Régóta tervezem, hogy megírom ezt a listát, mivel az utóbbi pár évben akadt néhány olyan kis költségvetésű, markonyi fejlesztő által szinte hobbiból kiadott játék, amelyek bőven megállják a nagyok mellett a helyüket legyen szó arról, hogy mennyire szórakoztatók, vagy mennyi emlékezetes pillanattal ajándékoznak meg miközben végigtolod őket. (FYI: azért hívják indie-nek ezeket a játékokat, mivel independent, azaz független, kiadóval nem rendelkező fejlesztők írták őket, és az internet segítségével váltak népszerűvé).

Jellemző rájuk a két dimenzió, és a művészi megvalósítás, amely annak tudható be, hogy alkotóikat nem késztette kapkodásra a kiadóvállalat által előírt határidő, meg a többi negatív tényező, amelyeken sok ígéretesnek induló project vérzett el (értsd: csak összecsapták a végét, nem optimalizálták a netkódot, kiegyensúlyozatlan volt a játék, stb. stb.), szorult esetleg hosszas patchelgetésre. Nézzünk ezek közül néhányat, amelyek a független játékfejlesztés létjogosultságát bizonyítják sikerükkel:

Tovább »

Bocsánatot szeretnék kérni előre is a most következő hiperkocka-poénért, de nem tudom nem szóvá tenni, ha már ekkora SAP-expertté avanzsáltam néhány hónap alatt. Most volt ugye egy lightos kis évszámváltás, ami jónéhány informatikai rendszert megzavart, mivelhogy most változott először 2000 óta a harmadik számjegy oly módon, hogy nulla helyett egyes szerepel ott. A német Postbank ügyfeleinek egy része pl. nem tudott hétvégén a pénzéhez jutni ATM-en keresztül ebből kifolyólag. Nnna, kedvenc ERP-rendszeremet se kerülte el a móka, mivel a spool request-ek (tudom, egészségemre, vagy anyámat) kreálásának dátumát január 1.-étől nem 2010/01/01-nek, hanem 2100/01/01-nek jelölte, ami – bár csak minimális eltérésnek tűnik – mégiscsak kilencven évvel röpítette előre az idő kerekét. Klasszikus esete annak, hogy nem mindegy hogy csapba szarunk, vagy szarba csapunk ugyebár. Ennek az „apróságnak” köszönhetően ezeket a request-eket (amik december 23.-a után lettek létrehozva) többé nem lehet törölni a reorg job-ok közül, csak két kernelpatch feltolása után, amelyek a 1422843-as SAP Note-ban vannak leírva. Akit felcsigáztam ezzel a hírrel (tudom, sokan vagytok :)), az további infókhoz ezen a linken juthat.

Miért is írtam le mindezt? Tudhattam volna, hogy az olvasótáboromnak a 99,9999%-át nem fogja érdekelni ez a téma. Ezzel tisztában is vagyok, csak gondoltam megvillantom, hogy milyen jó szakember vagyok (ami rohadtul nem igaz, de ugye az imidzs fontos), továbbá jó előszót írok a most következő videóhoz, amelyen valamelyik kollegám szerepel, aki sokkal brutálisabb szóvirágokat ismer a cég tevékenységi körével kapcsolatban:

Tegye fel a kezét, aki a kötőszavakon kívül megértett még valamit az arc mondandójából! 🙂

Ma döbbentem rá, hogy kell egy ilyen gép nekem. Legutoljára nem is tudom már mi után vágyakoztam ennyire (mármint technikai kütyüre), de most konkrétan újra ötévesnek érzem magam, és ott toporzékolok a kirakatnál, hogy nagymamám megvegye nekem a gyerekbiciklit. Kell egy ilyen nekem! Most komolyan, nem gyönyörű?

Két kijelővel van megáldva a kicsike, amelyek közül az alsó ráadásul tapizható is (a felső is, csak az nem reagál rá). Rengeteg játék készült hozzá, amelyek 90%-a olyan stílusú, ami sajnos már réges-rég kikopott a PC-kről (csak némelyik indie fejlesztő vetemedik arra, hogy ilyeneket alkosson). A két dimenziós rajzos-kalandos platform-jellegű cuccokra gondolok, amelyek fénykorukat a (S)NES – MegaDrive – C64 – Amiga érában élték (a 80-as évek közepétől a kilencvenes évek derekáig értendő ez a periódus). Marha egyszerű példát mondok, amit mindenki ismer: Super Mario. Nna, én imádtam világéletemben az efféle ugrabugrákat, pontosan ennek köszönhető, hogy a gépemen a mai napig ott figyel több giga ROM (játék) SNES-re, MD-re, és persze C64-re, amelyeket gyakran nyüstölök, ha egy kis lazulásra, és endorfinra van szükségem. Ezek a játékok még nem voltak agyonbonyolítva, nem akartak a végletekig reálisak lenni (hogy utána egy csepp képzelőerőre se legyen szükség, mert az megerőltető), nem folyt bennük patakokban a vér agyvelő-darabkákkal, nem azért készültek, hogy eladják magukat, és visszahozzák a fejlesztésükbe ölt dollármilliókat. Ezek egyszerűen szórakoztatni akartak a maguk esetlen, színhiányos-pixeles módján. Néha még azt is nehéz volt kihámozni, hogy a  főhős mi is akar lenni, sőt néha még grafika se volt (csak szövegek, pl. C64-en az Új Vadnyugat), mégis hetekre lekötöttek minket ezek a párszáz kilobyte-os csodák. Sajnos észrevettem magamon, hogy már nem tudok órákig kínlódni egy-egy nehezebb pályán (mint annak idején a sokat emlegetett, és marha nehéz Rick Dangerous 1-2-vel), és pár perc után elfogy a türelmem. Ez gondolom annak tudható be, hogy időközben eltelt röpke 13-14 év, és felnőtt fejjel már nem ragad magával annyira ezeknek a játékoknak a varázsa, mindenesetre szeretném még egyszer annyira a bűvkörébe kerülni akármelyik programnak, mint annak idején mondjuk a Terry’s Big Adventure-nak, vagy a Battle Command-nak (a lista folytatható).

Ezt az élményt várom el ettől a kütyütől is. Szeretnék újra tizenkét éves kölökké válni, aki totálisan kizárja a külvilágot, elmerül a varázslatos mesében, és életre szóló emlékekkel és élményekkel lesz gazdagabb egy-egy alkotás által! Reményeimet, és elvárásaimat ez a blogbejegyzés szította fel, amely írója pont ezeket az általam a mai modern játékokból hiányolt pozitívumokat említi a DS-es játékokkal kapcsolatban. A pixeles-rajzos grafika se hátrány számomra, sőt valahogy jobban megragadnak az ilyen stílusban megalkotott pályák, sprite-ok, mint a legújabb DirectX10-es agyonshaderezett 3D-s mészárlósdik (persze azokat se vetem meg :)). Van rá új Super Mario, GTA Chinatown Wars (ami olyan mint az első rész, amit szintén imádtam a stílusa miatt), és még ezer másik platformer, RPG, sőt még FPS is.

Ennyi áradozás után már csak azt sajnálom, hogy karácsony után jött rám a Nintendózhatnék, de ígérem, hogy december elején khm… véletlenül újra ki fog kerülni ez a post a frissek közé, minden hátsó szándék nélkül 🙂

Megszoktam, hogy állandóan le vagyok maradva a modern technikától: amikor már mindenki Pentium 1-esekkel tolta, én akkor éltem a Commodore-os korszakomat, később amikor ajándékba megkaptam életem első x86 alapú procival megáldott számítógépét (egy 486dx2 volt a szentem konkrétan) addigra már nem voltak ritka a P2-P3-asok sem. Ez a tendencia a mai napig él: folyamatosan 5-6 éves csúszásban vagyok a jelen technikai szintjéhez képest, de – mivel így szoktam meg – nem gyötör a tudat minden percemben, és nem izzadom csatakosra minden éjjel a takarómat, mert nem tolhatom az új Batman-t, és társait.

Ezért nem is ódzkodtam a legújabb szerzeményemtől, amely az Urban Terror névre hallgat (Wikipedia oldala itt), és valami informatikai oldalon elejtett kósza komment kapcsán írtam be a címét pár napja a Google-ba (amúgy pár hónapja hasonló szerencse hozott össze a Dropbox-szal is). A drága még Quake3 engine-en pörög, ami a maga idejében (10 éve) még egy valódi csoda volt (görbe felületek,változó árnyékok, ilyesmikre tessék gondolni) de azért napjainkra elnyűtte szegényt az idő rendesen. Nem is tudom, hogy melyik a rondább: ő vagy a Counter-Strike 1.6, maradjunk annyiban, hogy mindkettőt fanyalogva tolná odább egy 14-15 éves szilikongyerek. Független fejlesztők műve a szentem, ráadásul karrierjét mint Quake-mod kezdte, de 2007 tavasza óta mint standalone, teljes értékű játék létezik, ami megkönnyítette a terjedését. Pont ideális nekem, bár meg kell hogy jegyezzem, hogy még ez is beakad néha a gépemen 800X600-ban 32 bites színmélység mellett, úgyhogy kezdem minden hitemet elveszteni, amit ebbe a rakás trágyába vetettem.

Azért tudtam vele játszani is, nem csak anyázni a két képkocka-frissítés között lelövő kedves játékosokat (mert bizony néha nem FPS (képkocka/másodperc), hanem SPF (másodperc/képkocka) a megfelelő mértékegység a mozgás érzékeltetésére, főleg komolyabb tűzharcoknál). Érdemes volt, mert – bár nem forradalmian új a játékmenet – újszerű, és hangulatos volt az a néhány óra, amit töltöttem vele. Volt némi csé-szaga a dolognak a reális fegyverekből adódóan, megfűszerezve egy kis Quake-es felütéssel (ami lehet, hogy a grafikának, és az ugrabugrálásnak volt köszönhető), és egy leheletnyi Call of Duty2 is érződött rajta, ami leginkább a hasonlóan pörgően zajló események miatt adja ezt a fajta mellékízt. A fenti katyvaszból egy olyan játék jött ki, ami/amiben:

• ingyenes (ha még nem említettem)
• van belőle Windows, Linux és OS X verzió is
• nagy játékostáborral bír a mai napig
• reális fegyvermodellezés jellemzi (visszaütnek, pontatlanok mozgás közben, stb.)
• reális fegyverekkel lehet osztani a jónépet (M4, Kalasnyikov, Desert Eagle, Heckler & Koch PSG-1, ilyesmik)
• lehet falról elrugaszkodva továbbugrani, becsúszva powerslide-olni, ráugrani az ellenfelekre (tisztára Super Mario :)), és elkapni peremeket, ha egy ugrás rövidre sikerül. Ezek segítségével egészen extrém helyekre is fel lehet jutni egy röpke sniperolás erejéig 🙂
• van lehetőség önmagad, és csapattársaid gyógyítására kötszer segítségével, ami végre visz némi szociális ízt a játékmenetbe: elordítja valamelyik szövetségesed magát, hogy ‘Medic!’, felvillanik a pozíciója a térképen, te pedig odamehetsz meggyógyítani. Ez persze fordítva is működik, velem is fordult már elő, hogy a halál torkából rántottak ki egy jól irányzott ragtapaszozás segítségével
• el is lehet vérezni: a másodpercenként vesztett életerőpontok száma a sebesült testrésztől, és a sérülés mértékétől függ
• lehet használni különféle segédeszközöket (nem, nem olyanokat, you piggy): lézeres irányzék, hangtompító, kevlármellény, ilyesmik
• sok futástól el lehet fáradni (amit erőteljes lihegéssel jelez karakterünk)
• nem lehet nálunk egyszerre egy komplett cigánytelepre való fegyverzet, csak egy pisztoly, egy másodlagos fegyver (ami jellemzően egy shotgun), egy géppisztoly (karabély, akármi), kés, meg ízlés szerint gránátok

Ezen trükkök, és lehetőségek mester szintre fejlesztésével jókora előnyre tehetünk szert a kezdőkkel szemben (mint amilyen én is vagyok jelenleg).

A pályákról túl sokat nem tudok elmondani, mivel eddig mindössze 3-4-et láttam, de alapvetően elmondható róluk, hogy a városi harc, és a hentelős-full contactos játékstílus dominál rajtuk, nem a két kilométerről egymás mesterlövész-puskával való cirógatása. Nekem ez jobban is fekszik amúgy, úgyhogy örömmel fogtam kezembe a jó öreg M4-emet, és vetettem be magam a szűk sikátorokba. Jópár játékmód is rendelkezésre áll (Team Deathmatch, CTF, Capture & Hold, Follow the Leader, stb, bár ezeknek a nagy részét még csak nem is ismerem), meg rengeteg pálya (amelyeknek száma az idők során valóban tetemesre duzzadt az amatőr pályatervező fiúk-lányok hathatós segítségével), úgyhogy már tényleg semmi akadálya, hogy az ember eltöltsön a programmal néhány headshotokban bővelkedő órát. Maximum a grafikája.

Amikor azt hallja az ember, hogy „hát bizony, az idő meg csak múlik”, meg „te sem leszel már fiatalabb” hajlamos valamilyen lemondóan szomorkás hangulatba ringatni magát. Ez persze hülyeség a javából, mivel minden kornak megvan a szépsége (én speciel alig várom, hogy amolyan Sean Connery-sen megfontolt, és bölcs 50-es lehessek… oké, ez vicc volt, azért a prosztatanagyobbodásból, meg a többi finomságból nem kérek), ennek jegyében próbálom én is több-kevesebb sikerrel lazán kezelni azt a tényt, hogy már közelebb vagyok a harminchoz (ugyan csak egy paraszthajszállal, de akkor is), mint a húszhoz.

Ennyi bevezető után nézzünk egy klasszikus példát arra, amikor az idő múlásán lehet nevetni, következzék néhány részlet egy játék leírásából az 1994/12-es 576KByte-omból (dőlt betűvel a megjegyzéseim):

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy megszületett at első, igazán Virtual Realitynek titulálható program PC-re. (…) Hogy mit is jelent ez pontosan? Képzeljetek el egy világot, melyben úgy mozoghatunk, akár a Doomban, vagy egyéb 3D-s játékban. Ezután cseréljétek le képzeletben a  320X200-as grafikát 640X480-ra (a 256 szín természetesen marad!), s vegyetek minezek mellé egy fotóminőségű ray-trace képet, amin a bélyeg recéitől a falrepedésekig minden látható. (…) Gondolom, mindenki sejti, hogy nem egy háromlemezes játékról van szó, sőt még csak nem is egy 30 megás „óriásról”, hanem CD-s programról. Bizony, bizony egy ilyen munka csak CD-re férhet fel… azaz nem is egyre, hanem négyre! Igen, ismét eljött as lemezcserélgetés ideje… a változás éppencsak annyi, hogy a régi 120Kbyte-os lemezek helyett 600 Megabyte-os CD-ket rakosgatunk ki-be. Csupán ötezerszeres a méretbeli különbség. (Ejtsünk néhány szót ennek a brutális méretű programnak a hardverigényéről is:)

CD: egy 486dx66-os mellett (tudják egyáltalán a mai tizenévesek, hogy mi ez?) elég egy szimpla sebességű a folyamatos mozirészekhez.

Processzor: már egy 386dx is elég hozzá, de ez esetben meg kell elégednünk a 320X200-as kisablakos grafikával, ha folyamatosan akarunk mozogni. Az akadás nélküli mozirészekhez ez esetben dupla CD szükséges. Megjegyzem, hogy ha teljes képernyős SVGA-s grafikában akarunk akadás nélkül mászkálni, egy DX4-re vagy Pentiumra van szükség.

Videokártya: sebessége lehetőleg haladja meg a 5000 Kbyte/sec-ot, s legyen benne 512 Kbyte (!!!) memória. Egy 486dx66 mellett is jó ha van egy Vesa Local Busos kártya, nem beszélve a 386-ról.

RAM: ez a legérzékenyebb kérdés! A minimum a 4MB, de ez esetben a játék grafikáját tekintve képtelen kihasználni az SVGA lehetőségeit, s a grafikát lebutítja a memóriával arányosan. Ez annyit tesz, hogy kb. 320X200-as grafikában bolyonghatunk (megnyugtatásul: a Doom szintjét még ez is meghaladja). Hogy mindig SVGA-ban mászkálhassunk, ahhoz 8-12 Mbyte szükséges.

Tizenöt év távlatából azért elég mókás ezeket a sorokat olvasni… Fél megás videokártya minimum? Basszus, már az egy giga RAM-mal szereltek se ritkák manapság (sőt egy gépben kettő-három se az) 🙂 Pentium proci – mint csúcsok csúcsa – a maga 60-100 MHz-ével? Manapság 4 magon pörgik a 3GHz-et ezek a kicsikék! Eszméletlen fejlődés zajlott le röpke 15 év alatt (azért röpke, mert ennyi idő alatt pl. a járműipar nem tudott ilyen technológiai ugrást produkálni).

Ja, és hogy mi a játék címe, és milyen grafikája van, amire Koronczai Gazsi (a fentebb idézett cikk szerzője) anno azt mondta, hogy ez az első virtuális valóságot nyújtó program? Rögtön kiderül 🙂

Tovább »

Legújabb kiszemeltjük az ősz nagy durranása, a Call of Duty széria legújabb tagja, amely a Modern Warfare2 nevet kapta. Hetek óta megy a botrány, a játékot betiltották Oroszországban (is), újra előkerült az ifjúság megrontásának rémképe, mint örök Jolly Joker… de miért is megy a hiszti? Hiszen ez egy igazi tököslegényes ‘amerikaiak vinni demokrácia’ típusú kommandózós-háborúzós katonás játék, nem? Nem hasonlít a elmeroggyant (bár zseniális) Postal2-höz, nem az öncélú brutalitásra épül az egész játék, akkor meg mi a bajuk vele? Mielőtt elárulom következzék néhány szám, amelyekből leszűrhető, hogy mekkora volumenű projectről is van szó:

a játék fejlesztése 50 millió dollárba került (amiből összerittyenthető egy közepes költségvetésű hollywood-i csodafilm is), de a járulékos miegymásokkal (marketing, meg hasonlók) a kiadások már a 200 milliós magasságokat verdesik. Ez soknak tűnik, de ha hozzáteszem, hogy egy novemberi adat alapján azóta 550 millió dolláros bevételt hozott máris nem tűnik olyan nagy áldozatnak a fejlesztők (és főleg) a kiadó részéről.

Érthető amúgy a játékot övező őrület: valóban egy profi kivitelezésű FPS-t köszönthetünk a személyében, amelyet majdnem minden teszter tárt karokkal fogadott, és magas pontszámokkal jutalmazott mind az írott, mint az online média esetében, és elég csak megnézni a képeket ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen, hogy ha ezt nem viszi végig akkor valami kimarad az életéből. Soha nem volt lehetőségünk ennyire beleélni magunkat a harctéren az életéért küzdő baka szerepébe, ennyire érezni a mellettünk elsüvítő lövedékek szelét, kapkodni a fejünket a felrobbanó gránátok repeszei elől!

Ha ennyire jó ez a játék, és ennyire nem rugaszkodik el a már megszokott háborús kliséktől (tehát a jófiúk vs. rosszfiúk örökrangadót járja körül ez is), akkor min akadtak ki az ifjúság védelmére felkent lovagok (értsd politikusok)?  Azon, hogy a fejlesztők vették a bátorságot, és némelyik pályán kicsit mégis elrugaszkodtak a jól bevált ‘lődd-a-terroristát’  recepttől:

Tovább »

Hihetetlen, hogy hol tart a tudomány! Eddig azt hittem, hogy ilyesmit program nélkül képtelenség kivitelezni, erre ma összefutottam a méltatlanul hanyagolt ScreenToaster nevű weboldallal, ami pont arra kínál megoldást, amit a címben említettem: nem kell hozzá felrakni semmilyen programot (céges gépnél ahol nincs jogod telepíteni nem egy hátrány), ráadásul megy a trükk Windows-on, Mac OS X-en, és Linuxon is!

A művelet maga – bár még nem sikerült életet lehelnem a rendszerbe, mivel unexpected error-ral megadta magát betöltődés közben – pofonegyszerű: regisztráció után (ami állítólag nem kötelező) a weboldalon figyelő nagy ‘Start recording’-ra bökve elindul a Java-applet, ami az egészet kezeli, majd – miután elfogadtuk a tanúsítványt – némi töltögetés után máris lehetőségünk van beállítani, hogy teljes képernyőt, vagy csak egy négyzetnyi részét akarunk felvenni, sőt itt lőhető be az is, ha közben mikrofonon keresztül akarjuk kommentálni is a látottakat (amely természetesen a videó audiosávjában is szerepelni fog). Ezután már csak a varázslatos billentyűkombinációt kell tudnunk, hogy elkezdhessük a munkát, ez pedig az Alt+S, ennek segítségével indíthatjuk el (ha 5 másodperc késleltetéssel szeretnénk, akkor a ‘Record’ gombot válasszuk), és ugyanezzel tudjuk szüneteltetni is a felvételt. Ha végeztünk, visszatérve a ScreenToaster weboldalára nyomjuk meg a ‘Stop recording’ gombot.

Ezek után van még lehetőségünk feliratozni az elkészült művet, feltölteni Youtube-ra, de ha akarjuk beágyazhatjuk a tárgyalt oldalról is. Lehetőségünk van letölteni is (.mov, és .swf formátumban), tehát szerencsére elég sok választásunk van arra vonatkozólag, hogy mit szeretnénk kezdeni a kész anyaggal.

Praktikusnak tartom ezt a szolgáltatást, mivel jól jöhet, ha hirtelen kell felvenni valamit a Windowsunkból (pl. egy tutorital-t valamelyik ismerősünknek, amelyben elmagyarázzuk hogyan kell mondjuk Photoshopban megoldani valamit), és nem szeretnénk csak egy videó kedvéért telepíteni még egy plusz programot a gépünkre. Ha valakinek mégse jön be ez az online-módszer annak tudom alternatívaként javasolni a CamStudio-t, amely szintén ingyenes megoldás.

Nem fotó, csak egy kép a Crysisből

Ha már az előző postomban azért rinyáltam, mert nem tudok új játékokkal játszani, akkor ezennel kicsit kiélem a mazochizmusomat: következzék néhány videó olyan játékokról, amelyeknek első (vagy előző) része még az én roncsomon is futott, mostanra viszont annyit fejlődtek grafikailag, hogy esélyem sincs kipróbálni őket. Emberek, itt tartunk most technikailag, tessék állat ejteni!

Tovább »

Gondoltam írok mán egy kis übergeek postot is végre (hogy ne csak a betegeskedésemről rinyáljak, amúgy jelentem jobban vagyok) annak kapcsán, hogy most már két napja szórakoztatom magam egy olyan játék multiplayerével, amelyet – amikor megemlítettem Péter barátomnak – csak annyit mondott, hogy „te beteg vagy” 🙂 Világéletemben szerettem a hálózati játékot, bár manapság a gépem már sajnos bőven nem bír annyi kis háromszöget lekezelni, amennyire szükség volna (mert bizony a kép amit látsz, az az említett geometriai formákból van összerakva, persze agyoneffektezve, hogy ez ne tűnjön fel), így az utóbbi 6-7 év számomra egész egyszerűen kimaradt játékügyileg, és persze ez igaz a netes játékokra vonatkozó tapasztalataimra is. Azért a régebbi multis progikkal a mai napig szívesen játszok, bár általában sajna minél oldschoolabb egy game, annál kevesebben tolják hálóban, bár erre a lista első szereplője az ellenpélda. Következzen tehát egy felsorolás azokról a multis játékokról, amelyek a legnagyobb hatást tették rám (a sorrendnek ne tessék jelentőséget tulajdonítani):

Tovább »

Ma bukkantam rá erre a csodás szerkezetre a neten:

Tessék elképzelni azt a szörnyű helyzetet, amikor az ember kénytelen otthagyni a számítógépét (és vele együtt a hőn imádott internetet) pár percre, mert – ósdi, sőt egyenesen analóg módon – muszáj ennie valamit, különben lefordul a székről. Nem mondom, hogy nem szép halál a cyberkor mártírjaként az életünket áldozni a technológia oltárán, de vannak olyan gyávák, akik mégis inkább életben szeretnének maradni, és otthagyják pár percre a monitor mögött gubbasztás biztonságát, hogy melegítsenek maguknak egy mirelitpizzát. Nnna, ezt a kellemetlen helyzetet igyekszik orvosolni a fenti mikrohullámú sütő, amely Youtube-videókkal szórakoztat a melegítés perceiben elkerülendő a hirtelen bekövetkező információhiányt, amelyet a konyha kietlen, és unalmas terepe okoz. Segítségével továbbra is online maradhatunk a procedúra közben, és nem fogunk lemaradni semmiről, ami a neten történik! Zseniális, és praktikus, rendelje meg még ma innen (még promóvideó is van róla)!