Hajnalban harangjátékra ébredtem, amelyet a csengő-bongó hanggal a párkányomra csapódó esőcseppek adtak elő nekem. Fájdalmas volt kitépni magam a melegből, és puhaságból, talán a születés lehetett ennél nagyobb kín. Kóvályogva próbáltam észheztérni, felfogni, hogy bizony most ki kell majd mennem ebbe a hideg, nyirkos realitásba, és magam mögött kell hagynom mindent, amit már-már megszoktam a két csodálatos nap alatt, amíg otthon lehettem.
Még egyszer utoljára mélyen orromba szippantottam illatod, és rádzártam a börtön ajtaját, amely pár perccel előtte még meleg otthon volt. Ahogy lépteim zaja elhalt a lépcsőházban hirtelen nagyon magányosnak érezted magad. A lakás falai kitágultak, a fény elhalt, és a nyirkos falakon tenyésző penész szaga lassan elviselhetetlenül rideggé tette a világot. Irtóztál még a gondolattól is, hogy magadra húzd a zúzmarás, nyirkos takarót, ami pár perccel azelőtt még oly ölelően meleg volt. A párkányon doboló esőcseppek hangja egyre erősödött, lassan őrjítővé vált. A jéghideg padlón a szoba legtávolabbi sarkába kuporodtál, és vártad, hogy végre felkeljen a Nap, de ma valahogy elmaradt a napfelkelte, és lehet, hogy holnap is hiába várod…
