Ráktalicska

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az “étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon ), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát ), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt ), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

- Szia, van vezetékes telefonotok?

- Nincs.

- És egy cigit tudnál adni?

- Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

- Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: “fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy “hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” ). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Komolyan mondom tökön szúrom magam mindjárt. Vettem egy szép új (na jó, használt) gépházat potom háromezer forintért, van rajta előlapi USB, hangkimenet, kártyaolvasó, meg hasonló okosságok (amelyekre már oly’ régóta áhítoztam reménytelenül), és gondoltam az estémet arra szánom, hogy az asztalomon immáron nyár óta perifériákra szétterített gépemet beleköltöztessem, hogy egyrészt az elalváshoz szolgáltatott muzsikámat ne ventilátorzaj kísérje (bár most mintha halkabbak lennének lévén kifújtam a port belőlük ), másrészt pedig valamiféle rendezettség állapotába kerüljön ez a szerencsétlen asztal szotyihéjjal teli bögre ide, szanaszét heverő tölthető elemek oda. Nosza, neki is veselkedtem, nekiálltam szétszedni a masinát elemeire, pár perc múlva a vinyók már a széken, a táp az ágyon, a videokártya pedig a szekrényen figyelt – természetesen antisztatikus zacsira fektetve. A munka könnyebik része már megvolt. Ekkor megbontottam az újonnan vásárolt házat, és csalódottan tapasztaltam, hogy valami hiányzik belőle… mégpedig “egy haszontalan kis semmiség, ami nélkül élni nem lehet, nem lehet”, hogy egy Heaven Street Seven számot idézzek: egy darab kis alaplaptartó pöcök árválkodott benne, amiből kell legalább 5-6, hogy valamelyest megtartsa a lapot függőleges helyzetében. Aki még nem látott ilyet, annak megmutatom, így néz ki egy ilyen:

(Persze most lehet okoskodni, hogy “hülyegyerek, miért nem vettél csavarmentes  megoldást”, de erre csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki tud 3000-ért olyat, akkor nyilvánosan megkövetem az illetőt, majd kivonulok a pusztába, és hamut szórok a fejemre.) Na mondom sebaj, még megvan a régi ház, kapjuk ki belőle ezeket a kicsikéket, aztán uccuneki! Persze az elmélet és a gyakorlat közötti rés néha akkora mint egy szakadék, mivel csak négyet sikerült kioperálnom a lemezből, a maradék kettő az Istennek sem akart kijönni, pedig még nyálaztam is a menetet (ami kikandikál a túloldalon), hátha segít, elvégre annak idején Arthur királynak is bevált az Excaliburral kapcsolatban valami hasonló módszer. Kellett is vagy tíz perc, mire beláttam, hogy fogó nélkül az életben nem fogom kiszedni őket, úgyhogy arra a döntésre kellett jutnom, hogy bizony most öt darab ilyen kis távtartóval leszek kénytelen abszolválni az alaplap rögzítését. Hangsúlyozom, hogy mire eddig eljutottam már atomjaira szedve figyelt a gépem, ezért is ért annyira kellemetlenül, amikor kiderült, hogy – most figyelj: más menetsűrűségű a régi, és az új lemezbe való csavarocska, ezért a régiből kibányászottak egész egyszerűen beleestek a furatba! Egy kósza pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy így is berakom az alaplapot (lesz ami lesz alapon), aztán rá kellett döbbennem, hogy ha így oldom meg, akkor csak addig marad a lap a helyén, amíg fektetve van a ház, mihelyst felállítom egész egyszerűen kidől belőle

Ebből is látszik, hogy van valami a régi nagy igazságban: az ördög a részletekben rejlik. Most pedig megyek, és a bánatomat mézes müzlibe fogom fojtani, bár azért boldog vagyok, hogy a szokásos “megbuzeráltam a gép kábeleit, ezért fél órán keresztül nyomozom, hogy mi a picsáért nem akar elindulni” című műsorszám elmaradt. Ez is valami

Kivételesen volt annyira érdekes a hétvége (legalábbis a péntek este), hogy érdemes legyen postba önteni. Alapvetően nem zavar, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv (péntek este züllés, aztán szombaton végig alvás, ugyanez vasárnap is a biztonság kedvéért), de általában nem történik semmi olyan amit érdemes lenne megörökíteni az utókornak. Múltkor mondjuk majdnem elcsábultam, amikor a Klastrom (kedvenc kocsma, bár már unom tizeniksz év után) egyik törzsvendége macskarészegen a pisztolyával hadonászott a terem közepén, miközben potyogtak ki belőle a lőszerek (mármint a pisztolyból, nem belőle), vagy amikor ugyanennek az drága embernek az aktív közreműködésével az úri közönség nyomatékosan éreztette a helyre betévedő csapat kisebbségivel, hogy “nemnagyonszeretjükatifajtátokaterrefelé!”, aminek a vége az lett, hogy több villogós kocsi is megállt a hely előtt összeszedni a sérülteket, meg megkérdezni a társaságot, hogy mégis mi az úristen f***t művelnek, továbbá a pultosnak is fel kellett törölnie a vért, amit trehány módon végigcsöpögtettek az esemény résztvevői a helyiség padlóján.

Most pénteken is az objektum volt az esti célpont jobb híján (pedig aztán egy fokkal jobb lenne mondjuk Győrben szórakozni helyette, csak hát ugye se pénz, se kedv nincs mostanában ilyesmire), de “kicsit” későn tudtunk csak elindulni, mivel egyrészt sürgős Minecraft-ozhatnékom volt, másrészt meg még meg kellett inni a pár üveg borunkat, harmadrészt meg valahogy mindenki érezte, hogy nem fogunk lemaradni semmiről, ha néhány óra csúszással érünk le a szokásoshoz képest – maximum egy újabb faja kis tömegverekedést hagyunk ki, de olyat meg már láttam eleget. Ezen tényezők összjátékának köszönhetően 11 – fél 12 fele indultunk neki a hideg októberi éjszakának. Alig mentünk pár métert, amikor kibukkanva egy sarok mögül egy földön fekvő testre lettünk figyelmesek. Pont az egyik lámpa fényében feküdt, olyan volt mintha rossz gyakorlati érzékének köszönhetően kabátban akarna napozni a mesterséges fényben. Azért nem gyakori az efféle látvány (túl jó környéken lakok ezek szerint), pláne nem ilyen mocsok hidegben, ezért némi tanakodás után odamentünk hozzá, hogy felkeltsük mielőtt megfázna vagy valami. Ahogy föléhajoltam már láttam, hogy az este jól sikerülhetett neki, mivel egy egész helyre kis hányástócsában pihentette arcát. Újabb pár perc tipródás után végül meglöködtem a vállát, és félhangosan megkértem, hogy ne itt akarjon már kihűlni, mert egyrészt elég lehangoló, másrészt meg milyen röhej lenne ilyen fiatalon ilyen vicces halált halni, értve ezalatt azt, hogy azért egy lakótelep közepén egy köztéri lámpa alatt megfagyni csak a hajléktalanok szoktak, de ők se jószántukból teszik ezt néhanapján. Az állapotához képest meglepő gyorsasággal kapta fel a fejét, és riadt arccal rámnézett, majd újbóli felszólításomra reagálva közölte, hogy ő most éppen jól érzi magát, van rajta elegendő mennyiségű ruha, hogy folytathassa a sziesztát, és különben is mit képzelek én magamról, hogy itt csesztetem, szabad országban élünk, mindenki oda fekszik le, ahova csak akar (na jó, a végét már hozzáköltöttem, ha nem lenne egyértelmű). Meglepő reakció volt, annyi szent, nem is reckíroztam tovább a dolgot, úgyhogy némi nevetgélés (és fotózkodás eheh) után ott is hagytuk, és felmentünk a városba meginni pár sört. Ezzel végezvén fél kettő környékén bandukoltunk hazafele, és már messziről láttuk, hogy barátunk (akiről akkor ráadásul még azt hittük, hogy lány) még mindig ott pihenget, ámde már arccal a föld felé. Elmentünk mellette, bementünk hozzánk, majd egy pár perces kupaktanács után újra kimentünk hozzá látogatóba. Ekkor már a löködésre se reagált, és lehetett hallani, hogy elég nehezen kap levegőt, így úgy döntöttünk, hogy a mentőhívás lesz a legmegfelelőbb megoldás a problémára. Fel is hívtam őket szépen, elmeséltem, hogy egy leánygyermek itt ismerkedik a Földanyával (tuti, hogy szereti a U2-tól a “Tryin’ To Throw Your Arms Around The World” című számot), és nem reagál a külső ingerekre. Mondta a diszpécser bácsi, hogy küldik a mentőt, meg hogy maradjak a helyszínen. Ebben maradtunk, és már épp’ várakozó álláspontra szerettem volna helyezkedni, amíg kiérnek a piroskabátos barátaim, amikor delikvensünk egyszer csak nekiállt felkelni a földről. Ekkor kezdtem el ordítani vele, hogy “bazmeg, ha már mentőt hívtam hozzád, akkor maradj fekve!!”, de ő nem törődött velem, és végre-valahára felegyenesedett. Szemében nem túl sok értelem csillogott, viszont a motorikus reflexei – az agyával ellentétben – még működtek, és egyből nekiállt reszketni, mint a kocsonya. Ekkor gyorsan felhívtam a 104-et megint, elnézést kértem a téves riasztásért, majd közöltem, hogy nincs szükség a mentőre, mivel a hölgy valószínűleg meghallotta az öngyógyító transz egy kevésbé mély szakaszában, hogy kikkel beszéltem telefonon, és úgy döntött, hogy inkább feltápászkodik ahelyett, hogy az amúgy is remek estéjét egy gyomormosással koronázza meg. Ezután ott álltunk a lámpa bűvkörében négyen, lehelletünk ködpamacsokként szállt a levegőben, és csak a versenyzőnk fogának vacogása törte meg a csendet.

- Haza tudsz menni? Hol laksz? – kérdeztem tőle.

- Hallod… nem bírok menni – válaszolta.

- És akkor most mi lesz?

- Öö… van még ötszáz forintom. Van ilyenkor még taxi?

- Passz, nézzük meg! – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy megnézzem a neten a pápai taxisok telefonszámait. Persze nem jártam sikerrel, viszont a frissen megmentett barátunk egyre jobban didergett, így hirtelen ötlettől vezérelve felszólítottam, hogy jöjjön be hozzánk, hogy addig is ki tudjon kicsit olvadni, amíg kerítek egy elérhetőséget.

Innentől kezdve már kevésbé volt izgalmas a sztori: bementünk, leültettük, lehúzta a fejéről a kabátja csuklyáját, és kiderült, hogy ő igazából egy tizenhat éves forma szakmunkástanuló fejű srác, főztünk neki bögréslevest, kerítettünk neki taxit, és amíg vártuk, hogy megjöjjön megbeszéltük, hogy a CS1.6-ban csalni csúnya dolog, és ő sose szokott. Azért volt valami szürreális abban, hogy hajnali háromkor a konyhánkban mutogatom egy félig összehányt ruhájú vadidegen tinédzsernek (akinek még a feje is össze volt zúzva, mert valami haverja megverte) a Minecraft-pályámat Végül még megköszönte, hogy segítettünk neki, majd kisétált a taxihoz. Néztük az ablakból, ahogy beszáll (egy pillanatig félő volt, hogy a sofőr nem engedi be az autóba ilyen állapotban, de szerencsére nem szívózott), majd lehúztuk a redőnyt asszonnyal, egymásra néztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezek után tutira a mennyországba fogunk kerülni Tamás barátom mondjuk máshogy vélekedett: szerinte ezzel a lépésünkkel kivívtuk Isten haragját, mivel nem hagytuk, hogy a természetes szelekció elvégezze amit el kell, de ez természetesen poén volt a részéről. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ha egyszer egy arconpörgős este után majd leteszem magam pihengetni a nulla fokban a Természet lágy ölén, akkor engem is megtalál majd valaki, és felnyalábol a talajról – vagy legalább hív rám egy mentőt, hogy végre én is átélhessem a slagos gyomormosás semmihez sem hasonlítható élményét

Megkockáztatom, hogy talán élve temetem el, de jelenleg úgy fest, hogy a nyár kilehelte a lelkét. Itt az ideje, hogy szép szertartás keretében elbúcsúzzunk tőle, szép volt, jó volt, esett rengeteg eső, elmosta a víz először Miskolcot, majd a teljes északkeleti országrészt, csodálatos volt az egész.

Az egészben az a szomorú, hogy egy ilyen szar “nyár” után persze mi más következhetne, mint egy egy mocskos ősz. Ízelítőt kaphattam belőle a mai napon is, ha már egyszer hétfő van: a reggeli napsütést “természetesen” egy hatalmas nagy esőfelhő követte úgy délután 3-4 óra felé. Ez nagyon aljas húzás volt: naivan egy szál ingben indultam el dolgozni a biciklimmel, de meló után kénytelen voltam szakadó esőben hazagurulni úgy, hogy (újfent) “természetesen” nem volt hátsó sárvédőm, mivel néhány hónapja egy rosszul sikerült autóval hazafuvarozási kísérlet során eltört. Képzeljétek el a szitut: okos hősünk egy szál selyemingben gurul kábé gyök kettővel, hogy ne verje fel a kerék a vizet a hátára (ami még csak-csak oké lett volna, de ott volt rajta a laptop-táska is, amit nagyon nem akartam, hogy átázzon), miközben az autósok kigúvadt szemekkel nézik, hogy ki ez a hülye, aki ilyen időben biciklizik. Élveztem nagyon.

Persze tudom, hogy lesz még jó idő, meg vénasszonyok nyara, de a mai sérelmeimet nem fogja feledtetni az az egy-két hét jó idő. Végezetül hallgassatok egy kis skandináv metált, ami pont jó lesz postzenének (tisztára mint bachterman-nál ):

Amorphis – Summer’s End

Rendhagyó post következik: a jól megszokott billentyűzetcsapkodás helyett bánatomat dalban mondtam el, és csak a mikrofonom hallgatott meg Visszahallgatva nekem nem tetszik (elkapkodom a szótagok végeit, stb.), de legépelni meg túl lusta vagyok, úgyhogy íme teljes terjedelmében a hangfelvétel, amelyen előtör belőlem a nosztalgikus énem egy délutáni szunyókálásnak köszönhetően:

JonC – elmélkedéseim az ajkai éveimről – 2010.08.26.

Nem szeretnék olyan lenni, mint Plasztikjózsi, aki minden egyes alkalomról postot ír, amikor nagy nehezen otthagyja a cyberteret, és találkozik egy emberrel, de ma olyan élményben volt részem, amiben már legalább 6 éve nem: munka után nem egyből hazafele vettem az irányt, hogy megkaphassam a napi rendes kockulásadagomat, hanem helyette <dobpergés> elmentem focizni Ami ebben a megdöbbentő az, hogy én és a testmozgás eléggé úgy vagyunk egymással, mint a dohányosok a leszokással: tudják, hogy kéne, de nem viszi rá őket a lélek (engem bezzeg vitt már majdnem két éve ). Szeretnék sportolni, csak tényleg nehezen veszem magam rá, idén is mindössze kemény két alkalommal mentem le a cég által félig-meddig fizetett konditerembe, hogy fussak 4-5 kilométert a padon (utána meg általában alig bírtam hazamenni), azon kívül meg csak az a napi néhány kilométer biciklizés tart valamennyire kordában. Alapvetően úgy szeretek mozogni, ha van is valami,ami motiváljon. A futásban ezt nem találtam meg, ellenben a biciklizésben már annál inkább: lehet-e találni magasztosabb célt, minthogy az ember bejusson a munkahelyére? Naugyehogyugye.

Az egyik látványosabb megmozdulásom a sok közül

Visszakanyarodva a focis kalandjaimra: műfüves kispályán toltuk 5-5 fős csapatokkal. Eleve oda kellett jutnom biciklivel, amiben már elfáradtam, de ekkor már nem mondhattam azt, hogy “srácok, akkor én itt a pálya szélén csápolok!”, de az igazat megvallva nem is akartam. Elkezdtük a meccset… az első 10 5 percet egész jól bírtam, utána már az én zihálásomtól volt hangos a környék Az egy órás játékidő vége felé már inkább csak álltam, és ha 3-4 méteres körzetemben tartózkodott a labda, akkor megpróbáltam megszerezni, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

A tüdőm kiköpésének veszélye mellett volt némi malőr is: drága szép gyönyörű cipellőm megadta magát, és felszakadt a külső pereme mentén. Már-már fel kellett adnom a gigászi küzdelmet, amikor jött a mentő ötlet, amely Anita (Peti barátom hivatalos drukkere) fejéből pattant ki: tekerjük körbe Leukoplast-tal, aztán talán kibírja a végéig. A kezdeti ódzkodásom után végül ráálltam a dologra, megkapta a cipő a hiányzó pluszt, én pedig boldogan futottam vissza a pályára, ahol újabb két perc elteltével megint csak zihálni voltam képes. Rohadjon meg az egész, tök jó sport a foci, lehet hatalmas gólokat rúgni, van benne sikerélmény, csak az a fránya futkározás ne lenne…

Amúgy még gólt is lőttem: beadásnak szántam jobbról, de a labda másként gondolta: pontatlan célzásomnak köszönhetően idegtépő lassúsággal bevánszorgott a kapuba Utána kihagytam vagy három ziccert (értsd: nem sikerült eltalálnom az üres kaput), de mindez nem csökkentette az afelett érzett elégedettségemet, hogy a kilenc gólunkból egy az én nevemhez fűződik. A végeredmény 9:9 lett, ami korrektnek mondható, mivel a csapatomban én effektíve esetleg egy fél játékosnak felelhettem meg

A meccs után egy elszólásomból aztán rá kellett döbbennem, hogy hol is a helyem az életben: valami billentyűzettel rendelkező masina mögött. Történt ugyanis, hogy épp’ egy sikertelen védésemet meséltem a többieknek, és sikerült a mondatomat így kezdeni, hogy “Amikor kapussal voltam…” Ópersze, aztán a respawn-ra várva kasztot váltottál nem? Hülyegyerek

Jelen vizsgálódásunk tárgya – nevezzük csak Józsinak, hogy könnyebb legyen elkerülni a személytelen analizálás légkörét – egy bakonyjákói illetőségű büdös paraszt. Nem áll szándékomban pejoratív jelzőkkel illetni szerencsétlent, de mindkét kitétel igaz rá, bár a másodikban nem vagyok annyira meggyőződve, mint az elsőben. Többedízben tapasztaltam nála a személyes higiénia teljes hiányát: az utóbbi egy évben körülbelül három alkalommal fordult elő, hogy mellém ült a buszon, ami minden esetben húsz perc tömény rosszullétet, és levegőért kapkodást eredményezett (csak zárójelben teszem hozzá, hogy legutóbb egy metálrajongó hölgynek köszönhetően eme élmény még meg lett fejelve némi zenei aláfestéssel is, amit ez a drága lány a hallójáratainak épségét veszélyeztetve koponyáját hangládaként hasznosítva szolgáltatott az utazóközönség okulására).

Hősünk ránézésre pályát tévesztett, és ezt annak ellenére vagyok bátor kijelenteni, hogy nem tudom mivel foglalotoskodhat Herenden, ahova minden áldott nap átutazik. Ránézésre ugyanis ő egy született csikós, vagy bojtár, aki az Alföld végtelen pusztáján bő gatyában, övébe tűzött fokossal, kezében pörgetett ostorral tereli a gulyát új legelők felé, miközben lova véknyába vágja sarkantyúját, amikor arra szükség adódik. Hetyke bajuszkája, kócos, fekete haja, beesett hosszúkás arca, és barna szemei – amelyekből valljuk meg nem sok értelem árad – mind erről árulkodnak: nem való ő ide, a Pápa – Veszprém közötti távolsági járatra sok városi piperkőc közé, ő a lelke mélyén a végtelen pusztaság gyermeke, ahol ő lehet a Rónák Ura, az ő kezében van a gyeplő, és nem kerülhet megalázó helyzetekbe csak azért, mert mondjuk két-három hete nem fürdött, hogy a ruhái mosásáról ne is beszéljünk.

Sajnos mégis pályát tévesztett szegényem, pedig a német turisták egész biztosan egy vagyont megadnának azért, ha bő gatyában csattogtatná a karikásostort nekik valami gémeskút mellett. Ehelyett kénytelen buszra szállni, ahol a zárt térben a Tisztelt Utazóközönség köreiben felháborodást kelt penetráns nokedliszaga, amely persze azt jelképezi, hogy rá nem vonatkozhatnak olyan társadalmi konvenciók, mint a “fürödj rendszeresen”, avagy a “hordj tiszta ruhát”.

Mindenesetre ma reggel belefutott a csőbe: amikor láttam, hogy közeleg az a megálló, ahol ő szokott felszállni már magam mellé raktam a hátizsákomat az ülésre, pedig – mondanom sem kell – ez nem jellemző rám. Kezemet rajta pihentettem, miközben figyeltem ahogy közelít felém. Megállt mellettem, és a következő párbeszéd hangzott el közöttünk:

- Elnézést, leülhetek?

- Nem!

A puszták zabolázatlan ura erre azt mondta, hogy “Jó”, szemében néma lemondás tükröződött, miközben újra megfordult fejében a gondolat, hogy rossz helyre, és rossz időbe született. Vágyakozás töltötte el lelkét az igazán neki illő életmód iránt, amely nem követeli meg tőle a fürdést, és nem alázhatják meg mindenféle ficsúrok arra hivatkozva, hogy a szaga marja a nyálkahártyájukat. Leszegett fejjel elkullogott, három sorral előrébb leült valami szerencsétlen mellé, és közben arra gondolt, hogy ami nem öli meg, az megerősíti (valószínűleg néhány perc után az is ezt gondolta, aki mellé leült). Ami engem illet arcomon széles mosoly terült el, amit aztán néhány perc múlva felváltott az – ilyenkor szokás szerint jelentkező – lelkiismeret-furdalás, hogy szerencsétlent ily kegyetlen módon megfosztottam attól az örömtől, hogy mellettem illatozhasson. Remélem azért túléli a kicsi lelke ezt a traumát, mindenesetre hosszas vívódás után úgy határoztam, hogy ezúttal határozottan megérte bunkónak lenni egy embertársammal.

- Sziafigyu nem veszel napszemcsit, övetórátilyesmit? – hadarta a borostás alighajú lazacsávó retro tükröződős napszemüveggel a fején a fehérvári Plaza előtt.

- Öö… nincs nálam pénz – mondtam a valóságnak megfelelően. Egy dörzsöltebb, kifogáskezelésre tökéletesen felkészített biztosítós-befektetősnek persze ez sántított volna, azt gondolta volna hogy át akarom verni, elvégre épp a plázába megyek, és nincs nálam pénz? Ő nem volt ilyen rafkós, úgyhogy csak annyit mondott, hogy:

- Hja oké, ha netán kéne ilyesmi, akkor csak szólj!

- Rendben, majd kereslek! – mondtam neki vigyorogva, és közben elképzeltem annak a szürrealitását, hogy mondjuk egy szép keddi napon pár hét múlva úgy ébredek, hogy nekem mindenképpen napszemüvegre van szükségem, és nyakamba veszem a várost, hogy megtaláljam őt.

Ennyiben maradtunk, csak később jutott eszembe, hogy javasolnom kellett volna neki, hogy hagyja abba az utcán járókelőkkel való seftelést, menjen el inkább underground rappernek, mondjuk a lecsúszott szánalmas (mondjuk mindig is az volt) dópmenlacika helyett. Lenne helye a pályán.

Valahogy elcseszve indult a reggel. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam kimászni az ágyból (pedig annyira jó indulás előtt másfél órával magadhoz térni, van időd pepecselni, reggelizni, zuhanyozni, netezni, estébé), így csak fél óra csúszással indítottam a napot. Persze a rutin meg az évek már segítettek: hosszas gyakorlás árán most már képes vagyok arra, hogy úgy állítsak be ébresztőt a telefonomon az első két szundi után mondjuk 20-30 perccel későbbre, hogy közben nem ébredek fel.

Aztán leültem a gép elé. Gondoltam feldobom magam valamivel, elővadásztam az AIMP könyvjelzői közül a Class FM online adását, de ez is csalódást okozott. Emlékeztek még a régi – talán – Sláger Rádiós reggeli (inkább hajnali) beszélgetős műsorra, ami arról szólt, hogy komoly témákat vesézett ki a búgó hangú műsorvezető néni a betelefonálók segítségével? Volt ott minden, mit szem-száj ingere: válás, rák, öngyilkosság, depresszió, bébifókák mészárlása, ózonréteg elvékonyodása… Emlékszek, éjszakásban annak idején néha próbáltam hallgatni ezt a műsort, de általában inkább kikapcsoltam a rádiót mielőtt még nekiestem volna a karbantartó-műhely eszközeivel az ereimnek. Ami enyhítő körülmény volt, hogy legalább hajnali 3-4 óra fele tűzték adásra, és viszonylag kevesen hallgatták. Nna, a Class-osok agyasan kitalálták, hogy a Morning Show-ból is ilyen betelefonálós komolytémás szart csinálnak a régi bohóckodós, néha erőltetett de mégis vidám műsor helyett! Nanemár gyerekek, szerintetek tényleg hiányzik az embereknek korán reggel munkába menet, hogy olyan rendkívül felemelő témákról hallgassanak komoly értekezéseket, és betelefonálói sztorikat, mint a bunkó faszik, akik mellett rettegésben élnek a nőik? Most miért kell ezzel elrontani az ember kedvét már a nap kezdetén? Persze az enyémet nem volt nehéz ma amúgy se, de ez nem változtat a tényen miszerint ez a fajta stílusváltás meglehetősen elhibázott, legalábbis szerintem.

Na sebaj, kikapcsoltam a rádiót, majd küszködve a rám törő hihetetlen álmossággal elgyengült karom minden erejét beleadva nagy nehezen beállítottam a biciklit a liftbe szépen függőlegesen ahogy azt kell. Kitoltam az utcára, belehunyorítottam a kelő Nap fényébe, majd vigyort erőltettem az arcomra. Akkor is jól fogom érezni magam, ha fene fenét eszik is -gondoltam, és meglódítottam a gépsárkányt a cég irányába.

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel “kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy “aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.