… a városra, csak nem sikerül neki – gondolta miközben hazafele baktatott a munkából. Iszonyatosan nyúzott, fáradt, és éhes volt. Kopottas dzsekije, kapucnis pulóvere kigombolva lógott rajta, egyáltalán nem fázott, csak kimerült volt és feszült. A pirosnál állva felnézett az égre a félmeztelen faágak között, de nem látott már napsugarat. Az ég színe a kék és a szürke között játszott, mintha nem tudná eldönteni, hogy késő nyárias, vagy kora őszies szeretne inkább lenni. Az emberek kigombolkozva, szinte nyáriasan könnyeden öltözve rótták az utcákat, de az arcukon nem tükröződött boldogság, mintha mindenkit nyomasztana a közelgő igazi ősz réme. Ahogy átért az úttesten a szél felélénkült, és tömegével tépte le a járda melletti fákról az apró leveleket – néhány pillanatig úgy tűnt, mintha havazna. Ahogy tovább bandukolt az albérlete felé (miközben azzal küszködött, hogy arckifejezése minél kevésbé árulja el a lelkiállapotát) a panelházak között hirtelen távoli mennydörgés moraját sodorta felé a szél. Annyira nem illett bele a szürke égbolt, a szürke emberek, és a levelüket hullató fák alkotta miliőbe, hogy beleborzongott. Lesz valaha újra nyár? Hihetetlennek tűnt neki… Hirtelen fázni kezdett, ezért összehúzta a kabátját, és sietősebbre fogta a lépteit. A mennydörgés robaja kísérte útját.

Ez jó, megosztom!

•