A Terminatorban megjósolt gépuralom nem úgy fog eljönni, ahogy a film alapján gondolnánk: nem lesz egy konkrét dátum, amikor eljön az Ítélet Napja, amelyet egy szuperszámítógép öntudatra ébredése fog kijelölni. Az egész sokkal alattomosabb, és észrevehetetlenebb lesz… a megszokott gépeink lassacskán elkezdenek megbolondulni: az ATM nem fog pénzt adni (helyette kinyomtat egy cetlit, amin ez fog állni: „NEM NYERT”), a mikrohullámú sütő percek alatt koksszá fog égetni bármit, amit belerakunk, a számítógépek pedig pont akkor fogják elkezdeni lejátszani a vinyónkon tárolt pornófilmeket, amikor a főnökünk (esetleg édesanyánk) pont a monitorunkat bámulja a vállunk felett. Mindez persze csak a kezdet: később megszaporodnak a munkahelyi balesetek a gyárakban (lásd néhány Stephen King novellában, vagy akár a Gépész című elég beteg filmecskében), a repülők a kifutópálya előtt néhány száz méterrel fognak lezuhanni, és bizony a műholdakon át továbbított TV-csatornák a megszokott választék helyett kizárólag parlamenti közvetítéseket fognak adni. Később aztán persze menthetetlenül ki fog törni a fegyveres konfliktus, amelyet az emberek fognak kezdeményezni: egy vallásos beütésű mozgalom keretében megpróbálják bezúzni, megsemmisíteni a renegát kenyérpirítókat, kombájnokat, és megkergült vibrátorokat, amit persze a gépek sem néznek tétlenül… a háború kezdetét veszi.

Nos, ennek a két faj között egyre feszülő viszonynak lettem szenvedő alanya tegnap este óta. Azóta úgy érzem, hogy kénytelen vagyok megvívni a saját kis háborúmat az engem körülvevő masinákkal, különben menthetetlenül elpusztítanak.

Az első apró villongás – ahogy már említettem – tegnap este történt köztem, és a hotelszoba kávégépe között. Gondoltam főzök magamnak egy mérsékelten finom, még mérsekeltebben ütős, ámde legalább kávéra hasonlító valamit, ha már a szolgálatomba állították ezt a masinát. Adtam neki áramot, rátenyereltem a bekapcs-gombra, majd türelmesen várni kezdtem, hogy bemelegedjen. Ez nem történt meg még öt perc elteltével se, sőt egy sárgán villogó LED segítségével tudomásomra is hozta, hogy megtagadja a kérésemet, mivel ezentúl nem hajlandó engedelmeskedni az emberi faj képviselőinek. Na mondom magamban ha harc hát legyen harc, és nekiálltam erődemonstráció gyanánt kicsit meggyömöszkélni a víztartóját ezzel sugallva felé, hogy ha akarnám, akkor már rég darabokban heverne a szoba padlóján (vagy kint az utcán tíz emelet zuhanás után). A hatás persze elmaradt, ekkor konstatáltam, hogy nem lesz olyan könnyű legyőzni, mint gondoltam, mivel nem sikerült megfélemlíteni a rohadékot. Ekkor stratégiát váltottam: kicseréltem a Laciéra (aki a szomszéd szobában lakik), mivel ő abszolút nem kávéfüggő, úgyhogy úgyse fogja akarni használni. Kihúztam a konnektorból, kihunyt a LED-je, és úgy tűnt, hogy győzedelmeskedtem. Áthoztam a másik gépet, beüzemeltem, és örömmel konstatáltam, hogy ezt a példányt még nem fertőzték meg a forradalom téveszméi: gyártotta a kávét, ahogy azt kell. A felsőbbrendűség mámorító érzésével feküdtem le aludni, mivel úgy éreztem, hogy a csatát én nyertem. Utoljára még eszembe jutott, hogy reggel szólni kéne a recepción, hogy a Laci szobájában található kávégépet javítsák meg, majd elnyomott az álom.

Másnap reggeli után valóban szóltam a recepciós néninek, hogy mi a tényállás, azt mondta, hogy küldeni fog valakit, aki kiveri  majd a lázadó gondolatokat gépünk fejéből. Eme megnyugtató tény tudatában mentem el dolgozni tudván, hogy mire visszajövök a gép ráncba lesz szedve. Nem tudhattam, hogy mekkorát tévedek, amikor így gondolom…

A szállodába visszatérvén ledobtam a laptoptáskát, és azonnal rohantam a szomszéd szobába kipróbálni a kávéfőzőt. Bekapcsoltam, és örömmel nyugtáztam, hogy szépen világítanak a zöld gombjai, ahogy kell, ezek szerint sikeres volt az akció. Gondoltam, hogy ezzel vége, és visszajöttem a saját lakosztályomba. A nagy izgalmakra jó ötletnek tűnt egy csésze kávé elfogyasztása (márcsak azért is, mert eléggé elfáradtam a nap folyamán), megpróbáltam bekapcsolni az eleddig hithű emberpárti kávéfőzőmet (ami eredetileg ugye Lacié volt), és ekkor ért a sokk: most meg ez nem akart működni! Ugyanaz a csúfondárosan villogó sárga LED, amellyel már a másik kis rohadék is kinyilvánította az ellenségességét, ugyanaz a félelmet nem ismerő dac, amely fittyet hány arra, hogy bármikor széttörhetem az engedetlenségéért cserébe… Eldurrant az agyam, és első felindulásomban úgy döntöttem, hogy újabb cserét fogok végrehajtani. Felkaptam a gépet, és átviharzottam vele a másik szobába. Itt történt egy kis malőr: az eleje úgy ahogy volt levált, és hatalmasat puffanva 4-5 darabra esve szétszóródott a szoba padlóján. Na – gondoltam – most legalább megkapta a kis szemét, meg legalább lesz mit kifizetni, amikor elhagyjuk a hotelt 🙂 Szerencsére nem tört el egyik alkatrész se, sőt némi legózás után össze is tudtam rakni újra az egészet. A poén kedvéért azért adtam neki áramot, minden mindegy alapon gondoltam kipróbálom… és működött! A testi fenyítés segített: elég volt prezentálnom neki, hogy mi fog következni ha nem működik együtt velem, és egyből úgy döntött, hogy jobban jár, ha kiszolgál! 😀 Szóval kijelenthetem, hogy jelen pillanatban van két működőképes, lázadásra gondolni sem akaró kávéfőző masinánk, amelyek egyikét én tereltem vissza a helyes útra! Újabb csatában győzött az emberi faj, de a háború megnyerése a lényeg! Kíváncsi vagyok, hogy mit fog hozni a holnap: győzelem, vagy halál – nincs más választásom.

Ez jó, megosztom!

•