Észrevettem, hogy a blogolás és a két egymást alig ismerő ember beszélgetése között vannak párhuzamok: hosszabb hallgatás után mindkettőt elég nehéz elkezdeni. Aztán van még egy párhuzam: amikor mondjuk az ember biciklije, számítógépe, autója, akármije vacakol akkor hajlamos arra, hogy ha csak rágondol elkapja az undor, és egész egyszerűen nincs kedve hozzányúlni. Ez ellen az sem segít, ha a probléma már megoldódott (nem esik már le a lánc, nincs újabb kékhalál, nem csak a jobbhácccsó ajtó akar nyílni, hanem az összes), akkor is benne van az emberben egy kis ellenérzés, ami csak az idő múltával tűnik el. Legutóbb talán pont a gépemmel kapcsolatban éreztem ezt: van egy kontakthibás SATA-kábelem, ami hosszú órákon át szívatott (mire nagy nehezen megtaláltam azt a pozícióját, amelyben átfértek rajta a bitek), és a végére már a gépre nézni sem volt kedvem, nemhogy használni. Valami ilyesmit érzek most a bloggal kapcsolatban is: kinéz némi kellemetlenség a nagy pofám, és az emberek józan ítélőképességébe vetett hitemnek „hála”, amely azért következik majd be (már ha be fog), mert blogolok. Az egyik kollegám mondta: ő nem ír, nem hangoztatja a véleményét, ezért nem is kerülhet soha olyan helyzetbe, hogy védekeznie kelljen. A bábszerű állapotban vegetálás is egy opció, de basszus én nem szeretném arra a szintre silányítani az életemet, hogy azért fogjam be a pofámat, hogy nehogy megráncigáljanak! Amúgy sem vagyok túl radikális (a blogon legalábbis), jóval több post szól a hülye játékokról, mint mondjuk a politikáról, esetleg más társadalmi problémákról. Az pedig, hogy csak azért mert néha – erős rosszindulattól vezérelve – támadhatóvá válok egy-egy post miatt… nos, ez egy olyan veszély, ami benne van a pakliban. Talán éppen itt az ideje, hogy felnőjek, és szembenézzek a ténnyel: bizony ez itt már nem a középiskola, nem az anyám által teremtett védőburok – ez itt az Élet, amelyben bizony az ember megszophatja, ha egyesek úgy akarják. Talán jobb is lesz így: lehet, hogy egy jó nagy pofonra lesz szükségem, hogy magamhoz térjek.

UPDATE: ja igen, még valami: ha netán így eltűnök khm… „pár” napra, akkor tessék megcsekkolni ezt. Ha itt sincs friss hülyeség, akkor bizony elütött egy ukrán rendszámú Scania, amelynek a sofőrje ügyesen meghamisította a tachográf adatait, hogy egyhuzamban tudjon kockázat nélkül levezetni 48 órát, és én pechemre pont a 47. óra 54. percében tévedtem ki elé a zebrán, amikor már a visszapillantón fityegő Wunderbaum-ot se nagyon tudta befókuszálni, nemhogy az utat. Esetleg csak tényleg elegem lett az internetből, de az előzőnek jóval nagyobb a valószínűsége 🙂

Ez jó, megosztom!

•