Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

‘szombamár

Írta JonC Ekkor: 2010. szeptember 7. 1 KOMMENT

Egyre kevésbé vicces ez a “szeretnémkérniafrankhiteleseknekaneotonfamiliátólakétszázhúszfelettcíműszámot” nevű humorbonbon. Ma már hallottam vagy háromszor, a negyediket most már levadászom. Amúgy is sokkal jobb a “szeretnémkérnialakástűzbenmegégettanyósomnakaromantiktólaszeretemabőrödillatát” verzió, bár az is igaz, hogy az ritkábban aktuális.

FIGYELEM! Az alábbi post 2010-ben íródott, az azóta eltelt idő alatt rengeteget változott az Android szoftverválasztéka! Frissebb (2013 januári) információkért kattints ide!

Volt már róla szó a blogon, hogy néhány hete vettem magamnak egy Android-os telefont, és hogy mennyire meg vagyok vele elégedve egy-két apróbb (és néhány nagyobb) hibájától eltekintve. Persze ezen hiányosságok nem írhatóak az operációs rendszer számlájára (amely ugye Linux alapú, szóval egész stabilnak mondható), hanem inkább annak a ténynek, hogy választásom a jelenleg kapható legolcsóbb Android-dal felszerelt típusra, a Vodafone 845-re esett, amely ugyan nem a csúcskategóriát képviseli az okostelefonok piacán, de a 15000 forintos beszerzési költsége okán az ár/érték aránya eszméletlenül jó. Most, hogy elmúlt a “optimista konzumerista lila felhő” ((C) bachterman) a látómezőmből már jól látom a készülék hibáit: viszonylag halk headset, tapizásra néha nehezen reagáló kijelző, lassú proci… de mindezt feledteti az eszméletlen sok app (azaz program), amik segítségével durván kitágíthatjuk a telefon tudását. Ma ezekből szeretnék párat bemutatni a blog segítségével.

Kezdjük az alapokkal: ezek itt a homescreen-jeim, amelyekből jelenleg három él. Felfoghatjuk őket Windows-asztalnak is, ezekre lehet ikonokat, widget-eket kipakolni, amelyek segítségével egy mozdulattal elérjük kedvenc programjainkat:

Most komolyan: nem szép ez a vizuális stílus? Szerintem még ránézni is jól esik ennek a telefonnak a főmenüire, és ez még csak a kezdet! 🙂 Ahogy látható néhány widget-et is kipakoltam, amelyek segítségével egyes programok funkcióit érhetjük el villámgyorsan. Ilyen például az első képen látható zenelejátszó ikonsora, amellyel anélkül lehet számot váltani, leállítani stb. hogy magát a programot meg kéne nyitni. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire kényelmessé teszi a használatát 🙂

Következzék a lista, amelynek címe akár az is lehetne, hogy “A tizenkét legjobb program kezdő Android-osoknak”, de ez a cím nem feltétlenül takarná az igazságot, mivel ezek az én személyes kedvenceim, és lehet hogy másnak más megoldás fog bejönni. Mindenesetre remélem, hogy segíteni fog néhány újdonsült Droid-felhasználónak ez a felsorolás, tessék mazsolázni!

1. 3G Watchdog: ennek segítségével folyamatosan figyelhetjük, hogy mekkora adatforgalmat generáltunk a telefonunkkal a 3G hálózaton keresztül. Megadhatunk neki kvótát is, azaz hogy egy általunk beállított időponttól egy hónapon/napon/heten belül hány mega lehet a max forgalom, illetve hogy mikor (azaz ennek a forgalomhatárnak hány százalékánál) kezdjen el hisztizni. Csinál napi statisztikát is, szóval vele nem érhet minket meglepetés. Egy screen róla, amelyen látszik, hogy 3 nap alatt a seggére vertem 64 megának:

2. Advanced Task Killer: ezzel tulajdonképpen ugyanazt csinálhatjuk, mint mondjuk a Windows Feladatkezelőjében: kilőhetjük a már felesleges programokat a memóriából. Azért van erre szükség, mert az Androidra írt programok jelentős hányada nem terminálja magát, ha az ember kilép belőlük a homescreen-re, hanem szépen futnak tovább, így pörgetve a procit, és lefoglalva a memóriát potyára. Ezen lehet ezzel az app-pal segíteni. Ha elindítjuk a következő listát láthatjuk:

Innen már csak egy gombnyomás, és a kipipált programok repülnek a memóriából. Amellett, hogy a program hasznos azért nem árt csínján bánni vele, ugyanis beállítható neki, hogy automatikusan törölje a háttérben futó programokat, ámde ha nem rakjuk Ignore (azaz mellőzendő) listára például az Ébresztés funkciót, akkor bizony azt is kigyomlálja. Ennek volt köszönhető pár hete, hogy elkéstem hétfőn a munkából, azóta már megtanultam bánni vele 🙂

3. Audiomanager: ennek a widget-je látszik a harmadik homescreen-en. Ez tulajdonképpen csak annyit csinál, hogy segítségével egyrészt nagyon gyorsan tudjuk állítani a telefon különféle hangjainak erejét, másrészt pedig a fent látható widget-re pillantva mindig tudhatjuk, hogy épp mi van lenémítva, és mi nem. Egy kép a beállítások menüjéről:

4. Frodo: ez a program nem létszükséglet ugyan, de mégis jópofa, ugyanis ez egy Commodore 64 emulátor, azaz alkalmassá teszi a készüléket régi C64-es játékokkal való játékra! .d64, és .prg kiterjesztésű file-okat eszik meg, először csak döbbentem, amikor megláttam a kijelzőn ezt a klasszikus képet:

Alapvetően remekül működik, nyomja a chiptune-et ezerrel, és még a játékok is élvezhetőek rajta, bár a kis képernyő és a pixelesség miatt néha nehéz kivenni, hogy mi is folyik éppen 🙂 Íme egy kép, amelyen élesben futtatja az Impossible Mission című idestova 25 éves klasszikust:

5. GReader: akik régóta olvassák a blogot tudhatják, hogy a fél munkaid életemet a Google Reader-t böngészve töltöm, így fontos volt, hogy legyen a telefonon is egy megfelelő kliens, amely segítségével olvasgathatom a feedjeimet. Több megoldás is létezik, de nekem ez tetszett a legjobban: rengeteg feed-del is áttekinthető marad, tudja kezelni az általunk korábban létrehozott mappákat, és elegáns a felülete. Van azért hátránya is: nem böngészhető vele azoknak a megosztásai, akikre feliratkoztunk, illetve megosztani sem tudjuk, ha valami érdekesre bukkantunk – legalább csillagozni lehet, ez is valami. Kép róla:

Ezen pedig egy megnyitott postot láthatunk kezelőgombokkal egyetemben:

6. Handcent SMS: a beépített SMS-kliens is tökéletes a feladatra, ámde ha ebből is valami csilli-villire vágyunk, ami ráadásul erősen hajaz az iPhone megoldására, akkor ez a tökéletes választás. Teljes mértékben átveszi a beépített SMS-rendszer helyét, így néhány napnyi használat után már szabályosan hiányozna. Beállítható neki, hogy beérkező üzenetnél egyből feldobjon egy ablakot, amiben tudunk válaszolni, stb. stb. Az üzenetváltásokat így jeleníti meg:

7. Meridian: sok Google-ezés után bukkantam rá erre a médialejátszóra, mivel a beépítettet kicsit fapadosnak találtam. Egy darabig az Astro Player Alpha-val toltam, de annak annyira gusztustalan volt a skinje, hogy ha ránéztem elkapott a rosszullét, így fájó szívvel nyugdíjaztam őkelmét. Így hozott össze a sors ezzel a csodával, amelynek widget-je megtekinthető az első homescreen-emen. Tud zenét, videót lejátszani (gondolom több formátumot is, de engem egyelőre csak az mp3 érdekelt), lehet vele playlist-eket létrehozni, a Simple Last.Fm Scrobbler nevű app feltelepítése után pedig képes folyamatosan felküldeni a last.fm-re az épp hallgatott számok címeit. Hátránya, hogy nincs beépített hangszínszabályzója, ettől függetlenül remek program. Maga a felülete valahogy így néz ki:

8. RealCalc: unod a beépített számológépet? Gagyinak tartod, hogy nem tud olyan funkciókat, mint az nPr? Esetleg szükséged van, hogy számokat a harmadik hatványukra emelj néhanapján? Akkor ez a te programod! 😀 A viccet félretéve: a beépített számológéppel az volt a gondom, hogy egy sokjegyű számnál egész egyszerűen nem akarta törölni az utolsó számjegyet, ami – mondanom sem kell – elég bosszantó volt. Ezután bukkantam rá erre a drágára a Market-en, szerintem nagyon geek:

9. Tunewiki: ez – hasonlóan a Meridian-hoz – szintén egy médialejátszó program, amit agyba-főbe dicsértek némelyik fórumon. Valóban nem rossz darab, már csak azért is, mert tud pl. netes rádiókat lejátszani, Youtube-on keresni, dalszövegeket letölteni, stb. – kérdés, hogy elég-e mindehhez a havi 500 megás forgalomlimit. Szerintem nem. Íme a felülete:

Itt épp valami osztrák blackmetál-os netrádiót választhatnék ki vele (grindcore rulez :)):

10. Fancy Widget: ez kivételesen nem egy program, csak egy widget: az első képen található naagy számokkal kiírt óra, és a földrajzi helytől függő időjárás-kijelző “neki” köszönhető. Ráadásul ha rányomunk a felhőkre, akkor megnézhetjük azt is, hogy milyen idő lesz a következő pár napban:

11. Opera Mini: mint megszállott Operás az egyik első dolgom az volt, hogy az alapértelmezett böngészőt lecseréljem erre. A nagytestvérhez képest nem sok mindent tud, de van pár vonása, amit örökölt tőle: lapfüles böngészés, remek zoom, és gyorsaság… ráadásul a weblapokat valamiképpen tömöríti is, így spórol a sávszélességünkkel. Okos kis darab 🙂

Egy kép róla, amelyen a Ráktalicska látható úgy, ahogy csak okostelefonokon látszik:

12. LauncherPro: magát a homescreen-eket kezelő háttérben futó program, amely gondoskodik arról, hogy akár hét ilyen képernyőnk lehessen, vannak saját widget-jei, át tudja méretezni bármelyiket – kár, hogy egy csomó funkció csak a fizetős verzióban elérhető. Ettől függetlenül kötelező darab, sokkal szebbé varázsolja a kezdőképernyők felületét.

Nagy vonalakban ezeket tudnám ajánlani kipróbálásra, ezek az úgymond “kötelező” programok egy Android-os telefonra. Mondanom sem kell, hogy teljesen más felhasználói élmény ilyenekkel múlatni az időt, mint egy “beégetett” oprendszerű telefon esetében. Tényleg olyan, mintha az embernek lenne egy zsebre vágható számítógépe, amin lehet e-mail-ezni, MSN-ezni, böngészni, egyszóval szinte mindent, amit a nagyokon. Persze a kis kijelző, és a még kisebb billentyűk miatt jó darabig nem lesz konkurenciája egy asztali, vagy akár laptop PC-nek egy ilyen kütyü, de ha hirtelen meg kell nézni az Elvirát, vagy akár a buszon a friss híreket, arra tökéletes. Remélem most már érthető, hogy miért mondom azt, hogy ez a tizenötezer forintos kínai csoda megváltoztatta a telefonokról alkotott vélekedésemet, és akkor még az Androidos játékokról nem is esett szó 🙂

Építőkockák a virtuális térben

Írta JonC Ekkor: 2010. szeptember 3. 2 hozzászólás

Be kell hogy valljam, hogy ez a post felér egy pofátlan rebloggal, mintha csak a Tumblr szele csapott volna meg, mivel Sasvári blogger kollega mai írásán felbuzdulva született meg. Úgy gondoltam, hogy az a project, amiről írt megér annyit, hogy veletek is megosszam.

Erről a játékról hallottam már korábban is, de valahogy elkerülte a figyelmemet a játszható “demo” a weboldalán, pedig ha akkor kipróbálom már lehet, hogy rég függnék tőle durván. Ez ma gyökeresen megváltozott, miután az online verzióra mutató linkre kattintottam… és feltárult előttem egy rég elfeledett világ. Mielőtt még elfelejteném: most éppen a Minecraft című garázsfejlesztésről beszélek, amelynek hála újra annak a tizenéves kölyöknek éreztem magam, aki hosszú heteket szöszmötölt a Duke Nukem 3D nem túl felhasználóbarát pályatervezőjével csak azért, hogy összerittyentsen valami profi alkotást. Annak idején ez félig-meddig sikerült is (screenshotjaim vannak róla, videót sajnos sehogy sem tudtam kilopni, pedig összehoztam volna belőle egy jó kis bemutatót audiokommentárral :)), bár a pálya félkész maradt (sőt, egyenesen bugos :)), de most újra eszembe jutottak azok az órák, amiket alkotással, egy új világ létrehozásával tölthettem – persze miután végigrágtam magam több száz oldalnyi FAQ-n, meg tutorial-on (mennyivel könnyebb lett volna Youtube-videók alapján megtanulni, kár hogy videomegosztó oldalak akkoriban még nem léteztek). A különbség most csak annyi, hogy semmiféle előképzettséget nem igényel, hogy az ember összehozzon egy ilyen képet, mint ez:

Az a változat, amivel ezt csináltam böngészőben fut, és az egész Java-ban van írva (letölthető innen), és a kezeléséhez elég a két egérgomb, a WASD-billentyűk a mozgáshoz, és a space az ugráshoz. Bárki bármikor összehozhat hasonlót, csak egy középkategóriás gép, és némi szabadidő szükségeltetik hozzá!

A játéknak létezik egy fizetős verziója is, amelyben már küldetések is vannak, de az ingyenes neten futó verzióval is lehet regisztráció után multizni(!), amely új dimenziókat nyit meg a pixelvilág által nyújtott lehetőségek terén 🙂

Annyira megragadott a cuccban rejlő kreativitás, és végtelen(nek tűnő) lehetőség, hogy – most tessék figyelni! – úgy döntöttem, hogy igenis megér rongyos 9,95 eurót a full verzió, és meg fogom vásárolni. Már be is regisztráltam PayPal-re, szóval a dolog folyamatban van, jövő hétre már boldog tulajdonosa leszek egy legálisan beszerzett példánynak. Gondolom fent lehet torrenten is, de az ilyen független néhány fős fejlesztőcsapatoknak szívesen adok pénzt, pláne hogy a program amit kódoltak hosszú távú szórakozást garantál. Márpedig – elnézve ezeket a képeket – ezzel nem lesz probléma, ráadásul már csináltak Team Fortress 2 map-et is belőle 🙂

UPDATE:

az alábbi videón szereplő világ megalkotása a készítő bevallása szerint öt nap alatt történt. Nézzétek meg, szerintem ha valaki ez alapján nem akar belevágni a saját birodalma létrehozásába annak nem fog bejönni a játék:

További lenyűgöző videók itt!

Szekták Magyarországon

Írta JonC Ekkor: 2010. szeptember 2. 2 hozzászólás

Olcsó és hatásvadász húzás lenne részemről emberek vallásosságából viccet csinálni, de vannak olyan mozgalmak (szekták?), amelyekkel kapcsolatban nyugodtan megteszem, mivel szerintem ezeknek az égadta világon semmi közük a hithez, Istenhez, vagy akár a Biblia tanításaihoz. Magyarországon még csak bimbódzik ez az egész, egyelőre egy ismertebb ilyen csoportosulásunk van (hálistennek), a Hit Gyülekezete, amelynek élén Sándor atya osztja az észt minden vasárnap az ATV-n, és az interneten stream-elve, nehogy valaki lemaradjon róla. Volt honnan venni a gyülialapítás ötletét: Amerikában már évtizedekre visszanyúló hagyományokkal rendelkeznek a hasonló mozgalmak, amelyek jóval radikálisabb módszerekkel dolgoznak/tak, mint Sanyi bácsi, így nem volt elképzelhetetlen a csoportos öngyilkosság sem az eljövendő Világvége/Özönvíz/Sáskajárás/Kötelező Cölibátus elleni preventív cselekvés okán. Nem kívánom az – állítólag – hetvenezer követő halálát, ezért remélem, hogy nem arról fog szólni az utolsó Vidám Vasárnap, hogy Sándor a nagy közös éneklés közepén egy kézmozdulattal jelzi a segítőinek, hogy nyithatják a gázcsapot, de a párhuzam szerintem elég nyilvánvaló az amerikai szektákkal, azok zártabb működése, erőteljesebb fanatizmusa ide vagy oda.

Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a Jobbikkal: én még normális követőjével egyiknek sem találkoztam, és ez most nem ferdítés, vagy a poén kedvéért történő túlzás. A lelkileg sérült, kisebbségi komplexusokkal, sőt durva paranoiával küzdő embertársaink nagy része vágyik efféle akolba, ahol együtt bégethet a többi vele együtt “gondolkodóval”. Az akolmeleg iránti vágyakozás a mozgatórugója mindkét mozgalomnak: a reménytelenségbe süllyedt, kisemberségét legmélyebben megélő réteg az, amelyik képtelen átlátni a világ szövevényét, és szüksége van valakire, aki megmondja helyette, hogy merre menjen, legyen annak neve Sanyi bácsi, a Jóisten, vagy éppen Vona Gábor. Nem akarok igazságtalan lenni azzal, hogy leszűkítem a tünetegyüttesben szenvedők táborát a Hitgyülisekre, meg a Jobbikosokra: jócskán megtalálható ez a típus a két nagy párt követői között is, csak valahogy a Jobbikban, meg Sándor atya hívei körében nagyobb a koncentrációjuk, mint mondjuk a FIDESZ/MSZP-ben, és a Katolikus Egyház hívei között.

Az ilyen mozgalmak vezetőinek kezében hatalmas fegyver van: a tömegek manipulációja. Aki van olyan idióta (már bocsánat), hogy mer vakon hinni egy szervezet vezetőjének, annál könnyen elérhető az az állapot, hogy elveszti a saját ítélőképességét, és képes kikiáltani ellenségnek bárkit, akire a vezére rámutat (vonatkozó postom itt). Az agymosott zombik hordáinak előállítására való képesség az, ami miatt ijesztő mindkét csoport, és ezúttal lényegtelen a vallási vagy éppen politikai színezetű álca. Ezek az emberek (és mostantól pont az eddig leírt érveimre hivatkozva mosom össze a két tábort) két lábon járó magnetofonokká lettek alakítva: ha leülsz valamelyikkel vitázni, vagy akár csak beszélgetni, akkor szinte hallani a Play-gomb halk kattanását, amiből észreveheted, hogy mostantól kezdve nem fogsz tőle saját gondolatot hallani, csak az előre rögzített párt/gyülihablaty fog dőlni a szájából. Ezért tartom ijesztőnek az egészet: önálló gondolatok híján vegetáló hullák tömegeit keltik életre ezek a prókátorok…

Most komolyan: önálló akarattal bíró ember leír ilyet?:

Amikor elmentem elöször a HIT gyülekezetébe be sem engedtek az ajtón.
Kidobtak.
Ezért úgy gondoltam, hogy ha Ennyire komolyan veszik az Istenbe vetett hit által a szolgálatot, akkor ott biztosan olyan munka folyik ami Tetszik Istennek.
Az ajtóban állva átjárt a Szentlélek. Amikor hazafelé ballagtam, nagyszerű embernek gon…doltam a gyülekezeteseket. De csak egy év után, amikor leszereltem a hadseregből tudtam egy házicsoporton keresztül csatlakozni.
Nem bántam meg azóta, egyszer sem.

Itt a másik kedvencem:

Nagyon hálásak vagyunk családommal, hogy megismerhettük Istent, és rajta keresztül Sándort!

Hmm… nem értek hozzá, de nem fordítva kéne lennie annak a sorrendnek, ha már tényleg annyira szükséged van erre a köpcös hatvanasra ahhoz, hogy megismerd Istent?

Akit érdekelnek még a fentiekhez hasonló aranyköpések, azok itt mazsolázhatnak továbbiakat.

Bár lehet, hogy egyeseknek a fentiek alapján úgy tűnhet, de nem vagyok ateista (sőt, lehet hogy egyesek szerint én vagyok maga a Sátán, vagy Saddam Hussein és Hitler közös reinkarnálódása, de nem, ez sem igaz). Egész egyszerűen látom, hogy mire megy ki a játék: minél több akaratgyenge, szorongó, bizonytalan, stb. ember egy zászló alá gyűjtése valamiféle cél érdekében, ami lehet olyan egészen prózai mint mondjuk a profit, de lehet valami annyira bizarr is, amihez kevés a fantáziám.

Nem mondom azt, hogy a vallásosság mint jellemvonás olyan emberre vall, aki nem tud racionálisan gondolkodni, vagy hogy lelkileg lenne megrokkanva. A hit igenis kell, igenis fontos. Nem tudom megérteni azokat a modern felfogású seggfejeket, akik csak a saját nagyságukban, az egojukban hisznek, és úgy gondolják, hogy nincs szükségük valami erőben való hitre, legyen az Isten, Buddha, vagy akár a jó öreg Karma. A vallás igenis fontos még ebben az elképesztően technokrata világban is. De: Sándor atya, és sleppje számára a vallás nem cél, hanem eszköz, és ugyanez igaz a Gabira is: egyre kevésbé valószínű, hogy a párt politikája másról is szólna a hangulatkeltésen, és a droidhadsereg felállításán kívül. Közismert tény, hogy ha egy ország szarban van gazdaságilag (220 felett a CHF, hogy örültem én ennek a hírnek), akkor a lakói a valós problémákkal való szembenézés helyett gyakran (sőt: mindig) hazugságokba menekülnek, azokhoz a vezetőkhöz verődnek, akik azt mondják, amit hallani akarnak. Így szoktak megerősödni a radikális mozgalmak, annak idején Hitler is így került hatalomra. Csak remélni tudom, hogy ez nem fog megismétlődni – és szintén csak bízni tudok abban, hogy nem valami liberális seggfej picsogásának hatott, amit most leírtam, már csak azért sem, mert egyik sem vagyok. Liberális legalábbis tutira nem 🙂

Egy zen pillanat

Írta JonC Ekkor: 2010. szeptember 2. KOMMENTÁLD!

Amikor egy kora őszi reggelen munkába menet Moby-t hallgatsz, lassan krúzolsz a biciklivel, a máskor mindig autókkal agyonzsúfolt útszakasz teljesen kiürül, a napfény kibukkanik a családi házak között, és – mintha direkt így vágta volna valami rendező – a Why does my heart feel so bad végén hallható vonósok váltják fel a szám ütemes dobritmusát a headset-edben… az egy zen pillanat. Tied az utca, egyedül vagy, és az élet szép.

Egy balul sikerült kísérlet

Írta JonC Ekkor: 2010. szeptember 1. KOMMENTÁLD!

Régóta hajtom ezt a rövidke szösszenetet a már tárgyalt Singularity nevű FPS-ből, most végre sikerült rábukkannom a Youtube egy eldugott szegletében. A játék során sokszor találunk vetítőgépeket, és különféle videolejátszó berendezéseket, amelyek segítségével megtekinthetjük a telep rég halott szovjet tudósainak a kutatási eredményeit. (Gyorstalpaló: a játék napjainkban játszódik, és egy 50-60 éve elhagyatott szovjetek által létesített szigeten bandázva kell kideríteni, hogy hol siklottak félre a kísérleteik, amelyek során valamiféle energiaforrást próbáltak hasznosítani.)

Ezen videók közül kiemelkedik a következő, amelyben megtekinthetjük, hogy ruszki barátaink először szeretnék kipróbálni az általuk létrehozott teleportkaput. A művelet nem várt eredménnyel zárul… 🙂

Turn it off! (hogy ezek milyen jól tudnak angolul!) 😀

Vackolós

Írta JonC Ekkor: 2010. szeptember 1. 1 KOMMENT

Az éjszakai tétován párkányomon kopogó hideg esőt reggel fényár váltotta fel, amely csalókán a nyári reggelek hangulatát idézte fel bennem. Milyen rég is volt már, amikor még izzadtam reggelente a biciklin… mikor is? Múlt héten? Most pedig már teljesen elfogadtam a tényt, hogy ősz van. A Nap is bágyadtabban süt, az égen rohanó felhők is mintha délre akarnának szökni a hideg elől. Lassan megváltozik a levegő is, az elmúlás, a végtelennek tűnő nyugalom illata kezd érződni rajta. A táj is más lesz hamarosan: a fák ledobott leveleinek halmai, a tűzvörösben izzó erdők látványa, a reggeli dér is idővel megszokott lesz, a két héttel ezelőtt még tomboló nyár közelségét mintegy semmibe véve. A szeptember beköszöntével szinte egy csapásra ősz lett, de ezt már átéltem régebben is, nem lepett meg túlzottan a dolog. Most jön az évnek az a szaka, ami megtanítja az embert élvezni az otthon melegét, a lakás biztonságát, a konvektor nyugtató kattogását, miközben ontja magából a hőt. Értékelni kell azt, hogy elbújhatunk az időjárás elől, és ugyanazt a biztonságérzetet tapasztalhatjuk, mint az ősember jópár ezer évvel ezelőtt, amikor a barlang mélyéről a tűznél melegedve bámult ki a tomboló viharra. Ha valamiért lehet szeretni az őszt akkor ez az: most átélhető a vackolás boldogsága, amit a nyár nem adhat meg. Ez is valami.

Ez is elment

Írta JonC Ekkor: 2010. augusztus 30. 6 hozzászólás

Megkockáztatom, hogy talán élve temetem el, de jelenleg úgy fest, hogy a nyár kilehelte a lelkét. Itt az ideje, hogy szép szertartás keretében elbúcsúzzunk tőle, szép volt, jó volt, esett rengeteg eső, elmosta a víz először Miskolcot, majd a teljes északkeleti országrészt, csodálatos volt az egész.

Az egészben az a szomorú, hogy egy ilyen szar “nyár” után persze mi más következhetne, mint egy egy mocskos ősz. Ízelítőt kaphattam belőle a mai napon is, ha már egyszer hétfő van: a reggeli napsütést “természetesen” egy hatalmas nagy esőfelhő követte úgy délután 3-4 óra felé. Ez nagyon aljas húzás volt: naivan egy szál ingben indultam el dolgozni a biciklimmel, de meló után kénytelen voltam szakadó esőben hazagurulni úgy, hogy (újfent) “természetesen” nem volt hátsó sárvédőm, mivel néhány hónapja egy rosszul sikerült autóval hazafuvarozási kísérlet során eltört. Képzeljétek el a szitut: okos hősünk egy szál selyemingben gurul kábé gyök kettővel, hogy ne verje fel a kerék a vizet a hátára (ami még csak-csak oké lett volna, de ott volt rajta a laptop-táska is, amit nagyon nem akartam, hogy átázzon), miközben az autósok kigúvadt szemekkel nézik, hogy ki ez a hülye, aki ilyen időben biciklizik. Élveztem nagyon.

Persze tudom, hogy lesz még jó idő, meg vénasszonyok nyara, de a mai sérelmeimet nem fogja feledtetni az az egy-két hét jó idő. Végezetül hallgassatok egy kis skandináv metált, ami pont jó lesz postzenének (tisztára mint bachterman-nál :)):

Amorphis – Summer’s End

Digók és pszichopaták

Írta JonC Ekkor: 2010. augusztus 27. 6 hozzászólás

Hosszú idő után újra vettem a fáradtságot, és kicsit frissítettem a gépemre telepített játékok listáján. Persze ebben közrejátszott az is, hogy kezdtem erőteljesen unni a választékot (hetek óta a Bioshock 2, és a Team Fortress 2 tölti ki kizárólagosan a játékra fordítható óráimat), és pont kapóra jött a Steam, és a rajta keresztül letölthető demo-k széles(nek nem mondható) választéka. Két játékot szúrtam ki a frissebb eresztések közül: az egyik a Kane and Lynch 2 – Dog days, a másik pedig a Mafia 2 volt.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy fényezzem kicsit a sokak által szidott Steam-et: a demok letöltése két kattintás volt, majd az első indításnál elegánsan feltelepítette a szükséges segédprogramokat, frissítette a DirectX-et, úgyhogy nekem nem sok teendőm volt a játékon kívül. Az uninstall hasonlóan gördülékenyen ment, szóval nem rossz ötlet a Steam-en keresztüli demobeszerzés – az már más tészta, hogy néhanapján a Team Fortress elveszti a kapcsolatot vele, ergo ha elérsz valami achievement-et, akkor vagy elmenti a szerver, vagy nem.

Kezdjük a Kane and Lynch-csel a boncolgatást: a bő egygigás demo lecuppantása után körülbelül 10-15 percnyi játékra van lehetőségünk, ami nem túl sok, de arra pont elég, hogy egy kicsit belecsöppenjünk a meglehetősen beteg hangulatba, és megcsodáljuk a korrekt grafikát. (Csak zárójelben: még a kilencvenes évek derekán az idSoftware elkövette azt a hibát, hogy a Doom demo (akkor még shareware-nek hívták) változatába belepakoltak egy teljes epizódot a háromból, amivel remekül el lehetett lenni a teljes változat kifizetése nélkül is.) Bevallom őszintén, hogy az első részt nem próbáltam ki néhány éve, mivel elég szépen lehúzták az általam olvasott játékmagazinok tesztelői (csapnivaló volt az irányítás, ha jól emlékszem), de erről már szebbeket írtak a Gamestar augusztusi számában, úgyhogy gondoltam teszek vele egy próbát, mégha csak a demo végigtolásának erejéig is. Nem bántam meg különösebben a dolgot: ilyen hangulatú játék már nagyon régen nem akadt a kezeim közé, amelyet főként bájos főhőseink megragadó személyisége, és a túlzsúfolt, mocskos, szűk sikátorokban bővelkedő Shanghai-i külvárosi környezet határoz meg. Leginkább talán a Manhunt 1-2-nek van ilyesmi milliője (mindkét részt betiltották néhány országban túlzott brutalitása miatt), talán már ez is sokat elárul arról, hogy mik várnak ránk a játékban. Kane and Lynch nem nevezhető fényes páncéljú, az igazságért, és a törvényért harcoló lovagnak: gyószer- és alkoholfüggő, gátlástalan, semmitől vissza nem riadó bűnözők, akiknek fejét – egy rosszul sikerült fegyverbiznisz után – tálcán akarja látni a kínai maffia, a rendőrség, de még talán a helyi cserkészlány-egyesület is.

Két bájos főhősünk – ezt a képet azért nem raknám be háttérnek 🙂

Finoman cizellált stílusukról, és magas fokú diplomáciai készségeikről az alábbi kis novellarészlet adhat átfogó képet, amelyet a Gamekapocs-ról emeltem át pofátlan módon:

-Ki volt a megbízótok? Ki bérelte fel a szemétláda punkokat? Miért ütöttetek rajtunk a sztrádán? Beszélj te szarházi, kitépem a beledet! – ordította Lynch, köpött egy véres köpetet a fickó tarkójára. Amaz artikulátlanul szitkozódott saját nyelvén, valami olyasmit, hogy „Kapjátok be, úgyse szedtek ki belőlem semmit rohadék jenkik!”. Kane eközben a hátsó ajtót biztosította zavartan, úgy szorította a Skorpió géppisztolyt, hogy ujjain kidagadtak az inak. Újabb ütés, aztán még egy és még egy. A kínainak nem használt. Lynch megelégelte, hogy így nem jutnak semmire és a tarkójánál fogva belenyomta a fickó arcát a tűzforró olajba. Égő hús szaga töltötte meg az apró helységet, a szerencsétlen ordítása a szomszédos sikátorban bujkáló ijedt patkányokat is szétcsődítette az ételhulladék-kupacok mellől. A senkiházi minden léguta, s a szája is tele szaladt forró repceolajjal. Az elviselhetetlen fájdalomtól furcsa gurgulázó hörgést hallatott magából, arca a felismerhetetlenségig feldagadt, hólyagok jelentek meg rajta és fakadtak ki, majd – miután Lynch elengedte, kínlódva rogyott a koszos padlóra.

Bájos ugye? Már látom lelki szemeim előtt a kedves szülők rémülettől tágra nyílt szemeit, amikor konstatálják, hogy a tizenkét éves Józsika efféle dolgokat művel a monitoron 🙂 A játék “természetesen” nem büntet, ha ártatlanokat gyilkolunk, nyugodtan lelőhetünk akárkit. Remek fizikai motor pörög a háttérben: a ragdoll (rongybaba) fizika az már alap a modern játékokban, de nekem például újdonság volt, hogy hiába bújunk egy oszlop, vagy asztal mögé, nem ehetjük meg nyugodtan az ebédre elrakott szalonnát lilahagymával és egy karéj kenyérrel, mivel az ellenfelek golyói szépen leamortizálják a fedezéket. Persze ezt mi is megtehetjük: ha bírjuk skulóval, akkor lebonthatjuk a terepakadályokat, így juttatva néhány gramm ólmot a vágottszemű barátaink szervezetébe.

Szóval a hangulat rendben van (már aki szereti az ilyesmit, nem egy kifejezetten lányos játék), a grafika is korrekt (nekem például nagyon tetszett, ahogy a neonreklámok fénye csúszik-mászik az autók szélvédőjén), a környezet pedig a maga lepusztult módján egész pofásra sikeredett – kár, hogy engem a tíz percnyi játék végére a klausztrofóbia kerülgetett a sok zárt helyszín miatt. Azért a beszerzése előtt mindenképpen érdemes megnézni egy gameplay videót (mondjuk ezt), vagy az alábbi trailer-t, mivel nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog ez a játékstílus, és két pszichopata főhősünk:

A Mafia 2-ben már kicsit elegánsabb figurát alakíthatunk, ugyanis itt egy olasz maffiózó, Vito Scaletta kalandjaiba csöppenhetünk bele. A Kane and Lynch-csel ellentétben itt már azért voltak  előzetes elvárásaim, márcsak azért is, mert az első rész hatalmas élmény volt, rengeteg küldetésre a mai napig emlékszek: a vidéki farmon a viharban lövöldözés, a hírhedt autóverseny (amit én személy szerint legalább 50-60-szor megpróbáltam, mire összejött), a parkolóházas mészárlás, a bankrablás Paulie-val, a csapos lányának hazakísérése a lenyugvó Nap fénye által vörösbe borult városban… és ez csak néhány volt a sok-sok fantasztikusan megkomponált megoldandó feladatból! Persze, hogy az ember azt várja, hogy a folytatás olyan lesz mint az első rész, csak minden szebb, nagyobb, több, feelingesebb… Ezen szempontok jó részéről nem tudok nyilatkozni, elvégre egy tízperces időlimittel ellátott demo (ez mondjuk szemét húzás volt a fejlesztők részéről, bár ennyi idő alatt végig is lehet vinni a küldetést) alapján nem eldönthető, hogy például milyen hosszú a teljes verzió, hány óra alatt lehet végigtolni. A játék külcsínjét viszont volt szerencsém megtekinteni, és annyit mondhatok róla, hogy nagyon szép, bár nálam nem tudott full grafikán futni – négy mag ide vagy oda, a 256 megás 8600GTS-em szabályosan szűkölt a terheléstől.

Igen, ez itt nem egy fénykép, ez maga a grafika

Tetszetős megoldás az is, amikor az érdekellentétek a békés diplomatikus megoldás keresése helyett elítélhető módon átcsapnak fegyveres tettlegességbe: megcsodálhatjuk, hogy milyen hatással van az állványos géppuska az ellenfelek autóira, azaz hogy milyen csecse tűzgolyó kíséretében szakadnak szét, robbannak ki az öklömnyi darabok a falból, szóródnak a hüvelyek, pattognak a golyók, ahogy azt kell… Ebben a gameplay trailer-ben mindez bemutatásra kerül:

A grafika stimmel, a hangulat megteremtése is olybá tűnik, hogy nem okozott problémát a cseh csapatnak (bár nekem valahogy kopottasabbnak tűnt az első részhez képest… remélem, hogy ez csak azért van, mert szokatlan volt számomra a huszas évek után az 1945-re átrakott idősík), úgyhogy minden adott, hogy újra felcsendüljön a Thompson-géppuskákon gengsztereink által előadott szimfónia. Azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani, akik az első részbe hasonló szinten voltak belebuzulva mint én (még most is tudom fejből a város felépítését), és már ki voltak éhezve egy jó kis maffiózós-lövöldözős-autókázós-keresztapás kalandra.

Álmot láttam

Írta JonC Ekkor: 2010. augusztus 26. 2 hozzászólás

Rendhagyó post következik: a jól megszokott billentyűzetcsapkodás helyett bánatomat dalban mondtam el, és csak a mikrofonom hallgatott meg 🙂 Visszahallgatva nekem nem tetszik (elkapkodom a szótagok végeit, stb.), de legépelni meg túl lusta vagyok, úgyhogy íme teljes terjedelmében a hangfelvétel, amelyen előtör belőlem a nosztalgikus énem egy délutáni szunyókálásnak köszönhetően:

JonC – elmélkedéseim az ajkai éveimről – 2010.08.26.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 11419 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek