…egyből nem születik a blogon naponta 3-4 post. Nem tudtam ma se annyit írni, amennyit szoktam, sőt ezeket a sorokat is hm… nem túl ideális körülmények között vagyok kénytelen lepötyögni (értsd: gubbasztva egy kölcsönlaptop-pal a szobámban a konvektor előtt, miközben barátnőm, és Tamás haverom a Szexi vagy nem?-et nézi a TV-ben, ami nagyon inspiráló háttérzajt biztosít…). Ma ugyanis – ellentétben a hétfőim 99%-ával – nem keltem fél5-kor, így nem a fáradtság delíriumában töltöttem a napomat. Történt ugyanis, hogy úgy döntöttem, hogy most pár napot táppénzen töltök, ha már múlt héten sikeresen kibekkeltem a kehémet orvos nélkül. Hétvégén persze már köhögtem is rendesen, sőt a hátam is fájt, így sejthető volt, hogy nem úsztam meg ennyivel az esetet. Ma délután mondta is a dokibácsi, hogy kezdődő tüdőgyulladást nevelgetek, szóval jól tettem, hogy tiszteletemet tettem nála. Kaptam is két gyönyörű receptet, amelyeket halálosan fáradt anyámmal ki is váltottunk ügyesen (tiszta Max Payne-feelingem volt ebben a szállingózó hóban).

Ez a nagy büdös helyzet a héten, kicsit offline-ba váltottam az életmódat egy kis időre. Igazából nem is bánom, hogy kicsit kiestem a net hálójából (ez olyan szükségtelen szóismétlés, mint a baconszalonna), mivel az utóbbi időben már kicsit kezdtem információ-túladagolás erőt venni rajtam, ez alatt értsd: rosszul voltam, ha már ránéztem a számítógépemre, és ez főleg bent a cégnél tör rám reggelente. Főleg azért kerülgetett az undor, mivel kezdtem úgy érezni, hogy semmi más nem tölti ki a napjaimat, mint az, hogy reggeltől estig szívom magamba a felesleges adatokat, és próbálom kiszortírozni belőlük a hasznosabb morzsákat. Most viszont egy hétig csak döglök, C64 emulátorozok, Doom-ozok, meg TV-zek, és jelentősen vissza fogom szorítani a napi netadagomat. Ennek eredményeképpen kevesebb lesz a post is, ez persze – igyekezetem szerint – nem fog zavaróan hatni, mivel igyekszem majd hozni a színvonalat, már ha egyáltalán volt eddig olyan. Most is szerettem volna rittyenteni egy kis esszét Berlusconi-ról némi képanyaggal megtámogatva (valami olyasmi címmel, hogy „Amikor a politikus is embernek tűnik”) annak kapcsán, hogy valami barom hozzávágott egy szuvenírszobrot (barom volt, mert nem ez a dolgok elintézésének módja, még akkor se, ha a szóbanforgó államfő messze földön híres arról, hogy nem a gerincesség mintaképe). Komolyan mondom megsajnáltam, amikor az eltorzult arcát többször is belassítva láthattam a TV-ben, pláne amikor azt is bejátszották, amikor régebben elájult valami pártrendezvényen. Vagyok annyira empatikus (sajnos túltengésben is szenvedek belőle), hogy hiába tudom, hogy az illető egy féreg, mégis elszorul a szívem, amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben látom. Bármelyik magyar politikus, vagy akár bűnöző (ja igen, ezek szinonímák) is ezt az érzést váltotta volna ki belőlem, ha ilyen atrocitás érte volna, hiába tudnám, hogy ő (is) tehet arról, hogy szarban van az ország. Berlusconi béka segge alatt csücsülő népszerűségének kifejezetten jót fog tenni az eset, pláne ha a történtek után is normálisan fogja kezelni a történteket, és nem akarja vérét venni a nyilvánvalóan beteg embernek.

Közben megtudhattam, hogy a Csillag születik forgatása alatt beszakadt a színpad a Kutyakölykök produkciója közben. Hogyan tudhattam volna meg ezt a fontos információt, ha – fehérvári szokásomhoz híven – nem nézném a TV-t? Sőt, este elkerülhetetlen lesz a Benkős elmebaj megtekintése is, amit – ha nem lennék táppénzen – szintén lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam volna ki, így viszont asszonykámnak hála én is részesülni fogok a magyar televízió- és kultúrtörténeti élményből…

UPDATE:

ha valaki netán lemaradt a Berlusconi-esetről annak itt egy friss videó:

Ez jó, megosztom!

•