Néhány hónap (lesz az egy év is, de ki számolja) kihagyás után olyan újra nyomni egy kicsit a Minecraft-ot, mintha egy öreg elektronikai szaki, aki a harminc éves technikához szokva próbálná megérteni napjaink kütyüjeit: oké, hogy nyomokban hasonlítanak ahhoz, amit ő ismert, de annyi új funkciót kéne megtanulni használni, hogy az bizony megfekszi a gyomrát rendesen. Így vagyok most én is: oké, hogy az építkezés alapjaival tisztában vagyok, meg még rémlenek az alap blokkok, és tárgyak receptjei, de amikor szembesülök azzal, hogy legutóbbi látogatásom óta bekerült egy csomó eszköz, ellenfél, és blokk, amikkel ráadásul 90%-ban nem is tudom mit kezdjek… nos, az elég frusztráló tud lenni. Itt van például az enchanting téma: oké, hogy felruházhatóak a tárgyaink ilyenolyan képességekkel, de hogy mindezt képtelen legyél hosszas utánaolvasás nélkül nemhogy használni, de elméleti síkon megérteni az szerintem elég tré. Marha jó lenne egy beépített help a játékban: mondjuk ráviszem a kurzort egy adott alapanyagra (legyen az tehénbőr, vagy kaktuszkocka), akkor igazán feldobhatná, hogy ebből miket lehet kihozni, milyen új blokkokat, tárgyakat lehet a segítségével craftolni.

Ami viszont nem frusztráló, csak meglepő volt az az, hogy találkoztam a páncélt viselő, fegyverrel hadonászó zombikkal(!), továbbá a frigyük gyümölcseként aposztrofálható kölyök élőhalottakkal (aszongya a Wiki, hogy ezek a falusiak megharapott gyerekei, de szerintem a fentebb vázolt magyarázat viccesebb a vizuális típusúaknak), amik gyorsak, sebeznek, és mókás nagy fejük van. Érdekes volt összeakadni az első denevérekkel is: konkrétan majdnem infarktust kaptam a sötét barlangban hirtelen megmozduló izéktől, amik ráadásul idegesítően sipítoznak is. Aztán megtaláltam életem első enchant-olt könyvét is (egy zombigenerátor termében volt), valamint egy name tag-gel is gazdagabb lettem, amit eleinte tanácstalanul nézegettem, hogy mégis mire jó. Itt megint csak utána kellett olvasnom, és kiderült hogy ezzel el lehet nevezni a legkedvesebb állatainkat, amelyek fölött ezután ott fog lebegni a választott név.

Az érdekesebb új blokkok persze megint csak a redstone-varázslatokhoz kötődnek, de ez a terület eleddig nem igazán kötött le. Ez persze nyilvánvalóan hülyeség volt részemről, ugyanis ezek nélkül nem lehet igazán látványos csapdákat, rejtekajtókat, vagy automatizált nyersanyaggyárakat létrehozni (kivéve az egyik map-emen prímán működő mobtrap-emet, ami redstone nélkül is öli le szépen a csontvázakat, creeper-eket és a többi csúnyaságot némi láva, és víz segítségével). Ami viszont újra felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt az az, hogy rábukkantam Sirius Youtube-csatornájára, ahol olyan remek mechanizmusok működését, és építését lehet megnézni, mint például a sült csirke-gyár:

Nyilvánvaló, hogy a srácnak a kisujjában van a különféle folyamatok automatizálása, és a logikai kapuk használata (amelyek ismerete nélkül maximum másolni tudod ezeket a szerkezeteket, újakat tervezni nem), úgyhogy simán el tudnám képzelni, hogy a PLC-vezérlés ismerete sem állhat messze tőle – persze erről nincsenek információim, lehet hogy automatikát tanul az egyetemen, mint leendő tervezőmérnök. Mindenesetre pár napja lenyűgözve nézegettem a videóit, és – egy másik, megnevezni nem kívánt okkal egyetemben – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megint nekiessek a Minecraft-nek. Már csak meg kell barátkoznom néhány tucat új blokkal, és eszközzel, valamint meg kell tanulnom az áramkörök logikai működését (és ez nem vicc, a játékban bármelyik kaput meg lehet építeni, ergo működőképes elektromos eszközöket is létre lehet hozni, lásd ezt, ja nem, ezt a videót), és máris én leszek a játék királya újra. Addig marad az idegenkedés az új eszközöktől, mondván, hogy én már akkor toltam a játékot, amikor ezek a kis pöcsök még a csattogós lepkét tologatták – ez akár igaz is lehetne, de nem mentség: meg kell tanulnom végre nem csak a kockákat pakolgatni, meg lépcsőket építgetni (ami szerintem egész jól megy már, lásd ezt a videómat), hanem beindítani azokat a fránya piston-okat.

Az alábbi post megszületését alapvetően három oknak tudnám be:

1. az Origin-en éppen töltődik lefelé a Dead Space 3 a maga bájos 11 gigájával, és amíg nem jön le nem akarok mással tolni (apropó, durva akció van a Humble Bundle-on!!)
2. megittam egy sört, és lelazított annyira, hogy a görcs kiálljon kicsit a lelkemből
3. kapcsolódva a második ponthoz: frusztrált, és feszült vagyok kissé, 90%-ban a meló, 10%-ban egyéb tényezőkből fakadóan (ami nem is rossz arány, elvégre a meló globálisan tekintve az életre le van szarva, max kirúgnak, míg ha a magánélettel vannak bajok azokat néha kurva nehéz orvosolni, nem ritkán szinte lehetetlen)

Na szóval az van, hogy az évek óta tartó jelenség, miszerint a szétidegeskedett munkanapjaim végére már csak pár óra eszetlen mészárlást tudok beiktatni (ami amúgy bárki bármit mond iszonyat hasznos, nem elég, hogy amíg a zombik fejét lövöm ezzel-azzal addig elfelejtem a melót, de volt olyan is, hogy fájt a fogam piszokmód, és amíg lekötött, addig egész elviselhető volt a helyzet), és blogra írni már nem marad időm. Persze minek is írnék, elvégre túlfeszített idegekkel, folyamatosan a technikai kérdéseken jártatva az agyam nem fognak vicces, netán filozofikus gondolatok az eszembe jutni. Az ilyenek helyett inkább marad a szorongás, a félelem, és a többi csodálatosan negatív érzelem, amikkel meg nem akarom tovább szennyezni a netet, pláne hogy a Nielsen szerint a magyar látja a legsötétebben a jövőt széles e galaxisban.  Ebből adódik, hogy ha netán nincs post, az nem azért van, mert nem szeretnék blogolni – hajaj, de mennyire szeretnék! Ülve egy kibaszott tó partján egy teraszon a nagy korsó sörömmel miközben a kedvenc zenéim szűrődnek ki a házból, és kibaszottul nem kell rágnom magam semmiféle munkával kapcsolatos szaron mondjuk már hetek óta! Amíg ezek a feltételek nem adottak, addig sajnos továbbra is akadozni fog az általam ideokádott karakterek folyama.

Amúgy valamiféle önfejlesztésnek alá kéne vetnem magam: alapvetően túl lelkiismeretesen próbálom a dolgom végezni, ami persze nem baj (elég nagy felelősséggel járó munkát végzek, ugyan nem robban erőmű, ha valamit elkefélek, de okozhatok elég nagy károkat is), de amikor azt veszem észre magamon, hogy van egy rutinfeladat, amit mondjuk már rengetegszer csináltam régebben, de most, hogy újra meg kell csinálnom nekiállok görcsölni rajta – nos, az nem egészséges. Ez olyan kb., mintha egy fodrásznak már csomószor kellett volna mittomén, dauerolnia életében, de egyszercsak bejelentkezik a Kovácsné szombatra, és ő már szerdán azon idegeskedne, hogy hogyan fog sikerülni a frizura. Egész egyszerűen valamiért nem vagyok képes megbízni az évek alatt rám tapadt tapasztalatomban. Aztán ez csak fokozódik, ha olyan feladat elé állítanak, ami nem lehetetlen, viszont még sosem csináltam. Dokumentációk ide, segítőkész kollégák oda az ilyesmiken képes vagyok szinte álmatlanságig stresszelni magam. Amúgy annál erősebb motiváló erő nincs a minél több tudás felhalmozására, mint amikor saját magadat akarod megóvni egy óriási szopástól, amikor valamit élesben is végre kell hajtanod szigorú határidőkhöz kötve életedben először.

Persze ezekből a sztorikból tanul az ember, és minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik egy adott területen, minél többször csinált egy adott műveletet (legyen az egy adatbázis upgrade, vagy SAP konfigurálás, ha már az én szakterületemnél maradunk), annál magabiztosabban, annál kevesebb stresszel tud nekivágni az újonnan felmerülő kérések teljesítésének, megoldásának. Nálam most valamiért ez a mechanizmus működik szarul, és akkor se vagyok magabiztos, amikor lehetnék. Ebben szerintem közrejátszik a lelki alkatom is: sajnos(?) gyakran vagyok magányos, és kb. elanyátlanodott amióta itt Fehérváron élek egy kurva albérleti szobában kb. tökegyedül. Egyetlen komolyabb cimbim van, de vele se járunk össze meló után, meg szerintem idővel egymás agyára is mennénk. A hétvégék azok, amikor fel tudok töltődni (már ha éppen nem kell túlórázni…), és úgy tudok viselkedni, ahogy valójában szeretnék. Valamiért a munkahelyi légkör, és a fél éve-éve ismert emberek társasága erre nem alkalmas. Az otthoni barátaim ismernek már 10-20 éve, és közöttük tényleg nem kell semmiféle pózt, vagy manírt felvennem. Ha ezek a hétvégék nem lennének nem tudom mi lenne velem. Itt van például az egyik lakótársam: aranyos srác, kicsit szerencsétlen (kb. mint minden harmadik kocka a cégemnél), és abból áll az általam látott élete, hogy végigdolgozza a hetet, utána meg itt ül a laptopja előtt egész hétvégén az albérletben (ezt persze csak feltételezem, nem szoktam itt lenni olyankor, de az tuti, hogy ő nem megy haza az anyjához). Iszonyat. Én ettől nagyon mély depresszióba esnék, nem nagyon látnám célját a létezésemnek, legalábbis rövid távon. Mi értelme lenne az egésznek, ha nincsenek barátaid, nincs barátnőd, nem találkozol a szüleiddel, nem vagy emberek között?! Ha már nem születtél rákkutatónak, vagy atomfizikusnak, aki egyszer majd felfedezi a teleportálást, akkor mi más lehetne a célja a heteidnek, mint hogy szociális életet élj? Persze, a gyerek. A gyerek, ami mindent megváltoztat, felforgat, elront, és egyszerre megszépít. Nem is nagyon akarok belemenni ebbe a témába, mert úgy vagyok vele, mint a macska az esővel: csak sejtem, milyen lehet. Lassan harminc leszek, és persze ez még nem ok a kapkodásra (elvégre ha ügyes leszek akár még 60-70 évesen is tudok majd produkálni, max bekapok majd pár kék tablettát), de azon kapom magam néha, hogy azon elmélkedem milyen lennék apának. A válasz mindig ugyanaz: nagyon jó! Elvégre a Sims-ben is egész jól boldogulok, a Black&White-ban is elvertem az óriásmajmomat, ha falusiakat evett, szerintem simán fel vagyok készülve erre.

Persze mindehhez először is fel kell adnom a jelenlegi életemet. Még elmegy ez a konzervzabálós-albérletben kockulós-biciklivel száguldozós életmód így, hogy nem várja el ez az infantilis társadalom, hogy ennyi idősen kiépített egzisztenciával rendelkezzek, de egy gyerek mindent megváltoztatna. Ehhez ki kellene lábalnom a jelenlegi életmódomból, ami túl sok idegeskedéssel, és önfeláldozással jár (vasárnap hajnalban például kelek 4-kor, hogy egy fél órás munkát megcsináljak bagóért), és keresnem kell valami olyan területet, ahol lehet hogy kevesebb a pénz, de több időm (és főleg energiám, idegrendszerem) marad magamra, és a szeretteimre. Jó érzés tudni, hogy bármikor bemehetnék a főnökömhöz felmondani – persze a bankom nem lájkolná a dolgot annyira, legalábbis eleinte. Aztán úgyis találnék valamit, okos vagyok és szép is, mi baj lehetne? A viccet félretéve azok szoktak a legrosszabb pillanataim lenni, amikor azt hiszem, hogy ebből a munka (és a bank) által kreált ördögi körből nincs kiút. Pedig van. Mindig van, és még a legszarabb helyzetből is ki lehet mászni. Még ha holnap felmondanék akkor se vinné el a bank a lakást, és akkor is menne tovább az élet – lehet, hogy szebbé is válna. Ez azért elég pozitív szerintem. Csak figyelnem kell arra, hogy ezt el ne felejtsem soha.

Ugyan nem tudom pontosan megítélni, hogy a blog és annak Facebook oldala alapján milyen képet alakítottatok ki rólam, de feltételezem, hogy nagy általánosságban véve pozitív lehet a véleményetek. A gond csak az, hogy érdekes módon ez nem biztos hogy akkor is csorbítatlan maradna, ha személyesen is találkoznánk – persze sok minden függene az éppen aktuális hangulatomtól, ha ez megtörténne. El kell mondanom valamit: sajnos én alapvetően egy stressz által könnyen szar mederbe terelhető idegeskedős típusú entitás vagyok, akinél ez akut emberundorban és frusztráltságban jelentkezik. Ha nincs stressz, akkor én sem viselkedek hülyén, de ha akad… nos, akkor arrogánssá, és antiszociálissá válok. Szerencsére ezek a periódusok ritkán tartanak akár csak egy napnál is tovább, de éppen elég azt a pár órát elviselnie azoknak, akik a környezetemben vannak, amíg tart (munkatársaim például). Mindezt tetézi egy jó adag emberundor úgy alapszinten mindenféle egyéb tényező nélkül: ha friss, kipihent vagyok még úgy se szívesen megyek át pl. a Spar-ba, ugyanis néha már attól is dühös leszek, hogy állandóan a pofámba bámulnak az emberek. Ennek – mármint az emberundornak – legalább sejtem az okát (a stresszkezelésem selejtes mivoltjáét nem): egészen egyszerűen kevés emberrel találkozom, nincs lehetőségem megbizonyosodni a mélyen azért sejtett igazságról, miszerint az az általánosítás, amely beette magát a hülye fejembe (miszerint az emberek ostobák, értéktelenek, és butaságuk okán kurva idegesítőek, értetlenek) egészen egyszerűen nem igaz. Persze úgy, hogy csak látom őket az utcán, de nem beszélek velük (erre például egy fesztivál remek alkalom lenne, kár, hogy pont azért nem megyek ilyen rendezvényekre mostanában, mert el akarom kerülni őket) nehéz is lesz ezt a negatív érzést valahogy kordában tartani – egyelőre marad az undor, és a negatív prekoncepciók. Nehéz számomra érző, értelmes embereket képzelni a tömeget alkotó részegységek mögé.

Mindez előrevetít egy csodálatos öregkort, amely arról fog szólni, hogy bent puffogok majd a szobában, hogy a gyerekek kint visítoznak a téren, és rendőrt fogok hívni az éjszaka az utcán beszélgető emberekre. Ki kéne költöznöm egy erdőbe.

Kicsit röstellem bevallani, de ettől még igaz: először egy Facebook-on megosztott blogpostban Jakab Andornál olvastam erről a mizériáról. Aztán jöttek a hírek a Fidesz-székház udvarára bemászott fiatalokról, akik – ugyan csak maroknyian voltak – éppen elég hírverést tudtak csapni ennek az ügynek, hogy az ország felkapja a fejét (persze ebben remek partnerre találtak az akciónyuggerekben, akiknek hála megtudhattuk, hogy a csőcselék fogalma nem függ össze az életkorral): már megint a fejébe vett valamit Viktor és kompániája, valamit, amivel újfent megpróbál megágyazni valamiféle unortodox demokráciának. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Matolcsy György továbbra is unortodox módszerekkel próbál lendíteni a gazdaságon: most éppen 304 forint az euró. Jó persze most szegényem „nem tehet semmiről”, elég a jelenléte az MNB élén hogy hiszti legyen a piacokon.)

Leírták már sokan, hogy miért tűnik ez a húzás nagyobb volumenűnek a többinél, amit 2010 óta a kormány véghezvitt, miért rúgja a legnagyobbat az ún. demokráciába ezekkel a rendelkezésekkel. Én most arról szeretnék beszélni, hogy én hogyan látom a háttérben megbúvó mozgatórugókat.

Adva vagyon egy kormány, ami kétharmados többséggel irányíthat egy országot. Ez azért alakulhatott így, mert mi, emberek szarul vagyunk összerakva: a természetünk egyik hatalmas hibájából adódott egy másik. Az első hiba az volt, amikor 2010-ben sokan bosszúból szavaztak a Fideszre, hogy megmutassák a rohadt komcsiknak, hogy ők bizony nem tűrik el, ha valaki elkúrja. Ez a réteg hatalmas potenciállal bír: ők az ingadozók, a pártokra a kampányígéretek, vagy a személyes meggyőződésük (ebben az esetben: kicsinyes bosszújuk) alapján voksolók hatalmas tábora. Ha ők úgy döntenek, hogy az egyik pártot most kurvára kell utálni, akkor bizony előfordulhat az az eset, hogy a másik kétharmados többséget szerez. Namármost: szerintem ezeknek az embereknek a nagy része már vagy nem is emlékszik a dühe okára (persze, elkúrta a Fletó, igen, konkrétum?), vagy azóta már megbánta a döntését – persze ez utóbbi feltételez némi nyitottságot a „dehát csökkentik a rezsit bázz” után is. Érdemes megfigyelni ugyanakkor, hogy nem az egyik oldal iránti lelkesedés, hanem a másik iránti gyűlölet tud ekkora tömegeket megmozgatni.

A másik hiba a fent vázolt emberek döntési szokásainak következménye: ha egy kormány ekkora erővel rendelkezik, az bizony lehetőséget adhat valami khm… az eddigiekhez képest kevésbé demokratikus állam kialakítására. A lélektani háttér (mármint hogy miért kell joggal félni diktatórikus törekvésektől, ha túl sok hatalom összpontosul egy szűk réteg kezébe) szerintem egyrészt remekül dokumentált (elég felütni egy történelemkönyvet a nagyobb hirigeket megelőző időszakok tájékán, vagy a lexikonban kikeresni a „népirtók” szócikket), másrészt pedig túl összetett ahhoz, hogy átfogó képet nyújthassak róla – akit bővebben érdekel a téma annak ajánlom ezt a cikket, amely ezt taglalja, igaz elég szubjektívan.

Szóval adva vagyon egy kormány, ami most még semmi durvát nem csinál(t), még akkor sem fog tömegbe lövettetni, ha netán ellene tüntetnek. Adva vagyon továbbá egy alkotmánymódosítás (a sorban a negyedik), amely szintén nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amik miatt polgárháború törne ki. Jó persze, a hajléktalanok az érvénybe lépésétől számítva bűnözők lesznek, néhány speciális szerkezetű család a továbbiakban nem fog annak számítani, az MSZMP-t kikiáltja mint  az Antikrisztus által a Földre szabadított csapást, a diákok meg kussoljanak, és örüljenek, hogy lyuk van a seggükön. Ugye mindez csak a társadalom egy vékony szeletét szopatja meg nagyon, bár – az exávósokat leszámítva – pont a legsérülékenyebbet. Amit én a legaggályosabbnak érzek az az Alkotmánybíróság kiherélése, de: ez még mindig nem jelent semmit az átlagember számára, ettől nem lesz olcsóbb, vagy drágább a kenyér! Van viszont egy súlyos vonzata: megteremti az előfeltételeit egy diktatúrának, legyen az bármennyire puha! Faszságokat írnak rólunk a neten? Sebaj, vegyük bele az alkotmányba, hogy ezt tilos! Állandóan belepofázik a dolgunkba az ellenzék? Sebaj, tiltsuk be a pártjaikat! Négyévente hercehurca a választásokkal? Mi lenne ha mostantól 30 évente rendeznénk meg?

Lehet, hogy nincs igazam amikor a lehetséges következményeket próbálom elképzelni, lehet hogy túldramatizálom (ahogy már régebben is írtam van rá hajlamom), pláne hogy EU-tagok vagyunk, vagy mifene. Ami viszont biztos az az, hogy a Fidesz most olyan helyzetben van, amiben még soha nem volt kormánypárt Magyarországon: törvényeket betonozhat be évtizedekre, amelyeket kétharmados többség nélkül már nem lehet majd többé megváltoztatni – erre pedig annyi az esély, mint hogy Viktor a következő nagygyűlésén az arcán kaján mosollyal mutogatna körbe, hogy „nézd, ott is van egy kamera, meg ott is, ez egy átverés!”. A következő választásokon megint ők fognak nyerni, de már nem ekkora fölénnyel (nahát), addig kell elintézniük mindent, amit csak lehet.

Én mégsem haragszom rájuk jobban, mint bármelyik parlamenti pártra. Egy jelenet jut róluk eszembe a Született gyilkosokból, amikor az öreg navajo indián egy történetet mesél a főszereplőnek és nőjének a sivatagi sátrában:

Egyszer egy asszony rőzsét gyűjtött az erdőben, és megpillantott egy megfagyott kígyót. Hazavitte, megmelengette. Mikor a kígyó életre kelt, megmarta jótevőjét. Az asszony haldokolva kérdezte: miért tetted ezt velem, mikor én megmentettelek? – Ostoba némber, tudtad, hogy kígyó vagyok.

Ugyanez történik ebben az esetben is: nem lett volna szabad hagyni, hogy megtörténjen, de most hogy már benne vagyunk nincs tovább. Az istenadta NÉP hozta ilyen helyzetbe saját magát. Megszoptuk, nincs szó, ami szebben írná le a helyzetet – a kérdés, már csak az, hogy mennyire. Bevallom őszintén néha dühös vagyok azokra a szűk látókörű vezetgethető birkákra, akiknek köszönhető ez az egész – azok, akik három éve dühből, bosszúból, és nem saját belátásuk szerint mentek el szavazni. Ha ezek az emberek azt tették volna, amit – valószínűleg – bármelyik másik szavazási vasárnapon, és nem mentek volna el voksolni, akkor minden máshogy alakulhatott volna.

És most várhatjuk hogy Áder János köztársasági elnök úr hogyan fog dönteni. Olyan az egész, mint egy izgalmas vetélkedőműsor a tévében, a különbség csak annyi, hogy itt nagyobb a tét, és kisebb a lehetséges végkifejletek száma.

A telefon ébresztője nekiáll duruzsolni a fülembe, hogy „ájájjájájájjájájjáj megint elhagytam magam„, én pedig – a körülményekhez képest egész frissen – nyúlok oda érte, hogy 10 percnyi kegyelemért folyamodjak. Az ágy melletti falra akasztott UFO-lámpát azért felkapcsolom, bár tudom, hogy ha igazán álmos lennék nem számítana, ugyanúgy aludnék tovább. Újra csend lesz. Néhány perc múlva a távolból a lakótársam órájának monoton „bííp-bííp”-je hallatszik, én pedig rápillantok a telefonra – nahát, villog a LED, biztos valami kurva érdekes történhetett. Ja, kaptam valami irreleváns mailt valami irreleváns netes szolgáltatástól, amit már úgysem használok hónapok óta. Sebaj, ennyi elég, hogy magamhoz térjek, végighallgassam ahogy a kolléga pisál a budin, és végre felüljek az ágyon. Szerencsére nem dőlök vissza azonnal, helyette képes vagyok kimenni a konyhába, és feltenni az egyszemélyes kávéfőzőmet a gázra. Közben elővadászom a laptopot a táskájából, és elindítom a hibernálásból visszaállás több perces procedúráját. A vinyó teker, a kávé fő, én pedig már-már frissnek érzem magam hajnali negyed hatkor, ami – valljuk be – nem normális dolog. Sejtésem be is igazolódik, amikor a fürdőben belenézek a tükörbe: hatalmas karikáimmal a szemem alatt úgy nézek ki, mint egy átlagos szereplő a Trainspotting-ból. No sebaj, a kávé elkészült (a kurva főző fedelét mindig fel kell hajtanom öntés előtt, különben össze-vissza fröcsköli a cuccot – professzionális eszköz), a gép is magához tért, nekem is illene. Két kockacukor, némi fehérítő (a kávéhoz ajánlott fajtából), és már jöhet is a nap első kontaktusa az informatikával. Megnézem megvan-e még az internet (megvan), van-e bármi érdekes az Indexen (nincs), a Facebook-on (sincs, bár mire számítottam?), sőt még a Reader-be is belepillantok (amit annak idején elátkoztam, de nem találtam helyette alternatívát… a Google+-t tüntetőleg továbbra sem használom), mert annyira sok időm van. A biciklizésnek ez határozottan az előnye: lakótárs már lép ki a lakásból, hogy elérje a buszt, amikor én még kisgatyában kortyolom a kávém maradékát. Persze az idillnek is lassan vége kell hogy szakadjon, itt az idő hogy induljak. Felöltözök, gyors leltár után (első-hátsó lámpa, belépőkártya, laptop, ilyenek) felkapom a biciklit, és a bejárati ajtó irányába állítom. Ilyenkor szoktam ezt-azt leverni a polcról, esetleg feldönteni a félig teli ásványvizes üvegemet, de most szerencsére semmi ilyesmi nem történik, profi vagyok. Ebben a hitben maradok egészen addig, amíg a liftben belém nem hasít a felismerés, hogy a jó kis teszkós kesztyűimet fent felejtettem az ágyon. Megvárom, amíg leérünk a földszintre, gyakorlott mozdulatokkal kiemelem a liftből a biciklit (kell hozzá rutin, meg mozgáskoordináció rendesen), letámasztom a sötétségben, és felmegyek a kesztyűkért. Közben eszembe jut, hogy talán nem is kellenek, nem lehet olyan hideg, de amikor végül kilépek a lépcsőházból ezt a feltételezésemet felváltja a „bazmeg, busszal kellett volna menni, meg fogok fagyni”. Ez márcsak azért is tűnik ésszerű gondolatnak (persze késve, a busz már elment), mivel a cég által biztosított bérletem ott figyel a hátizsákomban felhasználatlanul – nem tettem pénzzé mondván úgysem fogok már biciklizni januárban, erre tessék. No sebaj, lámpák, csuklya, kesztyűk fel, és nekivágok a hajnali sötétségnek. A gyér forgalom nekem kedvez: bátran siklok át a máskor oly’ forgalmas kereszteződésen a házunk előtt, irány a cég. Az arcom kezd egyre jobban fázni, amúgy minden rendben, csak arra próbálok minél jobban figyelni ne tüdőzzek túl sok jeges levegőt, mert annak durva köhögés szokott lenni a vége. Így viszont – mivel a kondícióm hagy némi kivánnivalót maga után – azzal a ténnyel kell megküzdenem, hogy a korlátozott oxigénellátással a szervezetem nem tud optimálisan működni, lassítanom kell. Semmi gond, legalább kiélvezhetem, hogy milyen erős az első lámpám: minden közlekedési táblát már száz méterről bevillogok, öröm van. Alig várom már, hogy odaérjek a kedvenc sikátoromhoz, ahol semmi közvilágítás nincs: itt úgy hajtok át, mint valami guruló stroboszkóp, az éj sötétje és az erős fényem kontrasztja még mindig gyermeki örömmel tölt el. Ami még viccesebb az az, amikor gyalogosokat kell kerülgetnem ezen a szakaszon: rájöttem, hogy ha villogó üzemmódban hagyom a lámpám az szabályosan megzavarja őket, ezért ha ilyen van mindig visszaváltok sima, folyamatos módra.
Közben elérem a portát, ahol mindig leszállok a bicikliről, különben jön a konfrontáció a portásokkal, amire hajnalban semmi szükségem. Persze tarthatnám magam az örök lázadó felfogásomhoz (ostoba szabályt nyugodtan meg lehet szegni) és kerülgethetném őket, de inkább tolom 20-30 métert a bringát semhogy szívózzak velük. Ők sem jódolgukban csinálják, ki lett nekik adva, én meg nem fogok hülyeségekből konfliktust generálni. Jó ez így. Miután visszaszálltam a biciklire éppen egy gyalogoscsapatot kerülnék, amikor hirtelen balról feltűnik egy másik biciklista – majdnem sikerül is összeütköznünk. Később a tárolónál találkozom vele, két méterről rámköszön legalább kétszer, de nem nézek fel – dühös vagyok. Erre kiderül, hogy egy srác, akivel nagyjából együtt kezdtem. Kérdezem tőle, hogy te húztad rám a kormányt az előbb? Ja igen – mondja, és bocsánatot kér. Erre mondtam neki, hogy mivel nem ütköztünk ezért nem haragszom, de nem vagyok vele teljesen őszinte. Leszedem a lámpákat, előkészítem a badge-em, és elindulok a bejárat felé. Odabent nagyon reggel van: alig lézeng valaki, az éjszakás műszak már lelépett, a délelőttösből még nem mindenki ért be. Az én csapatom majdnem teljes létszámban jelen van, sőt már hegesztenek is valamit. Megijedek, hogy mennyit késhettem, pedig még csak hat óra van, ezek szerint kivételesen ők értek be előbb. Lehámozom magamról a kabátot, rányomom a laptopot a dokkolóra, és újra elindítom a hibernálásból visszatérés viszonylag hosszú procedúráját. A gép magához tér, indítom a programjaimat, nézzük csak mennyi ticket van. Kemény kettő, mindkettő az a kategória, amit egy viszonylag értelmes majom is megoldana kis rózsaszín tüllszoknyában szépségkirálynő koronával a fején. Kurva MSSQL log usage ticket a fasznak hentereg itt már megint? – horkanok fel. Van még bőven hely a drive-on, tudja írni a kurva logját az adatbázis, az egy dolog, hogy szar a threshold, és már akkor ticket nyílik amikor még bőven nem kéne. Különben is Windows Server 2008 + MSSQL kombinációban max a pina.hu-t lenne szabad hostolni, nem pedig SAP-ot építeni rájuk, hogy rohadna meg az összes sales-es aki eladta ezt a rakás szart az ügyfélnek. No sebaj, nézzük a levelezést. Szerencsére nagyjából semmi nem érkezett, ami kicsit is érintene engem, úgyhogy gyorsan a végére érek a történetnek. Következhet a várakozás arra, hogy valami történjen…
Ami szerencsére csak délután kettőig tart, közben belemélyedek egy jó kis VMC-s szopásba, „természetesen” fingom sincs hogy hogyan lehetne megoldani. No sebaj, a munkaidő csak kettőig tart, a hibára futások száma (hétmillió felett)  alapján nem ma kezdődött a probléma, úgyhogy simán ráér ez holnapig.
Hazafelé duhaj módon már nem rakom fel a csuklyát – vesztemre, mert így kénytelen vagyok megállni az út egyötödénél, hogy megtegyem. Az albérlettől nem messze bemegyek a kisboltba ásványvízért (a helyi vezetékes víz ugyanis fosat), ahol megint ugyanaz a negyvenes nő állt a pultban, akiről eleinte azt hittem, hogy céllal kurva kedves velem (mondjuk a „legyen egy szép napod!” elköszönéstől arcrángást kapok még ha ő mondja is), de aztán kiderült hogy nem, ő ilyen mindenkivel. Most mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy mennyire őszinte a mosolya, ugyanis egy olyan öreg mama áll a pénztárnál, aki – mint kiderült – már nem akar semmit venni, csak beszélget. Ki tudja mióta, mindenesetre udvariasan előreenged, hogy tudjak fizetni, de nem tágít – gondolom meg akarja várni, hogy elmenjek, és tovább folytathassa a megkezdett sztorit a drága gyógyszereiről/a kisunokája bélcsavarodásáról/a tegnapi krumplilevesről/stb. Le is vonom a következtetést, hogy lesz a faszom kedves mindenkivel, még a végén én is úgy járok mint ez a szerencsétlen pénztárosnő.
Az albérletben aztán a megszokott milliő vár: büdös a levegő a szobában (a bútorok rohadnak, vagy nem tudom, de nem oroszlánszag), a padló nyomokban szotyihéjt tartalmaz, és egyáltalán az egészen érződik a kibaszott tesztoszteron-túltengés. Semmi felesleges csicsa, csak a száraz praktikum – ez annyira így van, hogy a SAP-os tanfolyamokleveleim, meg az egyéb elismeréseim (értsd: két darab laminált A4-es papír) ki voltak ragasztva egy darabig a szekrényajtóra, de aztán leestek – azóta a fiókban rohadnak. Betámasztom a biciklit a szekrénynek, ledobom a hátamról a hátizsákot – home sweet home ahogy a művelt német mondaná ugye. Hosszú hónapok után újra erőt veszek magamon, előhalászom a nagy füles Spar-os szatyromat (direkt erre a célra van rendszeresítve), telipakolom a szekrény aljából származó összegyűrt ásványvizes flakonokkal, és elindulok velük lefelé (persze lifttel). A szelektív gyűjtőhöz érve megint eszembe jut a jelenet, amit múlt héten láttam: jöttek a jómunkásemberek a nagy kocsijukkal, és kiürítették ezt a csak műanyag eldobására szánt konténert. Nem volt időm jobban megfigyelni a munkálatokat, de tök úgy tűnt, hogy összeöntik a többi szeméttel, szóval a szelektív gyűjtéssel adunk a szarnak egy jó nagy pofont. Fenetuggya, de remélem nincs igazam. Mindenesetre két kör után már elégedetten nyugtázhatom, hogy újabb két hónapra nem lesz gond a flakontárolással. Ennek örömére még össze is söprök kicsit – a múltkori szemeteszsák-turkálás nyomait most tüntetem el véglegesen a szoba padlójáról (nem fintorogni, csak egy kupac szotyihéj volt). Fel is kéne mosni, mert a bicikliről még decemberben lecsöpögött hólé sötét foltokat hagyott a padlón, de aztán rájövök, hogy úgyis lesz még ilyen, úgyhogy mi a francnak. Majd tavasszal.
El is fáradok a nagy munkálatokban, úgyhogy beizzítom a számítógépet, itt az ideje a pihenésnek. Persze a Zandronum kurvára felbasz, ugyanis kb. fél óra játék után nem hajlandó visszatölteni az egyetlen mentést, amit használtam addig, szóval kezdhetném újra az egész mapet, amin éppen voltam – inkább nézem ahogy gyűlik a hó minthogy még egyszer végigjátsszam az egész szart. A fejlesztőknek ezúton is csókoltatnám az egész családját, és küldeném legjobb kívánságaimat speciálba’.
No sebaj, azért vannak olyan dolgok az életben, amik nem okozhatnak csalódást, ennek jegyében el is megyek WC-re, valamint fürdeni (természetesen ebben a sorrendben). A sok negatívum mellett azt azért imádom ebben a lakásban, hogy mind a fürdőben mind a WC-ben kurva jó meleg van – a saját lakásomban kb. ez a két leghidegebb helyiség. Belépve a fürdőbe hirtelen az jut eszembe, hogy „ilyen lehet az anyaméh”, Freud biztosan elismerően csettintene ennek hallatán. Hosszasan elidőzök a forró víz alatt, közben nézegetem a fejem (is) az ajtóra szerelt tükörben. Azon gondolkodom, hogy végülis nem annyira hátrány a testhez képest túlméretezett fej, ott van a Balázs gyerek is, oszt’ milyen jól elvan, mutogatják a tévében is, meg minden.
Aztán persze mint minden jónak a fürdésnek is véget kell érnie egyszer – pláne hogy pár hónapja említettük meg az új lakótársunknak, hogy spórolhatna a vízzel, ugyanis a duplájára(!) nőtt a fogyasztás amióta beköltözött – ennek fényében hülyén venné ki, ha én meg pancsolnék órákat. Ki is másztam a kádból, lelkemet elmondhatatlan szomorúság mardosta. Apropó minden jónak véget kell egyszer érnie – a post is így fog most járni, ugyanis elég inception-ös lenne, ha most leírnám, hogy leírom éppen ezeket a sorokat.

Pár hete már háborogtam egyet azon a blog Facebook-oldalán, hogy lassan minden kiadónak lesz egy saját kliense, amit mindenképpen fel kell pakolnod a gépedre ha játszani akarsz: Steam (ez még oké), UPlay, Rockstar Social Club, Games for Windows, Origin… ezeknek „hála” nem csak hogy gazdagodunk pár tök felesleges programmal, de még az achievement-eket is előszeretettel saját berkeiken belül tárolják, plusz authentikációs lépésekkel húzzák az időt, hogy végre elindíthassuk a játékot. A Max Payne 3 esetében mondjuk mókásan hidalták át a problémát: ha beüt egy achievement, akkor nagyjából az történik, hogy három-négy popup tudatja velünk a jó hírt, ugyanis egyszerre kapjuk meg a Social Club-os és Steam-es megfelelőjét is. Még ilyen szintű integrációra sem képes viszont az Assassin’s Creed: Relevations, ott ugyanis minden az UPlay-ben marad, Steam-en csak a játékidőt láthatjuk.

Szóval adva vagyon a rengeteg kliensprogram, amelyekkel meg kell barátkozni, hacsak nem szándékozunk a warez rögös útjára lépni. A legtöbb ilyen program nem igazán ad túl sok pluszt (bár a Battlefield 3-ról már hallottam, hogy van valami fasza statisztikaböngészős oldala), de pár napja rá kellett döbbennem, hogy a Social Club meglehetősen bő infókkal szolgál a Max Payne 3 multiplayerével kapcsolatban. Olyannyira, hogy a térképekről meccsre lebontva heatmapeket nézegethetünk (azaz hogy az adott pálya melyik pontján mennyi killünk és halálunk volt), a végletekig kielemezhetjük a ránk leadott és általunk kilőtt lövedékek minden paraméterét (melyik testrészt hányszor találtuk el, hány százalék volt a többi testtájhoz képest az oda becsapódott lövéseink aránya stb.).

Hirtelenjében nem tudom mire lehetne jó ez a rengeteg adat

Vannak még statisztikák a legtöbbet használt fegyverekről, például melyikkel hány fejest, és hány testlövést adtunk le, hány lőszert lőttünk ki vele, mennyi volt a találati pontosságunk, stb. A „Career” fülön olyan fontos információkat találhatunk, mint hogy hány XP-t gyűjtünk be átlagosan egy perc alatt, hány másodpercig szoktunk élni (szintén átlagban), hány métert tettünk meg összesen, és hasonlók.

A „Single player” fül is tartogat meglepetéseket. Íme a végigjátszásom egy képbe sűrítve:

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mégis mi a fenének van szükség ennyi adatra? Nem nagyon tudok olyan élethelyzetet, amikor ezekre szükség lehetne, hacsak nem a tizenévesek virtuális farokhossz-méregető versenyének kapcsán: én ennyi fejest lőttem, meg 2 százalékkal pontosabb vagyok nálad, úgyhogy kussolj noob! Mindenesetre az információbőség lenyűgöző, tessék csak belegondolni: egy idióta lövölde kapcsán ennyi mindent össze lehet gyűjteni rólunk akkor mennyi mindent tudhat rólunk a Google és a Facebook? Kivételesen válaszom is van, nem hagyom a kérdést a levegőben lógni: a Facebookról a Wolfram Alpha tud csecse statisztikát gyártani rólunk az adatlapunk alapján (link), míg a Google még ennyire sem árul zsákbamacskát: beépített lehetőségként mazsolázhatunk az akár évekkel ezelőtti kereséseink között is – már persze ha be voltunk jelentkezve (link).

Nemrég kaptam egy ötletet a még megmaradt kevéske törzsolvasóim egyikétől, hogy nincs gond azzal, hogy sok a játékokkal foglalkozó post, de ugyanmár írjak magamról is. Mostanában valahogy ez (beleértve a postolást egyáltalán) egyre nehezebben jön össze, olyan szintű stressz, kialvatlanság, és energiahiány uralkodik pár hónapja rajtam, hogy semmi kedvem nem volt máshoz, mint hogy hazaérve a melóból lezökkenjek a gép elé, és toljam az éppen aktuális agyatlan mészárlós csodámat (ami jelen esetben a Max Payne 3, ami rózsaszín, boldogságot sugárzó hangulatával még rátett egy lapáttal az alapvetően szar hangulatomra). Amúgy meglepően több kedvem van akkor pötyögni, ha a gép éppen nincs itt az albérletben, csak a laptop, elvégre olyankor nincs lehetőség arra, hogy az vinyómon sorakozó tucatnyi játék közül elindítsak egyet, és bumm – máris itt a tíz óra/hajnali három, lehet bedőlni az ágyba.

Apropó eltérő lefekvési időpontok: nagy örömömre néhány hónapja két műszakban vagyok kénytelen dolgozni, ami nem túl nagy boldogság: a hétvégéim – főleg a délutános hetek után következők – iszonyat rövidek, a reggel ötös kelésektől pedig minden hétfőn és kedden úgy érzem magam, mint akit agyonvertek lánccal. Az ilyen hetek további napjait már jobban bírom, bár ezzel meg az a baj, hogy mire teljesen átszoktatnám a bioritmusomat megint válthatok műszakot. Ráadásul valahogy nem érzem jól magam az új csapatomban: újra kezdhetem el felépíteni magam, úgymond meggyőzni a kollégáimat, hogy márpedig én értek a munkámhoz valamelyest – bár az utóbbi napok eseményei ebben a hitemben is megrendítettek kicsit. Remélem hogy valahogy sikerül majd visszaszereznem a motivációmat, különben még nem tudom mit fogok tenni. Persze tipikus bitching-nek tűnhet mindez, elvégre fix munkahelyem van viszonylag jó fizetéssel (aminek majdnem a felét elviszik a bankok, meg az albérlet amit fenn kell tartanom, úgyhogy mégis mindig le vagyok gatyásodva), de néha azon kapom magam,  hogy arra gondolok milyen jó lehet valami kevésbé stresszes, kevésbé szabadidőbe nyúló munkát csinálni, ahol az agyam, és főleg az idegrendszerem helyett mondjuk az izmaimmal dolgoznék. Aki dolgozott már hasonló helyen mint én (nagy felelősséggel járó technikai ülőmunka), az talán tudja milyen érzés ez. Lehet, hogy valamelyik főnököm olvassa ezeket a sorokat, és még valóra is válhat az álmom – ha kirúgnak.

Az is feltűnt, hogy már hónapok óta nem szidtam a rendszert. A legutolsó ilyen eset talán a Vaccpáörizmus „dicsérete” volt, de azóta mélyen hallgatok a politikáról, és a közéletről. Mindez nem azért van, mert nem érdekel (sajnos nagyon is), hanem mert rá kellett jönnöm a keserű tényre, hogy ha bírálni kezdesz egy oldalt, akkor önkéntelenül is besorolhatóvá válsz egy olyan csoportba, amelynek nem biztos hogy szívesen lennél a tagja. Például ha én most azt mondom, hogy Gyöngyösi Márton, és a párt amelynek színeiben zsidózott egy jóízűt a Parlamentben rohadt antiszemiták, akkor én máris beskatulyázhatóvá váltam a liberális baloldali fiatalok közé, pedig nem is tudok ördögbotozni, a füvet sem bírom. Ha azt mondom, hogy Orbán és kedves kompániája undorító dolgot művelt azzal, hogy törvénybe iktatták a szavazás regisztrációhoz kötését akkor felsejlenek előttem a Gyurcsány kezét csókolgató ostoba komcsi nyugdíjasok (az ország nagy tragédiája, hogy hirtelen ők jutnak eszembe, mint a kormány legmarkánsabb ellenpólusa). Szóval úgy gondolom, hogy ha határozott véleményt nyilvánítok valami ellen vagy mellett, akkor egyből magamra sütök egy bélyeget – na ebből nem kérek, nekem nem hiányzik, hogy bármelyik oldalhoz tartozónak nézzenek. Vagyok még annyira idealista, hogy igyekszem a legelemibb értékekben hinni: ha valaki jószívű, és jó célokért harcol akkor az lehet tőlem akár nem csak hogy zsidó, de akár wuki is – egyre megy. Az előző mondat kurva szépen hangzik, kár hogy nem teljesen igaz: amikor azt hallom, hogy az éjszaka kiásták és ellopták a lakótelepünkön az egyik család ruhaszárítójának alumínium tartóoszlopát(!) akkor akaratlanul is az északír polgártársaink jutnak az eszembe. No persze hadd ténykedjenek: ők rombolnak, mi építünk, legalább senki sem unatkozik.

Ha már félelemmel vegyes gyűlöletről beszélünk (csodálatos téma), akkor nem tudok elmenni amellett a még számomra is riasztó jelenség mellett, hogy mostanában egyre többször jut eszembe, hogy mi lenne itt egy komolyabb válság, netán egy környezeti katasztrófa után, amelynek köszönhetően a jelenlegi társadalom felbomlana, és a mostani „inkább nem is nézek rád az utcán, a közöny védelmez”-elv alapján működő törékeny egyensúly megszűnne működni (a neten ezt hívják SHTF-nek, azaz amikor Shit Hit The Fan történik). Magam is tudom hogy nem teljesen normális éjszaka alig tudni elaludni attól félve, hogy a véletlenül nem kulcsra zárt bejárati ajtón keresztül valami fegyveres banda ránk tör (fantáziáimban ők mindig valahogy úgy néznek ki mint a Fallout 3 Raider-ei), vagy hogy azon gondolkodom mihez kezdenénk a családdal, ha megszűnne a közműellátás, és a boltok polcai kiürülnének, de mégis gyakran töröm efféléken azt a hülye fejem. No persze nem teljesen véletlen, hogy kezdek kicsit megkattanni a civilizáció végének gondolatától: láttam pár részt a Túlélési Praktikák című sorozatból, amelyben agyamenteket (vajon tényleg azok?!) mutatnak be, akik már most készülnek arra, hogy mi lesz akkor, ha eljön a SHTF. Van aki atombombától, van aki gazdasági krízistől, van aki egészen mástól fél, de egy közös pont van mindegyikükben: bár a józan ész mást diktálna ők biztosra veszik, hogy mindez be fog következni. Aztán nem tett jót a Városi Túlélő című blog olvasgatása sem, amely hasznos tanácsokat tartalmaz arra az esetre, ha netán kitörne a zombi apokalipszis. Ha már szóba jöttek a blogok eszembe jutott egy komment: valahol olvastam (sajnos linkkel nem tudok szolgálni, nem emlékszem a címére), hogy valaki – talán többen is? – azt írták, hogy ők biztos nem kezdenek el felhalmozni, viszont fegyvert szívesen ragadnának, hogy el tudják venni a békésebbektől, amire szükségük van. Ez az, ami szabályosan rettegéssel tölt el: ha netán történne valami ilyesmi, akkor azoknak az embereknek, akik szembejönnek veled az utcán jó része változna át fosztogatóvá az éhezés, és nyomor által rákényszerítve! Annyira kevés kellene ahhoz, hogy ember ember farkasa legyen: csak szűnjön meg a gáz- víz- és áramszolgáltatás, valamint alakuljon ki tartós ellátási zavar! Persze az eszem józanabbik felével átlátom, hogy mindez mégis mennyire valószínűtlen, de sajnos néha még mindig ezen agyalok ahelyett hogy élvezném, hogy fiatal vagyok, és van egy csomó jó dolog az életemben. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy ha legközelebb belefutok ebbe a műsorba, akkor egyből el fogom kapcsolni a tévét. A blogot még egyszerűbb kiiktatni az életemből, úgyhogy nem lesz semmi probléma ezzel.

Mint látható elég komor hangulatban íródott ez a post, de sajnos mostanában nincs túl sok okom az örömre: hétköznap az albérletben döglök, a munkahelyemen pont azokkal az emberekkel találkozok ritkábban akiket kedveltem (az újakkal meg még nem alakult ki haverság – ami érthető, elvégre még csak másfél hónapja dolgozom velük, és néha kurva nehéz a természetem), ráadásul a hétvégéimet is megnyirbálta az Élet. No sebaj, örüljünk annak ami van: például pénzem fenntartani ezt a blogot. Remélem ez így is marad még egy darabig, különben hol tudnék rinyálni arról hogy milyen szar nekem.

Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.

Arcom jelenleg

Na jó, poénnak erős lenne, ha védelmembe venném ezt az unszimpatikus, humor- önkritika és empátiahiány miatt valószínűleg meglehetősen magányos antiszociális embergyűlölő entitást, úgyhogy lófaszt, tessék nyugodtan tovább ekézni. Úgyis leszarja, az ő egoközpontú világába nem fog belerondítani senki, nevezzék akár impotensnek, vagy csak simán seggfejnek. Már csak azért sincs bennem semmi affinitás hogy túlzott vehemenciával védjem be őt, mert tavaly év elején volt mersze azt mondani, hogy a Batman béna(!!), meg hogy néz az már ki hogy felnőtt ember gumibugyiban ugráljon ide-oda mindenféle háztetőkön ahelyett, hogy – mint minden rendes ember – őt hallgatná a rádióban (volt (van?) műsora valahol ahol tudtommal filmeket elemezett a tőle megszokott leginkább a virslinyakú verőemberekre jellemző eleganciával). DE. És most jön a DE: az ember csinált nemrégiben egy olyan videót, amelyben végre a megfelelő társadalmi rétegekre öntötte a lelkét megtöltő tömény sav egy részét, és olyan maró cinizmussal tálalta a véleményét, amely szinte még az arca által nyújtott sokkot is feledtetni tudja (ahogy Douglas Adams írta: legszívesebben féltéglával verném le a mosolyát… már ha lenne persze):

Köszi Robi, még mindig egy pöcsnek tartalak, de legalább fel tudok hozni valamit melletted is, ha netán szóba kerül a neved. Azért nem sok számomra unszimpatikus ember mondhatja el ezt magáról 🙂

Úgy képzelem minden emberben van egy kapcsolótábla piros kicsit átlátszó műanyagból készült széles kétállású kapcsolókkal, amelyeket egy világoszöld fém előlapra szereltek fel katonás rendben egymás mellé. Mindegyik alatt fekete műanyag szalagra nyomva (arra a nyomásra kifehéredős fajtára) ott szerepel, hogy az adott kapcsoló mire szolgál. Ilyenből mindenkiben több tízezer létezik, és egytől-egyig fontos funkciókat engedélyeznek, vagy tiltanak le.

Amikor megszületünk még mindegyik felfelé áll, mindegyik fel van kapcsolva. Aztán ahogy érnek a negatív élmények úgy billennek át hangos kattanással mínuszba, sorban egyik a másik után. Egymás után szakadnak meg áramkörök, iktatódnak ki alfunkciók ahogy a kapcsolókat az a láthatatlan kéz, amit Sorsnak is szokás hívni kénye-kedve szerint át-átbillentget. Ahogy szűnnek meg a jelek egymás után úgy szűkülnek az ember lehetőségei: egy már kikapcsolt területtel való újabb találkozásra már előítéletekkel, előre lejátszott forgatókönyvekkel reagál, nem fog tudni nyíltan hozzáállni a dologhoz. A legelképesztőbb az egészben az, hogy ehhez nem is kell neki, az egyénnek tapasztalnia a kapcsoló kikapcsolt állását előidéző eseményt, esetenként elég ha hall róla.

Ha valakinek közel a fele a kapcsolóinak már lefelé áll (köztük olyan fontosak, mint amelyek alatt ez a címke szerepel: „SZERELEMRE VALÓ KÉSZSÉG”, vagy „AZ ÉLET APRÓ ÖRÖMEINEK ÉRTÉKELÉSÉNEK KÉPESSÉGE”), az az ember már nem nagyon érzi az élet boldogságát. Ha a tervezőmérnök (nevezhetjük Tudatnak, esetleg Léleknek) hagyta eddig fajulni a dolgokat, akkor ez a legutolsó pont, amikor még megelőzheti a katasztrófát: meg kell kísérelnie visszaállítani őket – legalább a legfontosabbakat – bekapcsolt állásba. Milyen kár, hogy némelyik sokkal könnyebben billen lefelé, mint felfelé. Biztos a gravitáció az oka.