Ford körülnézett. A másodtiszt rámeredt a tükörből, de csak egy pillanatig, mert folyton másfelé lődözte a tekintetét. Az első tiszt csak állt, kézében az italos tálcával, és jóindulatúan mosolygott.
– A hullákat? – ismételte meg a kapitány.
Ford megnyalta a szája szélét (mármint a sajátját).
– Igen – mondta. – Azokról a halott telefonmosókról és könyvelőkről beszélek, ott lenn a tárolókban.
A kapitány értetlenül nézett egy darabig, majd hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Ja, hát azok nem hullák! – mondta. – Te jó ég, dehogyis azok! Csak le vannak fagyasztva, de fel fogják éleszteni őket.
Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkán. Pislogott.
Arthur mintha transzból ébredt volna.
– Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? – csodálkozott.
– Hát persze – mondta a kapitány. – Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.
Ford kissé megszédült.
– Szenzációs vállalkozás – tette hozzá a kapitány.
– Ezzel a népséggel? – kérdezte Arthur.
– Félreérti a dolgot – mondta a kapitány. – A miénk csak egyike a Bárkaflotta hajóinak: Ez itt a B bárka.
Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kádba?
Arthur kinyitotta a csapot, mire rózsaszínű, habzó vízzuhatag nyaldosta körül a kád belsejét. A kapitány elégedetten felsóhajtott.
– Köszönöm, drága barátom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgálják ki magukat.
Ford letette a poharát, elvette az üveget az első tiszt tálcájáról, és színültig töltött magának.
– Mi az a B bárka? – kérdezte.
– Hát ez – mondta a kapitány, és körbeúsztatta a kacsát a habos vízben.
– Igen – mondta Ford -, de…
– Tudja, az történt – mondta a kapitány -, hogy a bolygónk, az a világ, ahonnan jövünk, hogy úgy mondjam, el volt veszve.
– El volt veszve?
– De el ám. Így aztán mindenki azt mondta, legjobb, ha az egész lakosságot bepakoljuk egypár óriási űrhajóba, és áttelepítjük őket egy másik bolygóra.
Mondandója végére érve elégedett nyögéssel dőlt hátra a kádban.
– Úgy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? – kérdezte Arthur.
– Mit mondott, kedves barátom?
– Egy kevésbé elveszett bolygóra? Mármint, hogy oda akarnak-e áttelepülni.
– Áttelepülni, igen. Így aztán elhatározták, hogy építenek három hajót, tudja, három űrbárkát, és… De nem untatom magukat?
– Nem, nem, dehogy – mondta Ford határozottan – Nagyon lebilincselő, amit mond.
– Tudja, nagy öröm ez számomra – merengett a kapitány. – Mármint, hogy egyszer végre valaki mással is beszélgethetek a változatosság kedvéért.
A másodtiszt pillantásai lázasan lövelltek összevissza a teremben, majd végül visszatelepedtek a tükörre, mint egy pár légy, amit rövid időre felriasztottak a kedvenc ürülékéről.
– Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal – folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb.
– Csak ötven százalékában? – lepődött meg Arthur.
A kapitány egy pillanatig töprengett ezen.
– Igen, körülbelül az esetek felében, azt hiszem. Erről jut eszembe: hol van a szappan? – Addig halászott rá, míg megtalálta.
– Na mindegy – folytatta. – Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.
A kapitány boldogan elmosolyodott.
– És minket küldtek ki először – fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.
A kis fürdőrigmus, amelyet direkt az ő számára komponált világának egyik legtermékenyebb rímfaragója (aki pillanatnyilag a harminchatos tárolóban szunyókált vagy kilencszáz méterre tőlük), egy olyan pillanatot hidalt át, amelyet máskülönben kínos csend töltött volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kerülte egymás tekintetét.
– Ööö… – kérdezte Arthur egy pillanat múlva. – Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygójukkal?
– Hát, amint már mondtam, kárhozatra volt ítélve – felelte a kapitány. – Valami olyasmi volt, hogy össze fog ütközni a nappal vagy mi.
Vagy a hold fog nekünk jönni. Valami efféle. Akármi volt is, abszolúte borzasztó kilátással kecsegtetett.
– Jé! – szólt közbe az első tiszt. – Én meg úgy tudtam, hogy háromméteres piranhaméhek raja támadt a bolygóra. Ezek szerint mégsem ez volt a baj?
A másodtiszt hátraperdült, a szemében az a fajta hideg és kemény tűz lángolt, amit csak rengeteg áldozatos gyakorlás árán lehet elsajátítani.
– Nekem nem ezt mondták! – sziszegte. – A parancsnokom szerint a bolygót az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutáns csillagkecske!
– Nahát, tényleg…? – mondta Ford Prefect.
– Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekéről, tízezer mérföld hosszú, kaszaéles fogakkal, óceánforraló lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gyökerestül, nap módjára égető ezernyi szemmel, millió mérföldre tátható, nyáladzó állkapoccsal, egyszóval olyan szörnyűség, amilyent még soha, de soha…
– És biztos, ami biztos, magukat engedték előre, igaz? – érdeklődött Arthur.
– Úgy van – mondta a kapitány. – Mert mindenki úgy volt vele – és szerintem igazuk is volt -, hogy a közhangulat miatt nagyon fontos, hogy a többiek érezzék: olyan bolygóra mennek, ahol tiszták a telefonok, és számíthatnak egy jó hajvágásra.
– Na, igen – helyeselt Ford. – Méltányolandó szempont, elismerem. Na és a többi hajó, ööö… követte magukat?
A kapitány nem felelt rögtön. Hátratekerte felsőtestét, és elnézett a hatalmas hajótest felett, a Galaxis ragyogó középpontja felé. Hunyorítva fürkészte a hihetetlen messzeséget.
– Nos, ha már így rákérdez – eresztett el egy enyhén rosszalló pillantást Ford Prefect felé -, meg kell mondanom, hogy különös módon egy nyikkanást sem hallottunk felőlük öt éve, amióta elindultunk…
De bizonyára mögöttünk járnak valahol.
A kapitány pillantása ismét a messzeségbe révedt.
Ford tekintete követte a kapitányét, majd elgondolkodva összevonta a szemöldökét.
– Hacsak – mondta halkan – meg nem ette őket a kecske…
– Na igen… – mondta a kapitány, akinek némi kétkedés lopódzott a hangjába. – A kecske… – A kapitány tekintete átsiklott a hidat határoló készülékek és komputerek halmazára. A műszerlámpák ártatlan pislogással állták a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem árultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlátomást a maguk gondolataival voltak elfoglalva.
Ford Prefectre vándorolt a tekintete, aki válaszként felvonta a szemöldökét.
– Tudja, fura egy dolog – szólalt meg végül a kapitány -, de most, így elmesélve… Úgy értem, első tiszt, nem találja különösnek ezt az egészet?
– Öööööööö… – felelte az első tiszt:
– Nos – mondta Ford -, úgy látom, rengeteg megbeszélniválójuk lesz egymással, úgyhogy kösz az italokért, és ha ki tudnának tenni minket a legközelebbi bolygón, hát…
– Na igen, ez egy kicsit problémás, tudja – mondta a kapitány -, mert azt a trajektóriás bigyót még azelőtt beállították, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jó számtanból, és…
– Úgy érti, hogy nem tudja irányítani a hajót? ! – kiáltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ettől a kérdezve rávezetéses játéktól.
– No és mikorra számítják elérni azt a gyarmatosítandó bolygót?
– Ó, hát már majdnem ott vagyunk, azt hiszem – mondta a kapitány. – Bármelyik másodpercben megérkezhetünk. Talán ideje is volna befejeznem ezt a kis fürdést. Csak nem tudom rászánni magam, olyan jólesik.
– Tehát lényegében egy percen belül landolni fogunk? – kérdezte Arthur.
– Nos, nem annyira landolni, mint… ööö… mint inkább…
– Mint inkább mit? – kérdezte Ford élesen.
– Hát – válogatott a kapitány óvatosan a szavak között -, úgy rémlik, hogy a lezuhanás jobban…
– Lezuhanás? ! – kiáltott fel egyszerre Ford és Arthur.
– Ööö… igen – mondta a kapitány. – Igen, azt hiszem, ez része a tervnek: Volt rá valami borzasztó nyomós ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt… ööö…
Ford felcsattant:
– Az egész bagázs egy rakás szerencsétlenség! – ordította.
– Ja, igen – csillant fel a kapitány szeme -, most már emlékszem. Ez volt az. az ok!
A GALAXIS Útikalauz stopposoknak ezt írja a Golgafrincham bolygóról:
Ősi és titokzatos történetét legendák övezik: A bolygó földje azoknak a harcosoknak kiontott vérétől vörös, ill. helyenként zöld, akik meghódítására törtek. Napszítta, kopár vidék ez, ahol a tikkasztó levegő parfümös források illatától terhes, amelyek nedve forró és száraz sziklákon csordogál, táplálva a sötét és mósuszillatú zuzmók tömegét. A lázas szenvedélyek földje ez, és a mámoros képzeleté, különösen, ami a zuzmókkal élőket illeti, de egyszersmind a hűvös és borús gondolatoké is, főleg azok körében, akik a zuzmófogyasztást megtagadják, s árnyas fát találtak maguknak a hűsölésre. Az acél, a vér és a hősiesség földje ez, ahol a test és a lélek törekvése egyaránt érvényesül.
Ennyit röviden a bolygó történetéről.
És ebben az ősi és rejtélyes történelemben az Arium nagy Kerengő Költői voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengő Költők a távoli hegyek hágóiban éltek, ahol is heverészve várták a gyanútlan utazók csoportjait, hogy köröttük kerengve kövekkel hajigálják meg őket.
Amikor pedig az utazók kiabálni kezdtek, hogy mért nem takarodnak inkább verset írni ahelyett, hogy másokat molesztálnak az örökös kőhajigálással, hirtelen abbahagyták a dobálást, és belefogtak a hétszázkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkívül gyönyörűek voltak, amit rendkívüliség tekintetében talán csak a hosszuk múlt felül, és valamennyien egy kaptafára készültek.
A dalok első része arról szólt, hogyan ment világgá egykoron öt bölcs herceg négy lóval Vassillian városából. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bölcsek, de bátrak és daliásak is voltak, távoli földekre vetődtek, emberevő óriásokkal vívnak élethalálharcot, egzotikus filozófiák elsajátításán fáradoznak, különös istenekkel teázgatnak, és gyönyörű szörnyeket szabadítanak ki vérszomjas hercegnők karmai közül míg végül kijelentik, hogy a megvilágosodás állapotába jutottak, s ennélfogva vándorlásuk célja immáron elérettetett.
A második és egyben sokkal hosszabb rész arról a huzakodásukról szól, hogy akkor most ki legyen az ötük közül, aki gyalog megy haza.
Mindez a bolygó távoli múltjában történt. Mégis, eme különc poéták egyikének kései leszármazottja volt az, aki kitalálta a fenyegető romlásról szóló dajkameséket, amelyek lehetővé tették a golgafrinchamieknek, hogy népességük haszontalan egyharmadától megszabaduljanak.
A maradék kétharmad szilárdan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, örömteli életet élt addig, amíg az egész civilizációt ki nem irtotta egy virulens kór, amelyet egy piszkos telefonkagyló indított útjára.
