Ráktalicska

Odahívatta a jobbkezét, vállon veregetett, és közölte vele: “itt ez a fiatalember színjeles érettségivel (ez azért nem teljesen igaz ), keríts neki valami munkát!” Így lettem kábelgyári karbantartó, de az már egy másik történet. Ha érdekel titeket, azt is elmesélem

Valahogy így ért véget a gyári melós életemet bemutató cikksorozatom első része. Legnagyobb meglepetésemre volt, aki mondta, hogy várja a második részt (pl. S@ti kollegám), így – engedve ezeknek a mazochistáknak – következzen téti kalandjaim második felvonása.
A vezérigazgatóval lezajlott beszélgetésem után néhány nappal (amelyeket szabadságként könyveltek el, tehát a Veritasos kirúgásom a munkaviszonyomat folytonosságát se érintette ) délelőttös műszakban kezdtem meg karbantartói pályafutásomat. Örök emlék maradt ez a hajnal: nagy nehezen megtaláltam a műhelyt (előtte soha nem jártam a kábelgyárban), beléptem, és szembetaláltam magam négy vadidegen férfiúval. Lányos zavaromban azt találtam mondani, hogy “xy vagyok, z Zsoltot keresem. Mától itt fogok dolgozni”, mire Zsolt – a leendő főnököm – epésen csak annyit mondott, hogy “na azt azért még meglátjuk, hogy itt fogsz-e”. Korrekt fogadtatás. A következő pár nap is “mókásan” telt: a hátam mögött panaszkodott a karbantartók vezérének, hogy én nem akarok dolgozni, sőt: durván kiakadt azon, hogy az első napomra vittem jegyzetfüzetet, és tollat, hogy ha netán le kell írnom valami kódot, beállítást, akármit akkor legyen hova. Ezt az áthelyezésem után jó két héttel ecsetelte csatak részegen a haverjainak a céges öltözőben az év utolsó munkanapján, csak azt nem vette észre (vagy direkt csinálta), hogy én bementem az orra előtt a szomszédos WC-be, és hallottam minden szavát. Mindegy, haladjunk időrendben, ez későbbi sztori.
Eleinte persze valahol megértettem az ellenérzéseit velem szemben: tudta, hogy nincs semmi szakmába vágó papírom (ha az informatika-hírközlés szakirányú érettségit nem vesszük annak), ráadásul azt hitte – mivel a főnökség helyeztetett oda -, hogy spicliskedni küldtek. Igazából persze lett volna mit (az éjszakás műszakokban történtek érdekes dolgok), de a paranoiája tökéletesen alaptalan volt: eszem ágában sem volt utána kémkedni, majd lejelenteni akárkinek. Az első 2-3 hónap ennek megfelelően elég feszült hangulatban telt: kerültük egymást, ahogy csak lehetett, és ő is csak akkor szólt hozzám, ha nagyon muszáj volt. Persze ennek ellenére én elláttam a feladatomat tisztességesen, pedig aztán “véletlenül” én kaptam a legmocskosabb munkákat állandóan: a kompresszor belső alkatrészeiről a rájuk rakódott fél centi vastagságú olajos porréteg levakarása a fülsüketítő zajban például örök emlékem marad.

Tovább is van… »

Ez a legszebb dolog, amit ezen a télen láttam. Komolyan.

Azok után, hogy a bungee jumping, a rafting, és a hozzájuk hasonló  szórakozások már a vásárok, nyugdíjas-találkozók és fesztiválok állandó kellékét képezik (persze ezeken a rendezvényeken akadnak még egyéb extremitások is, pl. a “not  having a bath for a week”, a “puking inside the tent” vagy a “having a pee behind the Toi-toi”) az új generáció fiataljai valami újra, izgalmasra, és az eddig extrém sportnak nevezett (mára már lesajnált) tevékenységek helyett valami veszélyesebbre vágynak. Ennek a törekvésnek az eredménye az új őrület, ami az amerikai fiatalok után a magyarokat is megfertőzte: a halmászás, avagy fishclimbing.

“Egészen újszerű élmény, sokkal durvább flash, mint eddig bármi amit kipróbáltam” – nyilatkozta a sport egyik hazai éllovasa, Horváth Márk – ” régebben megmásztam már mindent, ami az utamba került, de eddig ez a legjobb. A pikkelyek nagyon csúsznak, de ha eléred a kopoltyút onnan már sima ügy feljutni a csúcsig.” A cél tehát az, hogy egy élére állított hal szájáig kell felmászniuk a versenyzőknek minél rövidebb idő alatt úgy, hogy mindössze csákányokat, és persze biztosítóköteleket vesznek hozzá igénybe. Persze ha még csak most próbálkozunk vele, akkor eleinte érdemesebb olyan halat választani, amelynek a farokuszonya áll az ég felé, mivel így könnyebben találhatunk fogást a pikkelyeken.

Habár a mozgalom még csak most érte el hazánkat, mégse higyjük azt, hogy ez csak az új évezred sportja: Arany János már 1856-ban(!) a következőket írta Walesi bárdok című költeményében a fishclimbing-gel kapcsolatban:

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere

A vers sorai a halmászásra, és annak különféle vállfajaira utal. Ezzel kapcsolatban Márk a következőket mondta el riporterünknek: “Én rengetegszer másztam meg jó falat karrierem folyamán, most ismerkedek a halmászással, de vadat még sajnos nem sikerült meghódítanom. Legutóbb egy szarvast próbáltam megmászni, de elkezdett futni, én pedig leestem róla. Természetesen továbbra is próbálkozni fogok, nem adom fel!”

Az igazi profik képesek akár egy rendkívül sikamlósnak számító angolnát is megmászni (amit szaknyelven fekete-pályának hívnak), de első próbálkozásra természetesen egy snassz ponty is megteszi, mivel nem tart sokáig felérni a tetejére (zömök testfelépítéséből adódóan), és egész könnyen megfogható pikkelyek borítják testét.

A sportág nem veszélytelen, de aki igazán izgalmas, adrenalinpumpáló hobbit szeretne űzni, és nem fél egy kis testmozgástól az próbálja ki, nem semmi élmény!

A kép készítésével kapcsolatos kulisszatitkok a továbbra kattintva!

Tovább is van… »

Valamikor 2007 nyarán – épp túlesve egy viszonylag rövid ideig tartó netcafés kalandon – ültem anyám mellett a Skodában, és – miközben mellettünk suhant el a jegenyékkel tarkított táj – arról beszélgettünk, hogy most már pedig muszáj lesz valami munkát kerítenem, mert durván csődközeli helyzetben van kicsiny, és ráadásul csonka családunk. – Márpedig én gyárba nem akarok menni! – jelentettem ki neki, mivel – tévesen – meg voltam győződve, hogy fenntarthatom a büszkeségi alapon munkahelyválasztás jogát. Úgy gondoltam, hogy egy gyárban csak primitív iskolázatlan barmok dolgoznak, és a totális szellemi leépülés légköre lengi be az egészet. Szinte rettegtem attól, hogy valaha is egy ilyen termelő-előállító munkát végző cégnél kelljen elhelyezkednem, mivel féltettem az addig nagyjából csorbítatlan szabadságomat, ami az addigi melóim során megadatott nekem (kötetlen munkaidő, a netcaféban Counter-Strike-ozhattam, ilyesmikre tessék gondolni). Anyám próbált meggyőzni, hogy nem olyan rossz az, meg a pénz is kell, de tényleg nagyon tartottam a dologtól. Ez valahol természetes is, mivel sajnos én is az embereknek abba a hatalmas halmazába tartozok, aki fél az ismeretlentől.

Aztán kibéreltünk egy lakást Pápán egy még ruszkik által épített lerobbant tömbben, és beköltöztünk. Itt láttam meg egy álmos reggelen a következő felhívást a lépcsőházi hirdetőtáblára rajzszögezve:

Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy anyám unszolására hívtam fel őket, és mentem el ezen az ominózus szerdai napon a felvételire. Emlékszem, hogy betereltek minket egy nagy terembe, ahol nagyon sokáig kellett várni, mire mindenkit végiginterjúztak (mert bizony bármennyire is csak egy szaros gyári meló volt ez, mégis megkérdezték, hogy mik a terveid a céggel, meg hasonlókat… azért szerintem ez elég vicces), és áldottam az eszem, hogy elvittem magammal Robert Merle ‘Malevil’ című regényét, amelyet olvashattam ahelyett, hogy bámulom a falat. Persze akik ismerőssel jöttek (esetleg helyiek voltak) eleve előnnyel indultak, de én senkivel nem tudtam beszélgetni, így maradt a könyv. Már csak ketten-hárman lézengtünk a teremben (a többiek már vagy túlestek a beszélgetésen, vagy már réges-rég hazamentek anélkül, hogy megpróbálták volna), amikor egy szép nagydarab srác megszólított, és elkezdtünk dumálni. Ő volt a Balázs, és ő töltötte be az első kellemes meglepetés szerepét, mivel rá kellett jönnöm, hogy még itt sem mindenki akkora primitív paraszt, mint amit az előítéleteim súgtak. Nagyon nagy barátok lettünk, utána a céges karrierem hátralevő bő egy évében szinte végig tartottuk a kapcsolatot, pedig az első pár hónap után nem dolgoztunk egy helyen sem.

Az interjún amúgy úgy néztek rám, mint valami különösen ritka nemi betegség tüneteire, amikor közöltem velük, hogy nekem van érettségim, és mégis szeretnék ennél a cégnél dolgozni. Egyből felajánlották, hogy legyek gyártósori melós helyett minőségellenőr, sőt elhintettek valami – mint azóta kiderült – kamudumát cég által finanszírozott minőségbiztosítási mérnöki főiskolai oktatásról is, így örömmel belementem a dologba.

Elkezdődtek a dolgos hétköznapok: a Veritas nevű dunakiliti cég téti üzemegységében lettem meós, és napi nyolc órában, három műszakban ellenőriztem az ilyen, és ehhez hasonló dízelolaj-szűrők minőségét, amit ott frissiben szereltek össze a munkatársaim:

(A kép készítésének időpontja is árulkodó…)

“Idilli” volt az egész: hétvégente is meló (mondanom se kell mennyire kellemes a szombati éjszakázás, pláne amikor tudod, hogy a barátaid/barátnőd épp’ szórakoznak valahol), elég nehéz természetű műszakvezető-asszony, néhány – más műszakokban dolgozó – minőségellenőr, akik arra nem voltak képesek agyilag, hogy felfogják, hogy melyik részén kell festékfilccel megjelölni a jónak ítélt munkadarabokat (ennek köszönhetően volt, hogy nekem kellett acetonnal lemosni az ő “munkájukat”), és mégis szerettem, amit csinálok, mivel rendes emberekkel voltam körülvéve: Sutyi, Robi bácsi, Laci, Andika, Norbi (a raktárosunk) és a többiek mind nagyon jó arcok voltak velem. Rá kellett döbbennem, hogy attól, mert nem lehetett velük pl. könyvekről, vagy elvontabb filmekről beszélgetni mégis nagyra tartom, és kedvelem őket. Némelyikük világ életében falusi paraszt volt (nem pejoratív értelemben), volt hogy búcsú után össze-vissza zúzódva jött be dolgozni (“eltévesztettem a biciklivel a kocsmakaput” – mondta), mégis jó volt velük dolgozni, mert megkérdezték, hogy miért van rossz kedved, segítettek, ha egyedül nem végeztél volna a munkáddal, és akár enni is adtak, ha valamiért neked nem volt mit.

Szerettem a munkámat, és lelkiismeretesen végeztem is: mindegyik darabot rendesen megvizsgáltam, és volt, hogy jópárat vissza kellett vinnem a készítőjének, hogy javítsa meg, amit elrontott rajta (érdekes, hogy ezért engem soha nem fenyegettek meg emiatt azzal, hogy meló után elkapnak a gyárudvaron, és “a beleimet kiontják”, ellentétben az utánunk következő műszak minőségellenőr-nőjével). Persze minden jónak vége szakadt egyszer: a fenti kép készítése után néhány nappal úgy döntött a vezetőség, hogy mi – a téti ellenőrök – szart se érünk, nem végezzük el rendesen a munkánkat, így visszaminősítettek minket melósnak (már akit, engem mondjuk éppen nem, helyette úgymond mindenes-raktáros lettem), és – a totális költséghatékonyság jegyében -elkezdték ingáztatni az anyacég meósait minden nap, minden műszakban a Dunakiliti – Tét távon (egy szomorú (bal)eset is ennek volt köszönhető, cikk róla itt). Ez ment is kábé egy hónapig ebben a rendszerben, de egy szép decemberi hétfő este (éjszakás műszak volt) munkába állt két olyan szinten beleszarom csávó, hogy én ilyet még nem láttam. Az a hét, amíg velünk “dolgoztak” emlékezetes volt mindenki számára (történt is egysmás, de mindjárt kiderülnek a részletek), és a rá következő hétvégén megírtam ezt a levelet, ami a következő eredményekhez vezetett:

1. kirúgtak a Veritastól

2. felajánlottak egy vezetőségi pozíciót a Sokorónál (ami a téti gyártelep egészét jelenti)

3. a két faszfej megkapta a fegyelmijét

4. behivatott a főfővezér egy ejnye-bejnyével egybekötött köszönetnyilvánítás okán

A főnökségnek címzett levelem a következő volt:

Tovább is van… »

Öltönyös nyakkendős yuppie-ként vagy kénytelen tengetni napjaidat? Folyamatosan az íróasztalod mögött ülsz, és passziánsszal, meg hasonló lélekölő, és elkeserítően unalmas tevékenységekkel kell szórakoztatnod magad minden egyes nap? Minden energiáddal azon vagy, hogy imitáld, hogy hasznos tagja vagy a cégnek, és ezért bármire hajlandó vagy, akár még a főnök seggét is hajlandó vagy fényesre nyalni? Meetingek, konferenciák, és céges bulik hivatottak kicsit kizökkenteni a monoton hétköznapokból, ámde azok csak jobban lehangolnak?

Tudok neked segíteni! Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány túlélési tippet, amik segítségével ember maradhatsz a multik elidegenedett és farkastörvények által uralt világában, sőt: kis szerencsével ki is rúgathatod magad, hogy utána valami szívmelengetőbb munkát vállalhass, például hajléktalanokat mosdathass a detoxikálóban, vagy idősek otthonában cserélgethesd az ágytálat:

1. Buzzword-bingo: ez a csodálatos játék 1993-ban pattant ki két tudós fejéből, akik a Silicon Graphicsnál tengették végtelenül unalmas, és szürke patkány életüket, amíg – egy isteni szikra hatására – fel nem találták ezt a módszert, amivel a legunalmasabb meeting-et is fel lehet dobni. A játék lényege az, hogy egy 5X5-ös táblázatba beírjuk a cégünknél meetingek alatt leggyakrabban használt töltelékszavakat, amelyek segítségével az előadó megpróbál minél hitelesebbnek tűnni (ezek javarészt idegen nyelvűek), és miközben beszél bejelöljük azokat a kifejezéseket, amelyek valóban elhangzottak. Ha megvan egy sor (akár vízszintesen, akár függőlegesen), akkor – vérmérséklettől, és tökösségtől függően – BINGO! vagy BULLSHIT! felkiáltással jelezzük a hallgatóság felé, hogy nyertünk. Természetesen akkor van értelme az egésznek, ha mindenkinek van ilyen táblázata (ugyanazokkal a szavakkal, csak más elrendezésben), és a meeting előtt kitűz a csapat egy nyereményt az első bingo összehozójának, hogy legyen kedve bemondani a tutit akár a legnagyobb hirtelen beállt csöndben is.

Kezdésnek itt van egy generátor, bár érdemes mindenkinek a saját szájízére szabni a táblázatot, mert nem biztos hogy minden értekezleten elhangzik az a szó például, hogy ‘Hardball’. Tessék kreatívnak lenni, és máris mehet a móka!

Hja, és tessék egy videó erről, ami ráadásul pont IBM-reklám is:

Csudajó mulatság nemde? Persze ne a nagy-nagyfőnök öt évente esedékes nagygyűlésén tessék művelni, mert az esetleg következményekkel járhat. Bár ugye ez is nézőpont kérdése: ha az a célunk, hogy megszabaduljunk a gályáról, akkor akár jól is jöhet egy ilyen csíny.

2. Faszozás: ez a játék még az elsőnél is szórakoztatóbb, ámde veszélyesebb is. Akkora népszerűségre tett szert a hazai cégeknél, hogy már Facebook rajongói oldala is van, sőt jópár ember épp neki köszönheti, hogy végre megszabadult a kiszipolyozó óriáscégek karmaiból (mivel soron kívül kirúgták őket, amikor a főnökasszonyon próbáltak értékes pontokra szert tenni), és végre boldogan ganézhatja a disznókat valami alföldi tanyán. A játék lényegét már szépen összefoglalta Tacskó Muki fedőnevű bloggerkollegám, most tőle idéznék:

A faszozás egy olyan játék, amelyben az a cél, hogy nemi szervünket a munkanap során észrevétlenül minél több tárgyhoz, vagy személyhez hozzáérintsük. Ez az egész alapja, innentől kezdve a játék rengeteg változatosságot kínál. Számít ugyanis az, hogy a ruha alatt lévő, vagy a csupasz péniszünkkel tesszük ezt, hogy ezt hány ember előtt csináljuk, illetve kikhez érintjük hozzá.

Akit bővebben is érdekel a téma, az nyugodtan forduljon a bővített szabálykönyvért ehhez az oldalhoz, bár hozzá kell tennem, hogy női olvasóimnak talán nehezebb lesz ezt a csodálatos sportot űzni, bár kis kreativitással bármi megoldható.

3. Szívassuk a munkatársainkat a technika segítségével: ezen a téren kifogyhatatlanok a lehetőségek: a legegyszerűbbektől (pl. kilopni egy Windows asztalt képfile-ba ikonokkal, majd törölni a valódiakat, beállítani a statikus jpg-t háttérnek, majd figyelni hogyan próbál a kollega elindítani programokat), a különféle szivatós/ijesztős weboldalakon át (mint pl. ez, ahol a három különbséget kell megkeresni a két kép között) a hardveres megoldásokig (mint ez a kütyü, ami USB-re dugva meghülyíti az egeret/billentyűzetet) terjednek.

Konklúzió:

mint ebből a szerény összeállításomból is látható a lehetőségeknek valóban csak a fantázia szab határt. Ne higyjük el azt, hogy az ötlettelen reklámposzterekkel, zúgó-kattogó nyomtatókkal, és látszólag laza, jófej (amúgy igazából a karrierjükért a nyakadat is elvágni képes) kollegákkal gyomorforgató milliőt teremtő munkahelyünk csak arra hivatott, hogy minél rosszabbul érezzük magunkat, ha épp ott kell lennünk! Tessék kipróbálni a fentiek bármelyikét, és garantáltan jó napunk lesz. Még akkor is, ha az lesz a cégnél az utolsó.

A régi weblapom logoja, amin az írást találtam (már meg nem mondom mivel csináltam, de tuti, hogy nem Photoshop-pal)

Előbányásztam az archívumomból ezt a sztorit, ami idestova 7 éve esett meg velem. Furcsa volt látni, hogy mennyit változtam (a felfogásom, és a stílusom is), kicsit kevésbé voltam hm… megfontolt annak idején talán. Tessék döbbenni szépen azon, hogy miket műveltünk, amikor fiatalok voltunk:

Tovább is van… »

(Hála ennek a zseniális tool-nak csak a szövegen kellett agyalnom, nem kell Photoshopolni hozzá.)

UPDATE:

időközben jött még egy ötlet, szóval a postcím már nem aktuális, de ez legyen a legnagyobb baj:

Itt található a kép eredetije, és sok másik hasonlóan jól megkomponált cucc!