Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A kerékpárosok saját kis OASIS-e – Zwift

Posted by JonC On december - 8 - 2017 3 hozzászólás

Aki olvassa a blogot tudhatja, hogy nagyon szeretek biciklizni, és inkább a teljesítmény- mintsem az élményorientáltság hajt előre, ha erről van szó (értsd: viszonylag ritkán túrázom szép helyeken, ellenben viszonylag sokszor megyek aszfaltozott utakon nagyobb távokat minél jobb sebességátlaggal minél jobban kifárasztva magam). A téli időszak persze nem a legjobb annak aki országútizásra adja a fejét: nem elég a hideg, a korán sötétedés, de idővel a jég/hó/latyak is elég életveszélyes tud lenni, ha az ember rájuk merészkedik egy 25 mm széles kerékkel. Tavaly ezt nem is tudtam sehogy kezelni, az ősszel vett KTM Strada 1000-esemet tavaszig őrizgettem a nappaliban (még a kormánybandázson is rajta maradt a nejlon úgy februárig), de idén elhatároztam hogy edzek tovább, nem hagyom elveszni a nyáron összeszedett formámat. Adta magát az ötlet hogy görgőzzek, de idegenkedtem attól, hogy a falat, vagy akár valami filmet bámulva próbáljak az edzésre koncentrálni (filmet nézve valszeg nem is menne). Aztán némi Google-ezés után rábukkantam a Zwift-re, amiben azóta átléptem az 1000. kilométeremet – mindezt egy helyben, az albérletem nappalijában tekerve, izzadva, néha hörögve-nyögve 175-ös pulzussal ahogy azt kell.
Nézzük a hozzávalókat (pompás összefoglaló található a Zwift Hungary – Official Facebook-oldalon, ezért nem általános leírás következik, hanem ahogy én csinálom):

  • egy darab országúti bicikli (fun fact: nem számít a súlya, sőt a kerékméret is variálható, nekem 700C-s kerekeim vannak)
  • egy darab edzőköpeny a hátsó kerékre (opcionális, de azért eszegeti a görgő a külsőt, ez elvileg arra van tervezve hogy bírja)
  • egy darab trainer (róla később)
  • egy darab okostelefon
  • egy darab PC + monitor vagy TV (asszem van a Zwiftből iOS-es és Apple TV-s verzió is, az Androidos még mindig nem jött ki – tehát akinek iPhone-ja van az nyomhatja azon is)
  • egy darab ANT+-os USB dongle (nem feltétlenül kötelező, később kifejtem miért)
  • egy darab pulzusmérő öv (nem feltétlenül kötelező, de nem árt)
  • ventilátor(ok)
  • törölköző

Ezeket okosan összevariálva máris a virtuális tájon találjuk magunkat, ahol – ha a görgőnk okos – az emelkedőkhöz érve igenis megfogja a kereket, és valóban nehezebb lesz feltekerni rajtuk. Tömérdek videó van a neten hogy hogyan kell elképzelni egy ilyen görgőt, sőt több típus is létezik belőle. Az enyém egy középkategóriás okosgörgőtrainer, egy Tacx Bushido Smart ami 15%-ig tudja szimulálni az emelkedőket, magának termeli meg az áramot, és relatíve csendes, cserébe lejtőn nem könnyít a kerék forgásán és nem szimulálja pl a macskaköves szakaszokon a rázkódást (igen, vannak ilyen trainerek is). Sokan esküsznek a szabadgörgőkre, amelyek három hengerből állnak, amelyeken végig egyensúlyozni kell a gépet: ezek tudtommal nem használhatóak a Zwifttel (max a butagörgős setup-pal, ahol egy sebesség- és egy pedálcsapásszenzor adataiból a program maga tippeli meg a leadott wattértéket), másrészt jó nagyot lehet velük esni, cserébe javítják az egyensúlyérzéket.
Hogyan is néz ki egy ilyen edzés a gyakorlatban? Átöltözöl szépen biciklis felszerelésbe (na jó, bukó + napszemüveg talán nem kell, pulzusmérő öv viszont nem árt), befogatod a hátsó kereket a görgőbe (ehhez jár a trainerhez egy spéci gyorszár), bekapcsolod a ventilátoraidat (nincs ellenszél, ezért kell valami ami lehűt), bekészíted a kulacsba a folyadékot (én zseléket is szoktam tolni, mégiscsak kemény fizikai munka ez, hiába nem vagyok kint a hegyekben), ráteríted a kormányra a törölközőt, bejelentkezel a Zwiftbe, felpattansz a nyeregbe, nekiállsz pedálozni (ez a Bushido Smart-nál kell csak, mert mint említettem magának termeli az áramot, ergo amíg nincs áram nem kommunikálnak a szenzorjai), a szenzorpárosító képernyőn megvárod amíg mindent felismer a program, majd ha minden stimm akkor a főmenüben a ride-ra bökve már a pályán is találod magad. Innentől kezdve a következő szenzoradatok alapján kalkulálódik a haladásod: a trainer küldi a wattértéket, a pedálcsapásszámodat és a sebességedet a számítógépednek (ANT+-on vagy Bluetooth-on – utóbbi mehet a Zwift Mobile Link app-on keresztül is, erről később), míg a pulzusodat a pulzusöved fogja “mondani” neki. Az ANT+ kikerülhető ha a szenzorjaid csak bluetooth-on hajlandóak kommunikálni (az én esetemben a trainerem tudja mindkét szabványt a pulzusövem viszont csak bluetooth-os) ha a már említett Mobile Link program kezeli a tőlük érkező jelet. Erről csinált egy remek videót egy sporttárs, pár percben elmagyarázza mire kell figyelni:

Ennyi a technikai háttér, jöhet a program maga. A post címében említett OASIS betűszót az általam is nagyra tartott sikerkönyvből, a Ready Player One-ból kölcsönöztem, ugyanis a Zwift-re nagyon is illik hogy egyfajta menedék lett számomra az utóbbi hetekben. Az egész virtuális világ a kerékpárosokra van szabva (bármily hihetetlen): nincsen autóforgalom, nincsenek kátyúk, és ráadásul grafikailag sem csúnya a környezet, amiben bolyonghatunk (ez igaz főleg Watopiára, ami egy fiktív Csendes-óceáni sziget tengerparttal, havas hegycsúcsokkal, vízalatti csőalagutakkal, egy működő vulkán belsejével, és egy egész friss dzsungeles-Maja templomos résszel), ráadásul a legtöbb esetben mi dönthetjük el a kereszteződéseknél merre folytatnák az utunkat, szóval ha éppen nincs “humorunk” felmászni a rádiótoronyhoz (jelenleg a játék legmagasabb pontja a maga 516 méterével, feljutni oda egy néha 17%-os emelkedő leküzdésével lehet – brrr), akkor választhatunk valami kevésbé embert próbáló szakaszt is. Apropó szakaszok: bizonyos résztávokon (amelyek elejét egy fehér vonal, végét pedig egy felfújható versenykapu jelzi) a program átvált egyfajta versenymódba: itt hirtelen egy rövid (max 2-3 kilométeres) időmérő versenyben találjuk magunkat, amelyen egyrészt magunk (megdöntve a korábbi PR-ünket) vagy az épp’ szerveren tekerő többiek ellen próbálhatunk minél jobb idővel végezni. Ha sikerül megdöntenünk a saját rekordunkat akkor látványos konfettieső, ha sikerül megdöntenünk a szerver legjobbjának idejét akkor pedig egy spéci mez, és egy ikon a nevünk mellé a jutalmunk hogy mindenki lássa ki a legény a vidéken. Nekem eddig ezt egyszer sikerült elérnem, mondjuk a sportteljesítményből sokat levon hogy alig voltak a szerveren rajtam kívül, de akkor is 🙂 Íme a mez amit akkor kaptam:

Aztán ha már nincs kedvünk csak kóvályogni a nagyvilágba akkor van lehetőség profik által összeállított edzéseken részt venni. Ezek úgy néznek ki, hogy a program folyamatosan instruál, hogy éppen hány wattot kell leadnunk és hány percig, néha még azt is megszabja hogy milyen pedálcsapásszámmal tegyük ezt. Elmondható hogy mindig egy bemelegítő résszel indulunk, majd jönnek a különféle területeket fejlesztő edzésfajták: vannak amelyek a rövid, brutális sprinteket próbálják hatékonyabbá tenni, vannak amelyek az FTP-t próbálják feljebb tornászni (léteznek több hetes (!) edzésprogramok is amelyek erre fekszenek rá), satöbbi. Apropó durva sprintek, ezen a grafikonon a tegnapi ilyen edzésem szerepel vizualizált formában. Mint látható némi bemelegítést követően összesen ötször kérte a program a tizenöt másodperc nyeregből kiállós durvulást. Ezeket a tüskéket mindig némi egyre nehezedő terhelés előzte meg, utánuk pedig mindig jött pár perc pihenő:

Ilyen edzésből jópár van beépítve a programba, de importálni is lehet máshonnan származókat. Ehhez az edzésterv file-okat kell bemásolni a Zwift megfelelő almappájába a program indítása előtt. Ami még fontos: azt hogy hány wattot “kér” a program azt az FTP-értékedből számítja ki. Az FTP a Functional Threshold Power rövidítése (nem, semmi köze a filetransferhez :)), nagyjából azt a wattszámot jelenti amennyit le tudnál adni egy órán keresztül üzembiztosan. Ezt érdekes módon egy húszperces teszttel lehet lemérni, erre is van módszer a Zwiftben (néha maga a program szól egy akármilyen tekerés után, hogy hé, nőtt az FTP-d, beállítom az új értéket a profilodban, jó?). Fontos, hogy az FTP-d, és a testsúlyod pontosan legyen belőve a profilodon. Utóbbit a valósághoz képest csökkentve akár csalni is lehet a játékban ugyanis ebből számítja azt hogy x leadott watt-tal hány kilónyi önsúlyt kell még magaddal cipelned. Egy kilencven kilós ember értelemszerűen több wattra képes, de ha a programnak csak hatvan kilót ad meg, akkor az csúnyán cheat kategória. Mivel ez a játékosok lelkiismeretére van bízva, ezért egészen biztos vagyok hogy a versenyeken (később lesz róluk szó) rohadt sokan csalnak így, de ez van, az ember mindig szeret a többieknél erősebbnek tűnni még ha ez azzal is jár, hogy pofátlanul csal mint valami tízéves hülyegyerek.

Ha az ember nem szeret egyedül tekerni, akkor van lehetősége csapatos túrákon is részt venni. Nemrég bevezetett újítás, hogy egymástól durván eltérő edzettségű emberek is egy csapatban lehetnek ilyenkor, “rubberbanding” (kb. gumiszalagozás) a megoldás neve ami ezt lehetővé teszi: a gyakorlatban annyit tesz hogy amíg nyomod a pedált addig tök mindegy hogy hány wattot bírsz leadni a csapatban maradsz. Ennek köszönhetően a nagyon erős emberek se tudnak kilőni, a nagyon gyengék se tudnak leszakadni. Őszinte leszek: ezt a módot még sose próbáltam, úgy fest az, hogy a valóságban is inkább egyedül tekerek igaz a játékra is.
Végezetül: ha már iszonyat ki vagyunk testnevelésezve kipróbálhatjuk magunkat versenyeken is. Ezek előre megadott időpontban indulnak, előtte pár perccel már a rajtvonalon kell állni, és a zöld lámpa kigyulladásakor taposni mint egy őrült (többször használom a “taposni” kifejezést, pedig a profik a lábukat felfelé húzva is energiát fejtenek ki, na de ez mellékszál). Utána szépen bolyokra szakad a mezőny mint a valóságban, és a drift-hatásnak hála érdemes is azokban maradni (nem úgy mint én a nyáron a Tour de Pelson, ahol az aktuális bolyomat mindig lassúnak találtam, kiszakadtam közülük csak azért hogy az aznapi durva szélben kifárasszam magam, és visszahulljak közéjük mint egy horizontális Ikarosz – na de ez megint mellékszál). Végül pár kör végeztével megtekinthetjük a helyezésünket, de ha jót akarunk magunknak érdemes beregisztrálni a zwiftpower.com oldalra ami részletes statisztikákat generál a versenyen történtekről (melyik erőzónában mennyit tartózkodtunk, a versenytársainknak mennyi volt a watt/kg értékük, pulzusuk, ilyesmik).

Fontos még tudni hogy melyik Zwift-kategóriában érdemes indulnod: A-tól D-ig mindenki be van sorolva, ahol az A a profik világa (4 watt/kg, vagy felette) míg a D a 2.5 watt/kg alatti teljesítményre képes versenyzőket jelzik. Én legutóbb C-ben indultam (2.5 – 3.2 watt/kg), de a zwiftpower átsorolt B-be – cserébe végig volt vagy 170 a pulzusom 🙂

Nagy vonalakban ennyi a “játék”. Mint talán nektek is lejött ez egy szórakoztó köntösben tálalt elég profi edzőeszközt csinál a trainer+biciklitekből, komoly több hetes edzéstervek végigcsinálására, és rekreációs célú tekergésre is tökéletes (tegnap egy 71 éves bácsi írta be a chatbe hogy “hello youngsters”, ledöbbentem rendesen :)). Az ilyen új utakat kereső kockáknak mint én is tökéletes, ugyanis a számítógépes játék feeling is megvan (szinteket léphetsz, új mezeket, bicikliket, kerekeket, stb. nyithatsz meg), de bárkinek olyan lehet mint egy falat fröccs, akinek unalmas volt egy grafikont vagy rosszabb esetben egy falat bámulnia görgőzés közben. A végére a feketeleves: az egyhetes próbaidőszak után 15 USD a havidíja, de bőven kárpótol a rengeteg tartalom és a folyamatos fejlesztés, ami garantálja hogy hosszú időre lekösse az egyszeri biciklistát az edzés télen is. Ami viszont a legfontosabb: egyből importálható a tekerés a Stravára, mert ugye mint tudjuk ami ott nincs fent az meg sem történt 🙂

Emlékszem a régi időkre (direkt maradt ki a “szép” jelző, fog a tököm nosztalgikus felhangokat megütni 6-7 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, az ilyesmire ráérek majd hetvenévesen), amikor még akár napi két posztot is írtam a blogra. Akkortájt ez kötött le, ez volt az új szerelem. Aztán – ahogy az a szerelmekben lenni szokott – idővel ez a lángoló hév átalakult szeretetté, majd megbecsüléssé, végül valamiféle megszokássá, aminek szintén megvan a szépsége, és valahol a kihűlt hamu alatt még ott leledzik némi parázs, ami indokolt esetekben fel-fellobbant néhány lángnyelvet.
Szóval valahogy így vagyok én a blogolással: már rég nem tartom magam bloggernek, de még nem szándékozom abbahagyni. Ha ez évi két posztot jelent akkor évi kettőben, de akkor is jelentkezem. Nem érzem lassú haldoklásnak ezt a rendszerességet, ugyanis most már ez a normális. Kicsit átrendeződött az életem, az értékrendem, a fontossági sorrendem (you name it), nem vagyok ugyanaz az ember aki 2010-ben voltam. Szaros hét év ennyit változtatott rajtam, mi vár rám a maradék 30-40-ben?! Elképzelni sem tudom jelenleg. Ami tuti hogy blogger helyett lassan inkább sportembernek titulálom magam némi – itt jön az állandóság a képbe, vannak dolgok amik nem változnak – erős kockabeütéssel. Szerencsére abban a csodálatos korban élünk ahol a határvonal a kettő között elmosódni látszik, de erről majd egy külön posztban amit reményeim szerint nem 2018 derekán fogok publikálni, hanem valamivel hamarabb. Ha viszont már tök véletlenül (khm) szóbajött a sport akkor most ragadnám meg az alkalmat hogy elmeséljem mi történt velem április óta (amikor a legutolsó post megjelent a blogon).
Hol is kezdjem… talán már az előbb emlegetett legutolsó írásomból is kitűnt, hogy ráfeküdtem a kerékpározásra kissé. Jó, az igazi profik (akik közé soha nem fogok tartozni, egész egyszerűen azért mert harminc felett kezdtem edzeni) évente tizenpárezer kilométert is lenyomnak azért én se érzem magam normálisnak azzal a 4870 kilométerrel amit idén magam mögött tudhatok, és amely így néz ki térképre vetítve:

Jól látszik a háromlakiság, ami idén volt jellemző: Pápa, Székesfehérvár, és Budapest mint bázisok

Azóta 7-800 kilométert megtettem beltérben is, de erről tényleg majd a következő posztban fogok többet írni. Sose gondoltam volna hogy képes leszek egyhuzamban körbetekerni a Balatont (6 óra 20 perces idővel, lesz ez sokkkal jobb is), vagy hogy feltekerek a Dobogókőig csak mert miért ne. Igazi szerelemmé vált a bicikli számomra, rengeteg mindent adott nekem ez a hobbi: fogytam, erősödtem, egészségesebbnek érzem magam, láttam sok-sok naplementét, jártam gyönyörű helyeken, és foghatott el sokszor az az érzés, hogy nabazze, fene se gondolta hogy meló után még el fogok ugrani Csókakőhöz (még amikor Fehérváron laktam), és egy hetvenes karika után fogok jólesően fájó combokkal vigyorogni a gép előtt, ahogy szertartásszerűen töltögetem a .gpx file-t Stravára és Endomondo-ra csak hogy lássam mennyit fejlődtem egyes szakaszokon. Az idén nyáron rám szakadt rengeteg szabadidő remek eltöltése volt ez: nem elég hogy nem ültem otthon és fordultam be még a szép napokon is értelmes időtöltésnek bizonyult: egyszerűen imádok kánikulában tekerni, ha van elég vizem a világ végére elmennék akár 35 fokban is. Csomószor eljátszottam azt hogy kettlebell-edzés után még kigurultam Fehérvár mellé, és lenyomtam 30-40 kilométert csak mert boldoggá tett. Nem szabad alábecsülni a hormonok szerepét amelyek kemény testedzés közben/után termelődnek: olyan boldogságot adott/ad a biciklizés és a kettlebell amelyek nélkül most már nehezen tudnám elképzelni az életem. Lehet hogy minden másképp alakul ha előbb rájövök a sport áldásos hatásaira. A kemény, fájdalmas, szenvedős edzéseknek köszönhetően megtanultam összpontosítani: elég komoly motiválóerő az edzőteremben az hogy legalább a többiektől ne maradjak le, kint az országúton meg mondjuk az hogy egy elnyújtott emelkedőn ne kelljen szégyenszemre leszállnom kilihegni magam, hanem csakazértis felküzdjem a tetejéig a gépet.
Aztán persze a geek-faktort is nagyon szeretem: a különféle szenzorok által gyűjtött adatok, azok elemzése, a Locus megtanulása, a Strava és a hozzá kapcsolódó oldalak böngészése mind-mind leköt. Ez olyan szintre jutott nálam hogy lassan több időt töltök a Straván mint a Facebook-on.
Szóval sportolni jó, és a rengeteg szabadidő ami a nyakamba szakadt jó lehetőség volt ráfeküdnöm erre a vonalra, amit előtte soha nem erőltettem. Három-négy éve ha valaki azt mondja nekem, hogy JonC, te 2017-ben a Hungaroringen egy országútis versenyen fogsz körözni akkor csúnyán kiröhögtem volna, erre tessék, idén még ez is megtörtént (erős középmezőnyben végeztem, én elégedett voltam a teljesítményemmel).
Persze történt más is idén: közben néha-néha dolgoztam is, sőt fesztiválokon is voltam (kettőn egészen pontosan), amelyeken rendkívül vicces dolgok történtek velem. Konkrétan mindkettőn sajtósként vettem részt, aminek hála bolyonghattam a backstage-ben, fotózhattam a fotósárokból, meg ilyenek. Az első ilyen rendezvényen komolyan is vettem a feladatot, lőttem vagy 4-500 képet amiből kb 70 volt használható, de maga az élmény, hogy ott járhattam ahol csak a beavatottak már megérte. Ja, meg csináltunk egy – miattunk – vállalhatatlan interjút a Prosecturával, aminek megvágásával még mindig adós vagyok.
Eltelt a nyár, egyszer csak Budapesten találtam magam, ráadásul barátnőm is lett, ezúttal komoly. Szép sorjában haladva: a főváros nagyon szép hely, csak büdös, zsúfolt, zajos, és még így Dél-Pestről is egy óra tekerés kijutni a prérire biciklivel. Ezt leszámítva nincs vele nagy probléma. Az első tekerésemet konkrétan rögzítettem akciókamerával, hátha legyalul az útról egy kamion, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt (azt is meg kéne vágni, mikrofonon kommentáltam is az eseményeket de semmire nincs időm…), csak kb. úgy éreztem magam otthon utána hogy valami egészségtelen dolgot műveltem magammal annyira sok szmogot tüdőztem közben. A későbbiekben próbáltam többfelé kijutni a városból, de még a Budai hegyek is forgalmasak voltak egy szép napos szombat délután, úgyhogy idővel feladtam a kísérletezést és bevonultam görgőzni a szobába (igen, erről lesz a következő post). A legutolsó kültéri túrám a Dobogókő volt konkrétan, hát volt erős sírás-rívás mire felküzdöttem magam a hegyre. Aztán persze lefelé meg kétszer estem el majdnem, annyira rutintalan hülyeként választottam sebességet a lejtőn a hajtűkanyarokban. A második majdnem esésnél konkrétan csak a nyár elején megtanult “ha érzed hogy gond van azonnal klipszeld ki legalább az egyik lábad, hogy tudj támaszkodni” lecke, és a műanyag fényvisszaverős pózna relatíve lassú közeledése (sodródtam kifelé egy aprókavicsos jobbkanyarban, ő meg pont az ívemen méltóztatott állni) mentett meg az oldalamon csúszástól. Ezt leszámítva gyönyörű volt az erdő, pont egy olyan napot sikerült kifognom amikor még 20-22 fok volt, de már sárga-vörös-bordó volt a lombkorona amerre jártam. Kicsit sajnáltam is hogy nem vittem magammal komolyabb fényképezőgépet, talán elfért volna a hátizsákban (tudom, rendes outis nem hord hátizsákot, de nekem van egy asszem 5 literes kis semmiségem, amit jobban szeretek, mint a mezbe gyűrni mindent ami kellhet). Szóval országútis szempontból nem a legjobb ez a város (keletre ráadásul elég nagy a kiterjedése is), de jövőre folytatom a feltérképezését hátha találok valami normálisabb útvonalat ahol nincs akkora forgalom és nem egy fél nap kijutni rá.
Augusztusban ráadásul – ahogy említettem – barátnőm is lett végre (aki olvasta a tavaly nyári litániáimat az tudhatja, hogy mi szenvedés volt megnyugodni a szakítás után), úgyhogy fel vagyok kissé hizlalva (a nyári súlyomhoz képest mindenképpen, de én szeretném hinni hogy a testsúlyindex-növekedésem az időközben felszedett izomzatnak köszönhető inkább), és jelenleg kétlaki életet élek: a saját lakásomban görgőzöm, és kockulok, és nála töltöm az estéimet. Ez minden nap 10 km tekerést jelent a pesti belvárosban, ami főleg a reggeli csúcsforgalomban vicces, de nem annyira durva mint amilyennek elsőre tűnhet. A fő veszélyt azok az utcák jelentik amelyek nekem, biciklistának nem egyirányúak, viszont ezt egy oldalutcából felkanyarodó sofőr nem feltétlenül tudja, ezért nem vár az adott irányból senkit. Így ütöttek el már majdnem, de még csak egyszer, úgyhogy a megtett kilométerek számára vetítve egész jól állok. Szerencsére a barátnőm már kész helyzetbe csöppent, és megérti hogy a heti három kettlebell + 150 km környéki tekerés nekem kell, szükségem van rá, akár a kockulás terhére is. Amúgy is: mostanában szinte csak Killing Floor 2-zök, egyrészt a daily quest-ek bevezetése elég motiválóerő tud lenni, másrészt maga a játék is iszonyat addiktív, és nem kell hozzá agy (túl sok).
Visszatérve Pestre: azért meg kell hagyni, nem olyan rossz hétköznap esti program egy A38-as Képzelt város, vagy egy Papp László Arénás Gorillaz-koncert úgy hogy utána egész rövid időn belül otthon vagy. Ja és az ágymozi is rohadt jó dolog, egészen más élmény eltehénkedni egy ágyon és úgy nézni a vásznat mint végigülni egy sima moziban. Megvannak a hely előnyei, nna.

Nagy vonalakban ennyi történt velem tavasz óta. Vannak terveim, céljaim, egész jól fizető melóm és most már edzésben is vagyok. Harmincnégy múltam, előttem az élet, mi baj lehet. Haladok, haladunk az úton szépen előre. Fuck yeah!

Egy újabb halom sporttechnikai tapasztalat

Posted by JonC On április - 7 - 2017 ADD COMMENTS

Aki régebb óta olvassa a blogot az tudhatja hogy harmadik éve vagyok lelkes biciklista, idén már egy fasza országúti gép nyergében kezdhettem a szezont. Lassan végre a jó idő is adott lesz hozzá végre (némi ízelítőt már kaphattunk belőle), bár már így is sikerült majdnem 500 kilométert lenyomnom február óta (cserébe – mivel a hülye fejemmel voltam 13-15 fokban is tekeregni – most éppen küzdök az asztmámmal, de legalább már vannak normális gyógyszereim ellene). Ennek kapcsán kezdtem el kicsit kutakodni az újabb technológiai megoldások után, amelyek segítségével még jobban kézben tudom tartani az edzéseim eredményeit, még többet tudhatok meg arról hogy milyen tempóban fejlődöm. Tavaly ugye rábukkantam a Locusra, ami azóta is nagy kedvenc (és ráadásul állandó fejlesztés alatt áll), ebben a postban egy kis kiegészítő infót osztanék meg róla aminek hála pár hete végre teljesen lecuppanhatok a mobilnetről a használata közben, ugyanis találtam hozzá teljes értékű, részletes offline Magyarország térképet + offline útvonaltervező appot. Mondanom sem kell mennyire akksibarát dolog ha átlökheted a telefonod repülőgépmódba (csak a GPS + a pulzusmérőm miatt a bluetooth megy – utóbbiról lejjebb lesz még szó), így kitolva az üzemidőt rendesen – ráadásul még az idegesítő bejövő hívásoktól is megkíméled magad miközben éppen életed átlagtempóját döntenéd meg harminc kilométeren. Amúgy csak mellékes infó, de asztma ide vagy oda, eddig minden próbált távon megdöntöttem a tavalyi rekordomat, bár ez nem meglepő ismerve a jelenlegi gépemet. Ez a KTM ugyanis kb feleannyit nyom mint az előző, meg egyáltalán: az egész arra lett tervezve hogy száguldj vele. Mondanom sem kell mennyire imádom, idén például életemben először Pusztaszabolcs határában élhettem át az élményt, hogy a faluhatárban kitett sebességmérő bevillant amikor közeledtem, hogy 48-cal jövök, lassítsak.

Na de csapongás helyett jöjjenek a tapasztalataim. Kezdjük mondjuk a Locus-szal (emlékeztetőt itt találtok hogy miért is annyira fasza ez): ehhez – mint feljebb említettem – találtam végre egy sűrűn frissített, kerékpáros igényekre (is) szabott Magyarország-térképet, amelynek neve Mapsforge és amelyet itt érhettek el. A telepítése – elvileg – megy automatizálva is, ha telefonos böngészőben böktök a megfelelő linkre, én manuálisan csináltam és azóta pompásan működik. Ahogy az oldal is írja, először fel kell rakni a Locus-t (no shitting), utána jöhet maga a térkép, majd a render theme, az árnyékolás, majd végül a BRouter a Google Play-ről. Ez utóbbi végzi az offline útvonaltervezést, ha ez is fent van a telefonon (és meg van “etetve” a Locus-szal, hogy ezt használja a kalkulációhoz), akkor elfelejthetjük a netkapcsolatot miközben navigálunk. Az oldalon egész jól le van írva minden részlet, ha végigcsináljátok akkor olyan térképet kaptok amin pl. az összes bicikliútvonal bekapcsolható (ehhez kell a saját render theme-je) az országban. Nice.

Aztán: már tavaly is lelkesen pakolgattam Endomondora a tekeréseim útvonalait, és figyeltem hogy mikor sikerült megdöntenem a saját rekordomat mondjuk 50 kilométeres távon. Idén még egy weboldallal bővült a Locusban rögzített nyomvonalaim exportcéljainak listája: elkezdtem használni végre a Stravát is, ami minél többet tanultam róla annál több dilemma elé állított: 1. használjam-e a jövőben inkább a Strava saját app-ját a trackelésre? (nem) 2. beszerezzek-e egy önálló GPS-készüléket mint mondjuk a Garmin Edge 820, ami közvetlenül a Strava backend-del tud kommunikálni így plusz funkciókkal is bírhat számomra (megintcsak nem). Ki is fejtem, aztán áttérünk a Strava boncolgatására: az első kérdésre azért nem a válaszom, mert a Locus tud egy csomó dolgot amit a Strava soha nem fog (custom, ráadásul offline térképek, HUD, stb. stb. – lásd a tavalyi cikket róla), cserébe nem ad szinte semmi pluszt. A második kérdés kapcsán végül azért döntöttem úgy hogy a telefonos trackelés nekem simán elég, mert egyetlen dolgot tudott volna egy dedikált Garmin cucc, amit a telefonom nem (pontosabban csak a Strava app-pal): a szegmensinfók realtime kijelzését, amihez viszont nem mellékesen kellene egy prémium Strava fiók is. Ezt a szegmenses dolgot rögtön kifejtem, mert elég jópofa, és egy kicsit el is bizonytalanodtam hogy nem-e érné meg befektetni érte az Edge-re és a prémium acc-ra, de végül elvetettem a dolgot: csak ezért nem éri meg ennyit költeni, ráadásul tekerés után ezek az infók megtekinthetőek a weboldalon – igaz, utólag már nem motiválnak nagyobb teljesítményre mint ahogy mondjuk menet közben tennék.

Mik is ezek a szegmensek (jobban belegondolva inkább szakaszoknak kéne őket fordítani)? Képzeljetek el egy frekventált, kerékpárosok által kedvelt útszakaszt, mondjuk a Velencei-tó déli partján végighúzódó kerékpárutat. Na, az ott egy szakasz a Stravában. Bárki, aki valaha trackelte a körét ezen a szakaszon és így vagy úgy feltöltötte a Stravába annak az eredménye rögzítésre került. A post írásának pillanatában a férfiaknál Dér Zsolt a rekorder ezen a 3.1 kilométeren, 46 km/h-s átlaggal tette meg a távot (a shoton a sebessége nem látszik, de higgyétek el nekem):

Az igen, robogóval mentél?

Ilyen szakaszból rengeteg van az országban (főleg az ilyen kerékpárosok által kedvelt környékeken mint a Velencei-tó), és mindegyik szakasz egy-egy kis sprintverseny ha egy erre alkalmas készüléket (vagy a Strava app-ot) használod, valamint prémium előfizető vagy: ilyenkor az általad előre megcsillagozott szakaszokhoz közeledve vált az app kijelzője, és a képernyő alján látva magadat realtime-ban láthatod hogy gyorsabb vagy-e éppen az előző legjobb idődnél, és a veled hasonló edzettségű társaknál akiknek szintén van már szintidejük az adott szakaszra. Elmondva bonyolult, mozgásban már kevésbé:

Ez volt az egyetlen funkció ami miatt megingott kicsit az elhatározásom miszerint nekem nincs szükségem prémium előfizura, de aztán végül mégis elvetettem az ötletet: épp’ elég feszkó az is hogy tudom hogy trackelem a teljesítményem, nem biztos hogy még azzal is szeretném magam idegelni tekerés közben hogy látom élőben hogy nem bírtam megdönteni az előző rekordomat. Persze, a folyamatos fejlődéshez kell a motiváció, de egyelőre úgy érzem hogy ez inkább frusztrálna. Ez csak a jelenlegi álláspontom, meglátjuk még mit hoz a jövő.

Aztán maradva a Stravánál: ha regeltek én javasolnám hogy egyből kössétek be a relive.cc-t is, ugyanis onnantól kezdve minden túrátokról gyárt egy ilyen fasza kis videót:

Ami a fenti videón nem látszik: nem csak a sebesség, magasság- és pulzusadatokból emel be párat de a túra során készült képeket is (max tíz darabot, feltéve hogy a Stravába gyorsan feltöltésre kerültek és tartalmaznak GPS infókat). Szerintem jópofa cucc.

Mint látható ez a Strava nem egy hülyeség, nem véletlen hogy a legprofibb kerékpárosok is használják. Apropó profik: gondoltam megnézem valami komolyabb cuccal is hogy mennyi a pulzusom amikor épp’ egy kaptató tetején köpöm ki a tüdőmet (az előbb linkelt videón a sukorói hegy megmászása pont ilyen volt, figyeljétek a magassággörbét a bal felsőben), és hogy milyen tartományokban van egy-egy 70-80 kilométeres túra során. A pulzusszámmal tisztában lenni két okból lehet jó: 1. látod hogy fejlődsz-e (ugyanazt a távot ugyanolyan körülmények között idővel alacsonyabb pulzuson is tudnod kell teljesíteni) 2. a pulzusszámot tudatosan bizonyos tartományban tartva más és más eredményt érhetsz el (alacsonyabb pulzusszámon inkább a zsírt égeted, magasabbon izmosodsz és az állóképességedet növeled). Ez utóbbihoz: ezeket a zónákat kiszámíthatod egy csomó kalkulátorral is (mint például ez), de az én pulzusmérőm saját app-ja tudja ezt alapból. Én egy Polar H7-et vettem, ami állítólag elég megbízhatóan mér, a hozzá adott app pedig tényleg nagyon fasza. Kettlebell-edzéseken is használom, akkor például ilyeneket szokott mutatni:


Stabil mint a magyar forint – ilyen az interval-edzés

Mint látható ez egy magas pulzusszámos edzés volt (a tüdőm majd kiköptem, emlékszem), így a zsírégetésre nem, az izomnövelésre viszont alkalmas volt.

Szóval jelenleg itt tart a kerékpáros / edzős technikai hátterem, remélem tudtam újat mondani. Jön a jó idő, gyerünk mozogni! 🙂

UPDATE: csak elfelejtettem, pedig terveztem megemlíteni ezt a két linket: ezen tudtok a lakóhelyeteket és egy rádiuszt megadva ötleteket generáltatni merre tekerjetek (beállításoktól függően csak betonon, vagy földúton is), ezen pedig méréseket végezhettek ha van egy ötletetek merre tekernétek, de nem tudjátok hány kilométer lenne összesen.

De Zeeuw, a meccs hőse

Posted by JonC On július - 7 - 2010 2 hozzászólás

Csak erős idegzetűeknek:

Az eset után a játékos kicsit zavartnak tűnt, néhány percig a saját kapuja felé támadt, a labdát pedig nem hazaadta, hanem kapura lőtte 🙂 Viccen kívül: hatalmas riszpekt ezért az önfeláldozó megmozdulásért, amelyet talán Petr Čech néhány éve elszenvedett sérüléséhez hasonlíthatnánk!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 795 darab post, és 2675 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek