Valamikor 2007 nyarán – épp túlesve egy viszonylag rövid ideig tartó netcafés kalandon – ültem anyám mellett a Skodában, és – miközben mellettünk suhant el a jegenyékkel tarkított táj – arról beszélgettünk, hogy most már pedig muszáj lesz valami munkát kerítenem, mert durván csődközeli helyzetben van kicsiny, és ráadásul csonka családunk. – Márpedig én gyárba nem akarok menni! – jelentettem ki neki, mivel – tévesen – meg voltam győződve, hogy fenntarthatom a büszkeségi alapon munkahelyválasztás jogát. Úgy gondoltam, hogy egy gyárban csak primitív iskolázatlan barmok dolgoznak, és a totális szellemi leépülés légköre lengi be az egészet. Szinte rettegtem attól, hogy valaha is egy ilyen termelő-előállító munkát végző cégnél kelljen elhelyezkednem, mivel féltettem az addig nagyjából csorbítatlan szabadságomat, ami az addigi melóim során megadatott nekem (kötetlen munkaidő, a netcaféban Counter-Strike-ozhattam, ilyesmikre tessék gondolni). Anyám próbált meggyőzni, hogy nem olyan rossz az, meg a pénz is kell, de tényleg nagyon tartottam a dologtól. Ez valahol természetes is, mivel sajnos én is az embereknek abba a hatalmas halmazába tartozok, aki fél az ismeretlentől.
Aztán kibéreltünk egy lakást Pápán egy még ruszkik által épített lerobbant tömbben, és beköltöztünk. Itt láttam meg egy álmos reggelen a következő felhívást a lépcsőházi hirdetőtáblára rajzszögezve:
Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy anyám unszolására hívtam fel őket, és mentem el ezen az ominózus szerdai napon a felvételire. Emlékszem, hogy betereltek minket egy nagy terembe, ahol nagyon sokáig kellett várni, mire mindenkit végiginterjúztak (mert bizony bármennyire is csak egy szaros gyári meló volt ez, mégis megkérdezték, hogy mik a terveid a céggel, meg hasonlókat… azért szerintem ez elég vicces), és áldottam az eszem, hogy elvittem magammal Robert Merle ‘Malevil’ című regényét, amelyet olvashattam ahelyett, hogy bámulom a falat. Persze akik ismerőssel jöttek (esetleg helyiek voltak) eleve előnnyel indultak, de én senkivel nem tudtam beszélgetni, így maradt a könyv. Már csak ketten-hárman lézengtünk a teremben (a többiek már vagy túlestek a beszélgetésen, vagy már réges-rég hazamentek anélkül, hogy megpróbálták volna), amikor egy szép nagydarab srác megszólított, és elkezdtünk dumálni. Ő volt a Balázs, és ő töltötte be az első kellemes meglepetés szerepét, mivel rá kellett jönnöm, hogy még itt sem mindenki akkora primitív paraszt, mint amit az előítéleteim súgtak. Nagyon nagy barátok lettünk, utána a céges karrierem hátralevő bő egy évében szinte végig tartottuk a kapcsolatot, pedig az első pár hónap után nem dolgoztunk egy helyen sem.
Az interjún amúgy úgy néztek rám, mint valami különösen ritka nemi betegség tüneteire, amikor közöltem velük, hogy nekem van érettségim, és mégis szeretnék ennél a cégnél dolgozni. Egyből felajánlották, hogy legyek gyártósori melós helyett minőségellenőr, sőt elhintettek valami – mint azóta kiderült – kamudumát cég által finanszírozott minőségbiztosítási mérnöki főiskolai oktatásról is, így örömmel belementem a dologba.
Elkezdődtek a dolgos hétköznapok: a Veritas nevű dunakiliti cég téti üzemegységében lettem meós, és napi nyolc órában, három műszakban ellenőriztem az ilyen, és ehhez hasonló dízelolaj-szűrők minőségét, amit ott frissiben szereltek össze a munkatársaim:
(A kép készítésének időpontja is árulkodó…)
“Idilli” volt az egész: hétvégente is meló (mondanom se kell mennyire kellemes a szombati éjszakázás, pláne amikor tudod, hogy a barátaid/barátnőd épp’ szórakoznak valahol), elég nehéz természetű műszakvezető-asszony, néhány – más műszakokban dolgozó – minőségellenőr, akik arra nem voltak képesek agyilag, hogy felfogják, hogy melyik részén kell festékfilccel megjelölni a jónak ítélt munkadarabokat (ennek köszönhetően volt, hogy nekem kellett acetonnal lemosni az ő “munkájukat”), és mégis szerettem, amit csinálok, mivel rendes emberekkel voltam körülvéve: Sutyi, Robi bácsi, Laci, Andika, Norbi (a raktárosunk) és a többiek mind nagyon jó arcok voltak velem. Rá kellett döbbennem, hogy attól, mert nem lehetett velük pl. könyvekről, vagy elvontabb filmekről beszélgetni mégis nagyra tartom, és kedvelem őket. Némelyikük világ életében falusi paraszt volt (nem pejoratív értelemben), volt hogy búcsú után össze-vissza zúzódva jött be dolgozni (“eltévesztettem a biciklivel a kocsmakaput” – mondta), mégis jó volt velük dolgozni, mert megkérdezték, hogy miért van rossz kedved, segítettek, ha egyedül nem végeztél volna a munkáddal, és akár enni is adtak, ha valamiért neked nem volt mit.
Szerettem a munkámat, és lelkiismeretesen végeztem is: mindegyik darabot rendesen megvizsgáltam, és volt, hogy jópárat vissza kellett vinnem a készítőjének, hogy javítsa meg, amit elrontott rajta (érdekes, hogy ezért engem soha nem fenyegettek meg emiatt azzal, hogy meló után elkapnak a gyárudvaron, és “a beleimet kiontják”, ellentétben az utánunk következő műszak minőségellenőr-nőjével). Persze minden jónak vége szakadt egyszer: a fenti kép készítése után néhány nappal úgy döntött a vezetőség, hogy mi – a téti ellenőrök – szart se érünk, nem végezzük el rendesen a munkánkat, így visszaminősítettek minket melósnak (már akit, engem mondjuk éppen nem, helyette úgymond mindenes-raktáros lettem), és – a totális költséghatékonyság jegyében -elkezdték ingáztatni az anyacég meósait minden nap, minden műszakban a Dunakiliti – Tét távon (egy szomorú (bal)eset is ennek volt köszönhető, cikk róla itt). Ez ment is kábé egy hónapig ebben a rendszerben, de egy szép decemberi hétfő este (éjszakás műszak volt) munkába állt két olyan szinten beleszarom csávó, hogy én ilyet még nem láttam. Az a hét, amíg velünk “dolgoztak” emlékezetes volt mindenki számára (történt is egysmás, de mindjárt kiderülnek a részletek), és a rá következő hétvégén megírtam ezt a levelet, ami a következő eredményekhez vezetett:
1. kirúgtak a Veritastól
2. felajánlottak egy vezetőségi pozíciót a Sokorónál (ami a téti gyártelep egészét jelenti)
3. a két faszfej megkapta a fegyelmijét
4. behivatott a főfővezér egy ejnye-bejnyével egybekötött köszönetnyilvánítás okán
A főnökségnek címzett levelem a következő volt:
Tovább is van… »
), keríts neki valami munkát!” Így lettem kábelgyári karbantartó, de az már egy másik történet. Ha érdekel titeket, azt is elmesélem 
