King’s Bounty játékteszt | Ráktalicska
febr 24

Végre megint akadt egy játék, ami le tud kötni, és nem az egymás fejbe lövöldözéséről szól multiplayerben. Ritka az ilyen: az újabbak ugye kiesnek a látókörömből technikai okok miatt, a régebbiek közül pedig már mindet végigtoltam legalább egyszer, és velük kapcsolatban csak a tisztelet, és a kellemes emlékek dolgoznak bennem, újra elővenni tutira nem fogom őket (ez alól kivételt képez a GTA Vice City mint örök szerelem, bár ahhoz se nyúltam már vagy 2-3 hónapja).

Bár lehet, hogy az idő azt fogja igazolni, hogy hülyeség amit most gondolok, de jelenleg – látva a trailereket, olvasva a kritikákat – valahogy úgy érzem, hogy hiába tudnám futtatni a legújabb játékokat 1600X1200-ban fullra felhúzva minden grafikai fícsört javarészük akkor se  tudna bekebelezni úgy, mint ahogy a régebbi csodák, amelyeket akár hetekig/hónapokig képes voltam nyüstölni kitartóan. A játékidő is leredukálódott: gondolom marketing-szempontoktól vezérelve manapság maximum 20-30 óra alatt végigvihető szinte bármelyik program, míg a régiek akár 80-100 órán keresztül is szórakoztattak, mire eljutottunk a főellenségig.

Ezért is ért kellemes csalódásként, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy az esti szokásos Urban Terror-ozás helyett a King’s Bounty – The Legend ikonjára tévedtem az egeremmel. Ez hétfőn történt, és azóta nem bírom abbahagyni a játékot, minden szabadidőmet arra áldozom, hogy nyüstölhessem (és ennek köszönhetően minden reggel úgy kelek, mint akit agyonvertek :)). Ez annak fényében érdekes, és meglepő számomra, hogy olyan stílust testesít meg, aminek én eddig nem voltam rajongója (sőt: kerültem nagy ívben), most meg elég volt néhány perc arra, hogy beleszeressek. Hihetetlen.

A játék egy régi Commodore-os program kései utódja, és állítólag nagyban hasonlít is rá, bár – szégyen, nem szégyen – én soha nem játszottam azzal (nosztalgiázni vágyók innen tölthetik, fut XP alatt is!). Állítólag ez az 1990-ben kijött kövület is nagyban túlmutatott a kor néha meglehetősen bárgyú játékain azzal, hogy kiforrott harcrendszerrel, sztorival, és fejlődési fával volt megáldva. A rajongóknak mindössze 19 évet kellett várniuk a folytatásra, de – ahogy az alábbi soraimból is világosan ki fog tűnni – nem lehet okuk a panaszra: a régi hangulat megtartásával alkottak egy modern, szép és tartalmas mesét az orosz fejlesztők.

A játék a „lovon ülve kolbászolunk a nagyvilágban, és körökre osztott harcokat vívunk” stílust képviseli, amely – mint már említettem – eddig nem vált a szívem csücskévé: a nagy kardokkal sárkányokat kaszaboló hősöket túl infantilisnek, a játékmenetet pedig túl vontatottnak találtam. Emiatt maradt ki eddig az életemből a Heroes-sorozat anblokk, de ezek után lehet, hogy mégiscsak teszek egy próbát azzal is 🙂

Visszatérve a játékra: a szokásos sablonokból építkezik, azaz harcolunk, felfedezünk, lootolunk ezerrel (a kincsesládáktól egyből megindul az ember nyálelválasztása), küldetéseket oldunk meg, és persze megpróbáljuk megmenteni a királyságot miközben egyre komolyabb haderőnek parancsolunk. Rendelkezésünkre áll egy korrekt fejlődési fa, azaz eldönthetjük, hogy milyen irányba akarjuk fejleszteni magunkat. Ezt nagyban befolyásolja az is, hogy az elején a harcos-paladin-varázsló hármasból melyiket választjuk kezdőkarakternek, mivel ettől függően kapunk teret a további fejlődés irányát tekintve: egy varázslóval könnyebb a mágiára gyúrni, míg egy harcos gyorsabban sajátítja el a pusztítás művészetét.

Küldetésekből rengeteg van, amelyeknek nagy része természetesen fakultatív. Némelyik azért kimeríti az „enyhén debil” kategóriát: az egyik például arról szól, hogy emberevő növények támadják meg a békés lakosságot, és minket bíznak meg a főnövény kiirtásával. Kiderül, hogy nem muszáj lemészárolni, mivel hajlandóságot mutatt arra, hogy diplomáciai úton intézzétek el ezt a kis nézeteltérést. Elmondja, hogy neki, és népes táborának csak jól trágyázott termőföldekre van szüksége, ezért kezdték el ellepni a kiskerteket. Ebből egyértelműen következik a teendő: szerezni kell neki egy tehenet, ami majd biztosítja a trágyázást, és ezzel megoldottnak tekinthetjük a konfliktust 🙂 A zombivá lett molnár esete se semmi, de nem lövök le minden poént, tessék figyelmet fordítani a mellékküldetésekre is, márcsak azért is, mert így lehet gyorsan pénzt és tapasztalati pontokat szerezni.

Bár a főképernyőn csak egy szál lovasként jelenünk meg ez nem fedi a valóságot: seregünk is színre lép mihelyst összeakadunk valami ellenséggel (amelyeket szintén csak egy lény szimbolizál). Érdemes harcba bocsátkozás előtt jobb gombbal megnézni, hogy valóban van-e esélyünk elkenni az ellen száját, vagy sem, mivel ha rosszul mérjük fel az erőviszonyokat, akkor könnyen előfordulhat, hogy kénytelenek leszünk megfutamodni a csatából, ami teljes seregünk elvesztését jelenti. A harc az efféle játékokban már standardnak számító hexagonokbó felépített pályán zajlik, és leginkább a sakkra (kockábbak kedvéért: az Archonra, esetleg Final Fantasy-re) hasonlít: sorban lépünk mindegyik egységünkkel, majd jön a gép, és így tovább amíg az egyik fél el nem fogy, vagy vissza nem vonul. Minden egységünk akciópontokból gazdálkodhat (ez a képernyő jobb alsó sarkában látszik), és addig tud cselekedni, amíg ezek el nem fogynak (aki játszott pl. az UFO-val annak ismerős lehet a szisztéma). A kombinációk végtelen tárházából válogathatunk minden egyes harcban: nem elég, hogy minden egységtípusunk más és más bónuszokkal (és gyengékkel) bír, de a különféle ellőtt varázslatok is csak tovább színesítik a csatákat: például hiába tudna mindenkit lezúzni a páncélozott lovasságunk, ha az ellenség mágusa rászabadított egy félelem- esetleg egy bénultság varázslatot, és mozdulni se tud.

Tájkép csata közben

A játék viszont nem a harcrendszere miatt fogott meg igazán, hanem egy olyan vonásával, ami – ha stimmel – sok mindent hajlandó vagyok elnézni, ez pedig a hangulat. Tündérmese ez, amelynek mi vagyunk a főszereplői! Teljesen bele lehet feledkezni a játék világába: árnyas zöld lombú fák között barangolva pillangók szállnak mindenfelé, miközben a közeli tavacskában halak fickándoznak. Minden szép színes (néha túlzottan is), és az egész képi világból árad a törődés, és az aprólékos kidolgozás. Hatalmas löketet ad az egésznek a remekbeszabott zene, ami pont olyan amilyennek lennie kell: felemelő, békés, és szép. Ilyesmi hangulata volt a Trine című platformjátéknak (amiről még augusztus környékén írtam is, csak sajnos eltűnt egy virtuális fekete lyukban, amikor hirtelen gondjaim támadtak az előző tárhelyszolgáltatómmal), ami eleve nem rossz ajánlólevél.

Bátran ajánlom a játékot azoknak, akik – velem egyetemben – eddig ódzkodtak a körökre osztott fantasy RPG-ktől félvén a vontatott játékmenettől, és a túlbonyolított harc- és fejlődési rendszertől. Ez a gyöngyszem kiváló arra, hogy megismerjük ezt a stílust, és elég hangulatos ahhoz, hogy ne bírjuk egykönnyen abbahagyni!

Linkek:

hivatalos oldal
demo
végigjátszás (és egyéb infók)

Ez jó, megosztom!
    

    3 hozzászólás to “King’s Bounty játékteszt”

    1. Tsyga szerint:

      Heroes of the Might and Magic I., és II. 🙂

      Az egy annyira infantilis, hogy csuda, a kettő meg annyira nincs túlbonyolítva, hogy tök jó, szerintem. A 3 nekem már sok volt. 🙂

    2. bachterman szerint:

      itt úgyszintén. annyi apró eltéréssel, hogy nekem a 2 is infantilis volt.
      amúgy milyen dús fantáziára vall remake-elni egy játékot, nem? 🙄

    3. JonC szerint:

      szerintem abban az esetben megbocsátható, ha a remake jobb mint az eredeti, de megtartja annak előnyös tulajdonságait is. ebben az esetben erről van szó.

    Kommentáld!

    
    preload preload preload