Ráktalicska

Több órányi szívás után íme a végeredmény:

Ha valaki elárulná, hogy AVS Video Editorban hogyan lehet eltüntetni ezt a kurva fekete keretet a videó körül azt nagyon megköszönném (a nyers videóval semmi gond, a vágóprogi cseszi el, 4:3 aspect ratio-t már próbáltam, nem használt)!

Annyira ledöbbentett ma a Fallout 3, hogy muszáj volt egy demotiválót rittyentenem belőle. Ugye volt olyan kritikus, aki úgy nyilatkozott róla, hogy “ez az Oblivion, csak ebben lehet lőni is”, amellyel arra utalt, hogy a két programot szinte bitre ugyanaz a grafikai motor hajtja, csak éppen az egyik középkori környezetben, a másik pedig az atomháború után 4-500 évvel játszódik. Én is erre a párhuzamra igyekeztem utalni, amikor belecsöppentem ebbe a környezetbe, ami inkább az Oblivionra jellemző a nagy árnyas fáival (igen, ilyen is van, nem csak a végtelen pusztaság, meg a romba dőlt városok):

A screenshotjaim a játékról (többek között amiből ez a kép is készült) itt érhetőek el nagy felbontásban.

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az “étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon ), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát ), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt ), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

- Szia, van vezetékes telefonotok?

- Nincs.

- És egy cigit tudnál adni?

- Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

- Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: “fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy “hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” ). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Csináltam pár videót is a mai irtásról, csak egyelőre még röpke 1,1 giga az a négy perces avi, amit fel akartam tolni Youtube-ra (és így nem lehet), úgyhogy ez holnapra fog maradni.

Na igen, ezt még május 12.-én véstem a blog adatbázisába, azóta eszembe se jutott ez az egész Egészen a mai napig, amikor is véres verejtékes munkával átkonvertáltam divx-es formátumba (lett is belőle 74 mega…), majd azzal a lendülettel ment is fel a Youtube-ra. Tudom, kéne alá zene, meg effektek, meg egyéb eyecandy-k, de úgy érzem, hogy nem ma este fogom megtanulni a Sony Vegas/akármi kezelését.

Tessék megfigyelni a kifinomult célzási képességeimet (főleg 3:32-től ), a macskákat megszégyenítő reakcióidőmet, és a chatben a kezdőknek adott hasznos tanácsaimat, amelyekkel támogatom őket az Urban Terror-os karrierjük kezdetén:

Maga a játék letölthető innen – amúgy még mindig 4.1-es a verziószáma, immáron évek óta. Ez azért szégyen.

… a városra, csak nem sikerül neki – gondolta miközben hazafele baktatott a munkából. Iszonyatosan nyúzott, fáradt, és éhes volt. Kopottas dzsekije, kapucnis pulóvere kigombolva lógott rajta, egyáltalán nem fázott, csak kimerült volt és feszült. A pirosnál állva felnézett az égre a félmeztelen faágak között, de nem látott már napsugarat. Az ég színe a kék és a szürke között játszott, mintha nem tudná eldönteni, hogy késő nyárias, vagy kora őszies szeretne inkább lenni. Az emberek kigombolkozva, szinte nyáriasan könnyeden öltözve rótták az utcákat, de az arcukon nem tükröződött boldogság, mintha mindenkit nyomasztana a közelgő igazi ősz réme. Ahogy átért az úttesten a szél felélénkült, és tömegével tépte le a járda melletti fákról az apró leveleket – néhány pillanatig úgy tűnt, mintha havazna. Ahogy tovább bandukolt az albérlete felé (miközben azzal küszködött, hogy arckifejezése minél kevésbé árulja el a lelkiállapotát) a panelházak között hirtelen távoli mennydörgés moraját sodorta felé a szél. Annyira nem illett bele a szürke égbolt, a szürke emberek, és a levelüket hullató fák alkotta miliőbe, hogy beleborzongott. Lesz valaha újra nyár? Hihetetlennek tűnt neki… Hirtelen fázni kezdett, ezért összehúzta a kabátját, és sietősebbre fogta a lépteit. A mennydörgés robaja kísérte útját.

Isten azért teremtette meg a tengereket, és óceánokat, hogy lehetőségünk adódhasson arra, hogy körbejárassuk a tekintetünket a horizonton anélkül, hogy az emberi ténykedés nyomait lássuk.

Így készül a Mayhem in Monsterland című Commodore 64-es játék főhőse Minecraftban. Különösebb kommentár nélkül következzenek a képek:

Hm… most hogy nézem a pofijánál elrontottam a színeket, javítom, és rakok majd ki képet a jó verzióról

Update: a pofija javítva, íme a pixelpontos verzió:

Felülről

The apocalypse begins
Pain becomes the norm
Seeking homicide
Beware the coming storm
That starts illuminating fires
God is laughing hard
Man has gone insane
-Slayer

Játszadozzunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy csapásra eltűnne ez a parazita a bolygó testéről, amit mi emberiségnek hívunk! Lehet a kiváltó ok bármi: szépen egymásra dobálunk mindenféle hasadóanyagokkal megtömött vasakat, esetleg az influenzavírus gyúrja ki magát annyira, hogy taroljon, mint kezdő táncoslány a sörösüvegekkel megrakott asztalon, de maradhatunk az olyan snassz megoldásnál is, mint mondjuk egy becsapódó aszteroida, amelynek nyomán nem elég, hogy rengeteg földrengés tenne egyenlővé mindent a felszínnel, de a klíma is felborulna annak rendje és módja szerint. Tételezzük fel, hogy a bolygó színén egyetlen ember maradna életben, mert mondjuk éppen úgy játszanak össze a körülmények, hogy épp’ egy atombunker mélyén reszket, amikor a felszín pokollá válik, esetleg mert pont immúnis az aktuális tömegpusztító vírusra (mint ugye Will Smith a Legenda vagyok című filmben), netán mert csak. Milyen előnyökkel, hátrányokkal járna számára az, hogy az az elképesztően kusza, zavaros, gyakorta idegesítő szövedék, amelyet társadalomnak hívnak egy csapásra megszűnne? Nézzünk néhány példát: mi történne, ha a járványos forgatókönyvnek “hála” szinte egy nap alatt elpusztulna mindenki, csak egy ember maradna talpon a vidéken!

1. Kocka: bár eleve képtelenségnek tűnhet, hogy egy nyüszöge (vagy éppen zsíros), szemüveges, testnevelésből örök(ölhető) felmentéssel rendelkező, szociálisan visszamaradott egyed lehetne az utolsó túlélő, de tekintsünk el a dolog nonszensz természetétől. Vegyünk egy világot, ahol a felperzselt felszín (esetleg a hullahalmok) alatt még működnek az internetkábelek, valamilyen csoda folytán még van elektromosság (mert mondjuk az atomerőművek egy darabig még elüzemelnek emberi beavatkozás nélkül is), és hősünknek van egy működőképes számítógépe is. A családtagok, barátok hiánya egy darabig talán fel sem tűnik neki (mint a viccben: “nagymama, mi ez a büdös? nagymama? NAGYMAMA!!”), elvégre a szociális kapcsolatai amúgy sem voltak túl erősek, legjobb barátjának eddig is a KillerFreak666 nevű 46. szintű paladint tartotta a WoW-ból. Ami először gyanús lesz neki, hogy kezdenek eltünedezni a játékosok a szerverekről, amelyeken napi tizenpár órát szokott játszani. Amikor aztán az utolsó leölhető nem gépi játékos is csak álldogál egy helyben, nem reagál semmilyen emotion-ra, nem ír vissza a chat-en, akkor fogja el igazán a pánik. Gyorsan kilép a játékból, felmegy a chatroulette.com-ra… sehol senki! Senki nem maszturbál a webkamera előtt! Facebook.com… semmi Farmville-es faszság az üzenőfalon már órák óta?! Mondjuk ez nem is olyan nagy baj – gondolja ekkor. Hirtelen támad egy ötlete, és felmegy a kedvenc torrentoldalára. Mivel nem indulnak új letöltések (nincs aki indítsa őket ugyebár), de a seedszerverek még pörögnek, ezért hihetetlen sebességgel tudja lehúzni a japán lánykás pornókat, amelyekben olyan nőket láthat meztelenül, akik már nem is élnek. Persze majd ha ez tudatosul benne (azaz, hogy most már esélye sincs elveszíteni a szüzességét, hiába várt vele 19 éves koráig), akkor lesz igazán lesújtva, de egyelőre elvan a hirtelen begyorsult internettel, és a tudattal, hogy mostantól max botok ellen fog csézni.

2. Trendiboy/girl: bár pozitív, hogy nincs tülekedés a plázákban, viszont nincs is ki előtt eldicsekedni a legújabb cipővel/nadrággal/akármivel, így ha az utolsó ember a Földön ebbe a kategóriába esne, akkor igen gyorsan apátiába, majd depresszióba (vagy fordítva) esne, majd természetesen öngyilkossággal zárná a pályafutását.

3. IT szakember (mondjuk egy sysadmin, mint én): mivel a mi műfajunkban létezik olyan, hogy valaki otthonról melózik, ezért tételezzük fel emberünkről, hogy ő is egy ilyen napon válik túlélővé. Hasonlóan a kockához ő se venne észre sokáig semmi változást, esetleg az tűnhetne fel, hogy kevesebb ticket ( = hibajelentés) érkezne a mailfiókjába, ergo kevesebbet kell dolgoznia. Amikor megpróbál bekapcsolódni a délután kettes telefonkonferenciába akkor gyanús lenne a számára, hogy senki nem szól a kagylóba a túloldalon, de ennek ellenére akár napokig is eltarthatna, mire rájönne, hogy magára maradt, a rendszereket pedig már a kutya sem használja, amelyeknek felügyelése volt eddig a feladata.

4. Idegengyűlölő: minek után már nincs kinek azt ordibálni, hogy “menjetek haza” így maga ellen fordul, ámde rá kell döbbennie, hogy a rasszizmus némileg szórakoztatóbb, ha van tárgya. A saját magának gyűlölete, kergetése odáig fajul, hogy űzött vadként járja a totál elnéptelenedett városok utcáit, közben gyakran hátrapillant, hogy meggyőződjön, követi-e valaki. Vándorlásai közben gyakran könnyekig meghatódva nosztalgiázik a régi szép időkről, amikor még élt az a sok néger, sárga, meg cigány. Rendben van, hogy most végre mind halott (mennyit hajtogatta annak idején a haverjainak, hogy össze kéne gyűjteni mindet egy szigetre, és rájuk dobni egy atombombát!), de valahogy mégis keserű a szájíze – valahogy nem így képzelte el. Megkeseredett, álmaitól megfosztott emberré válik, akinek már nincs célja az életben. Szomorú látvány – lenne, ha láthatná bárki is ugye.

5. Telemarketinges: amikor egyre ritkábban, majd leginkább sehogy sem tud kapcsolatba lépni az embertársaival telefonon csodálkozva tartja el a fülétől a foglalt jelzéssel sípoló kagylót. Természetesen első körben a jutaléka jut az eszébe, és gyomra görcsbe rándul.  - Hogyan fogom kifizetni az albérletet? – mardossa a kérdés, mivel még nem tudja, hogy nem lesz kinek fizetnie se a bérleti díjat, sem a rezsit (bár a szolgáltatóknál a gépek még talán kinyomtatják a számlaleveleket, de hogy postás nem lesz, aki kézbesítse az is biztos). Néhány napig még próbaképpen fel-feltárcsáz egy telefonszámot, de idővel konstatálnia kell, hogy nincs kire rátukmálnia az épp’ aktuális rendkívül jövedelmező pénzügyi befektetést. Ebbe idővel belehülyül, két telefonkagyló segítségével remek érzékkel rázza le saját magát.

A sor még persze folytatható… Szerintetek kinek lenne a legnagyobb trauma ha egy csapásra mindenki eltűnne rajta kívül a Föld színéről?

A patakocska lassan de biztosan elmosta az éjszaka utolsó fekete, piszkos foszlányait is. A nagyra nőtt gombák között mókus surrant makkal kicsi mancsában, néha két lábra emelkedve körbekémlelte a tisztást. A csillogó fűszálak felett lebegő könnyű hajnali köd prizmájában szivárványt festett a napsugár, amely épp átszivárgott a levelek zöldje között. A távolból lantpengetés kósza dallamait hozta a langyos szellő.
- Szeretsz? – kérdezte a fűzfa. A másik elmosolyodott, és csak a lombkoronája apró rezdülése árulta el, hogy biccent. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, majd hagyta, hogy ágaik egymásba fonódjanak.