Akik gyakran visszatérnek a blogra, hogy újabb adagot kapjanak a JonCizmusból talán észrevehették, hogy mostanában kicsit csökkent a komolyabb befektetett energiát igénylő postok száma. Persze ezt okozhatná sok-sok tényező: megcsináltathattam volna a biciklimet, és gép előtt pötyögés helyett bringázhatnék a városban fel-alá, esetleg a kiadós baráti sörözések miatt nem tudnék időt szakítani az oldalra, de neeem… én nem ilyen vagyok. Én bizony elkezdtem drogozni, és napok óta csak flashelek, mint kezdő minimalos a fél bogyótól. Folyamatosan a kábítószerről álmodozok: alig várom, hogy újra kaphassak belőle, ez jár munka közben a fejemben, háttérképeket rakok ki róla a céges gépemen, vele foglalkozó fórumok olvasgatásával húzom ki azt a néhány órát, amíg újra jól betéphetek segítségével… Otthon persze ennek köszönhetően nem is netezek már napok óta, lerúgom a cipőmet, ledobom a pulóveremet, és – megfeledkezve a gyomromat mardosó éhségról – minden mást félretéve szólítom a szert magamba. Mióta rendszeresen a hatása alatt vagyok ráadásul úgy vettem észre, hogy megszűnni látszik a közléskényszerem: nincs ihletem a blogra írni, nem akarok tudni a realitásról: hagyjon mindenki békén a kis saját világomban, ahol én vagyok az Isten! Persze valahol tudom, hogy szánalmas szimulált élmények mámorában ((C) Red Line Offside) élni, és vár rám a való világ, ami többet nyújthat minden drognál, de én a könnyebb utat választottam: betépve nem érdekel, hogy nem tökéletes, és izmos a testem, nem kell embereknek megfelelnem, nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam… csak én vagyok, és a … Fallout 3.
Mert bizony ez egy kibaszott drog. Addiktív, bekebelez, és nem enged! Nincs kedvem írni, netezni, kommentelni, olvasni, még enni se (mert időt vesz el), és ébresztőt kell beállítanom éjfélre, hogy egyáltalán le tudjak feküdni! Amitől tartottam bekövetkezett: ismerem magam annyira, hogy rá tudok kattanni szinte bármire annyira, hogy – a szeretteimet leszámítva – elsődleges prioritást adok neki, és minden másra csak nehezen tudok koncentrálni. Ez néha nagyon hasznos, például ha valami olyanra teszem fel a napjaimat aminek van értelme (pl. a Photoshop tudásom kigyúrása), sőt egy ideig még kellemes is kicsit lebegni egy kitalált világban, amelynek segítségével el tudok szakadni a valóságtól, de természetesen mindig átesek a ló túlsó oldalára, és azon kapom magam, hogy már hat(!) órája tolom a játékot naponta kigúvadt szemekkel. Már látom magam, ahogy az ASZFK (Anonim Számítógép-függők Klubja) gyűlésén ülök az egyik széken a körben, és kihív a csoport terapeutája, hogy mutassam be magam a többieknek. Tétova léptekkel szemlesütve kiódalgok az emelvényhez, és némileg rángatózó arccal a következőket mondom a többieknek:
– a nevem JonC, és már egy napja nem indítottam el a Fallout3-at, sőt még csak nem is olvastam róla semmit a neten!
Persze szokásomhoz híven kicsit túldramatizáltam a dolgot, de tény, hogy veszélyeztetett vagyok ezen a téren. Ezért se fogom soha kipróbálni a WOW-ot, mert néhány hónap múlva azon kapnám magam, hogy egy büdös kocsma mélyén a jól megszokott témáim (amelyekbe most ne menjünk bele :)) helyett épp azt mesélném a hallgatóságomnak, hogy hogyan raideltünk be egy dungeon-t, meg mennyire jó, hogy volt tank karakter a partyban, mert legalább tudtunk jó sokat loot-olni (ez persze csak egy gyenge próbálkozás volt részemről imitálni a WOW-os szakzsargont, ők jóval érthetetlenebb nyelvet beszélnek).
Szóval igyekszem majd kicsit redukálni a napi 6 óra játékomat mondjuk 3-4-re (nehéz lesz), mert előbb-utóbb én is egy szemüveges zsíros hajú pattanásos zsírdisznó leszek, mint általában a geek-ek. Már tettem lépéseket is ennek érdekében: ma például elfogadtam egy baráti sörözgetésről szóló felkérést, legalább addig se Falloutozok! 😀

UPDATE:

hja, most meg részeg vagyok. Csöbörből vödörbe, mi? 🙂

Ez jó, megosztom!

•