Életjel | Ráktalicska
dec 02

Úgy döntöttem, hogy nekiállok megírni az utóbbi hetek-hónapok történéseit, és közben hátha eszembe jut valami érdemleges is, és nem veszek el az unalmas mindennapok eseményeinek (lehet azokat egyáltalán eseménynek nevezni?) taglalásában. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már zavaró, talán pont ez gátol meg az összeszedett, egy témára koncentráló posztok írásában mostanában. Erre persze egyszerű megoldás lehetne valami játékról írni, de egy kicsit unom ezt a témát is (súlyosbító tényezőként nem szeretek negatív véleményt megfogalmazni ezért óhatatlanul is csöpögésbe torkollik minden kritikám).

Azért kezdőgondolatnak megteszi ez a téma is. Az utóbbi időben kicsit alábbhagyott a nagy Borderlands 2 őrület, így másfél hónap napi x óra játék után már talán illett is neki. Az van, hogy – minden érdeme elismerése mellett – ez mégiscsak egy harcközpontú, lineáris, történetet csak helyenként felmutatni képes – mondjuk ki – SEKÉLYES cucc, amivel kapcsolatban néha úgy érzem, hogy hülyeség volt több mint száz órát belefeccölni. Ami miatt ez mégis így alakult azt már elemezgettem a szeptemberi postomban, de az élvezetes, ámde mégiscsak egy kaptafára épülő harc, és a vicces beszólások csak ideig-óráig tudtak lekötni. Ez szerintem teljesen normális dolog, az ember idővel úgyis továbblép, akármennyire is jön be neki egy adott cucc (kivételt képeznek talán az igazán függő WoW-osok).

Ami még sok figyelmemet kötötte le mostanában az a bontakozó ellenállás Viktorral és díszes kompániájával szemben, valamint az egyre vadabb ötletek, amelyekkel az állam próbál belenyúlni a mindennapi életünkbe súlyosbítva az egyre elképesztőbb közép- és hosszútávú tervekkel velünk kapcsolatban. Anélkül  hogy markáns véleményt fogalmaznék meg (és mindjárt ki is fejtem miért nem teszem) két érdekes jelenséget figyeltem meg magamon a történésekkel szemben:

  1. kezdem az egészet showműsorként felfogni: az Indexen felül az éppen aktuális bicskanyitogatóan cinikus nyilatkozat valamelyik politikustól, de kicsit lejjebb tekerve máris láthatjuk, hogy ki kivel baszott a legújabb Való Világban. Kezdem úgy érezni, hogy nem csak a közös címlap köti össze ezt a két szeletét a valóságnak, hanem az is, hogy mindkettő arra szolgál, hogy a T. Állampolgárnak legyen min csámcsognia. Továbbgondolva: igen, szerintem tökéletesen súlytalan, és valódi következmények nélküli az is, hogy mit mond Lázár Jani, és és az is, hogy Kim Kardashian megmutatta a nagy olajozott seggét az interneten.
  2. kapcsolódik az előzőhöz: kezd a szkepticizmus annyira elhatalmasodni rajtam, hogy lassan már semmit nem hiszek el abból, amit a hírekben látok vagy olvasok. Annyi abszurd fordulat után, amit az országunk bölcs politikusai szolgáltattak nekünk az elmúlt kurva sok évben lassan kezdem elveszteni a realitásérzékemet, és kezdem úgy érezni, hogy ez az egész csak egy színdarab, egy Monty Python Show – Hungarian Edition, és igazából nem is gyűlöli egymást a két oldal, csak fenn kell tartani a feszültséget bármi áron, hogy a T. Szavazó ne kezdjen el unatkozni, mert még a végén használná az agyát a rá szakadt fene sok szabadidőben – az meg senkinek sem jó, az uralkodó réteg tagjainak legalábbis biztosan nem. Kicsit általánosabban szemlélve a dolgot már lassan azt sem hiszem el, ami a világpolitikai színtéren történik: kis túlzással kezdek egyre kevesebb hitelt adni annak, hogy Putyin tényleg ott van Ukrajnában, hogy tényleg a tálibok rombolták le a WTC-tornyokat, és hogy amit a történelemkönyvek írnak mondjuk Hitlerről az valóban igaz. Ennek a nem teljesen normális állapotnak két módon vethetnék véget: vagy újra visszabújnék a mainstream média által sugallt nézőpont feltétel nélküli elfogadásának langymeleg homályába, vagy áttérnék a sötét oldalra, és – mivel megingott a hitem a mindenki által elfogadott tényekben – csatlakoznék a konteó-hívők egyre népesebb táborához. A kettő között lebegés nem egészséges, harmadik út pedig nincs – legalábbis úgy, hogy az életem nagy részét egy 100 kilométeres körben élem le, és csak a híradásokból, valamint a különféle megmondóemberek blogjaiból tudok tájékozódni. Egyelőre egyre több kétkedéssel nézem, ahogy megpróbálnak ide-oda manipulálva egyes irányzatokat/embereket/pártokat/eszméket rossznak vagy jónak feltüntetni érdekektől vezérelt médiumok, és ez egy kicsit kikészít. Kicsit olyan, mintha egy általad szeretett ember hirtelenjében elkezdene a szemedbe hazudni, és te tökéletesen tudod hogy miért teszi, és azt is hogy ő azt hiszi, hogy neked sejtésed sincs az igazságról.

Éles váltás: van új Képzelt Város szám, tessék meghallgatni:

Ja és ha már zene: rájöttem, hogy Steven Wilson egy nagyon nagy zseni (többek között ő a Porcupine Tree nevű zenekar énekese, bár azt most pihenteti egy kicsit), és az utóbbi hónapokban ronggyá hallgattam a „The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” című albumát. Nehezen emészthető lemez, nagyon sok jazz, fúvós, és komplex dobtéma került bele, nem az a kellemes tingli-tangli háttérzene, de én imádom. Nehéz lenne egy dalt kiválasztani róla, de azért megpróbálom:

(Ez ráadásul koncertfelvétel, és nagyon hangulatos.)

Akartam még érinteni a témát, amit a felvezetőben említettem (azaz az unalmas kis életem történéseit), de aztán jött helyette egy magvas gondolat: ahogy az ember egyre idősebb lesz egyre több minden történik a fejében, és egyre kevesebb az életében. Na jó, ez talán nem mindenkire igaz, de rám igen: egyre többet gondolkodom az élet nagy dolgain miközben egyre kevesebb eseményről tudok beszámolni a mindennapjaimmal kapcsolatban. Azért pár apróság volt: pár hete például elmentem Pestre egy állásinterjúra, ami meglehetősen érdekes élmény volt az életemben (spoiler: nem vettek fel). Kezdődött azzal, hogy a HR-es hölgy három perccel a megismerkedésünk után már lebukott egy… füllentéssel előttem. Az volt ugyanis, hogy a cégnél ahova jelentkeztem ismertem egy srácot, aki oda is jött hozzám, amikor az előtérben várakoztam. Tudtam, hogy egy amerikai manager és a már említett HR-es fognak velem beszélgetni, így is készültem (értsd: egész nap azon görcsöltem, hogy nem-e fogok beégni az angol nyelvű beszélgetés alatt). Szóval jött a haverom, mondom neki, hogy már pár perc késésben vagyunk. Erre közli, hogy „ja igen, az X (az amerikai) az emeleten rohangászik fel-alá, gondolom tárgyalótermet keres éppen, ahol le tudtok majd ülni”. Ő el, én meg vártam tovább illedelmesen. Egyszer csak megjelent a hölgy egyedül, bocsánatot kért a késésért, majd közölte, hogy X ma sajnos nem tud velünk tartani, mert otthon fekszik betegen. Ennél a pontnál egy pillanatra az arcomra fagyott a mosoly, de úgy döntöttem, hogy talán nem lenne jó a kapcsolatunkat egy lebuktatással kezdeni – utólag mondjuk már sajnálom, hogy kihagytam a ziccert. Amúgy meg Budapest rulez, a hármas metró se gyulladt ki alattam, a Duna és a budai hegyek is gyönyörűek voltak az Árpád-hídról, sőt még egy normális BKKV-ellenőrbe is sikerült belebotlanom, aki kedvesen elmagyarázta a vidéki suttyónak (nekem) az átszállós jegy érvényesítésének helyes módját.

Úgy döntöttem, hogy életjelnek éppen elég lesz ez a post, úgyhogy ide most teszek egy pontot: pont.

Ez jó, megosztom!
    

    3 hozzászólás to “Életjel”

    1. bachterman szerint:

      bkk? a vitézi dávidka alá tolt projekt átvette a bkv szerepét? nocsak.

      játssz saints row 4-et, multiban, bakter komával.

    2. JonC szerint:

      látod ennyire vagyok vidéki, azt hittem hogy már csak BKK van 🙂 ilyenkor beégek, cserébe mindig egy élmény a metrózás.
      Saints Row 4 meg nem lett szerintem annyira fasza, hogy egyáltalán végigtoljam, de a coop-ot meg kéne csekkolnom a csomó csak úgy játszható mellékküldi miatt. még megálmodom mi legyen.

    3. Tsyga szerint:

      Nos, a második ponthoz: érdekes, nagyjából pont ezek voltak az alapjai, hogy a végén letiltottál Facebookon… Úgy látom kezded (vagy decemberben kezdted) megérteni a dolgok menetét, és elfelejteni a „Te náci eszméket vallasz” „Te meg kommunista vagy” sztereotípiákat… 😛 🙂

    Kommentáld!

    
    preload preload preload