A telefon ébresztője nekiáll duruzsolni a fülembe, hogy „ájájjájájájjájájjáj megint elhagytam magam„, én pedig – a körülményekhez képest egész frissen – nyúlok oda érte, hogy 10 percnyi kegyelemért folyamodjak. Az ágy melletti falra akasztott UFO-lámpát azért felkapcsolom, bár tudom, hogy ha igazán álmos lennék nem számítana, ugyanúgy aludnék tovább. Újra csend lesz. Néhány perc múlva a távolból a lakótársam órájának monoton „bííp-bííp”-je hallatszik, én pedig rápillantok a telefonra – nahát, villog a LED, biztos valami kurva érdekes történhetett. Ja, kaptam valami irreleváns mailt valami irreleváns netes szolgáltatástól, amit már úgysem használok hónapok óta. Sebaj, ennyi elég, hogy magamhoz térjek, végighallgassam ahogy a kolléga pisál a budin, és végre felüljek az ágyon. Szerencsére nem dőlök vissza azonnal, helyette képes vagyok kimenni a konyhába, és feltenni az egyszemélyes kávéfőzőmet a gázra. Közben elővadászom a laptopot a táskájából, és elindítom a hibernálásból visszaállás több perces procedúráját. A vinyó teker, a kávé fő, én pedig már-már frissnek érzem magam hajnali negyed hatkor, ami – valljuk be – nem normális dolog. Sejtésem be is igazolódik, amikor a fürdőben belenézek a tükörbe: hatalmas karikáimmal a szemem alatt úgy nézek ki, mint egy átlagos szereplő a Trainspotting-ból. No sebaj, a kávé elkészült (a kurva főző fedelét mindig fel kell hajtanom öntés előtt, különben össze-vissza fröcsköli a cuccot – professzionális eszköz), a gép is magához tért, nekem is illene. Két kockacukor, némi fehérítő (a kávéhoz ajánlott fajtából), és már jöhet is a nap első kontaktusa az informatikával. Megnézem megvan-e még az internet (megvan), van-e bármi érdekes az Indexen (nincs), a Facebook-on (sincs, bár mire számítottam?), sőt még a Reader-be is belepillantok (amit annak idején elátkoztam, de nem találtam helyette alternatívát… a Google+-t tüntetőleg továbbra sem használom), mert annyira sok időm van. A biciklizésnek ez határozottan az előnye: lakótárs már lép ki a lakásból, hogy elérje a buszt, amikor én még kisgatyában kortyolom a kávém maradékát. Persze az idillnek is lassan vége kell hogy szakadjon, itt az idő hogy induljak. Felöltözök, gyors leltár után (első-hátsó lámpa, belépőkártya, laptop, ilyenek) felkapom a biciklit, és a bejárati ajtó irányába állítom. Ilyenkor szoktam ezt-azt leverni a polcról, esetleg feldönteni a félig teli ásványvizes üvegemet, de most szerencsére semmi ilyesmi nem történik, profi vagyok. Ebben a hitben maradok egészen addig, amíg a liftben belém nem hasít a felismerés, hogy a jó kis teszkós kesztyűimet fent felejtettem az ágyon. Megvárom, amíg leérünk a földszintre, gyakorlott mozdulatokkal kiemelem a liftből a biciklit (kell hozzá rutin, meg mozgáskoordináció rendesen), letámasztom a sötétségben, és felmegyek a kesztyűkért. Közben eszembe jut, hogy talán nem is kellenek, nem lehet olyan hideg, de amikor végül kilépek a lépcsőházból ezt a feltételezésemet felváltja a „bazmeg, busszal kellett volna menni, meg fogok fagyni”. Ez márcsak azért is tűnik ésszerű gondolatnak (persze késve, a busz már elment), mivel a cég által biztosított bérletem ott figyel a hátizsákomban felhasználatlanul – nem tettem pénzzé mondván úgysem fogok már biciklizni januárban, erre tessék. No sebaj, lámpák, csuklya, kesztyűk fel, és nekivágok a hajnali sötétségnek. A gyér forgalom nekem kedvez: bátran siklok át a máskor oly’ forgalmas kereszteződésen a házunk előtt, irány a cég. Az arcom kezd egyre jobban fázni, amúgy minden rendben, csak arra próbálok minél jobban figyelni ne tüdőzzek túl sok jeges levegőt, mert annak durva köhögés szokott lenni a vége. Így viszont – mivel a kondícióm hagy némi kivánnivalót maga után – azzal a ténnyel kell megküzdenem, hogy a korlátozott oxigénellátással a szervezetem nem tud optimálisan működni, lassítanom kell. Semmi gond, legalább kiélvezhetem, hogy milyen erős az első lámpám: minden közlekedési táblát már száz méterről bevillogok, öröm van. Alig várom már, hogy odaérjek a kedvenc sikátoromhoz, ahol semmi közvilágítás nincs: itt úgy hajtok át, mint valami guruló stroboszkóp, az éj sötétje és az erős fényem kontrasztja még mindig gyermeki örömmel tölt el. Ami még viccesebb az az, amikor gyalogosokat kell kerülgetnem ezen a szakaszon: rájöttem, hogy ha villogó üzemmódban hagyom a lámpám az szabályosan megzavarja őket, ezért ha ilyen van mindig visszaváltok sima, folyamatos módra.
Közben elérem a portát, ahol mindig leszállok a bicikliről, különben jön a konfrontáció a portásokkal, amire hajnalban semmi szükségem. Persze tarthatnám magam az örök lázadó felfogásomhoz (ostoba szabályt nyugodtan meg lehet szegni) és kerülgethetném őket, de inkább tolom 20-30 métert a bringát semhogy szívózzak velük. Ők sem jódolgukban csinálják, ki lett nekik adva, én meg nem fogok hülyeségekből konfliktust generálni. Jó ez így. Miután visszaszálltam a biciklire éppen egy gyalogoscsapatot kerülnék, amikor hirtelen balról feltűnik egy másik biciklista – majdnem sikerül is összeütköznünk. Később a tárolónál találkozom vele, két méterről rámköszön legalább kétszer, de nem nézek fel – dühös vagyok. Erre kiderül, hogy egy srác, akivel nagyjából együtt kezdtem. Kérdezem tőle, hogy te húztad rám a kormányt az előbb? Ja igen – mondja, és bocsánatot kér. Erre mondtam neki, hogy mivel nem ütköztünk ezért nem haragszom, de nem vagyok vele teljesen őszinte. Leszedem a lámpákat, előkészítem a badge-em, és elindulok a bejárat felé. Odabent nagyon reggel van: alig lézeng valaki, az éjszakás műszak már lelépett, a délelőttösből még nem mindenki ért be. Az én csapatom majdnem teljes létszámban jelen van, sőt már hegesztenek is valamit. Megijedek, hogy mennyit késhettem, pedig még csak hat óra van, ezek szerint kivételesen ők értek be előbb. Lehámozom magamról a kabátot, rányomom a laptopot a dokkolóra, és újra elindítom a hibernálásból visszatérés viszonylag hosszú procedúráját. A gép magához tér, indítom a programjaimat, nézzük csak mennyi ticket van. Kemény kettő, mindkettő az a kategória, amit egy viszonylag értelmes majom is megoldana kis rózsaszín tüllszoknyában szépségkirálynő koronával a fején. Kurva MSSQL log usage ticket a fasznak hentereg itt már megint? – horkanok fel. Van még bőven hely a drive-on, tudja írni a kurva logját az adatbázis, az egy dolog, hogy szar a threshold, és már akkor ticket nyílik amikor még bőven nem kéne. Különben is Windows Server 2008 + MSSQL kombinációban max a pina.hu-t lenne szabad hostolni, nem pedig SAP-ot építeni rájuk, hogy rohadna meg az összes sales-es aki eladta ezt a rakás szart az ügyfélnek. No sebaj, nézzük a levelezést. Szerencsére nagyjából semmi nem érkezett, ami kicsit is érintene engem, úgyhogy gyorsan a végére érek a történetnek. Következhet a várakozás arra, hogy valami történjen…
Ami szerencsére csak délután kettőig tart, közben belemélyedek egy jó kis VMC-s szopásba, „természetesen” fingom sincs hogy hogyan lehetne megoldani. No sebaj, a munkaidő csak kettőig tart, a hibára futások száma (hétmillió felett)  alapján nem ma kezdődött a probléma, úgyhogy simán ráér ez holnapig.
Hazafelé duhaj módon már nem rakom fel a csuklyát – vesztemre, mert így kénytelen vagyok megállni az út egyötödénél, hogy megtegyem. Az albérlettől nem messze bemegyek a kisboltba ásványvízért (a helyi vezetékes víz ugyanis fosat), ahol megint ugyanaz a negyvenes nő állt a pultban, akiről eleinte azt hittem, hogy céllal kurva kedves velem (mondjuk a „legyen egy szép napod!” elköszönéstől arcrángást kapok még ha ő mondja is), de aztán kiderült hogy nem, ő ilyen mindenkivel. Most mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy mennyire őszinte a mosolya, ugyanis egy olyan öreg mama áll a pénztárnál, aki – mint kiderült – már nem akar semmit venni, csak beszélget. Ki tudja mióta, mindenesetre udvariasan előreenged, hogy tudjak fizetni, de nem tágít – gondolom meg akarja várni, hogy elmenjek, és tovább folytathassa a megkezdett sztorit a drága gyógyszereiről/a kisunokája bélcsavarodásáról/a tegnapi krumplilevesről/stb. Le is vonom a következtetést, hogy lesz a faszom kedves mindenkivel, még a végén én is úgy járok mint ez a szerencsétlen pénztárosnő.
Az albérletben aztán a megszokott milliő vár: büdös a levegő a szobában (a bútorok rohadnak, vagy nem tudom, de nem oroszlánszag), a padló nyomokban szotyihéjt tartalmaz, és egyáltalán az egészen érződik a kibaszott tesztoszteron-túltengés. Semmi felesleges csicsa, csak a száraz praktikum – ez annyira így van, hogy a SAP-os tanfolyamokleveleim, meg az egyéb elismeréseim (értsd: két darab laminált A4-es papír) ki voltak ragasztva egy darabig a szekrényajtóra, de aztán leestek – azóta a fiókban rohadnak. Betámasztom a biciklit a szekrénynek, ledobom a hátamról a hátizsákot – home sweet home ahogy a művelt német mondaná ugye. Hosszú hónapok után újra erőt veszek magamon, előhalászom a nagy füles Spar-os szatyromat (direkt erre a célra van rendszeresítve), telipakolom a szekrény aljából származó összegyűrt ásványvizes flakonokkal, és elindulok velük lefelé (persze lifttel). A szelektív gyűjtőhöz érve megint eszembe jut a jelenet, amit múlt héten láttam: jöttek a jómunkásemberek a nagy kocsijukkal, és kiürítették ezt a csak műanyag eldobására szánt konténert. Nem volt időm jobban megfigyelni a munkálatokat, de tök úgy tűnt, hogy összeöntik a többi szeméttel, szóval a szelektív gyűjtéssel adunk a szarnak egy jó nagy pofont. Fenetuggya, de remélem nincs igazam. Mindenesetre két kör után már elégedetten nyugtázhatom, hogy újabb két hónapra nem lesz gond a flakontárolással. Ennek örömére még össze is söprök kicsit – a múltkori szemeteszsák-turkálás nyomait most tüntetem el véglegesen a szoba padlójáról (nem fintorogni, csak egy kupac szotyihéj volt). Fel is kéne mosni, mert a bicikliről még decemberben lecsöpögött hólé sötét foltokat hagyott a padlón, de aztán rájövök, hogy úgyis lesz még ilyen, úgyhogy mi a francnak. Majd tavasszal.
El is fáradok a nagy munkálatokban, úgyhogy beizzítom a számítógépet, itt az ideje a pihenésnek. Persze a Zandronum kurvára felbasz, ugyanis kb. fél óra játék után nem hajlandó visszatölteni az egyetlen mentést, amit használtam addig, szóval kezdhetném újra az egész mapet, amin éppen voltam – inkább nézem ahogy gyűlik a hó minthogy még egyszer végigjátsszam az egész szart. A fejlesztőknek ezúton is csókoltatnám az egész családját, és küldeném legjobb kívánságaimat speciálba’.
No sebaj, azért vannak olyan dolgok az életben, amik nem okozhatnak csalódást, ennek jegyében el is megyek WC-re, valamint fürdeni (természetesen ebben a sorrendben). A sok negatívum mellett azt azért imádom ebben a lakásban, hogy mind a fürdőben mind a WC-ben kurva jó meleg van – a saját lakásomban kb. ez a két leghidegebb helyiség. Belépve a fürdőbe hirtelen az jut eszembe, hogy „ilyen lehet az anyaméh”, Freud biztosan elismerően csettintene ennek hallatán. Hosszasan elidőzök a forró víz alatt, közben nézegetem a fejem (is) az ajtóra szerelt tükörben. Azon gondolkodom, hogy végülis nem annyira hátrány a testhez képest túlméretezett fej, ott van a Balázs gyerek is, oszt’ milyen jól elvan, mutogatják a tévében is, meg minden.
Aztán persze mint minden jónak a fürdésnek is véget kell érnie egyszer – pláne hogy pár hónapja említettük meg az új lakótársunknak, hogy spórolhatna a vízzel, ugyanis a duplájára(!) nőtt a fogyasztás amióta beköltözött – ennek fényében hülyén venné ki, ha én meg pancsolnék órákat. Ki is másztam a kádból, lelkemet elmondhatatlan szomorúság mardosta. Apropó minden jónak véget kell egyszer érnie – a post is így fog most járni, ugyanis elég inception-ös lenne, ha most leírnám, hogy leírom éppen ezeket a sorokat.

Ez jó, megosztom!

•