Ha már itt vinnyognak az ablak alatt | Ráktalicska
ápr 28

Megihlettek az albérlet ablaka alatt vernyákoló kislányok, és úgy döntöttem, hogy megírom milyen is volt az, amikor JonC bácsi még valamikor a régmúlt szép időkben úgy döntött, hogy az osztálytársaival elmegy egyet szerenádozni. Ugyan mindez már idestova nyolc-kilenc éve történt (jézusom) de minden mozzanatára úgy emlékszek, mintha tegnap történt volna – leszámítva a végét, de arra külön ki fogok térni, hogy miért (na basszus máris sikerült spoilerezni egyet).

Tudni kell a sztorihoz azt, hogy már középiskolában is kilógtam a tömegből (pontosabban akkor még kilógtam, most meg olyan vagyok mint a nagy átlag, leszámítva azt, hogy nem hiszek a politikusoknak, a marketingeseknek, és a média urainak), hol tarajba vágott hajjal masíroztam be egy teljesen átlagos hétfőn,  hol mindenféle elolvasás nélkül írtam a Bánk Bánból olyan kétórás nagydolgozatot, hogy az irodalomtanárnő (aki mellesleg utált, de ez az érzés kölcsönös volt) azt mondta, hogy le kéne fénymásolni, hogy mindenki abból készüljön az érettségire, hol pedig – hogy hogy nem – meghúztak negyedik év végén matekból, aminek köszönhetően az vizsgám átcsúszott októberre, nem is mehettem a többiekkel júniusban. A szerenádkor ezt már tudtam, és meglehetősen stresszelt a tudat: az oké (lófaszt oké), hogy majdnem minden év végén elkaszálnak, de hogy még az érettségim is csússzon emiatt?! Ki voltam bukva rendesen. Ennek megfelelően pozitív hangulatban voltam már akkor is, amikor a többiekkel találkoztunk, és megindultunk egy Ajka melletti kis faluba Tóth Péter tanár úrhoz, akiről annyit kell tudni, hogy fizikát tanított, tudta hogy nem kötelező érettségi tárgy, és ehhez mérten kezelte is a helyén a dolgot: ha valaki a kettesért írt, akkor el-eltűnt 10-20 percekre a teremből, sőt volt olyan, hogy azért engedett át félévkor, mert véletlenül beledobálta a taknyos zsepiket (amiket az teremben gyűjtött az előző osztály után) a nejlonzacskómba, mert azt hitte, hogy a szemetem van benne. Persze amikor kiderült hogy nem, akkor bocsánatot kért, mire én voltam olyan pofátlan, hogy közöltem vele, hogy semmi gond tanár úr, de tessék már átengedni félévkor! 🙂 Na de ez már mellékvíz, vissza a szerenádhoz. Szóval nála még egész józan volt mindenki, ámbár a szinkront már ekkor sem sikerült megtalálni az épp’ előadott húsz év múlva/egyszer véget ér/akármi éneklése közben, és röhejbe fulladt az egész. Sebaj, visszahúztunk Ajkára (ja igen, ha eddig nem vált volna nyilvánvalóvá, ebben a gyönyörű szocreál városban voltam középiskolás), és nekiálltunk durván szeszelni. Emlékszem, Mazsinak volt valami vörös Eristoff vodkája, azt szlopáltam rendesen, meg persze az első pár tanárnál kaptunk szeszt is… a már említett irodalomtanárnőre már csak halványan emlékszek, az tuti, hogy be se engedett minket a kurvája, így a parkolóból énekeltünk neki, ő meg állt a harmadikon mint valami elbaszott Júlia – ja, és én, mint gitáros(!!) tiltakozásom jeléül háttal ültem le neki a flaszterra, ez még rémlik. Ja igen, pár szót érdemel az is, hogy miért lettem én a gitáros: 1. volt gitárom (szép vörös, állítólag fiatal korában Gibson gyártmány volt, amíg apám bele nem lépett a zűrös hetvenes évek egyik borgőzös hajnalán, és ki nem kellett cserélni az előlapját) 2. tudtam 3-4 akkordot, amelyekkel effektíve bármelyik szerenád-dalt elő lehet adni. Kantárja (vagy mije… heveder esetleg?) mondjuk nem nagyon akadt, viszont sodortam szigszalagból egyet, így már minden adott volt a gyönyörű hangszeres kísérethez az osztálytársaim (értsd: 35 kan, meg egy szem csaj) fülfacsaró éneke mellé.

Aztán egyszercsak elszakadt a film… arra emlékszek, hogy besötétedett, tízemeletes panelek vesznek körül, az egyik osztálytársam beszél telefonon valamelyik tanárral (talán az osztályfőnökkel), hogy „tanár úr, többen nem bírnak menni, legyen szíves lejönni a játszótérre”,  és én leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy meghódítsak egy mászókát. Ez félig-meddig sikerült is, csak sajnos leestem, a sípcsontomba nyilalló iszonyatos fájdalom azért kivillant a csatakrészegség zavaros mocsarából (amúgy a seb utána vagy fél évig nem akart begyógyulni). Állítólag volt olyan, hogy a nyakamban lógott az a szerencsétlen gitár húrokkal befele, én pengettem a hátlapját, és amikor szóltak, hogy te hülye, fordítsd már meg akkor közöltem hogy „jóóóezíígy!” 🙂 Többen is elestek az ütközetben, én csak egy voltam közülük: néhány jó képességű társam a fűben fetrengett, a többiek csak ordítottak (éneklés címszóval), a tanárok meg álltak a jelenet szélén a fejüket csóválva.

Meg kell ragadnom az alkalmat, hogy újfent megköszönjem az azon az estén nyújtott emberfeletti erőfeszítéseit ezüstnyírnek (régebben ezen a néven kommentelgetett a blogon), mivel neki köszönhetem, hogy egy darabban maradt a gitárom, a szemüvegem, és nem mellesleg én is. Ha jól tudom neki köszönhetem azt is, hogy felvittek kocsival a kollégiumba (látszott, hogy nem valószínű hogy egyhamar kijózanodok :)), és lefektettek aludni. Itt is történt egy mókás momentum (elmesélések alapján): két oldalról a karjaim alá bújva vonszoltak éppen a folyosón, amikor jött Tóni (nevelőtanár volt, imádtam, megérne egy külön postot, amikor lenyúlta a szexújságjainkat pl. :)), megkérdezte, hogy mi történt velem, mire én közöltem, hogy „csak bort adtak, kólát nem” 🙂

Innen már persze csak a jótékony alvás volt hátra, rókakoma nem akart jönni (bár felőlem jöhetett volna, aludtam volna tovább szerintem),  hevertem mint akit agyonvertek. Másnap reggel persze nem volt kellemes az ébredés, viszont a tudat, hogy ahhoz képest ahogy én érzem magam a szemüvegem meg a gitárom egész jól megúszta (előző mondjuk tiszta sár lett, fene se érti miért) azért feldobott. Le is mentünk Marci barátommal meginni egy sört bolondballagás helyett, de ez már egy másik történet, és szerencsére nem is ért ily’ rút véget 🙂

Hétvégén frissítem majd a postot pár képpel is, sztéj túnd!

Ez jó, megosztom!
    

    4 hozzászólás to “Ha már itt vinnyognak az ablak alatt”

    1. sztiv szerint:

      baszki, ez durva:D én jó emlékekkel gondolok vissza a szerenádra, jó mondjuk engem engedtek érettségizni. 😀

    2. sipi szerint:

      szerenád 😀 zenefelelősként kedvenc M. tanárúrnál végeztem az ébren léttel, azt’ asszem a suli előtt sátraztunk az udvaron, miután véget ért a móka.. hej de szép is volt 🙂

    3. Bobo szerint:

      Sosem fogom elfelejteni a készülődést na meg a piros gitárt a piros szigszalag pánttal 😀 amugy megvan még?:)

    4. JonC szerint:

      sajnos már elsodorták tőlem az élet viharai. annyit tudok róla, hogy jó darabig egy pécsi albérlet falán lógott, és Csabi haverom naponta többször is megpendítette az egyik húrját „mert olyan hangja volt, mint az Ákostól a Keresd meg a lányt elején a gitárnak”, aztán érte valami rút baleset (mármint nem a Csabit, hanem szegény hangszeremet).

    Kommentáld ezt: sztiv

    
    preload preload preload