Előre szólnék hogy a következő kérdés nem azért lesz feltéve, hogy a trendekkel szembemenő, mainstream-et mélyen elítélő kifinomult ízlésű kritikus szerepében tetszelegjek, sőt még csak azért sem hogy görcsösen próbáljam bizonyítani a férfias vonásaimat (eleve gyanús aki ezt túlkompenzálva próbálja hangsúlyozni), de mégis engedtessék már meg nekem felvetni:

mégis mi a francért van ennyire oda meg vissza mindenki a Life is strange-ért? Miért lelkendeznek érte érett férfiak a neten? Miért írnak ilyeneket, hogy „meg fogja változtatni az életedet” meg hogy „kihagysz valamit az életedből, ha nem játszol vele”?

Most komolyan. Én próbálom magam tartani az elvhez hogy csak olyan dolgot ekézek amit ismerek, ezért nem szidom fennhangon a Szigor könyveket (az, hogy lehet, hogy csak nem én vagyok a célközönség akkor tudatosult bennem amikor megláttam a rúzst az új rész ajándékcsomagjában), vagy a Szürke ötven árnyalatát, és ezért merem az Alkonyatot vagy Coelho-t igen (ha már nőknek készült semmitmondó, esetenként káros „műveknél” maradva), utóbbiakat ugyanis volt szerencsém látni/olvasni (az Alkimistát olvastam Paulo bácsitól, hát mit mondjak… megváltoztatta az életem, ja várj, mégsem). A Life is Strange-gel a következő volt a helyzet: az első epizód valahogy bekeveredett a Steam könyvtáramba, végigtoltam, érdekesnek tűnt az alapötlet az időtekergető kiscsajjal… és ennyi, nem éreztem a késztetést hogy további epizódokat vásároljak belőle. Aztán egyre-másra jöttek szembe az ilyen postok a Facebook-on, mint ez a mai is, ami őszinte értetlenséggel tölt el:

Annyi ilyet láttam, hogy egy idő után beszereztem az egész első évadot valami leárazáson, és elkezdtem a második részt. Hát… ne értsetek félre, felőlem mindenki azzal játszik amivel akar, sőt, ebben a játékban is látom az értéket. Igenis van neki egy kellemes, bágyadt hangulata a rengeteg unalmas helyszínnel, ahol mindent meg lehet buzergálni (Max szobája a kollégiumban, vagy Chloe-ék családi háza jó példa erre), faszák a zenéi, és egész szép a grafikája. Továbbá állítólag (ahogy a fenti shoton is írják) a második epizódtól LE SE FOGOD TUDNI TENNI, de ennek ellenére nekem valahogy mégis sikerült. A szeméttelepen tárgykeresgélésre tisztán emlékszem, halálosan unalmas volt, és a játék tele van hasonló fillerekkel. Talán az a baj, hogy nem néztem elég Szívtipró gimit és hasonlót (kivételt képez a Parker Lewis, ami mondjuk nem az a romantikus-nyálas kategória hogy finom legyek), akkor talán jobban átélném az amerikai tinik életének problémáit. Nem tudom, de talán ha még egy epizódot meg még egyet és még egyet végigtoltam volna, akkor talán kibontakozott volna az eddig csak sejtetett misztikus veszedelem, amiről Max néha flashel a játékban (a szörnyű tornádóról, ami a kisvárost fenyegeti), de ennyi türelmem már nincs.

Tényleg nem dühít, csak értetlenül állok a jelenség előtt, hogy felnőtt férfiak lelkesednek ezért a játékért, de annyira, hogy alig várják az új epizód megjelenését. Nem sikerült eddig megfejtenem az okát, lehet hogy még tovább kéne játszanom a történetet? Lehet, hogy ezt kéne tennem, de jelenleg elképzelhetetlennek érzem hogy annyi szabadidővel rendelkezzek, hogy felmerüljön bennem a gondolat, hogy „hm, rakjuk már fel a Life is Strange-et, aztán toljuk tovább a történetet, hátha végre látom majd valami értelmét, hogy órákat töltsek vele”. Néha úgy érzem, hogy ezzel én vagyok kisebbségben, és az egész világ imádja ezt a szériát (beleértve egy csomó társadalmi csoportot pl. a felnőtt férfiakat, akik szerintem nem célcsoportjai a játéknak – jó, mondjuk a bizonyos felnőtt férfiak My little Pony-t övező perverz lelkesedése óta nem annyira lepődöm meg az ilyesmin). Az élet néha tényleg furcsa.

Ez jó, megosztom!

•