Elég frusztrált hangulatban állok a liftnél a biciklimmel (igen, fent tartom a szobámban nem mintha valami rohadt értékes darab lenne), egyszercsak mögém sorakozik két szemlátomást melós kinézetű figura. Várjuk-várjuk a liftet, nagy nehezen megérkezik, gondoltam jó fej leszek és előreengedem őket. A következő párbeszéd zajlik le közöttem, és a napszemüveges aranyláncos rövid hajú csóka között:

– Menjetek csak előre, ketten befértek, de én bicajjal vagyok, és csak egyedül férnék be.

Erre ő közelebb hajol, és vigyorogva odasúgja:

– Menjél csak, minket órabérben fizetnek.

Erre persze én is elvigyorodtam, és egy köszi után beemeltem a bringát a liftbe.

Most azon gondolkodok, hogy milyen zárszó illene ehhez a sztorihoz: eresszek-e meg egy jó kiadós „ezértartezazországmertmindenkibaszikrendesenvégezniadolgát”-ot, vagy csak adjak hálát gondolatban a jóembernek, mert legalább egy kicsit feldobta a hangulatomat?

Ez jó, megosztom!

•