Ráktalicska

…mennyire le vagyok szedálva már megint… Nemhogy írni, de gondolkodni se nagyon van kedvem, ezért is akadozik mostanában a kontent ellátó rendszer. Néha visszasírom a régi szép időket, amikor még időm és energiám is volt blogolni, mostanában egyikből se jut sok (na jó, idő azért akadna rá, de ez egy olyan reláció, hogy elég ha csak az egyik nem teljesül, és máris borul az egész. Van valami logikai kapu is, ami így működik, de nem nagyon van most kedvem előbogarászni a netről, hogy melyik is az). Az ideális blogger szerintem egy unatkozó munkanélküli, akinek ideje mint a tenger, minden nap akkor kel amikor jól esik, cserébe viszont nincs soha semmire pénze – ami a blogolástól nem tántorítja el, max nem fizeti a netszámlát, megírja Jegyzettömbe a postot, aztán valami netcaféban/havernál feltolja a hálóra.

Tegnap megpróbáltunk inni egy sört munka után Laci kollegámmal

A fenti sirámaim ellenére még mindig élvezem a munkámat, minden nap újat tanulok, és folyamatosan kényszerítve vagyok az önálló feladatvégzésre, ami tovább serkenti az agyműködésemet. Az egy dolog, hogy cserébe estére általában katatón állapotba folyatom a nyálamat a monitor előtt, és jó Esőemberhez méltóan csak pakolgatom a kockákat a Minecraft-ban (esetleg bőregeresdit játszok a Batman – Arkham Asylum-mal), viszont mégis jobb ez, mint mondjuk egy gyárban a sor mellett, vagy akár valami öltönyös-nyakkendős juppie-cégnél bohóckodni. Szeretem amit csinálok, cserébe viszont nem mindig van kedvem már használni szerencsétlen fejemet estefelé, ezt nézzétek el nekem.

Most pedig hagyom, hogy visszasüllyedjek a marék molylepke agyi színvonalára.

Komolyan mondom tökön szúrom magam mindjárt. Vettem egy szép új (na jó, használt) gépházat potom háromezer forintért, van rajta előlapi USB, hangkimenet, kártyaolvasó, meg hasonló okosságok (amelyekre már oly’ régóta áhítoztam reménytelenül), és gondoltam az estémet arra szánom, hogy az asztalomon immáron nyár óta perifériákra szétterített gépemet beleköltöztessem, hogy egyrészt az elalváshoz szolgáltatott muzsikámat ne ventilátorzaj kísérje (bár most mintha halkabbak lennének lévén kifújtam a port belőlük ), másrészt pedig valamiféle rendezettség állapotába kerüljön ez a szerencsétlen asztal szotyihéjjal teli bögre ide, szanaszét heverő tölthető elemek oda. Nosza, neki is veselkedtem, nekiálltam szétszedni a masinát elemeire, pár perc múlva a vinyók már a széken, a táp az ágyon, a videokártya pedig a szekrényen figyelt – természetesen antisztatikus zacsira fektetve. A munka könnyebik része már megvolt. Ekkor megbontottam az újonnan vásárolt házat, és csalódottan tapasztaltam, hogy valami hiányzik belőle… mégpedig “egy haszontalan kis semmiség, ami nélkül élni nem lehet, nem lehet”, hogy egy Heaven Street Seven számot idézzek: egy darab kis alaplaptartó pöcök árválkodott benne, amiből kell legalább 5-6, hogy valamelyest megtartsa a lapot függőleges helyzetében. Aki még nem látott ilyet, annak megmutatom, így néz ki egy ilyen:

(Persze most lehet okoskodni, hogy “hülyegyerek, miért nem vettél csavarmentes  megoldást”, de erre csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki tud 3000-ért olyat, akkor nyilvánosan megkövetem az illetőt, majd kivonulok a pusztába, és hamut szórok a fejemre.) Na mondom sebaj, még megvan a régi ház, kapjuk ki belőle ezeket a kicsikéket, aztán uccuneki! Persze az elmélet és a gyakorlat közötti rés néha akkora mint egy szakadék, mivel csak négyet sikerült kioperálnom a lemezből, a maradék kettő az Istennek sem akart kijönni, pedig még nyálaztam is a menetet (ami kikandikál a túloldalon), hátha segít, elvégre annak idején Arthur királynak is bevált az Excaliburral kapcsolatban valami hasonló módszer. Kellett is vagy tíz perc, mire beláttam, hogy fogó nélkül az életben nem fogom kiszedni őket, úgyhogy arra a döntésre kellett jutnom, hogy bizony most öt darab ilyen kis távtartóval leszek kénytelen abszolválni az alaplap rögzítését. Hangsúlyozom, hogy mire eddig eljutottam már atomjaira szedve figyelt a gépem, ezért is ért annyira kellemetlenül, amikor kiderült, hogy – most figyelj: más menetsűrűségű a régi, és az új lemezbe való csavarocska, ezért a régiből kibányászottak egész egyszerűen beleestek a furatba! Egy kósza pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy így is berakom az alaplapot (lesz ami lesz alapon), aztán rá kellett döbbennem, hogy ha így oldom meg, akkor csak addig marad a lap a helyén, amíg fektetve van a ház, mihelyst felállítom egész egyszerűen kidől belőle

Ebből is látszik, hogy van valami a régi nagy igazságban: az ördög a részletekben rejlik. Most pedig megyek, és a bánatomat mézes müzlibe fogom fojtani, bár azért boldog vagyok, hogy a szokásos “megbuzeráltam a gép kábeleit, ezért fél órán keresztül nyomozom, hogy mi a picsáért nem akar elindulni” című műsorszám elmaradt. Ez is valami

… egyből megnyugszik az ember, hogy nincs egyedül Ehhez képest az én múltkori malőröm kiskutya nemiszerve:

Magyar idő szerint csütörtökön este több órára elérhetetlenné vált az internet egyik legnagyobb forgalmat lebonyolító oldala, a Facebook. A magyar felhasználók az időpont miatt kevésbé érezték meg a kiesést, de az amerikai nyugati parton, ahol a Facebook főhadiszállása is van, az üzemzavar éppen a csúcsidőre esett, fél 12-től délután 3-ig tartott.

(…)

Mint kiderült, tegnap frissítették az oldal működésének hátterében álló egyik fontos rendszert, azt a szoftvert, ami figyeli a Facebook szervereinek memóriáját, és ahol hibát észlel, ott a hibás bejegyzést kijavítja. A frissítéskor a javító rendszer adatbázisába került egy rossz érték, és mivel minden szerver ez alapján ellenőrzi a saját gyorsítómemóriájában a tartalmakat, hirtelen több ezer szerver érezte úgy, hogy tele van hibás adattal, és annak javításához a központi hibajavítóhoz kell fordulnia.

(forrás)

Amikor (állítólag) én csesztem el egy-két file-t akkor nem állt le 4 órára a világ egyik leglátogatottabb oldala. Megnyugtató érzés, lájkolom!

Izgalmas szemelvény következik egy rendszeradmin mindennapjaiból, öveket bekapcsolni!

Ma reggel egy csodálatos lebaszást sikerült átvennem a munkahelyemen egy olyan melóval kapcsolatban, amit még múlt héten csináltam meg valamelyik délután. Órák óta nyomozom, hogy miért nem akart működni az általam végrehajtott módosítások után a szóbanforgó SAP, de jelenleg úgy fest, hogy valamiféle technikai paradoxon, tértorzulás, esetleg a jó öreg zavar az Erőben vezethetett oda, hogy ma reggel azzal fogadjanak a kollegáim, hogy “ezt elbasztad, de nagyon”.

A logika, és a tények azt bizonyítják, hogy annak úgy működnie kellene, ahogy én csináltam, mégis meghalt a rendszer. Vázolom a szituációt:

múlt héten szerda délután módosítanom kellett két file-t az egyik szerver egyik könyvtárában. Nevezzük őket egyik.txt-nek és masik.txt-nek csak az egyszerűség kedvéért. Mivel csak este nyolckor kellett érvénybe lépniük a bennük tárolt paramétereknek, ezért csináltam mindkettőről másolatot, és azokban módosítottam a sorokat azzal a szándékkal, hogy majd ha eljön az ideje (még volt hátra fél órám), akkor szépen felülírom az eredetiket, és mindenki happy lesz. Ennek értelmében létrehoztam az egyik.txt_new és a masik.txt_new nevű file-okat, amikben megejtettem a módosításokat, ahogy azt illik. Eljött a nyolc óra, felülírtam az eredetiket (eddig érthető? ), volt nagy öröm, boldogság, pezsgőbontás, büszke telefonhívás a főnöknek, melyben közöltem vele, hogy a művelet teljes sikerrel zárult.

Egészen ma reggelig ebben a boldog tudatban éltem a kis életemet, végeztem a dolgomat, keltem fel reggelente, mit sem sejtve hogy időzített bombaként ketyegve már vár rám a tragédia…

Tegnap délután ugyanis a – már említett – főnököm két másik kollegájával karöltve 3-4 órán át dolgozott az – állítólag – általam okozott hiba elhárításán… Ennek volt eredménye a ma reggeli lebaszás is, ugyanis a rendszer behalt az általam elvégzett módosítások után, ugyanis nem stimmeltek a file-ok, hülyeségek voltak beleírva némelyikbe, sőt ha még kicsit tovább kutakodtak volna a rendszeren szerintem kiderült volna az is, hogy én tehetek a Mexikói-öböl olajkatasztrófájáról, meg a chilei bányászok föld alatt rekedéséről is.

Most persze felmerülhet a kérdés, hogy miért sírom el ezt a sérelmemet a blogomon, miért nem tartom meg magamnak a “kedves” szavakat, amiket reggel kaptam, ha már ilyen balfasz voltam. Azért nem teszem ezt, mert – most jön a csavar! – összehasonlítottam az általam a szerveren hagyott egyik.txt_new, és masik.txt_new nevű file-okat azokkal, amiket tegnap javítottak a kollegáim, és megegyeznek egymással. Nem követtem el hibát! Nyoma sincs az általuk említett összekevert soroknak, és hasonlóknak, minden stimmel, és a helyén van!

Innentől kezdve úgy gondolom, hogy csak két verzió létezik: az egyik az, hogy egy drága német kollega turkálhatott bele a munkámba, csak khm… elfelejtette megemlíteni, és most én kapom a lebaszást az ő khm… feledékenysége miatt. A másik pedig az, hogy kurvára kezdek meghülyülni, és csak a saját baromságomat hajtom, amikor azt mondom, hogy márpedig én nem csesztem el semmit. A következő lépés a muszájdzseki lesz, már látom előre

Ennek a postnak az égadta világon semmilyen mondanivalója nem lesz. Nem fogok morális, erkölcsi, esetleg az emberi létet gyökereiben meghatározó kérdésekről írni. Nem lesz játékteszt sem, se vicces akármi. Nem. Semmi ilyesmi nem lesz benne, ellenben mégis csak szükséges volt a megszületése – bár ezt két perccel ezelőtt még én sem tudtam.

Lerántom a leplet a titokról: azért írtam meg, hogy a kavedaralo.com-on ne művelje ezt a csúfságot az oldallal, ha már a kedves adminok voltak olyan jó arcok, és kirakták drága blogomat a többi mellé:

Ezúton szeretnék elnézést kérni ezért a vizuális atomvillanásért, a jövőben tartózkodni fogok az 50-60 karakterből álló szavaktól ígérem!

UPDATE: a szemfülesebbek még egy információval gazdagabbak lehetnek a screenshot alapján

Figyelem, nagyon kocka post következik, továbbolvasni csak Android fan-oknak, és egyéb különös állatfajtáknak javallott!

Ahhoz képest, hogy a csodálatos 845-öm még egy hete sincs a birtokomban már szükségem volt arra, hogy terminálból hekkelgessem az alatta dohogó Linux operációs rendszert, amire az Android is épül. Nem volt túl komoly beavatkozás (Linux téren meg amúgy is hülye vagyok, UNIX ismeretek ide vagy oda), de akkor is elgondolkodtató, hogy egy átlag user hogyan kezelte volna a problémát, amit nekem is csak hosszas Google-ezés, és miegyebek után sikerült megoldanom.

Kezdjük az elején a történetet: mint minden újdonsült okostelefon tulaj én is aktív tapizással, nyomkodással, letöltögetéssel, beállítgatással, próbálgatással, és persze “hogyan moddoljuk szanaszét a szoftvert” topikok olvasgatásával töltöttem az utóbbi néhány napot. Az Androidos telefonokról elérhető Android Market nevű csodával kapcsolatban újfent elkapott az érzés, amit az Ubuntu szoftverközpontjával kapcsolatban is éreztem: tök jó, hogy ennyi minden van, csak az a gond, hogy java részük használhatatlan, értelmetlen, esetleg a free verziója annyira le van butítva, hogy szinte semmit nem lehet vele kezdeni. Igaz ez a felhasználói programokra, játékokra, és a különféle témákra is: az ingyenes játékok javarészt annyira primitívek, hogy az 5-6 éves előző telefonomon (SE k750i) a Java-ban megírt csodák kenterbe verik őket (főleg amiket a Gameloft fejlesztett), míg a tool-ok esetében érvényes az elv, hogy nincs ingyen ebéd, vagy fizetsz, vagy szinte használhatatlan szemetekkel kell szenvedned. Ami “poén” az egészben az az, hogy ráadásul Magyarországon a fizetős appok meg sem jelennek a listában, ergo esélyed se nagyon van arra, hogy legálisan juss a teljes verziójú cuccokhoz, így két út marad: vagy átverni a rendszert, és földrajzilag máshova regisztráltatni a telefont ezzel esetleg ezzel, vagy .apk formátumban lehúzni a cuccokat torrentről, meg FTP-ről, és az ember megint rohadtszemétkalózkodásra kell hogy adja a fejét ezáltal.

Persze én nem adtam fel a reményt, hogy hátha találok használható free appokat is majd, így keresgéltem a neten tovább. Az Android Market se rossz alternatíva, de mégiscsak szerettem volna valamivel kényelmesebben tallózni a rendelkezésre álló programok listáját. Így akadtam rá a BrainApp oldalra, amely pont megfelelt ezeknek az igényeimnek: egy Fast Web Installer nevű tool-t kell a vasra felrakni, majd a site-ot akár az asztali gépünkről is tallózhatjuk, megadhatjuk az egyes programoknak, hogy települjenek majd a telefonra, majd ha ezzel megvagyunk akkor az AppBrain App Market nevű ikonra nyomva az Android menüjében szinkronizáltathatjuk a neten keresztül a weboldalon beállított állapotot a telefonra telepített programokkal. Tulajdonképpen létrehozhatunk egy listát a nekünk szükséges programokból, majd néhány kattintással felvarázsolhatjuk a telefonra. Szimpatikus megoldásnak tűnt egészen addig, amíg fel nem rakott három appot a beleegyezésem nélkül (bár az is lehet hogy eddig is fent voltak a vason, csak az oldallal szinkronizálás után jelent meg az ikonjuk…). A három renitens a 360 People, RoadSync, és a Tuenti volt, és nekem egyikre sem volt szükségem. Nosza, nézzük az uninstall-t! Hja, hogy ezek meg sem jelennek a listában? Egyre gyanúsabb volt nekem a dolog, esélyes, hogy ezeket valóban tartalmazza a Vodafone-os szoftver, ennek ellenére én mégis le szeretném őket gyalulni ha lehetséges

Végülis megoldottam a kérdést, mindössze root user (azaz SzuperIsten) jogosultság kellett hozzá: letöltöttem a Terminal Emulator nevű csodát, amelyben a következő hekkelés segítségével sikerült letörölnöm őket a telefon belső memóriájából:

1. su (rootként belépés)
2. mount -o remount,rw -t rfs /dev/stl5 /system (hogy módosítható legyen a system könyvtár)
3. rm -r /system/app/<Appneve>.apk (ez maga a törlés)
4. mount -o remount,ro -t rfs /dev/stl5 /system (visszaállítani a system könyvtár jogosultságait)

Ha nem tudjuk a törlendő program pontos nevét, akkor így kilistáztatható:

1. cd /system/app
2. ls *.apk

Gyönyörűűű felület

Persze a Terminal Emulatoros szenvedés a tapis billentyűzettel kiküszöbölhető lehetett volna, ha sikerült volna életet lehelnem a Google által biztosított SDK részét képező ADB-be (Android Debug Bridge), ami elvileg arra szolgál, hogy az asztali gépen keresztül tudjuk bogarászni a telefon lelkét képező Linux-ot USB-kábelen keresztül, mivel az “adb devices” parancsra csak egy elegáns “?” volt a válasz. Sebaj, az eltávolítás így is sikeres volt, az ikonok eltűntek a menümből, különben is ha végre szerzek egy microSD kártyát, akkor úgyis az lesz az első teendőm, hogy rátöltök a telefonra egy custom ROM-ot (Vodafone 845-re innen, rootolásról is van leírás), ami úgyis leradíroz mindent majd róla

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel “kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy “aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.

Imádom a problémákat. Tényleg. Mennyire unalmas lenne már az élet, ha minden elsőre csont nélkül sikerülne, és így elesne az ember a megoldás megtalálásának felemelő élményétől? Bizony mondom, ez rendkívül fontos része az ember életének: kell egy kicsit (néha napokat, sőt heteket) agyalni, szívni, Google-ozni ahhoz, hogy végül sikeresen vegyünk egy akadályt, de a végén érzett elégedettség mindenért kárpótol. Most, hogy ezt a postot írom a háttérben fut a zenefeltöltés a telefonomra, pedig tegnap még azt hittem, hogy azzal, hogy Win7-re váltottam ezt maximum úgy fogom tudni abszolválni ha kanyarítok valamelyik vinyómból egy kétgigás partíciót, és felteszem az XP-t csak azért, hogy ez menjen. Kétségkívül működőképes megoldás lett volna, de nem lett volna túl elegáns, így máshonnan közelítettem meg a kérdést.

Kezdjük az elején: van nekem egy ütött-kopott Sony Ericcson k750i-m, amire még valamikor  2007 környékén tettem szert, és már akkor is használt volt. Az akksija a mai napig bírja 4-5 napig, van benne egy egygigás memóriakártya, lehet rajta rádiót hallgatni, viszonylag szép képet csinál a kamerája (2 MP, autofókusz, párszor már volt a blogon vele készült kép), és az évek során már-már érzelmi kötődés alakult ki bennem iránta. XP alá létezik USB-driver hozzá (mert bizony az új telefonokkal ellentétben ezt nem elég rátűzni az adatkábelre, és had menjen, sőt, ha nem a saját Disc2Phone nevű programjával másolod rá a számokat, akkor a lejátszásuk is bajossá válik), de Win7-re már “természetesen” nem létezik ilyen. Persze külföldi fórumokon észt osztó okos szakértők szerint elég betallózni a régi driverek mappáját, és felnyalja őket ((C) by Noszi) a Win7, de ez persze a gyakorlatban nem működött. Jópár órányi Google-ezés után rá kellett döbbennem, hogy ezt natúrban csak a hetes segítségével az életben nem fogom tudni megoldani, csak ha valamiféle XP-virtualizációt rittyentek az új Windows berkein belül. Némi keresgélés után úgy döntöttem, hogy a VirtualBox nevű csoda mellett teszem le a voksomat, mert free, open-source (sok-sok piros pont), és egész egyszerűnek tűnt a kezelése a screenshotok alapján. Lehúztam a hetvenegynéhány megáját, torrentről vadásztam hozzá egy MiniXP-t előkerestem a jogtiszta, hologrammal ellátott XP CD-met a fiók aljáról, és halk ima elrebegése után elindítottam a programot.

Az első kellemes meglepetés az volt, hogy pofon egyszerű, ráadásul magyar nyelvű varázsló segítéségével állíthatóak be a virtuális gép alapvető paraméterei, úgymint memóriaméret, partícióméret, oprendszer típusa, stb. Nagyon egyszerű az egész. Ha ez megvan már csak meg kell neki adni a Daemon Tools meghajtóját a DVD-meghajtót, ahonnan azután annak rendje és módja szerint elindul a telepítés. Érdekes volt ezt végigkövetni úgy, hogy a megszokott teljes képernyős megjelenítés helyett egy kis ablakban futott… imádom az efféle élményeket Ha már fut a rendszer, akkor már csak VirtualBox Guest Additions nevű okosságot kell feltelepíteni (‘Eszközök’ -> ‘Integrációs szolgáltatások telepítése’), és nekiállhatunk bűvészkedni. Vegyük például a következőt: alapvetően nem árt, ha néhány mappát elérünk a vinyónkon a dobozból is. Ezzel volt egy kis szívás, végül a fent említett szolgáltatások felrakása megoldotta a problémát. A megosztott mappák mint hálózati meghajtók jelennek meg a virtuális gépben, így akár mindegyikhez külön betűjelet is rendelhetünk a könnyebb elérhetőség érdekében (Hálózati helyeken belül az Eszközök menün belül Hálózati meghajtó csatolása vagy mi… nem tudom magyarul, mivel az XP-m angol )

Ezek után már csak az USB-vel volt némi tökölés (a VirtualBox főmenüjében a ‘Konfigurálás’-on belül hozzá kellett adni), és röpke egy-másfél órás szenvedés után végre megszültem ezt a látványt:

Végre fut a Disc2Phone, és felismerte a telefont is

Bár nem bántam volna ha egyből felismeri a telefont, de így legalább megint tanultam valami újat, és legközelebb már magabiztosabban fogok virtuális gépek telepítéséhez nekifogni Amúgy ezzel az okos programmal nem csak WindowsXP-t, hanem Linux-ot, Solaris-t, BSD-t, és egyéb senki által nem használt (sic) oprendszert is be lehet rakni a dobozba. Az lehet az igazi feeling, amikor a Linux terminálja mosolyog a Win7-es Aero-s csilli-villi környezet kellős közepén egy ablakból

Néha egy milliméteren is nagyon sok minden múlhat. Vegyük példának az agyműtéteket: nagyon nem mindegy, hogy hol, és mekkora metszést ejt a doktorbácsi, és ha esetleg megremeg a keze, akkor előfordulhat, hogy mondjuk életed hátralevő részében elveszted az uralmat a záróizmaid felett, csak rákjárásban leszel képes menni, és visszafelé fogsz tudni folyékonyan beszélni.
Erre én is rádöbbentem néhány hete, amikor egy néhány milliméteres tévedésemből kifolyólag sikeresen vágtam tönkre egy rendkívül precíz, okos techinkai eszközt, ráadásul olyan döntést kellett meghoznom miatta, ami a khm… “morálisan ingoványos” kategóriába esik. Ez így még elég rébuszosan hangozhat, de alant rögtön ki fogom fejteni a történetet. Előrebocsátom, hogy erős lelkiismeret-furdalást éreztem, amikor effektíve kihasználtam a velem korrektül viselkedő kereskedőt, és erre esetleg annyi mentségem van, hogy nem lett volna pénzem máshogy intézni a dolgot.
A történet azon a csodálatos tavaszi napon kezdődött, amikor – némileg megalkuvó módon – elfogadtam a tényt, hogy nem az általam rendelt típusú memóriát fogom az új gépembe tuszkolni. Ez egy telefonbeszélgetés alkalmával dőlt el (amit a téves memóriát leszállító számtech-bolt vezetőjével folytattam, teljes sztori itt), amely során nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ha most még tovább reckírozom a dolgot, akkor még hosszas heteknek kell majd eltelnie, hogy végre beüzemelhessem a régóta polcon porosodó zsír új alaplapomat, és processzoromat (mondjuk az a vicces, hogy így is ez történt, csak más okból).
Délután hazaértem az albérletbe, ledobtam a hátamról a táskát, feltűrtem a nem létező ingujjam, és nekiálltam a gépet összeszerelni. Először a régi alaplapot kellett kibányásznom a házból, ez zökkenőmentesen sikerült is (azt leszámítva, hogy majdnem asztmás rohamot kaptam a rengeteg portól, ami csomókba gyűlve hempergett a ház aljában, és ez csak súlyosbodott, amikor a hűtőbordákból is megpróbáltam kifújni az évek során felgyülemlett mocskot). Ott feküdt előttem az üres gépház, mint valami szerveitől megfosztott test, amelyben az éktelenkedő üreg csak arra vár, hogy jól működő szív, tüdő, és máj kerüljön bele. Óvatosan beleraktam az új alaplapot, procit (ami egész egyszerűen szép, főleg a tűkkel teli fele), memóriát, rádugtam az összes tápot, beletűztem a régi videokártyámat (mivel újra még nem volt pénzem, így maradt a 8600GTS), gép indít, monitor jelet kap, és… ez fogadott:

USB Device over current status? WTF??!

Vázolom a szitut: ezzel a hibaüzenettel nem ment tovább a masina BIOS-ból, sőt 15 másodperc elteltével ki is kapcsolt, ráadásul senki nem volt épp’ az albérletben, akinek a gépén megnézhettem volna a neten, hogy mit jelent ez a szöveg! Némi töprengés után előkaptam a telefonomat, felhívtam Dezsőt (aki még most se Dezső igazából), és némi egyeztetés után átsprinteltem hozzájuk netezni (tisztára, mint a régi szép időkben, amikor még nem volt otthon bekötve). Néhány fórumot átnyálazván arra a megállapításra jutottam, hogy BIOS-t kéne frissítenem. Szedtem is le a pendrive-omra, hazafutottam, és – mivel ez már egy modern lap – a gép indítása után egyből elérhető frissítőmenüből meg is ejtettem az upgrade-t.
Ami persze semmit sem használt… itt kezdett elfogyni a türelmem.

Tovább is van… »

Úgy gondoltam eddig, hogy mégse írom meg az odüsszeiát, amit a memóriamodulom beszerzése kapcsán sikerült átélnem, de ma betelt a pohár… nem elég, hogy az első cég akiknél leadtam a rendelést másfél hét elteltével se tudott konkrét időpontot megadni, amikor jönni fog a futár (így szépen vissza is mondtam a rendelést náluk), de utána nagyjából ugyanannyi időt csesztem el egy másik beszállító balfaszkodása miatt. A poén az egészben az, hogy még bőven nincs lefutva a történet (pedig ma délután azt hittem már izzíthatom a masinát… hát nem így alakult), de ne szaladjunk ennyire előre. Nem szeretnék hitelrontás vádjával bíróság elé kerülni, úgyhogy az igazi neve helyett legyen a cég mondjuk KSF (Kurva Sokat Füvezünk) Kft, íme az eddig lezajlott levélváltásunk:

Tisztelt Megrendelő!

Az alábbi e-mailban feltüntettük az Ön által rendelt termék(ek) feldolgozási állapotát.

KSF Kft.

Értékesítési dátum: 2010 április 19, hétfő

Értékesítők hozzászólásai

Tisztelt Vásárlónk!
Az ön által rendelt termékeket a mai nappal kézbesítettük,holnapi nap folyamán érkezik önhöz.
A rendelés összege futárköltséggel:17.680.-Ft

Tisztelt KSF Kft,

bár én a tegnapi rendelésem alkalmával előreutalást jelöltem meg, mint fizetési módot, a most kapott tájékoztató levélben már utánvétel szerepel (a végösszegből, és abból a tényből kiindulva, hogy nem adtak meg számlaszámot).

Kérem, hogy korrigálják ezt, és én még a mai napon elutalom az összeget!

Köszönettel:

JonC

<itt történt egy telefonhívás is, bocsánatot kértek, amiért elcseszték a fizetési módot>

T.JonC!

Mellékelve küldöm a számla másolatát.

Kérjük utalja elé az összeget,amit itt van a számlánkon azonnal küldjük a ramot.

ÜdV:
KSF Kft.

Tisztelt KSF Kft,

remélem, hogy a szállítási cím továbbra is az, amit a megrendelésnél megadtam, nem ami a számlán szerepel!

JonC

<kiderült, hogy szerencsére ezt nem cseszték el>

Elutaltam a pénzt, és – bár ezzel is csúszott egy napot a kiszállítás – gondoltam, hogy sínen van az ügy. Ezután jött a következő mail, ami hasonló volt a legelsőhöz, csak persze a dátum különbözött annyiban, hogy a mai nap volt megjelölve kézbesítési dátumként. Reggel már lázban égtem, alig vártam, hogy csörögjön a telefonom (a céghez kértem a kiszállítást), de csak nem akart… Egyszercsak idejött hozzám egy srác, és kérdezte, hogy én vagyok-e a JonC (persze nem így, de ugye most nem fogom leírni a real nevemet, mert Batmanesdit játszok). Mondom neki, hogy igen, erre közli, hogy kint vár a futár, csak nem tudott felhívni valamiért. Kiloholtam, és valóban ott állt egy jó képességű fószer a pakkommal, amelyen a telefonszám el volt írva, így persze hogy nem tudott felhívni. Na mondom sebaj, aláírtam a papírt, nagy boldogan bontogatom kifele, és… itt jött a döbbenés, mivel ezt kaptam hosszas szarakodás, email-váltás, és telefonálgatás után:

Első blikkre nem tűnik furcsának, de ha hozzáteszem, hogy én CL7-es időzítésűt rendeltem (ez pedig egy CL9-es, azaz lassabb), akkor máris nyilvánvalóvá válik, hogy megintcsak elcsesztek valamit… Nem hagytam annyiban (persze megtehettem volna, ez is elég gyors, de nehogymár ne azt kapjam a pénzemért amit kértem), újabb mail ment nekik, amely a következő volt:

Tisztelt KSF Kft,

a most általam visszaküldött levél szerint (és a webshopukon is ez szerepelt a megrendelés napján) a memória időzítése CL7-es. Ehhez képest – a csomagoláson található beikszelés, ill. típusszám alapján – az önök által küldött modul CL9-es.

Érdeklődnék, hogy milyen formában szándékoznak korrigálni a tévedésüket!

Tisztelettel:

JonC

Az érdemleges választ holnapra várhatom. Valószínűleg az lesz, hogy küldenek egy futárt érte, majd valamikor jövő héten átvehetem azt, amit rendeltem, de ezzel már megint egy hetet csúszunk, szóval lassan három hete húzódik az egész…

Mr. P-vel is megosztottam az esetet, akivel a következő eszmecserét folytattam le az üggyel kapcsolatban:

Mr. P: milyen buzi egy vásárló vagy
JonC: de a faszom már beléjük
Mr. P: most beleköpnek meg rápisálnak a memóriádra
JonC: megint csúszik 1 hetet az összerakás
JonC:
JonC: eheh
JonC: lehet h odadörgölik a szaros seggüket a dobozhoz
JonC: majd hozok gumikesztyűt azon a napon amikor át kell venni a futártól
Mr. P: jaja
Mr. P: akkor lesz gyanús
Mr. P: ha a futár is gázmaszkba adja át
Mr. P: meg vegyvédelmi felszerelésben
Mr. P: és nagy sugárzásjelző matrica van a doboz oldalán
JonC:
JonC: vagy odaadja és elkezd rohanni
Mr. P: és furcsán kattog
JonC:

Érett már egy ideje ez a post, a fejleményeket update-elni fogom majd (nehogy lemaradjon bárki is, aki nem bír éjjel aludni az aggódástól )!

UPDATE:

múlt héten ugye ott hagytuk abba izgalmas szappanoperánkat, hogy megírtam nekik, hogy irgum-burgum, fasznak szívtok annyit, hogy nem vagytok képesek azt küldeni, amit az ember kér (de azóta volt egy olyan verzió is Nfol kollega véleménye szerint, hogy át akarták cseszni a fejem… a történtek fényében ez egyre valószínűbb). Szerencsére beismerték ezek a drága emberek, hogy tévedtek (mondjuk ez a minimum), és megígérték, hogy gyógyírt találnak a vérző lelkemre, de legalábbis a RAM-os problémámra:

T. JonC

Elnézést kérünk a tévedésért valóban a nagyobb időzítésű modul került Önhöz. A holnapi napon e-mailben jelezzük, hogy milyen módon oldjuk meg a problémát.

Tisztelettel:

KSF Kft.

Öröm-boldogság lett úrrá rajtam, vártam is a pénteket (a másnapot, amit említettek) nagy erőkkel… de a levél csak nem akart jönni. Délután 4-fél5 fele már én telefonáltam rájuk, és megkérdeztem, hogy ugyammá’ miért nem lehetett odaugatni valamit az embernek – írott formában -, erre közölte a nyegle hangú, és még nyeglébb stílusú fiatalember, hogy “nincs raktáron CL7-es modulunk, és még a beszállító nem jelzett vissza”… Kérdésemre, hogy mikor lesz valami fejlemény, egy laza “persze, persze, hétfőn majd megbeszéljük” volt a reakció – nagyjából olyan hangnemben, hogy “fasznak rabolod az időmet paraszt”. Ma – hétfőn – már rutinosabb voltam, és tudtam előre, hogy szarni fognak a fejemre (naná, a pénzem már náluk, a lassabb RAM náluk… miért is izgassák magukat?!), így néhány perce a következő mail-t küldtem nekik:

Tisztelt KSF Kft,

a pénteki megbeszélésünk ellenére ma nem jeleztek vissza semmiféle formában, hogy mi a helyzet a CL7-es memória ügyében (még annyit se, hogy nincs még raktáron a modul), így
1. ha holnap se szíveskednek tájékoztatni, hogy konkrétan mikor várhatom a futárt a cseredarabbal és/vagy
2. a héten nem megoldható a csere
akkor a holnaputáni napon emailben fogok élni az elállási jogommal, és még a héten visszapostázom önöknek a modult, amit tévesen küldtek nekem – amennyiben válaszlevelükben jelzik, hogy szándékukban áll az ellenértéket visszafizetni (had tegyem hozzá, hogy ezt szándékozni kötelességük).

Válaszukat – akár email-ben, akár telefonon – a holnapi nap folyamán várom.

Tisztelettel:

JonC

Mondanom se kell, hogy szinte biztosra veszem, hogy nem fognak megörvendeztetni azzal, hogy teljesítik a pontjaimat (igen, ez már egy ultimátum… tiszta röhej, hogy ehhez kellett folyamodnom), sőt fel vagyok készülve lelkileg arra is, hogy megintcsak csesznek válaszra méltatni. Akit amúgy érdekelne ez az elállás joga, amire hivatkoztam az ide kattintva kaphat róla több információt.

Szóval az ügy – sajnos – még mindig nincs lefutva, lesz még UPDATE!

UPDATE2:

néhány hét csúszással ugyan, de íme a sztori vége: az ultimátum megírása utáni napon csörgött a telefonom, és egy “kezét tördelős hangú” (gyönyörű képzavar) úr érdeklődött, hogy hogyan tudnánk megoldani a szituációt. Valószínűleg ő nem alkalmazott volt, hanem a cég tulajdonosa, és kultúráltan, segítőkészen megpróbált valami megoldást találni az esetre. Mivel állítólag nem is tudtak volna rendelni CL7-es RAM-ot ebben a típusban (ami mondjuk furcsa, mert létezik), így csak más fajtát, és csak 2X1 gigás kit-et (ami nem jó nekem), vagy négy gigás modult (ami szintén nem jó nekem) tudott volna hirtelenjében felajánlani. Miután mérlegeltem, hogy újabb heteket veszthetnék ezzel a variálással, így – egy nagy sóhaj után – közöltem a fószerral, hogy akkor hagyjuk a csába, jó lesz nekem a CL9-es is. Fentebb már említettem, de itt is megjegyzem, hogy sebességben minimálisan marad el az általam áhítottól, úgyhogy nem faragtam rá ezzel a megoldással. A célomat is sikeresen elértem: végre emberszámba vettek, és hajlandóak voltak reagálni a reklamációimra – szomorú, hogy ehhez fenyegetőznöm kellett.