Kovács Józsi bácsi éppen a piacról tartott a buszpályaudvar felé, amikor hirtelen úgy érezte, hogy le kell ülnie. Benne volt már a korban: 45 évig javítgatta a Csepel-művekben a berendezéseket, keze alatt megfordult nem egy, nem kettő, de legalább két tucat tanuló (akiket büszkén szokott néha felemlegetni, elvégre majdnem mindből megbecsült szakember lett), és bizony amikor nyugdíjba kellett mennie, akkor még a vezetés is sajnálatát fejezte ki, elvégre ő volt az egyetlen, aki ismerte a gyár minden szegletét, az összes elektromos bekötést, a csövek káoszának értelmét. Miután így véget értek a munkával töltött évei hazatért a kis falusi házba (amely kongott az ürességtől, a felesége évekkel ezelőtt meghalt rákban, a gyerekek meg már rég Pestre költöztek, családot alapítottak, és csak évente ha egyszer látogatták meg őt), úgy döntött, hogy a háztáji veteményesből próbál némi mellékesre szert tenni, elvégre – negyvenöt év ide vagy oda – az állam nem kényeztette el busás nyugdíjjal. Így történt hát, hogy Józsi bácsi minden kedden, és pénteken felkerekedett, és elbuszozott a városba, hogy a vásárcsarnokban üldögéljen néhány órát az érett paradicsomok, paprikák, uborkák, és egyéb zöldségek mögött, miközben elbeszélgethetett a többi idős árussal. Szocializálódásnak sem volt utolsó, és bizony néha több ezer forinttal is gazdagabban térhetett haza utána.
Most is éppen a falujába tartó busz felé baktatott, amikor hirtelen úgy érezte minden erő kiszállt a lábaiból, és azonnal le kell ülnie. Hiába, a rengeteg álldogálás a munka közben megtette a hatását, nem bírta már a hosszú gyalogtúrákat. Körülnézett, és örömmel konstatálta, hogy néhány méterre van is egy szabad pad. Lassan, bizonytalan léptekkel odament, és nagy sóhajjal leült rá. A fájdalom a vádlijában és a térdében kicsit alábbhagyott. Ránézett régi, megrepedt üvegű órájára, és örömmel konstatálta, hogy még van egy bő negyed órája a buszindulásig, úgy döntött, hogy addig itt marad, és nézi az előtte elvonuló emberáradatot. Tarka jelenet volt, ami elé tárult: a sarkon egy cserfes diáklány csapat bukkant fel miközben jobbról éppen egy vénségesen vén cigányasszony közeledett nagy nyögések közepette. Hirtelen egy autó állt meg az utca túloldalán, kivágódott a jobb első ajtaja, és egy magas, öltönyös, szépen fésült hajú harmincas férfi szállt ki belőle. Futólag csókot intett a volán mögött ülő elgyötört arcú nőnek, majd a következő pillanatban már emelte is a telefonját a füléhez, ahogy elindult a járdán az ellenkező irányba. Egyre csak nőtt a forgalom, és egyre többen özönlötték el a járdát is: anyjuk karján bőgő csecsemőktől lett hangos a környék, miközben a színen újabb és újabb szereplők tűntek fel: balról fakó arcú, kopott mellényében még jelentéktelenebbnek tűnő emberke közeledett arcán olyan kifejezéssel, mintha azt várná mikor ütik meg, míg jobbról magassarkúban feszítő testre simuló piros ruhában a fenekét riszáló szőke lány ért be a látóterébe. – Észre sem vesz, bár ez nem is igazán meglepő. Most hogy jobban megnézzük nincs vele egyedül. A kutya sem törődik velem – gondolta Józsi bácsi. Ahogy erre rádöbbent mintha meglódult volna az idő: egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nagyobb energiát igényel, hogy szemügyre vegye a járókelőket, mintha azok valamiféle filmfelvétel gyorsított képkockái lennének. Ő meg csak ült, és úgy érezte a kavalkádtól szédülni fog menten. Lenézett ráncos kezeire, és lassan – mintha félne attól ami történni fog – megmozdította őket. Kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy azok normális tempóban mozdultak, nyoma sem volt bennük a külvilág tempójának. Hirtelen árnyék borult rá, ezért felnézett: két rendőr állt felette rosszalló tekintettel, de mire bármit mondhatott volna el is tűntek újra a forgatagban. – Biztos azt gondolták hajléktalan vagyok – gondolta – , le kellett volna már régen cserélnem ezt a kopottas kabátot. Még ezen tűnődött, amikor véletlenül az égre pillantott a házak homlokzatai felett, és látta, hogy a Nap, és a felhők is átvették az utca népének tempóját. Szédületes sebességgel cikáztak a tavaszi égbolton a pamacsok, miközben az árnyékok őrült vitustáncba kezdtek az utcaképen. Nem kellett sok hozzá, hogy a Nap vörösbe fordulva zuhanni kezdjen az utca végén. Az árnyékok kilométeresre nyúltak, egy villanással felgyúltak a fények, és beköszöntött az este. Józsi bácsi ekkorra már tudta, hogy valami rendkívüli történt: úgy érezte, hogy csak percekkel korábban ült le a padra, viszont régi ütött-kopott órája szerint már az éjfél közeledett rohamtempóval. Felnézett újra, és egy gyűlölettől lángoló szempárba ütközött a tekintete, majd ezredmásodpercekkel később már egy kés pengéjét látta villanni. Aztán újabb néhány másodperc múlva egy szemvillanásnyi időre kék-pirosba borult az utca, és megint csönd és nyugalom lett. Újabb nap kezdődött: az utca másik felében világosság támadt, szemmel látható sebességgel emelkedett a Nap a látóhatár fölé. Elkezdődött megint a cikázás: színes csíkok rohantak a szeme előtt, miközben a háttérben a napkorong hihetetlen sebességgel járta be félkör alakú pályáját. Aztán újra és újra és újra megtörtént ez. Józsi bácsi pedig csak ült ott, peregtek a napok, a hónapok, és bizony az évek is. Újra és újra látta képződni a havat télen, és újra és újra látta hogyan válik először koszos kupacokká, majd olvad el teljesen. A képébe mászó alakok eltűntek: vagy mindenki megszokta, hogy ott ül, vagy túl gyorsan játszódtak le ezek az atrocitások ahhoz, hogy láthassa őket öreg szemeivel. Idővel a házak is átalakultak az utca túloldalán: egyszer egy pillanatra lenézett (talán épp’ az óráját vizsgálta, amely már évek óta működött felhúzás nélkül), majd mire visszaemelte a tekintetét a sarkon álló öreg bérház helyén már egy csupa acél- és üveg irodaház hirdette a modern kor diadalát. Úgy döntött, hogy a következő ilyen átalakulást már nem akarja lekésni, ezért kiszemelte azt az épületet, amelyről a legvalószínűbbnek tartotta, hogy lebontásra fog kerülni, és minden idegszálát megfeszítve figyelni kezdte. Nem kellett sokat várnia, talán ha néhány perc volt, de sajnos mindenről lemaradt: pislantott egyet, és máris egy újabb ház tárult a szeme elé. Hirtelen eszébe jutott a kis kertje a falusi ház udvarán: biztos felverte már a dudva, kipusztultak a féltő gonddal nevelt növényei… hirtelen szomorúság fogta el. De hiszen csak fel kéne kelni erről a padról nem? Hátha nem is olyan nehéz az… Elég volt egy pillantás a hihetetlen tempóval cikázó emberekre, és egyből elvetette az ötletet: egészen biztos, hogy belehalna az ütközésbe, ha valamelyik ekkora tempóval elütné. Éjszaka talán megkockáztatható volna, de sajnos az is túl gyorsan eltelik: ahogy érzékelte talán ha néhány ezreléknyi másodperc alatt változtak a napszakok körülötte. Lassan már csak a kezét merte nézni, az volt az egyetlen biztos pont a körülötte tomboló káoszban. Mindig amikor felemelte a tekintetét újabb, és újabb látkép tárult elé: toronyházak, és levegőben kacskaringózó üvegcsövek, utána ugyanezek a házak, csak éppen mind benőve indákkal, és liánokkal, miközben a csövek összetörve lógtak a föld felé. Már a színek alig látható cikázása is megszűnt ekkorra. Aztán újabb néhány perc elteltével már egy sivatag közepén ült, a nem is olyan rég még oly’ kevélyen emelkedő épületeknek csak a tetejük lógott ki a dűnék közül… aztán egyszer csak nagy világosság támadt, és ugyanolyan hirtelenséggel sötétség borult mindenre. Elvesztette a pad biztos szilárdságát maga alól, és zuhanni kezdett a mélység felé…
- Kovács József, 68 éves férfi, a halál oka: szívinfarktus – mondta a mentősápoló színtelen hangon a recepción szolgálatot teljesítő jó húsban levő agyonmelírozott hajú felpüffedt arcú nőnek. Az fogta a tollát, és gyorsan felfirkantotta a kapott adatokat egy üres kérdőívre. Amikor végzett unottan ránézett a mentősre (már rég’ tudta, hogy esélytelen nála, a férfi meleg volt), sóhajtott egyet, és a pultra ejtette a tollat.
- Vidd le az Attilának, majd kezd vele valamit – vetette oda foghegyről, majd visszasüllyedt a bulvármagazin lapjai közé. A mentős egy szó nélkül elkezdte tolni a hordágyat a teherlift felé. Ahogy közeledtek, kinézett a koszos ablakon. A látóhatár szélén a Nap mintha meg-megrángott volna. Megdörzsölte a szemét, eszébe jutott, hogy lassan el kéne már menni szabadságra, mert kezd belehülyülni a folyamatos stresszbe. A Nap még ugrott egy nagyot előre, majd megállapodott. – Igen, tényleg pihennem kéne legalább egy hetet – gondolta. A lift ajtaja hangos kattanással záródott be mögötte.
)
