Ráktalicska

Asszony biztos örülni fog neki (lányok esetében a barátjuk már nem biztos, hogy annyira…):

Mindenkinek kellemes Valentin-napot, aki ünnepli!

Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a fesztivált, amiért érdemes lesz nemhogy az Alföldről, de akár országunk, sőt bolygónk határain túlról is Agárdra utazni, ugyanis nem semmi lineup-ot hoztak össze a tisztelt szervezők:

Az az aprócska bökkenő, hogy némelyik fellépő már távozott az élők sorából soha nem okozott gondot modern világunkban, elég ha csak a tavalyi nagy sikerű Michael Jackson koncertre gondolunk a Syma-csarnokban. Elvis leszerződtetésével még ennyi gubanc sem volt, elvégre mindenki tudta, hogy él, és a Mecsekben bujkált eddig Freddie Mercury-val.

Aggodalomra adhat okot az a tény, hogy a fesztivált a kettes sorszámmal ellátni finoman szólva is pontatlanság (ugyanis tavaly elmaradt), másrészt pedig az, hogy a hivatalos weboldalként megjelölt http://www.ketszernembasznakat.hu cikkünk írásakor még nem volt elérhető, feltehetőleg még dolgoznak rajta a szervezők.

Mindenesetre én nagyon drukkolok nekik, hogy végre legyen hazánkban is egy nívós zenei rendezvény, amelyen Chopin és Liszt munkássága mellett megfér a Nirvana és a Pendulum is, ráadásul ha elővételben veszed a jegyet kapsz hozzá Sziget-jegyet is – bár félő, hogy ezzel a bulival ellentétben az tényleg el fog maradni Mr. Tarlós ármánykodásainak köszönhetően. A fesztivál Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni.

Akik tagjai a blog Facebook-oldalának már találkozhattak a most bemutatásra kerülő rendezetlen hajszerkezetű fiatalember egyik friss munkájával, de – miután kicsit utánanéztem a munkásságának – úgy döntöttem, hogy megérdemel egy kis promóciót post formájában is.

Alapvetően a srác inkább videókat gyárt, mivel ez a “szakmája” (a Kent-i Institute of Art & Design-be járt, amíg össze nem balhézott a tanáraival a művészeti nézetei miatt), így a művei nagy részét mozgóképek teszik ki, amelyek megnézhetőek a Youtube-profilján. A – post elején említett – friss darab, amelyet szinte tátott szájjal bámultam végig egy nagyon személyes hangvételű, mély értelmű, elgondolkodtató alkotás, amelynél a 8 bites játékokat idéző kivitel csak álca: sokkal többről van szó, mint aminek látszik az első néhány perc alapján. Villany leolt, full screenbe kinagyít, lehetőség szerint HD bekapcs, annotations (jobb alsó sarokban) kikapcs a következő videó megtekintésénél:

Hősünk ismertségét persze nem ez, hanem két négy évvel ezelőtti műve alapozta meg, amelyek több millió alkalommal kerültek lejátszásra a Youtube-on:

A meglehetősen szokatlan külső, és a taknyos kölyök arcvonások egy értelmes embert takarnak, akinek ráadásul még a zenéi is tehetségről árulkodnak. Ezeket ingyen le lehet tölteni a weboldaláról (a Last Ned feliratú linkeket végigkattintgatva), de ha lusták vagytok, akkor innen leszedhetitek őket betömörítve (~102 mega) általam Nézzétek, hallgassátok! Szerintem tud valamit az arc

Egy kis drum and bass kombinálva alterral így estére:

Jurij – Díler

Akkor tényleg kurva nagy a baj!

Egyéb infók erről a remek zenekarról itt, letölthető számok pedig itt.

… mert van egy nyálas szentimentális romantikus enyhén szánalmas énem is:

But the last day of summer never felt so cold
The last day of summer never felt so old

Vége van

Tegnap este kilehelte a lelkét a Kispál és a Borz nevű alternatív rock-ot játszó magyar zenekar. 23 éves korában, fájdalmasan fiatalon érte a halál, sok ezer kisírt szemű egyetemista lánykát hagyva maga után. Én nem voltam ott, így csak sejtéseim vannak arról, hogy milyen hangulata lehetett ennek a búcsúkoncertnek a Sziget Nagyszínpadán előadva, de ha a fantáziámra hagyatkozok el tudom képzelni azt ami azután uralkodhatott el a közönség soraiban, miután végleg kihunytak a fények: üresség, szomorúság, és gyász.

Persze, lehet jönni azzal, hogy az utóbbi 8-10 évben már valamiféle elitizmus lengte körül a zenekart, erőltetetten művészi dalszövegek, póz-szerű meg nem értettség, műspleen uralta az egészet, de ennek ellenére igenis hiányozni fognak a magyar zenei életből.

Miért gondolom így? Vegyük először az objektív részét: a kilencvenes években volt néhány annyira eltalált albumuk, amelyek hangulata meghatározta az évtized zenei irányvonalát, akárki akármit mond. Szubjektív szempontból pedig azt tudom felhozni mellettük, hogy a dalszövegek, a zene, az egész milliője meghatározó élményekkel gazdagított minket, Kispálosokat. Tizenéves korom hormonzivataros éveiben végigkísért a zenekar, meghatározták az életemet Lovasi egyesek szerint halandzsának tartott szövegei (ez nem vicc, most olvastam valahol kommentben, hogy van aki szerint azok). Akkor még nem volt ekkora hype a banda körül, nem kapott Lovasi Kossuth-díjat, nem mentek a klipjeik a Viván. Anno, amikor kijött a Bálnák ki a partra úgy 98 környékén Lovasi nyilatkozta is, hogy azt érezték az egyik legjobb albumuknak, ennek ellenére mindenki a Kicsit szomorkást ismerte meg tőlük, a sok remek szám (Zár az égbolt, A homlokom hozzád nyomom, stb stb.) elsikkadt a nagy Csinibaba őrület közepette. Aztán az ezredforduló után jöttek a “modern” Kispál nagylemezek, amelyeken a kezdeti báj valahogy eltűnt: átalakult a hangszerelés, erőteljesebb lett a gitár torzítása, előtérbe kerültek a dobok, és valahogy a dalszövegek nagy részéből is eltűnt a pozitív életszemlélet. Nekem valahol a Velőrózsák környékén kezdett meghalni a zenekar (amúgy Kispálnak az új zenekara ezen a néven fog futni), de kitartottam mellettük, jártam a koncertjeikre, ahogy a lehetőségeim engedték.

Ha ez a vég…

És most vége. Tudom, alkat kérdése, hogy valakinek bejön-e az efféle zene, vagy sem, de az ilyen postok írói tényként állítanak be abszolút szubjektív véleményt. A szövegezése olyan, mint valami tanulmányé, de zenei ízlésen, és hasonlókon alapuló benyomásokat állít be megingathatlan igazságként. Még szerencse, hogy a végén ott figyel a “nem tükrözi a blog szerkesztőségének a véleményét” duma, ez is valami. Persze, lehet rugdosni a zenekar hulláját, lehet utólag fikázó hangvételű kinyilatkoztatásokat írni, de szerintem ezen rugózni nem túl etikus, és még finoman fogalmaztam. A Tréfa című PUF-számot a Kispál negatív(?), uniformizáló hatásának betudni pedig szerintem egész egyszerűen blődség. Az album, amelyen megjelent (“Ha jön az élet”) a kedvenc PUF albumom, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Nem gondolom úgy, hogy Lecsó, és zenekara rosszabbá, egyéniségét vesztetté vált volna azáltal, hogy Lovasiék hatottak rájuk.

Hullát gyalázni nem szép dolog. Persze tudom, hogy ezzel lehet indulatokat korbácsolni, ezzel lehet nagy komment- és látogatószámot elérni egy blog gazdáinak, de valahogy büdösnek tűnik ez a módszer. Nem lesz több Kispál album, nem fog Lovasi becsukott szemmel, felszegett állal ordítani a mikrofonba, miközben Kispi dülöngélve, szájában cigivel adagolja a riffeket a színpad szélén. Nem fog többé élőben elhangzani az Emese, a Hang és Fény, a Ha az életben, a Húsrágó Hídverő, A honi csillagászat fejlődése és a többi sláger. Vége van, a véglegesség érzése így is elég szar, hát még ha az ember a rosszindulatúság peremén egyensúlyozó kritikákat olvas velük kapcsolatban. Javaslatom a következő: azok, akiknek nem jelentett semmit a zenekar, nem bánják, hogy vége van alapítsanak egy Facebook-oldalt “De jó, hogy feloszlott a Kispál és a Borz” néven, tessék szépen csatlakozni, és a közös üzifalon megbeszélni, hogy milyenszarvoltdejóhogyvége.

Ma este pedig zuhanyozás közben csak Kispált fogok énekelni. Számomra ez lesz a búcsú tőlük.

… amik leírva egész egyszerűen röhejesek. Példaként tudnám említeni a Belga, vagy a Deftones néhány remekművét (előbbire ez, utóbbira pedig ez jó példa), amelyeket olvasva az ember csak röhögni tud, hogy mennyire facsipesz-egyszerű pár soros gyerekkvers az, ami az zenei aláfestéssel válik teljes értékű számmá, de van olyan is (a Belgát pont ezért említettem), hogy a szöveg leírva annyira bonyolult, hogy amíg nem hallotta az ember a teljes számot csak csodálkozik, hogy hogyan lehetett ezt megzenésíteni. Nem akarok még egyet rúgni szerencsétlen Justin Bieber-en (dehogynem! ), de a Bébibébibébió szövege is lenyűgözően ostoba.

Most a “túl primitív” kategóriában következzék egy 1980-as klasszikus, Blondie-tól az Atomic (ami azért aktuális számomra, mert hétvégén kellett rádöbbennem, hogy a Trainspotting soundtrack-jében is egy feldolgozása szerepel):

Nézzük a szövegét is, hát nem zseniális?

Uh huh make me tonight.
Tonight make it right.
Uh huh make me tonight.
Tonight.
Tonight.
Oh uh huh make it magnificent.
Tonight.
Right.
Oh, your hair is beautiful.
Oh, tonight.
Atomic.
Tonight make it magnificent.
Tonight.
Make me tonight.
Your hair is beautiful.
Oh, tonight.
Atomic.
Atomic.
Oh.

Dehogynem!

Mivel mostanában az időjárás nem igazán tudja feldobni az ember kedvét (mondhatni ilyen meleg őszünk már régen volt), így más endorfin-forrás után kell néznünk. Ebben a takony időben inni nem jó (köztudott, hogy árnyas kerthelyiségekben teszkós műanyag székeken se rossz, de a legjobb fesztiválokon), szexelni se lehet hetekig egyhuzamban (mert elfárad az ember csiuklója), a kokain meg kurva drága… marad a zene! Íme egy örök klasszikus, egy gyöngyszem, egy zenetörténeti mérföldkő a 90-es évekből, amely pont az ilyen szar napokra jelenthet örömforrást:

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítheti a blogolást négy (pontosabban öt) Offlájniában töltött nap. Nehéz nekidurálni magam, hogy megírjam milyen volt Odaát, Ahol Nincs Internet, pedig érdemes lenne: utólag azt kell mondanom, hogy – a ropogósra sült bőrömről, a higiénia-pániktól, és a napszúrásom által okozott tegnap éjszakai rémálmaimtól nagyvonalúan megfeledkezve – megérte kicsit kiszakadni a gép elől, és bemerészkedni az emberek közé. Némi antiszociáltságot azért felfedezni véltem magamon, nem szívesen álltam le idegenekkel beszélgetni, de ennek ellenére szorosabbra fűztem a spanságot néhány ezer éve nem látott ismerősömmel. Már ezért megérte.
Az előző postban felsorolt állatfajok nagy részével valóban sikerült találkoznom (a zenei felhozatal okán mondjuk bölcsész-punk arány azért erősen felborult a tarajosok javára), úgyhogy nem csalódtam túl nagyot az elvárásaimhoz képest. Négy napig minden este sikerült eléggé lealjasítani magunkat, amelyet rendkívül költséghatékony módon úgy értünk el, hogy a parkolóban ittuk a Tesco-ban vásárolt italokat a tűző napon – így jobban üt, és még barnultunk is Bevinni nem lehetett semmit (még egy félliteres ásványvizet, vagy egy fél kilós kenyeret sem), de legalább ebből is szültünk pár hülye beszólást: például amikor Tamás barátom meglátott egy 8-10 fős társaságot, akik a sátrak között békésen falatozgatta a becsempészett piákat, akkor nekiállt kiabálni, hogy “illegális ételfogyasztók, hívjátok a biztonságiakat!” ezzel mintegy kifigurázva a szituáció röhejességét, amelyben még a kaja behozatala is tiltottnak minősül. Személy szerint én nem is nagyon emlékszek ilyenre, pedig voltam már néhány feszten – bár a PAFE szervezői mindig is híresek voltak a kreatív gondolkodásukról, elég ha a tavalyelőtti kuponos megoldásukat említem. Konkrétan megtörtént azon a bulin, hogy először odamenvén a az egyik pulthoz nyújtottam a csajnak az ezresemet, mire ő közölte, hogy ezt nem fogadhatja el Nagy nehezen megértettem, hogy itt bizony be kell váltani kuponra a HUF-ot, különben szomjan maradok… ebből is született legalább néhány aranyköpés, elég ha csak “a háborúhoz három dolog szükséges: kupon, kupon, kupon!”-t említem
Visszakanyarodva az idei bulihoz: a koncertekről túl sokat nem tudok elmondani, de ez nem azért van, mert esetleg nem emlékeznék rájuk (tényleg), hanem mert nem vagyok akkora zeneszakértő, hogy esetleg a kihangosításról, a fénytechnikáról, a fellépők teljesítményéről, illetve az általuk használt gitárok minőségéről tudjak hosszasan értekezni. Három momentumot emelnék ki: az első, hogy kellemes meglepetésként ért, amikor a szlovák Konflikt nevű – amúgy meglett férfiakból álló – punkzenekar énekese egész korrekt magyarsággal, és empatikusan vezette át a számaikat. A másik két említésre méltó dolog már Lovasi Andráshoz kötődik: sajnos nem vártuk meg a Kiscsillag neve zenekarával tartott koncertjének a végét (így az alábbi sztorit húgom elmesélésből ismerem), pedig kisebb botrányba fulladt: kábé a betervezett időtartam felénél két szám között Bandi megkérdezte a közönséget, hogy “ti is halljátok ezt a zúgást?” Valóban csapnivaló volt a kihangosítás, sőt valami ütemes pattogás is befigyelt, aminek a ritmusára nekiálltak improvizálni Az lett a vége, hogy Lovasi megköszönte a lehetőséget, és zenekarostul levonult a színpadról. Megértem, hogy zavaró lehet ilyen körülmények között játszani, de kíváncsi lennék, hogy egy dedikált Kiscsillag koncerten is megcsinálta volna, ahol a rajongók fejenként 1200-1500 forintot perkáltak volna, hogy láthassák őket? Aligha. Ami viszont pozitív volt vele kapcsolatban, hogy a Kispál vasárnapi nagyszínpados bulijával már nem volt hiba: tőle megszokott jópofa dumákkal kötötte át a számokat (“azért jöttünk vissza ilyen soká a visszatapsra, mert Áronnak (ő a dobosuk -JonC) egy átlagemberhez képest feleakkora a húgyhólyagja, és el kellett mennie WC-re. Legalább a heréi jó nagyok. Van olyan nő egyáltalán, akinek bejönnek a nagy herék? Látod, Áron, ezért nincs neked csajod!”), és látszott, hogy élvezi a bulit. Kár, hogy pár kevésbé erős számot is beleerőltettek a számlistába (Kicsit hadd pl.), amelyekkel néhány percre lehúzták a hangulatot – az enyémet legalábbis mindenképpen.

Még egy koncertsztori: az utolsó este Irie Maffia-koncertjén volt szerencsém végig egy faszkalapot bámulni a zenekar helyett, aki a színpadon üldögélt kitakarva a látványt, és a telefonját nyomkodta unott pofával. Innen üzenném neked (persze minimális az esély, hogy olvasod), hogy a jó kurva anyádat, te beképzelt tajparaszt, én voltam az, aki a pofádba villogtatott a fényképezőgéppel, hogy kapj már észbe – persze sikertelenül. Amúgy a környéken álldogálók közül mások is hasonló véleményen voltak, úgyhogy a hiba ezúttal sem az én készülékemben volt.

Szerencsére azért túlnyomó többségben pozitív emlékeim vannak a buliról, bár ezek nagy része a pápai brigádnak köszönhető, és nem a fesztiválnak. Kiemelkedően szórakoztató volt Csocsi, aki kezében söröskorsót szorongatva közelített meg válogatás nélkül mindenkit, és kínálgatta őket keksszel, sörrel – épp mi volt nála. Szerencsére senki nem vette tolakodásnak, és nem kötött bele, pedig félő volt, hogy – minden jószándéka ellenére – kifog valami idegbeteg barmot, aki tolakodásnak veszi a túlzott közvetlenségét.
Még néhány apróbb sztori van, amik viccesek voltak: szombat (vagy vasárnap? ) délután épp a kocsinál iszogattunk a parkolóban, amikor elkezdett lemerülni az akksi, és nekiállt akadni a muzsika. Úgy döntöttünk, hogy betoljuk a gépsárkányt, hogy a motort járatva kicsit visszatöltsük az elhasznált energiamennyiséget. Két perce tologatták a többiek fel-alá, ami elég volt arra, hogy egy frissen érkezett társaság beálljon a helyünkre, ami azért is kellemetlen volt, mert közel álltunk a bejárathoz, ráadásul mellettünk állt még két autó, amelyekkel szintén pápaiak jöttek. Odamentünk a társasághoz, és kulturáltan (ekkor még tényleg úgy!) megkértük az anyósülésről kiszállt csajt, hogy álljanak odébb, mivel mindössze két percre hagytuk el a helyet, és szeretnénk visszaállni. Erre ő benyögött egy ilyet, hogy “hát ilyen az élet”, mire M. barátom – aki nem mellesleg egész szép nagyra nőtt – hathatós közreműködésével megemlítettük nekik, hogy ha itt hagyják a kocsit annak esetleg nem lesz jótékony hatása a visszapillantó-tükrökre. Ennek hatására végül néhány perc múlva úgy döntöttek, hogy mégis inkább odébb állnak, így vissza tudtunk gurulni a helyünkre. A sztorinak két oldala van: egyrészt – szerintem – nem kellett volna flegmán válaszolni, amikor szépen kér az ember (persze megint én voltam, aki megpróbált diplomatikus lenni), és csak ők tehetnek arról, hogy a fenyegetés eszközéhez kellett nyúlnunk, másrészt viszont nincs olyan, hogy bérelt hely (maximum a temetőben), nem pisáltuk körbe azt a téglalapnyi területet, így nem biztos, hogy jogos volt a felháborodásunk. Ha beleképzelem magam az ő helyzetükbe, én már az első, kulturált, udvarias kérésnél úgy határoztam volna, hogy akkor odébbállunk, de nem vagyunk egyformák. Már megint egy morálisan ingoványos kérdéskör, mostanában sajnos egyre több az ilyen az életemben.
Még egy történet (ez már vidámabb lesz), és tényleg befejezem: szintén utolsó este kreatívra ittuk magunkat, aminek ez lett az eredménye:

Ennek a helyén egy nagy P betű volt olvasható eredetileg (a parkolókat jelölendő), de ez szerintem lényegesen viccesebb Végeztünk vele, leültünk nem messze, és néztük a reakciókat. Aki észrevette az nekiállt röhögni, és sokan le is fényképezték, szóval hatalmas sikert arattunk vele El is neveztük izibe Farkoló-jelnek, ezzel újabb szar szóviccet kreálva az emberiség javára.

Nagy vonalakban ezek az említésre méltó történések estek meg velem ezen a négy napon. Mindazonáltal, hogy volt jópár dühítő momentum mégis csak ismételni tudom magam: jó volt, érdemes volt megnézni, megérte. Abban viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy idén nyárra nekem épp’ elég volt a fesztiválozósdiból, így is elkapott néha az ember- és tömegundor

Ez a szám nagyon össze van rakva zeneileg, és szövegileg is! Le a kalappal Belgás srácok!

A teljes album (a címe amúgy Platina Gyémánt) letölthető innen (néhány másikkal egyetemben)!

(Amúgy mi az a puttyogtatás? )