A filmek egyik káros hatása az, hogy mivel sok embernek ezek nézésére redukálódik a kulturális elfoglaltság fogalma így az embertársait is megpróbálja skatulyákba, kategóriákba szorítva kezelni, ahogyan azt a moziban látta. Mennyivel egyszerűbb is mindenkit egyfajta jellemként kezelni! A postás milyen kedves, a szomszéd egy tahó állat, a buszsofőrrel meg jobb lesz vigyázni, mert a szeme sem áll jól, biztos nem jó ember… A filmekben gyakran tapasztalt – a való életre vetítve meglehetősen szerencsétlen – megközelítésben, amellyel megpróbálnak mindenkit egydimenziós jellemként kezelni az arra hajlamos emberek nagyon sok hibalehetőség rejlik. Erről Hollywood egyszerűségre törekvése a hibás: sokszor meg sem próbálnak egy-egy karakternek mélységet adni, meghagyják őket felszínesnek, és üresnek. Ez mondjuk sokszor nem is baj: senkit nem érdekel Rambo érzékeny oldala (valójában szereti a naplementéket, és a hosszú tengerparti sétákat, a vietnami őserdő szépsége pedig mélyen megérintette a lelkét), vagy az a tény, hogy John McClane a Die Hard-ból amikor éppen nincs akcióban szeret kertészkedni és a bélyeggyűjteményét rendezgetni. Ami a filmekben remekül működik az nem fog feltétlenül a valóságban, és ez rengeteg félreértésre, kellemetlenségre adhat okot azok számára, akik ezzel nincsenek tisztában. A minket körülvevő embereket kétsoros jellemzésekbe sűríthető módon címkézni meglehetősen buta dolog. Nincs olyan, hogy valaki tisztán jó ember: még azoknak is egészen biztosan vannak olyan gondolataik, amelyekre nem lennének büszkék, akik amúgy köztiszteletben álló állampolgárok. Vegyünk mondjuk engem (nem vagyok köztiszteletben álló állampolgár, de a környezetem általában véve nem köpköd rám a hátam mögött, hogy mekkora egy szemét vagyok – legalábbis remélem): alapvetően kedves, de legalábbis neutrális vagyok az idegen és kevésbé idegen emberekkel, de ha úgy hozza a helyzet, és a hangulatom akkor lehetek a világ legelbűvölőbb pasijától a bunkó tahó állatig minden (ahogy arra volt példa legutóbb pár hónappal ezelőtt és csak szerény mentség rá, hogy nem voltam józan). Arról meg ne is beszéljünk, hogy rosszabb napjaimon milyen gondolatok kavarognak a fejemben – nem lenne jó az senkinek. És én még csak egy voltam: egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a családirtóról azt nyilatkozza a szomszéd, hogy „hát nem is értem hogy tehetett ilyet, olyan rendes, jóravaló embernek látszott”, akkor a végletekig egyszerűsítés bocsánatos bűnébe esve mondta ezt. Persze más okai is lehetnek ennek, nem csak a mozi: egyrészt mennyivel kevésbé komplikált az élet úgy, hogy nem azzal töltjük a szabadidőnket, hogy alig ismert emberek személyiségjegyeit elemezgetjük; másrészt lehet hogy csak ennyit látott a szomszédból: reggel kivitte a szemetet, aztán beült a kocsijába és elment dolgozni – ez alapján tényleg nehéz felmérni a másikban rejlő pszichopatát; harmadrészt pedig még ha látta is az előjeleket (ordítozás, hangos veszekedések éjszaka, kisírt szemű asszony reggel az utcán – mindenki látott már ilyet), akkor is kényelmesebbnek tartotta nem tölteni az időt ezzel mondván van neki jobb dolga is, mint más életén rágódni. Mindazonáltal hogy ez a felfogás akár még hasznos is lehet olyanokkal szemben, akik nulla, vagy minimális hatással lehetnek az életünkre azért próbáljuk meg elkerülni a barátainkkal, munkatársainkkal, neadjisten családunkkal szemben. Sok csalódástól – legyen az negatív vagy pozitív – kímélhetjük meg magunkat e módon.

Ez jó, megosztom!

•