Ma szerettem volna törölni a blog csoportját a Facebook-on, mivel már kb. egy hete létezik néki fanpage-e, ami sokkal tisztább szárazabb, és biztonságosabb érzés, mint a csoport (pl. fenpédzsnél a tagok üzifalára is tudok írni, ha pl. új post van, vagy ha világmegváltó gondolataim támadnak, míg groupnál ez nem funkcionál). Na okosan utána is néztem, hogy ezt milyen módon lehet megejteni, és meglepődve konstatáltam, hogy – az eddig vérprofinak és átgondoltnak tűnő rendszer röhejesen amatőr módon – csak úgy engedi törölni a csoportot, ha az összes tagot egyesével kirúgod, majd – mintegy szuicidális aktusként – magadat is exitálod. Ez az én esetemben nem is volt olyan durva, de mit szóljon egy olyan admin, akinek mondjuk van párszáz tag a group-jában? Végigklikkelni mindet finoman szólva is idegesítő lehet… (esetleg vmi Greasemonkey-kieggel automatizálni lehet, de akkor is iszonyat amatőr megoldás szerintem). Mindenesetre kidobáltam azokat, akiket értem, majd – abban a hitben, hogy már csak én maradtam a süllyedő hajón – szépen ráklattyintottam a nevem mellett virító ‘Eltávolítás’ ikonra. Nem kellett volna… ugyanis maradt még négy emberke akik kimaradtak a szórásból 🙂

Jelenleg ott tartunk, hogy:

én pedig már nem tudom magam újra kinevezni adminná, így akiket nem rúgtam ki megmaradtak tagnak, ergo nem törlődött a csoport. Megkérném őket (ha már úgyis törzsolvasóim), hogy legyenek kedvesek a group oldalán bal felül található ‘Kilépés a csoportból’ opció segítségével kilépni, hogy végre az örök bitmezőkre küldhessem ezt a nyüveket, ha már ilyen kis ügyes voltam (és persze a Facebook is ilyen dilettánsan van megcsinálva)! Köszönöm előre is! 🙂

Tisztában vagyok vele, hogy mostanában (és régebben is) jópárszor írtam már erről a pixelhalomról, de megint ráakadtam egy pár érdekességre vele kapcsolatban, ami jól jöhet, ha majd az unokáknak gyerekeiteknek akarjátok mutogatni azt, hogy a ti időtökben mi is volt a játékipar csúcsa. Az alábbi linkeken elérhető verziói futnak XP alatt (tán még a Vista/Win7 se okoz nekik komolyabb traumát), sőt elvileg még némi grafikai tunningon is átestek. Leszek annyira lusta dög, hogy pofátlan módon csak bevágom ide Doomer hozzászólását erről a fórumról:

katt az alig látható PLAY feliratra!

ZDoom: A Zdoom-ot 1999 óta fejlesztik, támogatja a Doom 1-et, az Ultimate Doom-ot, a Doom 2-őt, a Doom 2: Plutonia-t, a Doom 2: TNT Evolution-t, a Hexen-t, a Heretic-et és a Strife-t. Ezek mind régi-régi játékok, talán még mondanak valamit egy-két embernek. Miért jó a Zdoom?

1. Mert teljesen Windows XP és Vista kompatibilis

2. Rengeteg beállítás az ingame menu-ben, mint pl. felbontások képarány szerint, a teljes irányítás konfigurálása, hangbeállítások, az öltözéked színének beállítása…és még tonna más minden…

3. TCP/IP multiplayer kompatibilitás 8 játékosig(lehet, hogy többet is lehet, nemtom)

4. Rakás új lehetőség a pályaszerkesztőknek, mint pl. ACS szkriptnyelv, amivel a motor belsőjét is tudjuk elég jó szinten bogozgatni…

5. Szabad forráskód, ha kedved támadna neked is fejleszteni

GZdoom: Ez is egy port, mint a Zdoom, csak ez OpenGL-es renderer-rel bír(ergo 32 bit-es színmélység). Dinamikus fények, 3D padlók,(szolíd padló szolid fölött, ami eddig nem volt a sima doomban) és minden más, ami a Zdoom-ban is benne van.

Zdaemon: a Zdaemon egy internetes verziója a Zdoom-nak, ahol nap mint nap még mindíg többszáz játékos fordul meg, hogy akár 16-an együtt játszhassanak. Ez is Zdoom alapú motor,(innen a neve: Zdaemon) de ez még egy ősrégi verzióra épült, ami elég sok moddolási lehetőséget nem ismer, de ennek ellenére nagyon népszerű, és élmény játszani vele.

Eddig az idézet, tessék kipróbálni őket, már csak a szörnyülködés kedvéért is („úúristen, ezzel hogy voltak emberek képesek évekig játszani??”), illetve érdeklődésre tarthat számot a Zdaemon által nyújtott multi is (bár én még nem tudtam kipróbálni). Kellemes nosztalgiázást!

UPDATE:

talán nem követek el túlzottan nagy jogsértést, ha itt letölthetővé teszek egy kis WAD-pakkot (52 mega) a fenti programokhoz, hogy használni is tudjátok őket 😉 (WAD file-ban vannak ezeknek a régi Doom-szerű játékoknak a pályái, hangjai, ellenfelei, egyszóval mindene becsomagolva)

Ma volt egy elég kellemetlen élményem: az egyik kollegám unatkozott, és a Google-lal keresgélt mindenféle kifejezésre, mintegy tesztelve azt. Érdekes volt például, hogy létezik olyan, hogy furik.com (ja igen, Furik a becenevem itt Fehérváron, akit érdekel, hogy miért az kombinálja ki ebből), és egy kazánokkal foglalkozó cég weblapja őkelme (megintcsak asszociálhatunk arra, hogy én meg szexszkazán vagyok :)). Aztán egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve a srác rákeresett a teljes nevemre, aztán rákattintott a Képek-re. Elhűlt bennem a vér: a Facebook-ról lehúzta a Google a fotómat! Ez durván veszélyes is lehet, mert ki tudja, mondjuk holnap akarok írni egy postot a pedo- geronto – nekrofil ukrán maffiózókról, akiknek megvannak a módszereik arra, hogy kinyomozzák a nevemet, és onnantól már csak egy gúglizás, és máris tudják hogy nézek ki!

Ennek az állapotnak véget kell vetni – gondoltam, és ennek jegyében fogtam a Google-t (aki ezek szerint nem is annyira a legjobb barátom), és megtaláltam ezt a remek cikket a Facebook fontosabb adatvédelmi beállításairól. Az alábbiakban a szerző által írt 10 tipp esszenciáját olvashatjátok (szóval nem fog mindegyik itt is szerepelni), amelyek sokban segíthetnek abban, hogy ne járjatok úgy mint én:

1. A profilunk eltávolítása a Google-ről: ha már erről esett szó a bevezetőben, akkor ezzel kezdeném. Tudtátok, hogy a Facebook nem csak a profilképeket teszi kereshetővé, hanem egy korrekt kis áttekintést is nyújt az érdeklődőknek, amely tartalmazza a képen kívül az ismerőseitek listáját, és az általatok kedveltnek megjelölt hírességek/termékek/stb. kivonatát is? Nézzünk egy ilyen profilra egy példát, amit a fentebb említett oldalról emeltem át:

Azért ennek a töredéke is bőven sok kiadott infó lenne egy vadidegennek! Ezen a következő módon lehet segíteni:

a Keresési adatvédelem nevű menüpontban (<- katt rá, és megnyitja) a lap alján található jelölőnégyzetből vegyük ki a pipát, és mentsük el a változásokat:

Ezután – pár percet várva – már nem fog minket megtalálni a Google, és általa az esetleges rosszakaróink (vagy kéretlen hódolók, kinek mi a rosszabb :)).

1. A profilunk eltávolítása a Facebook keresésből: amennyiben még ennél is komolyabban szeretnénk elrejtőzni a nagyvilág elől, akkor… hm… ne regeljünk közösségi oldalakra 🙂 Na persze a viccet félretéve van módunk arra is, hogy a Facebook saját keresőjével se bukkanhassanak ránk. Ez akkor praktikus, ha mondjuk – ahogy az eredeti cikk szerzőjének édesanyja is – tanárként tengetjük napjainkat, és nem szeretnénk, ha a diákjaink egyáltalán megtudják, hogy fent vagyunk az oldalon. Ennek módja: megnyitjuk a már említett Keresési adatvédelem menüjét az oldalnak, és a lenyíló menüben megadhatjuk, hogy kik találhatnak ránk, ha beírják a nevünket a jobb felső sarokban található mezőbe:

Van lehetőségünk mélyebb beállításokra is, ha a lenyíló menü Testreszabás opcióját választjuk:

3. A képeken megjelölhetőség megakadályozása: mindenféle hosszas bevezető nélkül következzék ez a kép intő példának:

Jelentkezzen az, aki szeretné, ha egy ilyen fotón megjelölnék, és ez kikerülne mondjuk a főnöke falára is (merthogy ismerősök)! Hm… Stewe Wondert idézném: nem látom a kezeket! 🙂 Következzék a megjelölhetőség kiküszöbölése á’la Facebook: Személyes adatok menü , azon belül is az alábbi opció:

A felbukkanó ablakban pedig ezeket kell átállítani:

Van lehetőség kivételek megadására is (tehát beállíthatod a szűk haveri kört pl.), akik azért láthatják, ha meg lettél jelölve egy arconpörgős fekve bal orrlyukon hányós fotón, mint főszereplő.

4. A fényképalbumok elrejtése a nagyvilág elől: erre is szükség lehet alkalomadtán, pl. nem biztos hogy szeretnénk ha a kollegáink a családi bulin lightosan bekarmolt apánk arckifejezésén röhögnének bent a cégnél. Az albumok láthatóságát külön-külön szabályozhatjuk a következő módon: Fényképek adatvédelme oldalm majd az albumok mellett található lenyíló menükkel operálva máris nagyobb biztonságban érezhetjük fotóinkat:

5.  Szaftos magánéleti pletykák elkerülése: nem biztos, hogy az ember szívesen teregi ki az életében történt változásokat, pláne azokat, amiken utána az ismerősei vén kofákhoz hasonlatos intenzitással csámcsoghatnak heteken át. Nézzünk egy példát arra az esetre, amikor a Facebook ezen funkciója kellemetlenséget okozott:

(Magyarul: Janice most már egyedülálló. Erre Jared: elváltatok apuval? Janice: elfelejtettem szólni neked :D)

Hála istennek ez a fícsör is kikapcsolható a következő módon: Hírek és üzenetek oldal, majd kivenni a pipát innen:

6. A Gonosz távoltartása: rádbukkant egy szervkereskedő bűnszövetkezet, és a vesédet akarja? Esetleg akadt egy pszichopata rajongód, aki hülye levelekkel bombáz, és éjszakánként hörög a telefonba, amikor felhív? Nna, örömhírem van: tudok egy olcsó bérgyilk… le lehet tiltani az ilyen renitenseket a nevük, vagy – ha azt nem tudjuk – az e-mail címük alapján. Módja: Adatvédelem főmenü, majd a mezőkbe értelemszerűen megadni a nevet, vagy a mailcímet:

Ezek talán a legfontosabb, és leghasznosabb trükkök, amikkel védhetitek magatokat, de természetesen ezek önmagukban nem elegendők: kell hozzá a jó öreg józan paraszti ész is, azaz ne igazoljatok vissza boldog-boldogtalant, ne töltsetek fel még védett mappába se homepornó kategóriás képeket (mivel azokat letöltheti olyan is, aki a megbízható személyek kategóriába tartozik, de aztán viszontlátjátok magatokat a napiszaron), stb. stb. Jó dolog a Facebook, de a 350 millió(!!) regisztrált emberke között bizony akadnak csúnyák, és gonoszak is! Ne legyetek hanyagok, nézzetek rá az adatvédelmi beállításaitokra!

UPDATE: most olvasom Mark Zuckerberg levelét, amelyben azt írja, hogy most fogják teljesen megreformálni az efféle beállításokat (magyar cikk erről itt)…  Na sebaj, majd írok arról is egy postot 😉

Tudjátok mi ez? Ha netán jelenleg még egy határozott NEM-mel tudnátok válaszolni, akkor megnyugtatlak titeket: ma reggel felkelvén még én is csak annyit tudtam róla, hogy valahol már láttam ilyet, meg hogy valamiféle kódolás (meg hogy mintha láttam volna az IBM programozói bajnokságának regisztrációjánál), de ennél tovább nem terjedtek vele kapcsolatban az ismereteim. Garantálom, hogy a post végére már ti is kenni-vágni fogjátok a fenti négyzet titkait 🙂

Történetünk 1994-ben kezdődött Japánban, amikor okos emberkék felfedezték ezt a kódolási formát, amit QR-nek (Quick Response – gyors válasz) neveztek el, ezzel is utalva a módszer visszafejtési sebességére. Napjainkban már ennyi év (főleg a japánok között elért) töretlen karrier után már bizton állíthatjuk, hogy kiállta az idő próbáját, és nem fog eltűnni a süllyesztőben, mint annyi más ötletes, de életképtelen elképzelés. Sikerét, és használhatóságát az is jelzi, hogy 2000-ben ISO-szabványként is beregisztrálták, így fogva szigorú szabályok közé az eljárást.

Mire is jó ez tulajdonképpen azon kívül, hogy csecse pixelartos beütése van? Fő alkalmazási területe valószínűleg a marketing területén van: a plakátok alján elbújtatva nem foglal sok helyet, ám érdekes pluszinformációkat közölhetnek segítségével a hirdetők az embereknek, akiknél pedig sikerélményt, és örömérzetet indukálhat a tény, hogy saját maguk fejthették vissza az adott adatot, meg kellett érte küzdeni, és nem csak készen kapták, mint az életben annyi minden mást (ld. TV, rádió).

Használatához nincs szükség komoly, drága eszközökre: mindössze egy kamerás mobil szükségeltetik, és abból se kell egyből ájfónra, meg pédéára gondolni, tulajdonképpen majdnem mindegyik piacon levő telefon megfelel a célra (még az én ezeréves Sony Ericcson k750i-m is gond nélkül alkalmas volt rá). A szóbanforgó mobilra fel kell telepíteni egy szoftvert, ami a visszakódolást végzi, erre a célra két oldalt is ajánlanék forrásként:

1. mobilkod.hu : itt egy ingyenes SMS elküldése után juthatunk hozzá a hőn áhított program WAP-linkjéhez, amit aztán a telefon le is tud szépen húzni. Nekem mondjuk valamiért nem akarta elküldeni az üzenetet, így maradt a bé-terv:

2. kaywa reader : itt egy ingyenes regisztrációt követően legördülő menük segítségével beállíthatjuk a telefonunk típusát, majd zip-be tömörítve letölthetjük a kódolóprogram jar, és jad kiterjesztésű file-jait, amit utána adatkábelen/bluetooth-on/infrán/stb. telepíthetünk a mobilra.

Ezek után már indulhat is a kódvadászat: a szoftver a telefon optikáját használva beolvassa a kódot (tk. lefényképezi), majd visszafejti belőle az információt, ami lehet weboldalcím, elérhetőségek (név, tel,  email-cím), de akár sima szöveg is. Amúgy pont a mobilszolgáltatók azok, akik nagy kampánnyal próbálják bevezetni Magyarországon is ezt az okosságot, mivel a leolvasott webcímeket természetesen a telefon böngészőjével a legkényelmesebb megnyitni, így náluk generálódik a haszon.

A fentebb említett Kaywa Reader amúgy zseniális cucc, bár úgy vettem észre, hogy sajnos az elemzés kb. fél perces művelete alatt végig a célon kell tartani a telefon nézőkéjét, viszont nyugodtan remeghet a kezünk, mivel a módszer hibatűrése nagyon jó.

Ha netán nem csak olvasni, hanem „írni” is szeretnénk ezen az újfajta módon, akkor az itt található oldalon ezt is megtehetjük. Annak pedig, hogy a kész eredménnyel mihez kezdünk már csak a fantáziánk szab határt: kirakhatjuk az oldalunkra, nyomtathatjuk pólóra, esetleg a reklámunkban ilyen módon közölhetünk le nyerőjátékhoz titkos kódot… van benne potenciál szerintem. Ha tovább akarnám gondolni az egész elvet azt is mondhatnám, hogy segítségével hiperlinkeket helyezhetünk el a való világban, amelyekre „kattintva” behozhatjuk az adott weboldalt! Hihetetlen.

Végezetül íme egy kód, tessék visszafejteni mihamarabb, mivel az első helyes megfejtést kommentelő kedves olvasó hatalmas nyereményben részesül: tíz percig lelkesen szorongathatja a saját kezét, és természetesen a tudat, hogy ilyen ügyes volt is megfizethetetlen! (Na jó, esetleg még update-ben kiírom a nevét is, lássátok kivel van dolgotok 😀 ) Itt van a sokat érő kód:

Sok sikert hozzá!

UPDATE:

nem kellett sokat várni az első helyes megfejtésre: ezüstnyír volt a befutó! A felajánlott díjak mindegyike az övé, gratulálunk! 🙂

Tételezzük fel, hogy be vagy regelve mondjuk két tucat olyan oldalra, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy atombombát indíthass róla Moszkva/Washington/Peking/Alsó-Bivalybasznád/stb. ellen, és nem szeretnéd, ha ezek a jelszavak (amelyek nem feltétlenül olyan facsipesz-egyszerűek, mint az átlagnetező asdasd-je, hogy az abc123 nevű klasszikust, és társait ne is említsük) esetleg elfelejtődjenek, vagy illetéktelen kezekbe kerüljenek a gondosan a Windows Asztalán elhelyezett titkosítatlan .doc file eltulajdonításával. Ilyenkor két lehetőség adódik:

1. fogod a password-öket, felírod egy papírra láthatatlan tintával, bezárod egy széfbe, a széfet egy nagyobba, ezt ismételed 5-6X, majd az így kapott széf-matrjoskát még leplombálod, bebetonozod, majd elrejted az alagsorban kialakított ujjlenyomat olvasóval nyíló titkos platinumerősítésű ajtóval ellátott helyiségben

2. letöltöd a most boncolgatásra kerülő KeePass nevű freeware csodát, és pofonegyszerűen, és ráadásul magyarul tárolod őket a gépeden szépen letitkosítva.

Azért tudom javasolni őkelmét, mivel ma – hosszas szemezés után – elvittem a kicsikét egy próbakörre, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem csalódtam benne: a hirtelen nyakamba szakadt tucatnyi jelszót/felhasználónevet/egyebeket elegánsan, biztonságosan és egyszerűen tudtam vele elmentetni. Amennyiben nehezen megjegyezhető, esetleg érzékeny adatokat védő jelszavakat kell használnod, akkor ez a te választásod!

Nézzük csak hogyan is működik:

letöltés után (amúgy van belőle portable, és létezik hozzá magyarítás is, amit az exéje mellé kell bemásolni) elindítva szükséges készíttetni vele egy új adatbázist, amelynek hozzáférhetőségét három különböző paraméter együttes meglétéhez is köthetjük: Mesterjelszó, Kulcsfájl, és a Windows Felhasználói fiók közül bármilyen kombinációt megadhatunk neki, amely szükséges lesz a későbbiekben ahhoz, hogy a jelszavakhoz hozzáférjünk (pl. Mesterjelszó + Kulcsfájl esetén ha csak a jelszót tudjuk, de nincs meg a file, akkor se enged az adatokhoz hozzáférni a program, és fordítva):

Ráadásul a kulcsfájl létrehozásánál még az egér rángatásával is növelhetjük a titkosítás erejét, mivel az így generált véletlenszerű értékek is további biztonságot nyújtanak a jelszavaknak (érdekesség: erre azért van szükség, mert a számítógép nem tud valódi véletlenszámot létrehozni, egész egyszerűen azért, mert egy gép, viszont a kedves júzer az egeret valóban randomban rángatja).

Miután ezzel megvagyunk elénk tárul a program felülete:

Szerencsére nincs az ilyen managelős programoknál megszokott ikonrengeteg a felső sávon, sőt maga a főablak is pofon egyszerű: balra vannak a jelszavaink kategóriái (természetesen mi is hozhatunk létre az alapértelmezetteken kívül is újakat), míg középen sorakoznak a jelszavak, felhasználónevek, ilyesmik. Ide a jobb klikk -> Bejegyzés hozzáadása (Add Entry) menüponttal, vagy az Insert billentyűvel adhatunk újabb jelszavakat, a meglévőket pedig az Enterrel tudjuk szerkeszteni. Amikor jelszót írunk be a zseniális algoritmus elemzi azt, és folyamatosan írja, hogy mennyire erős, sőt a beépített passgenerátorral mi is csináltathatunk véletlenszerű karakterhalmazokat:

Webes jelszavak esetében még a böngésző jelszókezelőjét is kiválthatja: amennyiben a bejegyzésnél megadtunk URL-t, akkor a neten az adott oldalt betöltve, majd az előre beállított billentyűkombinációt leütve helyettünk írja be a passwordot (kábé mint az Operánál a Ctrl + Enter).

A fő funckiókat ezzel ki is merítettük, de a program tud még pár hasznos apróságot: adhatunk a passoknak lejárati időt, exportálhatjuk a jelszólistát (ha mondjuk mégiscsak kinyomtatnánk, és széfbe raknánk), file-okat csatolhatunk a bejegyzésekhez (amelyek szintén durván titkosítva tárolódnak utána), jópár adatbázisformátumból tud importot végrehajtani, egy kattintással kirakható a kívánt jelszó vágólapra (sőt, beállítható az is, hogy mennyi idő elteltével törlődjön róla), stb. stb.

Végszóként: ha nem csak a myVip-edhez, meg a hasonló khm… nem túl nagy biztonsági kockázatot jelentő oldalakra kell jelszóval bejelentkezned, akkor csak ajánlani tudom ezt a programot!

Nagy volt az örömbódottá tegnap a kockatársadalom bizonyos rétegeiben: norvég barátaink úgy döntöttek, hogy útjára eresztik az Opera új verzióját, had boldogítsa a nagyvilágot. Alapvetően nem szokásom egy ilyen apróságnak tűnő esemény miatt postot írni (mert ugye általában miből áll egy friss verzió megjelenése? letöltődik, felrakja magát, és örülünk, hogy be lett foltozva pár rés, amin keresztül elszívhatják a lelkünket a csúnyagonosz természetesen orosz hekkerbácsik a gépünkön keresztül), de most kivételt teszek, mivel ez a verzió valódi újdonságokkal szolgál az előzőkhöz képest.

Beépítették ugyanis drága halzabáló barátaink végre mindenféle külön mókolás nélkül is használható módon az Unite névre keresztelt technológiájukat az Operába. Dióhéjban annyit tudunk a segítségével elérni, hogy – cégek szolgáltatásainak, központjainak felhasználása nélkül – a saját gépünket tudjuk webszerverré alakítani, azaz két kattintással megoszthatjuk pl a vinyónk egy adott mappáját a barátainkkal, vagy csinálhatunk online rádiót az mp3-ainkból, sőt akár weboldalt is futtathatunk otthonról, sok egyéb más mellett.

Ahhoz, hogy igazán belátható legyen ennek a fícsörnek a jelentősége felteszek egy kérdést: hogyan juttatunk el az ország/világ másik felén élő Rózsi néniéknek egy DVD-nyi csintalankodó tinikről készült felvételt családi fotót? A következő lehetőségeink adódnak ilyenkor:

• elküldeni levélben: ez – amellett, hogy nem kicsit veszélyes ismerve a Postát – nem is elég gyors, és különben is használjuk má’ ki a netet, ha már a jenkik megcsinálták nekünk!
• torrentszerverre feltolni, és seedelni: ez járható út, csak egy bibi van vele: iszonyat bonyolult (maga a torrent létrehozása, és a letöltése is), Rózsi néni nem biztos, hogy nem fogja befonni a szemöldökét, ha elkezdjük elmagyarázni neki a torrentezés alapjait
• feltesszük valami ingyenes tárhelyre: limitáltak a lehetőségeink, kapásból említhetném a Rapidshare 200 megás limitjét, amely miatt darabolni kényszerülnénk a DVD file-jait, amit szegény szerencsétlen nagynéni megintcsak képtelen lesz majd letölteni, hát még összefűzni.

Persze kisebb file-ok átvitelére ott van a régebben már említett Dropbox, de ha pl. a vinyónkon sok adatot akarunk megosztani (mint ahogy mondjuk én ma a Facebook-os pajtijaimnak megosztottam a majdnem teljes mp3-gyűjteményemet, csak a poén, és a próba kedvéért), akkor bizony más megoldás után kell néznünk. És itt jön be a képbe az Unite.

Nézzük részleteiben a dolgot: ahhoz hogy ezt a lehetőséget igénybe vehessük nincs szükség túl sok mindenre: kell a legújabb Opera, és egy fiók a My Operán (amit az Unite első indításánál is megcsinálhatsz). Ha elindult a böngésző, akkor ez a csoda – mintegy huszadrangú almenü – megbújik a baloldali menüsávon:

Bizony, ott figyel a kicsike a levelezőprogram, a minialkalmazások, a jegyzetek, letöltések, és partnerek fül mellett szinte észrevehetetlenül! Lent a böngészőablak bal alsó sarkában még befigyel az ikonja, de tényleg nem zavar sok vizet:

Segítségével gyorsan elérhetjük a fő – nem alkalmazás-specifikus – funkcióit, mint például a generált forgalomról szóló statisztikákat:

De térjünk vissza a bal oldali menüpontra, amelyre kattintva elérhetjük az egész elképzelés lelkét: a külön-külön aktiválható Unite-alkalmazásokat. Nézzük ezeket sorjában:

1. File sharing : ennek segítségével a vinyónk egy adott mappáját közzétehetjük a neten. Kezelése pofonegyszerű: aktiválása után egy felbukkanó ablakban beállítjuk, hogy melyik mappát akarjuk megosztani (úgy vettem észre, hogy nem lehet egyszerre többet sajnos, esetleg ha többször felrakjuk), majd a webes felületen beállítjuk, hogy akarunk-e jelszavas védelmet a file-okhoz, avagy legyenek nyilvánosak, majd kimásoljuk a felkínált linket, amit email-ben (vagy akár üzenőfalon/beszélgetőprogrammal/füstjelekkel/csövön Morzézva/stb.) elküldve ismerőseinknek máris hozzáférnek a file-jainkhoz mérettől függetlenül.

A megosztott mappák listája Unite-ban

2. Fridge: segítségével úgymond cetliket írhatunk egymásnak a neten keresztül (ezért hűtőszekrény a neve), még nem próbáltam

3. Media Player: íme egy kép róla:

Ennek segítségével tulajdonképpen bármelyik ismerősünk „élőben” (streamelve) hallgathatja az általunk megosztott zenéket bárhol a világon (persze ha mondjuk Honoluluból akarja ezt megejteni, akkor elég jó netkapcsolat szükségeltetik részünkről is). Praktikus lehet, ha mondjuk a saját számaidat akarod bömböltetni havernál, esetleg munkahelyen.

4. Messenger: ezzel saját beszélgetőrendszert hozhatunk létre, ha már unjuk az MSN-t, bár csak Operás ismerősökkel működik (a többi funkcióval ellentétben). Még nem teszteltem.

5. Photo Sharing: képek megosztására alkalmas, egy általunk kiválasztott mappa képeiből csinál egy bárhonnan elérhető csini galériát.

6. Web Server: ezzel valódi webszervert csinálhatunk a gépünkből! Ha meguntuk az ingyenes (pláne a fizetős) tárhelyszolgáltatókat, és a velük járó vesződséget (tárhely-limit, meg hasonlók), akkor jó megoldás lehet!

Persze ezek csak a fő alkalmazások, az Unite oldalán sokkal több elérhető, és kipróbálható.

Miért is jó ez? Van ugye a már említett érv: nagy méretű adatok könnyed megosztása másokkal. Aztán a mobilitás is igen nagy pozitívum: ha szeretnénk elérni a file-jainkat, akkor bárhonnan megtehetjük így (akár mobileszközön is!), mindössze meg kell őket előtte osztanunk az Operánk segítségével. Fontos tudni, hogy csak magához a megosztáshoz kell ezt a böngészőt használni, utána az adatok már bármilyen programmal (Firefox, Explorer, Safari, Chrome, stb.), és oprendszerrel elérhetőek. Aztán vehetjük még a dolog filozófiai oldalát is: furcsa érzés lehet úgymond a saját kezedbe venni a netes ténykedésedet, végre nem kell óriásvállalatok tárhelyeire töltened a dolgaidat, helyette te csinálsz a gépedből szervert, és mindenféle központ nélkül juttathatod el az adataidat azoknak, akiknek szeretnéd! (Ez volt a célja a fejlesztőknek is, akik mintegy forradalmat állítják be a projektet, ami újabb szintre emeli a felhasználók jogait az interneten. Szerintük ugyanis a júzer mint olyan eddig másodrendű polgárnak számított netországban, mivel mindenképpen kényszerítve volt arra, hogy másokra bízza az adatait.)

Persze hátrányai is akadnak ennek a technológiának, ezek közül a legfontosabb (szerintem legalábbis) az, hogy ahhoz, hogy menjen a dolog bizony mennie kell a gépednek is. Ez végülis nem meglepő, mert ugye az Unite webszervert csinál a masinádból, és ezeknek a rendszereknek az a közös tulajdonságuk, hogy folyamatosan üzemelnek. Tegye fel a kezét, aki nem dühöngene, ha mondjuk meghiúsulna a pénzlevételi kísérlete, mert az ATM adatforgalmát bonyolító központi szerver épp pihengetne, merthogy mondjuk takarékossági okokból leállították kicsit? Ezeknek az ún. mainframe-rendszereknek mindig menniük kell ezt elkerülendő, viszont az otthoni gépedet azért ki szoktad hébe-hóba kapcsolni…

Ettől eltekintve viszont csak ajánlani tudom, márcsak azért is, mert tényleg nem bonyolult a kezelése (meglátszik, hogy a néptömegeknek készült), és kompakt, mert az Operába van beleépítve, így nem kell külön telepítgetni. Egy próbát megér!

Az – Unite-ot is tartalmazó – legújabb Opera letölthető itt!

Ma egy olyan hasznos kis eszközről ejtenék itt néhány szót, amelynek segítségével olyan funkciók kerülnek egy kattintásnyira a böngészőnkben, amelyeket amúgy sehogy, vagy csak nehézkesen, esetleg pluginok telepítésével tudnánk elérni. A pluginozással több gond is akad: először is nem mindenki használ olyan böngészőt (konkrétan a Firefox-ra gondolok), amelyhez többezer kis bővítmény elérhető. Ennek több oka is lehet: ragaszkodás a „jó” öreg Explorer-hez, esetleg elavult masina (mint nálam, ezért is Operázok otthon), netán céges környezet, ahol az ember nem telepítgethet össze-vissza kedvére. Könyvjelzőzni viszont bárhol lehet, ugye? Oprendszertől, böngészőtől, telepítési jogoktól függetlenül elmenthetünk a felső sorra bármilyen weboldalt, ezzel nem nagyon szokott gond lenni. Ééés itt jönnek a képbe ezek a csodás kis okosságok, a bookmarkletek (talán úgy lehetne őket fordítani, hogy könyvjelzőprogramocskák).

Írtam már egyről régebben is, amely segítségével egybefüggővé tehetünk sok nexttel megszórt oldalakat (mint pl. Tumblr megosztásokat), idézném azt, amit ott írtam:

bookmarkletek azok a kis scriptek, amelyeket elkönyvjelzőzve új funkciókat adhatunk a böngészőnknek (kábé mint egy plugin esetében), viszont azzal a hatalmas előnnyel, hogy nem kell őket telepíteni, bármikor eltávolíthatóak, és bármelyik böngészővel tudnak működni.

Jól hangzik ugye? Azt is meg kell még említeni az előnyeik között, hogy nem lassítják a böngésző betöltődését/működését, ellentétben a pluginokkal (amelyek közül Firefoxos korszakomban én több mint egy tucatot használtam…)!

„Telepítésük” egyszerű: az alant elterülő linkek közül kiválasztjuk azt, amelyik szimpatikus, és – bal egérgomb nyomvatartása mellett – drag&drop-oljuk böngészőnk könyvjelző eszköztárára, amely jellemzően a felső szekcióban foglal helyet. (Ha nem látunk ilyesmit felül, akkor ellenőrizzük, hogy be van-e kapcsolva! Firefox alatt: Nézet -> Eszköztárak -> Könyvjelzők eszköztár, míg pl. Operánál Személyes sáv néven fut.)

Csapjunk a lecsóba:

Megosztóoldalak használata:

(ezekkel könnyebb kirakni a szóban forgó oldalakra a számotokra szimpatikus képeket/oldalakat):

Facebook

Tumblr

Google Reader

Letöltés:

Weboldal átalakítása PDF formátumba (Firefox-ra, többi verzió itt)

Weboldal küldése e-mailben

Képek keresése

Képernyő felosztása vízszintesen, Képernyő felosztása függőlegesen (csak csínján ezzel a kettővel, mert úgy vettem észre, hogy csak a böngésző újraindítása után áll vissza az alapállapot, IE alatt nem működnek! hasznosak lehetnek pl két oldal összehasonlításakor)

Fordítás SZTAKI-val:

ezen az oldalon elérhetőek, ide bevágni valahogy nem sikerült őket működőképes verzióban…

Persze ez csak néhány a neten elérhető több százból, további források lehetnek a következő oldalak is:

hongkiat, unusual bookmarklets, na és persze a Google!

Gyakran előfordul, hogy elgondolkodok, hogy egy-egy funkciót miért nem tudnak alapból a programok, amiket mindennap használok. Miért kell mindenféle pluginnal elérni például, hogy a Firefox ne jelenítsen meg reklámokat? Miért nem tud a beépített Jegyzettömb effektíve semmit azon kívül, hogy txt megjelenítés + sortörés? Miért nem lehet a vágólapra több cuccot is kirakni, ha az ember pl. egy Excel-file-lal, vagy php kóddal szüttyög, és gyakran kell ugyanazokat az adatokat beszúrnia? Nos, eme legutolsó gondra találtam gyógyírt a napokban, amely a Ditto névre hallgat.

A programocska „mindössze” annyit nyújt, hogy – beépülve a Windows vágólapjába – egyszerre rengeteg kimásolt adatot képes eltárolni, amelyeket utána akár gépek között is szinkronizálhatunk, illetve gyorsbillentyűket rendelhetünk hozzájuk, amellyel gyorsan beszúrhatjuk őket ahova szeretnénk. Saját adatbázis-file-ba dolgozik, így a kilopott szövegek/képek/akármik akár az idők végezetéig is elérhetőek maradnak számunkra, így nem fordulhat elő az az idegesítő vonása az alap Windowsos vágólapnak, hogy véletlenül felülírjuk azt a fontos adatot (weblapcím, kódrészlet stb.) amit épp használni szerettünk volna.

Rengeteg funkcióval rendelkezik, mazsolázok közülük:

lent figyel tálcán jobb oldalt az ikonja, amelyre kattintva előhozható a vágólapon szereplő adatok listája, akár kis előképekkel is (képadatok esetén). A másolatok (amelyeket a program klipeknek nevez) szerkeszthetők, importálhatóak, gyorsbillentyűt lehet hozzájuk rendelni, beállítható rájuk, hogy sose törlődjenek a vágólapról, sőt, hálózaton keresztül megoszthatóak más gépekkel, bár ezt még nem sikerült kipróbálnom a gyakorlatban (olyasmi lehet, mint az Operának az a funkciója, hogy a Linken keresztül a Jegyzeteket lehet szinkronizálni több masina között). Opcionálisan tud hangot lejátszani kimásolásnál, megváltoztatható az adatfile-jának az elérési útja, áttetszővé tehető az ablaka, beállítható hol bukkanjon fel gyorsbillentyű leütésénél, sőt van lehetőség három ún. Copy Buffer beállítására, amelyekre rakhatunk be adatokat használatra anélkül, hogy az alap vágólapot bármilyen módon is módosítanák.

Az opciók képernyője immáron magyarul

Nem túl elegáns, de hasznos: a klipek listája

Sokrétű, és kényelmes a kicsike, nincs nagy mérete, sőt nyílt forrású, ingyenes, működik Win7 alatt, és van belőle portable is, úgyhogy mindenképpen megér egy próbát. Sőt – hogy fokozzam a hangulatot – ma elkészítettem hozzá egy magyar fordítást is, csak hogy megkönnyítsem a hazai elterjedését! A zászlóra kattintva (jobb klikk -> Cél mentése más néven) letölthetitek:

Használata egyszerű: a telepített Ditto Language mappájába kell bemásolni a többi xml mellé, majd a futó program ikonján jobb klikk -> Options -> Language lenyílójában kiválasztani a Hungarian-t, majd mehet az oké. Nem lesz minden magyar, sajnos néhány mondatot nem lehet fordítani, mivel nem a nyelvi file-ból szedi őket a program, de így talán könnyebb lesz kezelni. Sok sikert hozzá, ha bármi kérdésetek, esetleg javaslatotok van a fordítással vagy a programmal kapcsolatban írjatok nekem!

A program további verziói letölthetőek innen.

Nem tudom, hogy tudtátok-e, hogy a közösségi oldalak bizony hatással lehetnek a való világra is. Bizony, amikor felmentek az iwiw-re, és feltöltitek a legutóbbi party hányós-fekvős képeit magatokról azzal akár egy jövőbeli álláslehetőséget is elpuskázhattok, mivel a HR-esek rendszerint informálódnak az interjú előtt a jelöltekről, és erre a leghatékonyabb megoldás egy profiloldal végigböngészése. Nekem speciel szerencsém volt még márciusban, mivel ugyan voltak fent khm… kevésbé beszámítható állapotomban készült fotók is rólam a legnépszerűbb magyar közösségi oldalon, mégis megkaptam ezt a csodás melót, amely megengedi, hogy blogra pötyögjek reggel negyed 11-kor, míg az előző cégemnél erre esélyem se volt.

Visszatérve a témára: a fenti elég követhető ok-okozati összefüggés egy elég egyszerű példa volt arra, hogy a netes tevékenység esetleg kihathat az ember életére, de vannak sokkal elképesztőbb példák is, amelyek főleg külföldi oldalakon olvashatóak a Facebook-kal kapcsolatban. Ugye ez az oldal „csöppet” profibb, mint az iwiw (ami csak szeretne olyan lenni, mint ő, de egyelőre ez esélytelen), mivel a fentebb vázolt példa már kapásból elképzelhetetlen, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy aki nem ismerősöd az nem nézheti meg a képeidet (legalábbis alaphelyzetben), sőt, lehetőség van arra is, hogy – a neveden kívül – semmilyen információhoz ne juthasson rólad külső személy, még a profilképedhez sem! Ez nagyon jó lenne, ha az iwiw-nél is bevezetésre kerülne, mivel ezzel kivédhető lenne, hogy úgymond illetéktelenek juthassanak információkhoz rólad a képeid által (és nem a HR-esekre gondolok első sorban, vannak sokkal veszélyesebb csoportok, akiknek nem szívesen árul el az ember semmit magáról…).

Tudtátok például, hogy volt olyan betörő, aki úgy bukott le, hogy „akció” közben a házigazda gépéről bejelentkezett a Facebook-profiljába, és nyitva felejtette a böngészőt? [1] Ezek után nem volt nehéz a rendőrségnek elkapni őt… Most komolyan: hogy lehet valaki ilyen hülye, hogy – mielőtt elvinne két gyémántgyűrűt, amiért akár 10 évet is kaphat – gyorsan még lecsekkolja, hogy hogyan áll a vetés a Farmville-ben? 🙂

Aztán volt nem egy, nem kettő eset, amikor a Facebook, és társai „tehettek” arról, hogy valakit kiraboltak, mivel az emberek igencsak nyíltak tudnak lenni azzal kapcsolatban, hogy mikor mennek nyaralni, mikor nem lesznek otthon („este meccs, hajrá XY, kint találkozunk a lelátón!”), illetve milyen a napi rutinjuk („mostanában minden nap csak este 9-kor esek haza, elegem van belőle”)[2]. Ezen információk segítségével (amelyek simán elérhetőek elég sok Facebook felhasználónál, hát még a Twitterezőknél) egy rutinos, technika vívmányait kihasználó betörő nagy biztonsággal tudja megállapítani, hogy mikor érdemes akcióba lépni, mivel nem lesznek otthon a házigazdák. Egy brit felmérés szerint a közösségi oldalak használóinak 40%-a osztja meg üzenőfalon a nyaralási terveit, ráadásul a Facebook használók 13, míg a Twitterezők 92 százaléka igazol vissza ismerősnek boldog-boldogtalant mindenféle visszakövetés nélkül. Tipikus példája ez a gondatlanságnak, a nemtörődömségnek. Az emberek – főleg a kezdő nethasználók – néha hitetlenkednek, amikor a gépbe pötyögés, és kattintgatás kihatással van az életükre, valahogy nem fogják fel, hogy a net az nem csak egy szövegszerkesztő, és amit írnak azt olvashatja akárki (jó példa volt erre Adrián az előző cégemnél, aki aznap amikor bekötötték a netjét poénból rendelt egy műp*nát, és teljesen ledöbbent, amikor 3 nap múlva hozta a futár 🙂 Utána – tetőzvén a bajokat – a cégnél próbálta elpasszolni, persze rajta röhögött mindenki).

Előfordult már olyan is – hogy a hihetetlen példák sorát folytassam -, hogy azért tartóztattak le, és csuktak börtönbe egy fószert Tennessee-ben, mert megbökött egy nőt Facebook-on! [3](Bökés: opció, amellyel jelezheted egy ismerősödnek a szóban forgó oldalon, például, hogy online vagy, de alkalmas arra is, hogy oda-vissza bökdössétek egymást az idők végezetéig. Tk. egy felesleges opció, de mindjárt kiderül, hogy valamire azért mégiscsak jó.) Azzal, hogy használta ezt a lehetőséget vétett a törvény betűje ellen, ugyanis bírósági határozat volt érvényben, miszerint az adott hölggyel semmilyen formában nem léphet kapcsolatba, és bizony ez a viszonylag egyszerű módja a kommunikációnak is ebbe a kategóriába tartozott a hatóságok szerint. A következmények: legfeljebb 29 nap börtön, és akár 2500$-os büntetés…

Persze az is előfordulhat, hogy az internetes közösségi életben való részvételel úszod meg a börtönt (szöges ellentétben az első példában emlegetett vérprofi tolvajjal): a 19 éves Rodney Bradford-ot egy október 17.-én Brooklyn-ban elkövetett rablással gyanúsították, ámde a bíróság felmentette, mert a kérdéses időpontban írt egy státuszüzenetet a Facebook-ra az apja harlemi házából [4]. A vádat akkor ejtették ellene, amikor az oldal üzemeltetői igazolták, hogy valóban ott jelentezett be a portálra. Napersze az egész egy vicc, hihetetlen, hogy egy ilyen trükkel sikerült megetetni a bíróságot! Ki garantálja, hogy valóban ő volt a bejegyzés írója? Honnan vette a bíróság, hogy nem mondjuk egy haverja fedezte azzal, hogy a szobájában bepöccentette az oldalt az elkövetés időpontjában, és írt ki az üzifalra egy „heyya brotharz, wazzup”-ot? Ha voltak még egyéb nyomok is arra utalólag, hogy nem ő követte el a rablást, akkor kiegészítő bizonyítéknak megfelel ez is, de a hír arról szól, hogy csak ez az egyetlen alibije volt a srácnak, és ez – meglátásom szerint – nem elegendő. A jövőben várhatóan sokan fogják majd a ezt a módszert választani arra, hogy bebiztosítsák magukat azokra az időtartamokra, amíg épp járókeretes nagymamáktól veszik el pisztoly segítségével a retiküljüket, vagy esetleg ártatlan kiskutyákat kínoznak sötét sikátorokban. Sebaj, a szóban forgó T. Bíróság elintézte magának a pluszmunkát, ehhez ezúton szeretnék gratulálni!

UPDATE:

kellett nekem erről a témáról cikkeznem, íme egy klasszikus példa, aminél ezek szerint a britek 13%-a a sötétkék gombot választja:

Források:

[1] http://mashable.com/2009/09/17/facebook-robber-arrested/

[2] http://mashable.com/2009/08/27/facebook-burglary/

[3] http://mashable.com/2009/10/10/facebook-poke-arrest/

[4] http://mashable.com/2009/11/11/facebook-alibi/

Újabb érdekes szolgáltatással bővült az internet csodálatos tárháza: kaptunk egy újabb remek eszközt arra, hogy akkor, és ott hallgathassuk a kedvenc zenéinket, ahol csak akarjuk. Az újszülött neve TubeRadio, és egy régóta fájó űrt hivatott betölteni, mivel segítségével rádióadót csinálhatunk a Youtube-on fellelhető kismillió zenei klipből, és más zenei videóból (koncertfelvételek például). Ha felmegyünk erre a remek oldalra, akkor mindenféle regisztrálás nélkül belecsaphatunk a lecsóba: beírjuk a kívánt előadó nevét, és egyből kapjuk az arcunkba az albumait (ezt a System of a Down beírása után kaptam):

Innen már csak egy kattintás, és összeszedi az oldal a listánkba az adott albumhoz tartozó számokat a Youtube-ról, ezután mehet is a lejátszás! Kisablakban fut a videója az adott számnak, de tulajdonképpen egy zenelejátszót kapunk, amely segítségével szinte bármelyik zenei album lejátszhatóvá válik egy internetkapcsolattal rendelkező gépen, az egész előfeltétele mindössze annyi, hogy össze tudja vadászni az összes számot, ami az adott nagylemezhez tartozik. Ha nem találja meg mindet, akkor se esik kétségbe, csak a gyűjtés végén kiírja, hogy mennyiből mennyit talált meg. Kézzel is adhatunk persze hozzá a playlist-ünkhöz számokat, amelyeket el is menthetünk (ha beregisztráltunk), így később bármelyik általunk használt gépen hallgathatjuk a saját magunk által összeállított listát!

A szolgáltatás tehát elegáns, ötletes, és mindenekelőtt ingyenes módja annak, hogy zenéinket mobil módon rendszerezzük, ajánlom azoknak, akiknek a bárhol elérhetőség fontosabb, mint a hifi hangminőség!