– állapítottam meg olyan éjféltájban, amikor már csak percek választottak el minket a menyasszonytánc izgalmaitól. Józsi magához intett, és megmutatta, hogy melyik kritikus pontot kell nekem védenem, ahol elrabolhatják az arát a táncparkettről. Be is álltam szépen, lábak kicsit szétvetve, jobb kézzel rámarkolva a bal csuklóra, felöltöttem a szekusok kicsit lenéző mosolyféléjét, és vártam a fejleményeket. Kaptam magam mellé még egy arcot, hogy majd ketten elég elrettentőek leszünk ahhoz, hogy senki ne akarjon rajtunk keresztül menyasszonyt rabolni. Szép nagydarab fiatalember volt, és látszott rajta, hogy rendőr a szentem, mivel nem igazán reagált az általam felé szórt poénokra, gondolom azért, mert már beleivódott a rendőrök oly’ szimpatikus „köcsög kis civilek” habitusa. Alapvetően ez akkor este nem zavart, sőt le se esett, hogy egy rendőrrel próbáltam poénkodni, csak másnap gondolkoztam el rajta.Mindenesetre egy forró helyzet volt csak, amikor egy kevésbé bevédett menekülési ponton egész sokáig sikerült elráncigálnia az egyik kedves vendégnek a menyasszonyt, és rohanhattunk utána ketten-hárman, hogy visszaszerezzük. Szerencsére ez is sikeres volt, és nem borult meg senki, pedig sanszos volt a dolog 🙂

Közben beszélgettem sokat egy echte angol sráccal is, akit Olivernek hívtak, és úgy nézett ki, mint a Kegyetlen játékok főhőse (szinte), és olyan érzése volt az embernek, amikor kezet fogott vele, mintha egy döglött halat markolászna (jó, nem kézfogásból kell lemérni az embereket, de tény, hogy elég nyüszöge volt az arc, kész csoda, hogy bírta a belé tukmált ipari mennyiségű Hubertust :)). Kiderült, hogy szeretne Magyarországon angolt oktatni, ami alapvetően remek ötlet (anno nekem is volt kanadai tanárom, akinél nem lehetett azt csinálni, hogy ha nem tudtál valamit, akkor visszaváltasz magyarra ugyebár). Szegényem sokszor volt zavarban az este folyamán, pláne mikor keresztapám (aki alapvetően elég tiszteletreméltó jelenség, főleg ha az ember egy hatvankilós legényke egy idegen országban) megfogta, és odacipelte a rövidespulthoz felesezni 🙂

Visszatérve az esküvőre, egészen jó hangulatban telt, és újra volt alkalmam megfigyelni azt a jelenséget, ami olyan éjfél – egy óra magasságában szokott jelentezni, amikor már mindenki teli van, mint a déli busz, mégis próbál kultúráltan viselkedni. Ez a felboruló poharak, és a lekajált ingek időszaka, amikor a mozgáskoordináció már némileg gyengül, de még próbálja mindenki tartani a látszatot, hogy ő színjózan. Ez vicces tud lenni, de nem értem miért nem engedik el magukat az emberek ahelyett, hogy görcsösen próbálják a felelős felnőtt imidzsét védeni. Jó persze, az ember körül van véve rokonokkal, és senki se szeretné, ha csak úgy emlegetnék az adott eseményt, hogy „ja tudod, amikor XY úgy be volt bombázva”, de kicsit lehetne lazábban is kezelni az alkoholos befolyásoltság „problémakörét”, már ha létezik ilyen. Én kifejezetten büszke voltam magamra, mivel még éjfélkor is olyan állapotban voltam, hogy a vőlegény meg mert bízni a fentebb vázolt felelősségteljes feladattal (ami persze csak poén volt, de azért mindenki igyekezett eleget tenni a kötelességének).

A buli tehát alapvetően megfelelt a magyar esküvők iratlan szabályainak, volt báli zene (amit had ne minősítsek, mert végülis a maga nemében jó volt, csak magával a nemmel vannak bajaim), rengeteg rövid, lagzikoszt (amelynek ugyebár jellemzője, hogy nem a túl pepecselős fogásokra helyezik a hangsúlyt, hanem inkább a mennyiség a lényeges, ettől függetlenül finom volt), enyhén irritáló stílusú vőfély (akin látszott, hogy nem szereti, ha más is jópofa rajta kívül, ez főleg akkor tűnt fel, amikor az udvaron javasoltam neki, hogy játsszunk „adj király katonásat” is, és nem vigyorgott), a szintén nagyon idegesítő esküvői fotósról nem is beszélve (aki miután megtudta, hogy barátnőm utálja ha fényképezik sportot csinált a lesifotók lődözéséből). Volt – még délután – rendőrautós felvezetés is félpályás forgalomlezárással, és szirénázással fűszerezve, ki is csúszott a számon, hogy rendőr akarok lenni, de ezt egész gyorsan vissza is vontam, miután belegondoltam, hogy hogy festenék egyenruhában (gyk.: röhejesen :)).

Az este végülis olyan fél három fele jött el számunkra, amikor engedve a folyamatos fülrágásnak végül elbúcsúztam az ünnepeltektől, amiért cserébe kaptam egy jó adag sütit (amit külön köszönök, igazán jól esett). Remélem valamilyen formában jut nekem is a képekből, amiket az a majom a tisztelt Fotós Úr lőtt, pláne mivel van közöttük néhány sztárfotó rólam is 🙂 Jó volt a buli, jövünk legközelebb is! 🙂

…anélkül lelépni haza hétvégére, hogy ne firkantanék néhány sort ide. Jövő héten újra indul a postgyár (megírom majd a hétvégi esküvős élményeimet is, az tuti), úgyhogy jó hétvégét mindenkinek!

Majdnem sikerült kinyírni a blogot ma kora este. Ha nem lett volna a tárhelyszolgáltatómnak biztonsági mentése (naponta csinálnak, Isten tartsa meg jó szokásukat!), akkor most az estét egy hajtépéssel tarkított mentsünk-mindent-ami-menthető hangulatban töltött WordPress újratelepítéssel tölthetném, és közben imádkoznék, hogy mindent sikerüljön úgy visszaállítani, ahogy volt, sőt rakhattam volna újra fel a plugineket, állítgathatnám be őket, satöbbi. Mindezt amúgy úgy sikerült „megoldani”, hogy felraktam a WP-Super-Cache nevű kis plugint, ami elvileg arra hivatott, hogy gyorsabban töltődjenek be a blog oldalai (mivelhogy állítólag lassú a cucc, mindjárt ki is írok egy szavazást, hogy ti mit gondoltok erről), de  – miután konstatáltam, hogy a telepítése meghaladja a képességeimet – uninstalláltam őkelmét. Kaptam is szépen a mail-t, hogy sikeresen lezajlott a művelet. Ekkor – mintegy isteni sugallatra – ránéztem az oldalra az http://ismyblogworking.com/raktalicska.hu nevű okosság segítségével, amely szerint az oldal RSS Feedje nem működik, mivel ‘Lap nem található hibát’ dob vissza.

Na mondom, hülye vagy te, csak nem forogsz, de azért ránéztem a dologra. A főoldalon rákattintottam a Feed feliratra, erre jött az üzi, hogy az oldal nem található. Ekkor kezdtem megijedni, de az igazi pánik akkor fogott el, amikor meg akartam nézni a legfelső postot. Rákatt, hiba. Alatta levőre katt, oldal nem található. Mint kiderült, ez a csodás plugin sikeresen kinyírta az oldalon a hivatkozásokat, így egyik aloldal se volt elérhető! A kezdeti sokk után gyors WordPress letöltés, nekiálltam lementeni mindent a szerverről, és már majdnem megnyomtam a mágikus Delete billentyűt (hogy töröljem az egészet), amikor eszembe jutott, hogy volt szó valami napi mentés-szerű témáról, amikor lebeszéltem a tárhelyet. Meg is találtam a menüpontot, úgyhogy sikerült visszaállítani egy tegnap este 10 órai állapotot, ami nekem bőven több mint elég ahhoz képest, amekkora szívás lett volna újrapakolni az egészet 🙂

Szeretnék egy őszi erdőben sétálni, érezni, ahogy a páfrányok vizes levelei végigsimogatják a lábam. Szeretnék felnézni, és a mélyzöld levelek között átnézve kémlelni a sötétszürke felhőket. Szeretném érezni a lassan hulló hideg szeptemberi esőt az arcomon, amely lassan, de biztosan feláztatja a tájat. Érezni akarom a hideget, amely lassan végigborzongat, és a nedvességet, amely lassan beszivárog a cipőmbe. Látni akarom, hogyan válik elképzelhetetlenül élénkké a szürke borús nap, ahogy a fákat újraszínezi a leveleken lecsorgó víz. Tócsákon akarok átgázolni, látni hogyan fröccsenik szét a víz a lábam nyomán. Látni akarom az eget az ösvény végén, amely jelzi, hogy ott már a nyílt tér fogad. Szeretném testemmel szétválasztani a búza lágyan ringó mezejét, és végigpásztázni szememmel a bágyadt horizontot. Tudni akarom, hogy körülöttem sehol senki, csak én vagyok, és a természet. Tudni akarom, hogy még nagyon hosszú út áll előttem, és érezni akarom, hogy képes leszek legyőzni a távolságot. Szeretném tudni, hogy hamarosan hazaérek a meleg, barátságos lakomba, ahol már lobog a tűz a kandallóban, meleg étel gőzölög az asztalon, és a nő, akit szeretek vár rám…

Tessék idekattintani! 🙂

Tegnap szörfözvén az információs szupersztrádán (remélem nem csak nekem állt fel a szőr a hátamon ettől a kifejezéstől :)) egy blogon elejtett kommentben olvastam erről a programról. Még link se volt, de azok alapján amit írt róla az illető muszáj volt izzítanom a Google-t, és megnéznem ezt az oldalt. Miért is keltette fel ennyire az érdeklődésemet ez az egész? Azért, mert kényelmes megoldást kínál az önmagamnak írt mail-ek problémakörére, sőt megvalósítja azt, hogy akármennyi gépen ugyanazokat a file-okat lehessen egyszerre használni, ami csapatmunkánál nem egy elhanyagolható szempont.

Adva vagyon a project weboldala, amit először meglátogatva a nagy Download gomb lehet meglehetősen szembetűnő. Ennek segítségével több platformra (tehát nem csak a mindenki által szeretett Windows-ra) is letölthető az a kicsi alkalmazás, ami szépen megbújva a jobb alsó sarokban végzi a dolgát a továbbiakban. Procit nem igazán zabál, memóriából nekem speciel 40 megát kért, ami azért nem az az egetverő mennyiség, tehát még az én roncs gépemen is nyugodtan futhatott úgy, hogy nem lassított be semmit. Telepítése közben be is regelhetünk (sőt, be is kell) az oldalra, mivel a program az így létrejövő profilunkba fog belogolni minden indításkor.

A lényeg: a program létrehoz egy ikont egy általunk kiválasztott mappában, amibe ha belemásolunk file-okat azok feltöltődnek a szerverre. Innentől kezdve ezek a file-ok elérhetőek a Dropbox weboldalán keresztül is (sőt a Public folder segítségével akár be nem regelt userek is elérhetik őket, így kiváltottuk a data.hu-t, meg a többi szörnyűséget), de az igazi varázslat akkor kezdődik, ha feltelepítjük a klienst egy másik gépre is, mivel ilyenkor (feltéve hogy ugyanazt a profilt adjuk meg) a két gépen szinkronizálhatjuk a Dropbox mappa tartalmát! Ez azt jelenti, hogy ha az egyik gépen törlünk belőle, az a másik gépen is törlődni, fog stb. Ez – ahogy már említettem – csapatmunkánál hasznos, de akár olyan kétlaki életmódot folytató júzerek is sok hasznát vehetik mint én.Van lehetőség más userekkel mappát megosztani is, szóval elég sokrétű lehetőségek állnak rendelkezésünkre.

Első körben 2 giga helyet kapunk grátisz, de ezt bővíthetjük akár ingyen is, ha végignyomjuk a tour-t, meghívunk ismerősöket, stb.

Az első szó, ami először eszembe jutott erről a koncepcióról a zseniális volt. Mennyivel kényelmesebb már csak belerántani a cuccaimat a program ikonjába, mint e-mail-t írni magamnak Gmail-ben csatolva a szükséges file-okat? Persze, a pendrive-ot is erre találták ki, de mivel jelenleg nincs tulajdonomban egy se (elhagytam pár hete szegényemet a távolsági buszon), meg ráadásul vagyok olyan kocka, hogy tetsszenek az ilyen megoldások ezért nagyon bejött az ötlet.

Ma belépvén a last.fm profilomba a következő kép fogadott:

Legyen a következő szám amit meghallgatok ez? ->

Van, hogy az ember élete, sorsa egybeforr egy egyszerű tárggyal. Gondoljunk csak a westernfilmekben a hősre, és ezer éve hű puskájára, de ide lehet sorolni az autóversenyzők és a verdáik között kialakult meghitt viszonyt is. Néhány napja nekem is akadt egy szívemhez közel álló tárgy, amely – ellentmondva mindenféle magasztos elképzelésnek – egy egyszerű dobozos sör. Ahhoz, hogy megértsétek a páratlanságának okát, először következzék róla egy csodálatos fotó:

Igen, ő egy úgymond mezei Schlossgold, amelyről köztudott, hogy alkoholmentes fajta. Ennek a látszólag nem túl sok jót igérő tulajdonságának köszönheti, hogy egyáltalán még „életben” van, és pont ez az, ami őt különlegessé teszi. Már a hozzám kerülése is kalandos volt: történt ugyanis két héttel ezelőtt, hogy egy tóparti party-ra (haha) voltam hivatalos, amelyre elráncigáltam magammal Hori barátomat is már csak a poén kedvéért is. Útközben beugrottunk az egyik helyi Tescoba seritalért, meg HubbaBubbáért (a két legfontosabb partikellék), aholis Hori kérésére alkoholmentes sört is vennem kellett. Ekkor láttam meg őt, mondhatom szerelem volt első látásra. Ezután valahogy a nyakamon maradt (kint a tónál valahogy mégis Gösser-t ivott mindenki, nem is értem), és vihettem haza. Másnap felkelvén tanácstalanul vakargattam a fejem, hogy mégis mit kezdjek ezzel, mert kidobni nem nagyon akartam, meginni meg még annyira sem 🙂 Végül aztán úgy döntöttem, hogy túladok rajta. Be is vittem szépen a cégemhez, és a helyi üzenőfal-adatbázisban (ami az elmés Bolhapiac névre hallgat) feladtam egy rendkívül szívhezszóló hirdetést (aminek mottója a következő mondat volt: „Ezt én aztán meg nem iszom!”). Jöttek is a hozzászólások, de valahogy senki se akarta megvenni (bár volt egy érdeklődő, aki felajánlott egy Norbi Update csokit érte, de mégis mi értelme lett volna az egyik mérget elcserélni egy másikra?), csak javaslatokat tettek a felhasználását illetően. Ez így ment egy teljes hétig, a sör ott árválkodott a monitorom mellett, de senkinek nem kellett szegény. Tegnapelőtt nagy lépésre szántam el magam: megfogtam őt, és a következő módon elhelyeztem a céges hűtőben:

Komolyan mondom, ha itt is el fog tölteni egy hetet úgy, hogy senki nem issza meg, akkor hazaviszem, és kirakom a polcra a többi emlékként funkcionáló biszbasz mellé 🙂

Ma már teljesen nyilvánvalóvá vált a számomra (mivel több forrásból is jelezték, és én is teszteltem), hogy az alapértelmezett, szívem csücskeként szeretett zöld MintFresh névre hallgató téma nem igazán tud Internet Explorer alatt funkcionálni. Ez komoly dilemma elé állít engem, mivel szeretném foggal-körömmel megtartani ezt a kinézetet, de ha úgy adódik esetleg lecserélem valami kevésbé extrára. Amúgy utánanéztem a dolognak, nem az általam a témán végrehajtott módosítások miatt van ez az egész, mivel ha egy tesztlapon nézzük meg a témát ott is hibásan jelenik meg (ennek teszteléséhez tessék ezt a linket kimásolni, és Explorer alatt megtekinteni: http://web2feel.com/demosite/?wptheme=mintfresh . Ennek az oldalnak ugyebár semmi köze a blogomhoz, csak arra jó, hogy bemutassa a különböző kinézeteket, és itt se megy jól a cucc).

Áthidaló megoldásként esetleg azok, akik mindenképpen Explorer alól szeretnék nézni a blogot könyvjelzőzzék el a következő linket:

http://raktalicska.hu/index.php?wptheme=iBlog2

Ennek használatával az oldal automatikusan az iBlog témával indul, amelynek az eddigi tesztek alapján nincs baja a Microsoft böngészőjével. Vagy tudok még jobbat: innen letölthető a Firefox legújabb magyar nyelvű verziója 😉

Jó, tudom, hogy nem szép dolog ennyire ledegradálni két kormányfőt, mégis talán jó hasonlat rájuk, mivel ha félretesszük a diplomáikat, vélt vagy valós érdemeiket, és éltes korukat, akkor a kislapátért veszekedés szint környékén kell keresnünk tetteik mozgatórugóját. Pedig mindketten egy oldalon állnak (politikailag legalábbis mindenképpen), korban is megközelítőleg összepasszolnak, igazából jobb lenne, ha inkább a fociról beszélgetnének sörözés közben ahelyett, hogy különféle módszerekkel próbálják kelteni a hangulatot, hogy feszültséget szítsanak a két ország népe között. Ennek az lehetett volna (mert most már úgy fest, hogy szerencsére jogos a feltételes mód) a vége, hogy sorozatossá váltak a magyarok elleni támadások (ahogy megtörtént már ez néhány éve, amikor szélsőjobbos fiatalok megvertek egy utcán magyarul megszólaló lányt), és persze ugyanez várt volna a hozzánk látogató szlovákokra is.

Ha valakinek nem vált volna nyilvánvalóvá az eddig leírtak alapján én most a szlovák-magyar viszonyról, a Fico-kormány által bevezetett nyelvtörvényről, és annak hatásairól beszélek. Pár hete másról se szól a külpolitikánk, mint hogy Fico mit nyilatkozott, Gordon mit publikált szlovák lapokban, ki kit mivel vádolt meg éppen. Dedó. De miért is van ekkora ellentét a két ország között? Vannak alapjai ennek az egésznek, és bár pártatlan nem tudok lenni magyarként, de mégis úgy gondolom, hogy az 1968 augusztus 21.-én történt támadás[1], ami Csehszlovákiát érte mégse hat ki akkora súllyal napjainkra, mint mondjuk a hozzájuk tőlünk 1920-ban elcsatolt 61633 km²! Ráadásul – ha mai fiatalként struccpolitikát folytatnék – azt is mondhatnám, hogy kit érdekelnek már ezek a 80-90 évvel ezelőtt történt események, jó elvesztettünk pár tízezer négyzetkilométert, de maradt legalább 93 036, örüljünk neki! (Még mielőtt valaki betámadna, ezzel a felfogással nem értek egyet, mert igenis hatással vannak mindennapjainkra is ezek a közel száz éves „sztorik”, csak ehhez kéne kicsit gondolkodni is, hogy az ember belássa…)

Tehát van ez a tinédzser ország (16 éves a szentem), amely népességének  9,7%-a magyarnak vallotta magát 2001-ben. Ez a kábé félmillió ember bizony nem betelepült oda, hanem ősidők óta ott élt, csak közben – hogy a CAFB zenekart idézzem – átgázolt rajtuk a történelem. Ők nem idegenek ott, nekik ott van eltemetve még az ük-ük-ük-ük-ük-ük-üköregapjuk is, és bizony már a szóban forgó öregúr is magyarul kérte a lovát, amikor harcba indult. Ők a mai napig magyarul beszélnek, és bár gondolom nagy részük érti a szlovákot is, mégis otthon, baráti körben a magyar lehet a megszokott nyelv. Bár a szlovák nagykövettől kezdve a kormány több tagjáig (beleértve Ficót is a maga bájos stílusával) mindenki igyekszik leszögezni, hogy ez a törvény rájuk, azaz a közemberekre nem fog vonatkozni, én mégis kicsit félek tőle, mivel az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az EBESZ nemzeti kisebbségi főbiztosa szerint is vannak benne homályos pontok, amelyek alkalomadtán épp elegendőek lehetnek a törvény jogkörének khm… kiterjesztésére. Na itt kerülhet szar a palacsintába, de durván. Nem szeretném, ha megélnénk azt, hogy a rendőr megbírságoljon akárkit is, mert a hivatalban magyarul merte kérni az illetékbélyeget. Bár az EU-ban ez eddig elképzelhetetlennek tűnt, most már nem vagyok ennyire biztos ebben, mivel a konfliktus kezdetekor se nagyon reagáltak a megkereséseinkre (erre mondta a Bajnai, hogy olyanok ők, mint két óvodás, és az EU az óvónéni… nos akkor ez egy nagyon rossz pedagógus, mert őt nem érdekli, ha Pistike végighúzza Katikát a mászóka rácsain mintegy erődemonstráció gyanánt).

Ami viszont bizakodásra ad okot, hogy tót barátaink húzzák-halasztják a büntetések kiszabását, mindenféle okokra hivatkozva, valószínűleg azért, mert „kicsit” kapják az ívet nyugat felől, hogy „srácok azért ezt mégse kéne ám!” (Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy pejoratív jelzőkkel csak a hatalmon levő politikusaikat illetem, a szlovák néppel nekem személy szerint semmi bajom. Érdekes viszont, hogy egy ilyen törvény bevezetése úgymond társadalmi támogatottság mellett mehet végbe! Érdekes adalékokkal szolgál ehhez a megállapításhoz ez a kis felmérés, amely szerint a szlovák tizenévesek többsége azt szeretné, ha magyarul nem szabadna beszélni az utcán…)

Mindent összevetve gusztustalannak tartom amikor egy politikus „ősi” sérelmekre hivatkozva aktuálpolitikai előnyt próbál kovácsolni egy népcsoport módszeres elnyomásából. Amin csodálkozom, hogy a másik nagy kedvencem, Slota nem nyitotta még ki a pofáját az üggyel kapcsolatban (illetve már kinyitotta, csak mindenki leszarja), mert az még olaj lehetne a tűzre a régebbi aranyköpései alapján.

[1] A Varsói Szerződés öt tagállamának – Bulgária, Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió – hadseregei mintegy 600 ezres létszámban 1968. augusztus 20-ról 21-re éjjel lépték át a csehszlovák határokat, hogy erőszakkal vessenek véget az Alexander Dubcek kommunista pártfőtitkár nevével fémjelzett reformfolyamatnak és liberalizációnak. Míg négy ország katonái néhány héten belül kivonultak az országból, s szovjet hadsereg tartózkodását szerződéssel törvényesítették, s a mintegy 90 ezer szovjet katona végül 23 évig maradt „ideiglenesen” Csehszlovákiában. (forrás)