néhány játék kell a boldogsághoz 🙂 Honnan szerezzünk be ilyen őskövületeket? A válasz – mint mindig – az Internet sötét óceánjában keresendő: portálok tucatjai foglalkoznak ezzel a témával, amelyekről – élelmedett koruk folytán – ingyen és legálisan letölthetjük bármelyik klasszikust.

Gondban vagyok, mivel a kihagyhatatlan játékok listája nagyon-nagyon hosszú, és hatalmas számuk miatt némelyiket bizony még én sem ismerem, de következzék egy nem rangsorolt tizenhármas lista az én személyes kedvenceimmel (a címeikre kattintva letölthetőek):

  1. Giana Sisters: úgy is jellemezhetnénk, hogy szegény ember Mario-ja – ez volt a C64-es platformjátékok királya, amelyben egy elég punkos hajú csajéval kellett végigugrálni a szinteket az életünkre törő méhecskék, ráják(?), és hasonlók között. Főellenségek, felvehető powerup-ok, és korrekt hangeffektek jellemezték.
  2. Rick Dangerous 1-2: eme kétrészes eposz főhőse tulajdonképpen Duke Nukem őseként is jellemezhető: laza, vigyorgós arc, aki halomra öl mindenkit. Imádtam, olyannyira, hogy pár hónapja még magamra is akartam varratni őkelmét – persze ez azóta se történt meg.
  3. Battle Command: említettem feljebb, de most írok róla kicsit bővebben: 3D-s harckocsi-szimulátor, amelynek készítői a kevés legyártott pályát eszetlenül brutálisra húzott nehézséggel próbálták kompenzálni – sikerrel. Némelyik küldetés kifejezetten idegtépőre sikeredett, mégis nehéz volt abbahagyni köszönhetően annak a ténynek, hogy valódi három dét láthattunk a masinán (ne firtassuk, hogy milyen minőségűt…:))
  4. Paradroid: újabb gyöngyszem, ami nem grafikájával, hanem játékmenetével tett függővé: kis köralakú robotunkkal kellett egyre feljebb kapaszkodni a ranglétrán egy ellenséges droidoktól hemzsegő űrhajón. Ha egy másik példánnyal összeakadtunk, akkor vonónyalábunkkal kihívhattuk egy logikai párbajra, amelyet ha sikerült megnyerni, akkor átvehettük a legyőzött verziószámát. A végső ellenség a 999-es verzióval rendelkező királynő lett volna, már ha lett volna idegzetem addig eljutni.
  5. Bruce Lee: a nagy harcmesternek emléket állító játék meglehetősen viccesre sikeredett: kis pálcikaemberre emlékeztető sárga figuránkkal folyamatosan leverve a nagy zöld(?) szumóharcost, és a cingár ninját kellett végigjutni a néha elég szivatós szinteken, miközben lámpásokat gyűjtöttünk be. Imádtam.
  6. Impossible Mission: erről írtam a beharangozó postban: félelmetes hangulatú magyar fejlesztésű(!) játék, amelyben csodálatosan animált főhösünkkel kellett érintésvédelmileg hibás robotok között kádakat, asztalokat, meg hasonlókat átkutatni egy nagy puzzle darabjai után. A hangulata miatt volt kedvencem (digitalizált hangok, minijátékok, stb.), végigvinni (ezt is) képtelen voltam.
  7. Stunt Car Racer: újabb 3D-s remek, amelyben belülről élhettük át az extrém körülmények között autóversenyzést. Ezalatt értsd: adva van egy girbe-gurba szerpentines pálya, amelyen végig kéne vergődni – na ez az, ami nem nagyon sikerült 🙂 Persze ebből is készült egy sokkal gyorsabb 3D-t produkáló Amigás verzió.
  8. CREATURES 1-2: Clyde Radcliffe kalandjai, amelyek során tündibündi kismackók esnek áldozatul Stihl-fűrészes pszichopatáknak, meg úgy általában fröcsög a vér – a gép képességeihez képest gyönyörű grafikájával kombinálva kora egyik legütősebb játéka volt.
  9. International Karate +: ha már szóba jött a gyönyörű grafika, akkor kihagyhatatlan ez is. Ugyan a játék csak két karatés pofozkodásáról szólt, de olyan díszletek között, amelyektől a mai napig leteszem a hajam – a zenéjéről nem is beszélve.
  10. Mayhem in Monsterland: sokan jellemezték úgy, hogy ez a stuff a C64 Sonic-ja. A játékmenet mondjuk nem olyan pörgős, nincsenek loop-ok (hurkok, amiken át lehet futni), de a tiritarka, vidám, színes grafika hasonló, és a főhősünk is hasonlóan cuki.
  11. Super Pipeline 2: Super Mario után ez is egy újabb játék, amelyben egy vízvezeték-szerelő viszontagságaiba nyerhettünk bepillantást, ámde az előbb említett opusszal ellentétben ebben hercegnők helyett csak a saját seggünket próbáltuk megmenteni. Fogyóeszközként szolgáló segédeinket gonosz módon kihasználva kell egy csőrendszer általános épségét fenntartani a mindenfelől özönlő légkalapácsokkal, és egyebekkel hadakozva. A játékmenet nagyon vicces, a pályák közötti átvezető jelenetek még inkább.
  12. Powerdrift (ez nem letöltőlink, ha kell szóljatok): klasszikus hátulról követős autóverseny, amelynek legfőbb jellemzői a hatalmas ugratók, az eltalált grafika, és a dinamikus zene voltak. A C64-en nevelődő generáció ebből tanulta meg a defenzív vezetés alapelvét: ha leelőzöl valakit, mutass neki fuckoff-ot!
  13. Nebulus: kivételesen ez a játék nem haladta meg a gép képességeit annak ellenére, hogy újabb 3D-s megvalósítást prezentált a masinán. Kis békánkkal kellett feljutni különféle tornyok tetejére, amelyeken különféle ellenfelek (nagy pattogó szemek, stb.) próbáltak megakadályozni ebben. Ha nekimentünk valamelyiknek, akkor nem feltétlenül haltunk meg, mindössze zuhantunk néhány szintet – kivétel, hogy ha alattunk már csak a háborgó tenger volt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezeken kívül is születtek szép és jó játékok (a sokak által istenített Last Ninja ilyen például), ez csak egy kis ízelítő volt a felhozatalból. Rendelkezésemre áll bő egy gigányi anyag a vinyómon, ami egész szép mennyiség (már ha figyelembe vesszük, hogy egy játék körülbelül 150-200 kilobyte) úgyhogy ha netán nem találtok egy régi kedvencet, akkor szóljatok, és update-elem a letöltőlinkkel ezt a postot! Jó nosztalgiázást kívánok!

Linkek:

Emulátorok:

CCS64 letöltés * leírás (magyar)

VICE letöltés * leírás (magyar)

Játékok:

Magyar C64 HQ

Best C64 games ever

C64.com

lemon64 (csak leírások, képek, nem lehet letölteni)

C64 tapes

További képek a gépről:

Tom’s Hardware

Kitartó olvasóimnak talán már feltűnhetett néhány elejtett kósza utalásomból, hogy nagyon szeretem a régi idők számítástechnikáját. Ez a vonzalom valamikor 88 környékén indult, amikor apám egyik régi cimborájának Commodore 64-esén láttam az Impossible Mission című játékot teljes valójában. Meghatározó élmény volt – bár félelmetes volt számomra azokkal a halálos robotokkal -, talán akkor dőlt el véglegesen, hogy kocka leszek, és nem mondjuk pék-cukrász.
A régi játékok szeretete nálam ebből, és egy számtech-magazin iránti rajongásomból eredeztethető. A szóban forgó újság az 576KByte volt, és 1996-tól kezdve rendszeres olvasójuk voltam – egészen a 2002(?)-es megszűnésük előtti néhány hónapig. Utólag 4000 forintért egy apróhirdetés útján szert tettem a korábbi számokra is (megvan a legeslegelső 1990-es is), így teljes képet kaphattam Zolee (később CoVboy) munkásságának minden mozzanatáról. Imádtam az újságot: a mai napig kellemes borzongás kap el, amikor a Nuke Dukem 3D-s (nem, nem én írtam el, hanem még ők annak idején) cikket olvasgatom, vagy amikor újra átrágom magam a régi Csevegőkön (így hívták a levelezési rovatot), amelyekben néha keményen ment a SNES-es és Megadrive-os tábor között a flame, meg a “miért nincs több C64-es cikk az újságban?” rinya. Szép idők voltak ezek: még sokkal kisebb biznisz volt a videojáték-ipar, így sokkal családiasabb volt az egész. Nem volt ekkora nyomás a fejlesztőkön, hogy mindenképpen a bejáratott formulákra támaszkodjanak (nehogy megbukjon az újítások miatt a többmillió dolláros büdzséből készült anyag), nem volt minden hiperreálisra gyúrva, így sokkal több volt a bájos, színes alkotás. Ezek – néhány indie-játéktól eltekintve – rég kikoptak a PC-s palettáról, így ha valaki nem akar beleket ontani szórakozás gyanánt az bizony jobban teszi, ha vesz egy PSP-t, vagy (inkább) egy Nintendo DS-t. Hiányolok teljes játékstílusokat is: 15 évvel ezelőtt rengeteg platform ugribugri, shoot/beat’em up, és verekedős játék született – hova tűntek ezek? A játékipari (tessék észrevenni: ipar!) trendek olyan irányt vettek az utóbbi jópár évben, hogy ezek sajnos teljesen eltűntek a számítógépeink képernyőiről, és ezalól – megintcsak – néhány indie-fejlesztés (Braid, Spelunky, Cave Story, és társaik) az üdítő kivételek.
Miért is történt ez így? Miért van az, hogy egy mai tizenéves elején tartó kölöknek – hacsak nincs PS3/Xbox360-ja a családnak – csak a taktikai FPS-ek, real-time stratégiák, és a hiperreális 3D-s grafikával megáldott felnőttjátékok jelenthetnek szórakozást? Én a 26 éves fejemmel persze remekül elszórakozok ezekkel, de az új generációt valamelyest sajnálom, hogy nem részesülhetnek olyan élményekben, mint amilyeneket a Giana Sisters, Creatures, Monthy on the Run, vagy akár a Day of the Tentacle nyújtott nekem annak idején – persze a lista hosszasan folytatható. A világ hatalmasat fordult azóta, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó irányba.
Persze azért ez a röpke húsz-huszonkét év nem tűnt el nyomtalanul: szerencsére nem nagyon tudok olyan régi számítógépet/konzolt/játéktermi masinát/stb-t mondani, amit ne tudnánk modern PC-inkkel emulálni. A vicces az, hogy ezek az emulátorok jóval komolyabb hardvert igényelnek, mint amilyen az eredeti masinában ketyegett. Ezzel tegnap is szembesültem, amikor a Nintendo 64 emulátoromon a Nightmare Creatures című meglehetősen gagyi kardos-zombis csoda néha elérte a lélektani 10 fps-es alsó határt, miközben az eredeti gépben 93.75 MHz-es proci figyelt, ami hússzor lassabb a számítógépemben jelenleg szolgálatot teljesítő darabnál! Ez persze enyhén bosszantó, de örüljünk, hogy egyáltalán megoldható, hogy visszautazzunk az időben kicsit.

Original Commodore-os Aliens adatkazi – bizony ez tárolta a játék bitjeit

Ezeket a régi masinákat, az őket emuláló szoftvereket, és persze az adott gépre készült legszebb, legjobb, legegyedibb játékokat szeretném bemutatni egy most induló postsorozat keretében. Előrleáthatóan maximum két héten belül sort fogok keríteni a következő gépek bemutatására:

  • Commodore 64
  • Amiga (500, 1200 főleg)
  • SNES
  • Megadrive
  • Nintendo 64

A sorrend persze még változhat attól függően, hogy épp’ melyikhez lesz kedvem 🙂 Az Amiga például nem kevés macerával fog járni, márcsak azért is, mert elég bonyolult az emulátora (a jó öreg WinUAE), és már elég régen használtam, szóval lesz mit újra kitapasztalni a használatával kapcsolatban. Kihagyni viszont semmiképpen sem szeretném, mert az Amiga volt az a masina, ami grafikailag, és hangképzési képességeket illetően is olyan csodákra volt képes a kilencvenes évek elején, ami még ma is élvezhető, és nem csak az olyan elvakult retro-őrülteknek mint én 🙂

Szóval ez a terv, ha esetleg ötletetek, kívánságotok lenne ezzel kapcsolatban, akkor kommentben súgjátok meg, és meglátom mit tehetek!

A Hold sötét oldala 8 bitbe öntve

Posted by JonC On április - 20 - 2010 6 hozzászólás

Egész egyszerűen hihetetlen, hogy a régi idők számítógépeinek csipogóiból miket ki lehet hozni: ma például ráakadtam egy szent őrült oldalára, aki a NES hangchipjén megkomponálta a Pink Floyd zseniális Dark side of the Moon című albumát 🙂 Márcsak azért is újszerű ez a project, mert általában fordítva szokott történni mindez, azaz a régi klasszikus dallamokat szokták egyes elvakult fanatikusok modern hangszereléssel megbolondítani, elég ha csak a Press Play on Tape nevű zenekart, vagy a rengeteg techno- és egyéb remixet említem (ezen az oldalon van jónéhány), bár az igazi nagy döbbenetet nemrégiben számomra ez a csodálatos videó okozta:

Ez a holland szimfonikus zenekar a tipikus példája annak, hogy néha – bár sajnos elég ritkán – egész jó dolgok sülhetnek ki abból, ha két egymástól teljesen idegen zenei stílust összeboronálunk 🙂

Szóval általában modernebb köntösbe bújtatják a kedvenc 8 bites zenéinket (ajánlott “irodalom”: Supremacy, Monthy on the Run, Giana Sisters, Commando… a satöbbi erősen indokolt), de hogy úgymond analóg muzsikát alakítsanak “prüntyögéssé” az még viszonylag ritka (most hirtelenjében Lady Gaga néhány száma jut eszembe, amik átestek ezen a konverzión, lásd ez a videó), olyanról pedig eddig még soha nem hallottam, hogy egy teljes albumnyi zene jusson erre a sorsra. A Moon8 nevű kezdeményezés pont erről szól, mivel – ha letöltjük a röpke 58 megát a készítő weboldaláról – meghallgathatjuk a fentebb említett 1973-as nagylemezt, amelyen olyan slágerek figyelnek, mint a Money, vagy a Breathe.

A borító -stílusosan pixelekből megrajzolva

Hasonlítsuk kicsit össze az eredetit az átirattal! Példának a Money-t vettem, mivel azt ismerhetik talán a legtöbben, nézzük hogy hangzik eredetiben:

Pink Floyd – Money

És most íme a NES-es változat:

Moon8 – Money

A különbséget zongorázni lehet, ugye? Persze tisztában vagyok azzal, hogy csak az ilyen igazán elborult kockák fognak örömet találni benne, mint amilyen én is vagyok: annak idején konkrétan rákötöttem a C64-emet kábel segítségével apám viszonylag komoly kazettás deck-jére, és telivettem két kilencven perces kazit a kedvenc zenéimmel (emlékszek, volt egy Tetris, aminek a soundtrack-je huszonvalahány perces volt, és annyira tetszett, hogy felvettem az egészet – most nézem, hogy valami állat fel is rakta Youtube-ra :D). Szóval csak saját felelősségre tessék hallgatni, mert olyan, mint mondjuk Kiszel Tünci naptárai: csak az igazán elvakult rajongók tudják értékelni.

Aki kíváncsi, hogy hogyan szólhat a progresszív rock nagy öregjeinek teljes albuma 8 bit-esítve, az erről az oldalról töltheti le!

Ezért nem volt tegnap post

Posted by JonC On április - 15 - 2010 6 hozzászólás

Tegnap annak ellenére elkapott a kockaláz, hogy még egy új alkatrészt se tudtam működésre bírni, és a gépemen már hónapok óta figyelő programok álltak csak a rendelkezésemre. Rengeteg játék fel van telepítve már jó rég óta, van közöttük olyan (pl Wolfenstein Enemy Territory) amit még csak ki se próbáltam, és tegnap ezek közül válogattam kicsit. Amúgy vicces, hogy pont most tör rám a nosztalgiázhatnék (lásd lejjebb), amikor a küszöbön áll a négymagos proci, meg a 2 giga CL7-es (=gyors) DDR3-as RAM beüzemelése, mivel a 80-as 90-es években készült játékokkal való szórakozáshoz bőven elég a jelenlegi gépem is 🙂

Azzal kezdődött az egész, hogy – még melóban – utánanéztem annak, hogy milyen mesterfogások léteznek az OpenTTD-hez, amelyek segítségével megoldható az, hogy mondjuk 3-4 vonat használjon egy vasútállomást úgy, hogy nem rongyolnak egymásba/nem tévednek el. Ebben a remake-ben ugyanis – ellentétben az eredeti 94-es változattal – már válogathatunk vagy 10 féle szemafor fényjelző, és jelzőlámpa között, amelyek működését meg kéne érteni, mivel nélkülük lehetetlen egy jól kinéző, és működőképes vasúti csomópont kiépítése. Félő, hogy soha nem fogok eljutni arra a szintre agyilag, hogy megértsem mondjuk ennek a működését:

Ennek a megoldásnak a becsületes neve Advanced 10 bay station, de a pontos működésére nekem szerintem egy élet is kevés lenne, hogy rájöjjek. Sebaj, annak ellenére, hogy kicsit le lett törve a szarvam azért felugrottam egy szerverre multizni kicsit őkelmével, ahol újfent rá kellett döbbennem, hogy bizony vannak nálam sokkal profibbak is, akik zsigerből lepakolnak egy 15-20 vágányos vasútállomást úgy, hogy a vonatok mindig tudják, hogy melyik peron szabad, meg hasonlók. Én konkrétan egy olyat próbáltam összehozni, hogy két peronos állomásra egyik oldalról kettő, a másik oldalról pedig egy vonat álljon be, de a vége az lett, hogy évvégi mérleg után feljött a kis ablak, hogy “Vonat4 múlt évi profitja: -345670 Ft” (utána jött a Vonat6-7-ről is ilyen jelentés), mivel a csodálatos pályaszerkezetemnek köszönhetően az érintett mozdonyok egymással szemeztek egész évben a szemafor fényjelzőnél 😀 Kész művészet megtanulni a sokfajta szignált/fényjelzőt kezelni, és elsajátítani a különféle elágazásokat! Ennek ellenére ha van kedve valakinek, akkor állok elébe egy jó kis multiplayer-partynak, csak szóljatok, hogy csináljak szervert!

Néhány óra után meguntam ezt is (végülis nagyobb élmény lenne ilyeneket alkotni, mint a fenti képen mint összekötögetni egy állomást egy nyersanyag-lelőhellyel, aztán gyártani rá egy vonatot), így körülnéztem a gépemen kicsit. Talán a legtalálóbb kifejezés a partícióimra a “burjánzó őskáosz”, de nagy nehezen sikerült rábukkannom a SNES-emulátorom mappájára (meg a benne figyelő több száz játékra). Azért támadt kedvem hozzá, mivel hétvégén – szokásomhoz híven – ezeréves 576KByte-okat olvasgattam, és találtam néhány gyöngyszemet, amit ki szerettem volna próbálni. Érdekes dolog a technikai fejlődés: 15 éve jó pénzt elkértek egy SNES/MegaDrive-ért, most meg ingyé’ zúzhatod le a netről bármelyik játékot, amelyek fejlesztésébe anno esetleg rengeteg pénzt és időt öltek bele, és programozók dolgoztak rajta főállásban! Ez alapvetően egy remek dolog, és ha az ember kicsit is érzékeny a retro-hangulat varázsára (és nem vár el túlzottan bonyolult játékmenetet), akkor egész szórakoztatónak tarthatja ezeket a kilencvenes évek-beli gyöngyszemeket (mint amilyen a TTD is, multiplayer ide vagy oda). Még egy érv az emulátorozás mellett: akad néhány játékstílus, amely azóta egész egyszerűen kihalt a játékiparból (akár a PC-s, akár a konzolos vonatkozását nézzük), és – nekem – nagyon hiányoznak: ilyen például a “mész jobbra és ütsz”-stílusú hack&slash beat’em up-ok. Tegnap én a Final Fight3-mal ökörködtem egy fél órát, de vannak híresebb programok is a kategóriában, elég ha a Cadillacs&Dinosaurs-ot, a Golden Axe-ot, vagy a Double Dragon-t említem. Íme néhány screenshot azoknak, akik még így se tudják miről beszélek:

Imádom ezt a stílust, bár tény, hogy fél-egy óránál tovább nem tud lekötni 🙂 Épp ezért némi bohóckodás után visszatértem a régi nagy kedvencemhez, az Urban Terror-hoz, ami azért jó, mert nem igényel túl sok agymunkát (reflexeket annál inkább), élvezetes, van szociális aspektusa is (gyógyítgatni egymást, megköszönni, ha valaki visszahoz az élők közé, stb.), jók a pályák (imádom a városi harcot a szűk sikátorokkal, meg a tetőről sniperolással), sőt ha jó napom van össze tudok hozni kör végére akár egy ilyen statot is benne:

Jó tudom, sokszor haltam, de ez régóta problémám az online FPS-ekben: hiába aratok Halál módjára, ha közben minden fragemre esik egy bekapott fejes 😀 Ezen még csiszolnom kell, de tegnap kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel.

Az eddigiekből szerintem két dolog vonható le következtetésként:

  1. szeretek játszani, csak néha nehéz rávennem magam arra, hogy ráklattyintsak az exére
  2. ha egész délután olyan életet élek, mint egy átlagos (értsd: nem blogger) csávó (értsd: játszok, South Parkot nézek, netezek stb.), akkor egész egyszerűen nem marad időm postot írni – tegnap is éjjel fél1-kor léptem ki az UT-ből, de csak azért mert felcseszték az agyam, nem azért mert álmos voltam. Komoly félelmem, hogy el fogom hanyagolni a blogot, ha majd beüzemelem az új masinát, mivel ismerem magam annyira, hogy – önkontroll híján – folyamatosan tolni fogok valami játékot ahelyett, hogy a netet bújnám valami megírandó téma után… ezt azért igyekszem majd elkerülni, de mindenesetre azt azért biztosra veszem, hogy meg fognak szaporodni a játéktesztek az oldalon 🙂

Van egy James D. Rolfe nevű amerikai úriember, aki hasonlóan önkínzó hajlamokkal van megáldva, mint a mi magyar freddyD-nk: ő is előszeretettel tesztel ganébbnál ganébb játékokat, amelyeket olyan szófordulatokkal gyaláz szét, hogy az embernek rá kell döbbennie, hogy azért az angol nyelv is alkalmas lehet a változatos káromkodásra, nem csak a magyar. Videói persze nem merülnek ki annyiban, hogy a játékból készült felvételekből készült összevágást narrálva szidja a kiválasztott műremeket: gyakran láthatjuk kétségbeesetten rácuppanni a Rolling Rock-os üvegre (amit én is nagyon szerettem, kár hogy már nem kapható itthon), sőt néha speciális effektekkel megtűzdelt átvezető snitteket is alkalmaz, hogy még jobban kiemelje a játék gyenge pontjait (vagy csak hogy feldobja az anyagot). Zseniális az úriember, és ezt már játékokkal foglalkozó portálok is felismerték: most épp’ – ha jól tudom – a Gametrailers.com “foglalkoztatja”. Jellemzően csak 80-as évek közepe-vége felé megjelent retro-játékokkal foglalkozik, és kedvenc platformja a NES, ami a Nintendo kedvelt konzolja volt röpke negyed évszázaddal ezelőtt. Ezen találkozhattunk először Super Mario-val, ami szerintem a mai napig is egy remekmű, de persze készültek a masinára khm… gyengébb eresztések is. Nerd barátunk ezeket alázza a porba stílusosan, és szellemesen mindannyiunk örömére.

Alapvetően nem használ túl bonyolult nyelvezetet (a ‘fuck’, a ‘screw this’ meg a ‘piece of shit’ az nagyon megy neki), de ettől függetlenül néha nehezen lehet értelmezni a mondanivalóját. Ezen segített S@ti kollegám, aki vette a fáradtságot, és nekiállt magyar felirattal ellátni ezeket a gyöngyszemeket. Persze ez a munka sok időt, és energiát igényel, Nerd pedig meglehetősen régóta, és nagy gyakorisággal dobja ki friss szösszeneteit (jelen pillanatban van neki 88 darab… teljes, frissülő lista itt), de az általa elkövetett fordítások mennyisége így is impresszív. (UPDATE: most mesélte, hogy ráadásul csak az egy évnél régebbi videókat engedélyezett máshova is feltölteni, így minimum egy éves csúszás mindig lesz.)

Ízelítőnek következzék egy olyan elemzés, ami S@ti-nak (és nekem is) nagy kedvence. Beteg egy játék annyi szent, én speciel végigröhögtem a bemutatását:



A többi – már fordított – anyagot itt találhatjátok (némi Fry and Laurie-val egyetemben az abszurd humor kedvelőinek :)):

(link)



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek