Úgy gondolom, hogy a népbutításnak ezer formája létezik, amelyeket hihetetlen kreativitással, változatossággal lehet alkalmazni akár több millió, sőt milliárd emberen egyszerre. Nem is kell külön-külön mindenkire figyelmet fordítani, ezek a módszerek – bár a tömegkommunikáció korában ez nem is hangzik akkora kunsztnak, de higgyétek el: az – képesek mindenkire hatással lenni nemzetiségtől, nemtől, életkortól, sőt még akár értelmi szinttől, nyitottságtól függetlenül is. Lassan már nem is kell mindenféle gumicsontokkal lefoglalni a jónépet, hogy azokon rágódjon a valódi kérdések helyett („miből lesz nyugdíjam?” „milyen világban fog élni a gyerekem? és az övé?” „ha majd öreg leszek lesz aki mellettem lesz?” „mi lesz jövő ilyenkor?” és társaik), ugyanis maga a világ játszik a hatalom kezére minket. Bizony, a világ. Amikor már nincs erőd, kedved, időd gondolkodni, tájékozódni, helyette a napi feladatok ellátása köti le minden energiádat, akkor bizony történhet a fejed felett bármi, majd csak akkor veszed észre, hogy nyakig merültél a szarban, ha már késő lesz. Persze minden egyéb eszköz is adott ahhoz, hogy Huxley szép új világa valósággá váljon: munka után nem hiszem, hogy túl sokan tesznek erőfeszítéseket arra, hogy kicsit a dolgok mögé lássanak, elég az a fél óra híradó, ott úgyis bemondják, amit tudni kell. Triviális tényekkel dobálózok, de muszáj: nem mondanak be mindent. Nem tájékoztatnak mindenről, ami igenis kurva fontos lehet abból a szempontból, hogy hogyan alakul majd a jövőnk. Néha nem ártana pluszban átböngészni a gazdasági, (na lám nekem is a pénz jutott először eszembe), tudományos, orvostudományi, és egyéb híreket, egyrészt azért mert az a fél óra gondosan összeválogatott információ effektíve semmi, másrészt pedig egy olyan emberrel, aki fásult, tudatlan, és közönyös bármit meg lehet tenni. Az, akit a napi rutin köt le egész életében az nem más, mint egy here a méhkaptárban, egy bokanovszkizált biorobot, aki mindig úgy cselekszik, ahogy másoktól, és a tévéből hallja. Félelmetes erő az ilyen egyedek tömege: elég, ha csak a Fidesz kétharmadát vesszük példának (amiről már értekeztem régebben): az a rengeteg ember, aki dühből elment, és csakazértis rájuk szavazott nem gondolt bele, hogy nem csak ő, hanem rajta kívül még rengetegen dönthettek ilyen irracionális alapon, ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozva az egész országot. Amikor nincs tudás, akkor döntenek az érzelmek, ez a mechanizmus vezetett a pofátlan módon fülkeforradalomnak nevezett eseményhez, melynek eredményeit most érezhetjük. Dehogy mondom azt, hogy jobban jártunk volna a szocialistákkal (őszintén szólva nem tudom még most sem melyik pártra tudnám nyugodt szívvel adni a voksomat), csak a kétharmad ténye okozott most olyan helyzetet, amire a ruszkik kivonulása, és a rendszerváltás óta nem volt példa. Ami számomra még pluszban aggasztó az az, hogy az MSZP döglődik, ergó a felelős, erős, mérsékelt és saját érdekeit háttérbe szorító ellenzék szerepe a következő választásokon az LMP-re, és a Jobbikra fog hárulni. Tartok tőle, hogy ami most van, az semmi ahhoz képest ami néhány év múlva, a következő választások után vár ránk.
De nem ám
Visszatérve az alapgondolathoz: nyugtalanít, hogy magamon is észrevettem az ignorancia jeleit azzal szemben, ami körülöttem, a világban történik. Lassan már mindenhonnan az ömlik, hogy itt az újabb válság (a W alakú lefolyás, mint alternatíva nem túl vidám, bár én reménykedek, hogy nem fog átmenni valamiféle latin betűkkel leírhatatlan alakúba, amelyben az utolsó vonal már csak vízszintes…), a kormány egyre pofátlanabb módon él vissza a bizalommal, mely – ahogy az előbb már írtam – meglehetősen buta okokból lett ilyen nagy mértékben beléjük vetve, és egyáltalán: elég végigböngészni egy Index-címlapot, hogy az embernek elmenjen a kedve mindentől. Ilyenkor következik a bevackolás, a világtól való elvonulás, mint reakció: kurvára nem hiányzik a napi stressz mellé még az is, hogy azon idegeskedjen az ember, hogy mennyire fog majd emelkedni a törlesztése, milyen plusz eszközöket készülnek adni a munkáltatóknak a munkavállalókkal szemben (azzal a magyarázattal, hogy legalizálni szeretnék a már működő gyakorlatot… szóval ha ezután törvénybe lesz foglalva, akkor már egyből etikus is lesz?), milyen megszorítások következnek még ezek után (és bazmeg hazudnak az ember pofájába, amikor azt mondják, hogy ez nem az), és a sort még sokáig folytathatnám. Ha ezeken rágnám magam az amúgy is elég stresszes munkám mellett, annak hamar alkohol- drog vagy gyógyszerfüggőség lenne a vége, ami a jelenlegi kábítószerárakat figyelembe véve nagy terheket róna rám. Ehelyett – ha nem is tudatosan, de – elkezdtem kerülni a híreket. Eleinte az Index maradt el (tudom, nem pártatlan médium, úgy is kezelem), aztán szépen lassan a megmondóblogok (mint például a Vastagbőr). Jelenleg ott tartok, hogy a cégnél semmi böngészés, aztán hazaérve egyből indítom a Minecraft-ot, vagy – az utóbbi pár napban – a Machinarium című remekművet (amiről írtam is pár sort évekkel ezelőtt itt). Tartok tőle, hogy ez (mármint az érdektelenség a világ történései iránt) már tendencia, és minél több ember gondolkodik így annál nagyobb mozgásteret adunk egy nem túl demokratikus állam kialakulásának. Amúgy elég megnézni egy mai tinédzsert (és most nem csak a magyarokról beszélek): csoda, hogy még mindig létezik az a magasztos eszme, amit demokráciának hívnak ennyi agyhalott, csak a pillanatnyi örömöket hajszoló kis véglény között. Leírtam már régebben: szerintem nem lenne ideális az sem, ha mindenki pártkatonaként élné le az életét, a gyerekekbe már az iskolában belevernék az éppen aktuális ideológiát, de ez a szintje a tudatlanságnak és közönynek már nagyon veszélyes – és akkor még nem beszéltem a hithű pártszimpatizánsok hadáról sem, akik minden szopatásba képesek nagyon kreatívan belelátni a jobbító szándékot. Őket külön üdvözlöm, és üzenném, hogy irigyellek titeket azért, mert legalább van egy biztos pont az életetekben. Kár, hogy ez is csak egy illúzió.
