Ma este semmiféle stresszforrás nem zavarhatja meg az egyensúlyomat. Leszarom a munkahelyemet, leszarom a politikát, leszarom a törlesztéseimet, leszarom a vulkáni hamut (bár azt inkább csodálatosnak tartom, mint zavarónak), leszarom a gazdasági helyzetet, leszarok mindent, ami máskor zavar, és idegesít… Hűvös sör simul a tenyerembe, halk szisszenéssel fújja a levegőbe nedves sóhaját, mikor megbontom. Lágy zene szól, de ma nincs kedvem kísérletezni, csak régi jól bejáratott kedvencek sorjáznak szépen egymás után: egy kis Keane, egy kis PUF, hmm de rég hallgattam Quimby-t, nosza… Hiperkarma, aztán persze Pink Floyd, majd egy kis Porcupine Tree… jó is ez, dúdolom a szövegeket, és csak annyi szünetet tartok néha, amíg a sört a számhoz emelem. Kint már kezd igazán tavasz lenni, az alvó város parkjaiban lágyan lengedezik az első, még nyíratlan fű, és lassan lombba borul minden fa. Én közben tervezgetem a nyarat: május végefele elkezdődik a fesztiválszezon a Pannónia Fesztivállal, és jelenleg úgy fest, hogy lesz is pénzünk rá… hmm, hogy lesz Kispál is? Meg Tankcsapda? Meg Prosectura, és Macskanadrág? Basszus, Cicanacin már 17 éves korom óta nem voltam, de jó lesz bepótolni! Remélem jó idő is lesz, felverjük a sátrakat, és 4 napig non-stop alkoholos befolyásoltság alatt fogjuk magunkat jól érezni! Nekem pláne jelentős lesz ez a buli, mert megeshet, hogy ez lesz életem utolsó Kispál-koncertje… már alig várom. „Wish you were here” – énekli Roger Waters, és újra rá kell döbbennem, hogy imádom a zenéjét. Ma este minden a nyugalomé, és a békéé. Rám is fért már, rengeteg harcot kellett megvívnom ma is (amit leírtam az csak a töredéke), és ráadásul ijesztő volt az utóbbi másfél hét is: egész egyszerűen aludhattam bármennyit, akkor is olyan fáradt maradtam, hogy nemhogy ide a blogra írni, de gondolkodni se nagyon volt erőm… Kezdtem hinni a tavaszi fáradtság nevű humbugban, de szerencsére mára elmúlt, és remélem vissza se tér. Elkortyolom még az utolsó sörömet, talán még játszok kicsit, és jókedvűen fekszek majd le aludni – hetek óta először.

Nézem az ázott utcát az ablakon át. A közlekedési lámpák már rég sárgán villognak, fényüket visszaveri a vizes aszfalt. Kezem ügyében forró tea gőzölög, hallgatom az esőcseppek kopogását a párkányomon, bámulok ki a hatalmas térre, ami a lakásból nyílik, és közben próbálok valami érzést kicsikarni magamból, visszaemlékezni egy régi estére, amikor még kiváltott valamit az ilyen látvány belőlem. Hasztalan. Pedig megkapó az egész díszlet, és mégse megy. Hosszas erőlködés után eszembe jut egy este még a kishegyi házunkban Pápán, amikor kint ültem a szobám ablakában, szívtam a cigit, a macskát cirógattam, lógattam a lábam az éjszakába, és a távolban elhúzó buszok turbójának hangját hallgattam. Jött a tavasz, és talán az volt az első olyan este, amikor megcsapott az újjászületés szele. Emlékszem, boldog voltam, verset akartam írni, talán írtam is. Most ilyesmit csinálni? Eszembe se jut, egész egyszerűen felnőttem. Rohadtul utáltam tizenéves lenni, de akkor még tudtam érezni, átélni hangulatokat. Mennyire tudtam örülni annak az estének! Dünnyögtem a macskának, hogy „tavasz lesz, meglátod”, és örültem, hogy megérint a langyos szellő abban az évben először…

Nem is tudom már hol tartok a számozásukban, de az tuti, hogy itt a megújult blogon ez az első amit írok. Kicsit borult a bioritmusom a régi időkhöz képest, mivel furcsa módon valahogy aktívabb lettem délelőttönként mostanában, mint ezeken a kései órákon, ezért ritkábban is volt kedvem este postolni az utóbbi hetekben. Érdekes módon úgy esek haza pár hete délután, mint aki 10-12 órát húzott le egy építkezésen, pedig – ezért sokan fogtok utálni – nem csinálok egész nap szinte semmi hasznosat, csak meresztem a seggem a gépem előtt, és számolom a percet, az órát, hogy végre hazajöhessek 🙂 Ma viszont – köszönhetően a kábé fél órája magamba szólított méregerős kávénak, a sok lecsónak, és a ‘frissen tusolt’-érzésnek – valahogy mégis kedvem támadt ebben az esti órában írni. Helyette mosogatnom illene (mert ugye főzni mindenki szeret, utána rendet rakni már kevésbé), de napolódni fog a dolog holnapra.
A kis éji dumák ugyebár hasonlatosan az egész bloghoz előre leszögezett módon nem szólnak semmiről, úgyhogy ne is tessék semmi központi témát elvárni ettől a szösszenettől, mert olyanja nem lesz neki. Helyette inkább elregélek néhány olyan érdekfeszítő történetet, melyek ma estek meg velem. Történt ugyanis, hogy reggel – jó kockához illően – az első pisilésre indulván már kapcsoltam is be a gépet, hogy megnézegessem a mailjeimet, a blog látogatottságát (amivel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy akárhogy győzködöm magam, hogy nem érdekel, mégis zavar kicsit, hogy alacsony), meg a többi rendkívül fontos információt, amelyek nagyban határozhatják meg az emberiség jövőjét természetesen. Jöttem vissza, de érdekes módon a masinéria még addigra se volt képes produkálni egy tisztességes Windows Asztalt. Vatafak – gondoltam, és gyanúm egyből az adatvinyómra terelődött, amely néha szokott rakoncátlankodni, pedig a nyáron még egy ventivel is megkínáltam, hogy kicsit lehűtsem őkelmét, tehát érezheti a törődést részemről. Azért csak leráncigáltam róla az adat- meg a tápkábelt, gép újraindít, nahát egyből működik. Kicsit kezdtem stresszes lenni, mivel volt még néhány cucc rajta, amire szükségem volna (és most nem csak Közép-Európa legnagyobb pornógyűjteményére tessék gondolni, hanem néhány saját gyártású cuccra, amelyeket bajos letölteni a netről). A dolog itt mindenesetre félbemaradt, mivel rohannom kellett dolgozni (ebben a mondatban két szót is idézőjelezhetnék, de nem teszem :)). Hazaérvén persze konstatáltam, hogy baszik indulni a Windows már megint, ezért újra lehúztam a madzagjait a rohadéknak. Menet közben újra rádugtam őket (ami persze nem lett volna okos ötlet, ha nem tudom, hogy támogatva vagyon a HotPlug funkció), ekkor felismerődött a szentem, de olyan szinten volt lassú, hogy egy mappaváltás is fél percébe tellett, sőt pár perc múlva el is tűntek a meghajtó-betűjelei, mintha a cica vitte volna őket el. Ekkor jött a jó öreg pánikban kapkodós módszer, pár perc alatt vagy fél tucat vinyótesztelő progi csücsült a másik lemezen, amikoris – hirtelen ötlettől vezérelve – lehúztam az adatkábelt az alaplapról, és visszadugtam. Szépen felismerte a vinyót, és – némi teszt után – konstatáltam, hogy gyorsabban pörög mint legszebb napjaiban! Valaki magyarázza már el a jelenség okát, mert én nem tudok rájönni… Azért gyorsan csináltam backupot mindenről amit értem a Dropbox-szal, nehogy csúnyán megszívjam a jövőben ezzel a rohadt féltéglával…
Aztán történt ma olyan is, hogy szájkaratéznom kellett egy pár ezer kilométerrel odébb lakó kanadai arccal, aki a következő módon reagálta le Magyarországhoz fűződő viszonyát a Facebook-on:

„well after all it is hungary:D” (azaz: „nos, végülis ez Magyarország!”, meg persze az elmaradhatatlan szmájli)

Tette mindezt azután, hogy egy Kanadában élő magyar csaj panaszkodott, hogy milyen udvariatlanok a magyarok (mint kiderült a hivatalnokokkal gyűlt meg a baja). Az erre érkezett fentebb vázolt válaszra én csak annyit írtam vissza a srácnak, hogy „Szerintem te is így nézhetsz ki:” és linkeltem neki ezt a képet 🙂 A beképzelt bunkója…
Az is ma jutott eszembe, hogy milyen jó dolga van a mai fiataloknak. Arra gondolok ezzel, hogy a mi időnkben – ha pubertáskorunk hajnalán csámcsogni akartunk egy kicsit mások szexuális életén (mert nekik már legalább volt) – akkor csak a Bravo, és a hasonszőrű magazinok „Szex, szerelem, gyengédség” rovata állt a rendelkezésünkre. A mai napig emlékszem, hogy már 13-14 éves fejjel kiröhögtem az olyan buta tyúkokat, akik képesek voltak feltenni a kérdést, miszerint teherbe eshetnek-e attól, hogy a Tiszában fürdés közben ebihalak(!) úsztak a lábuk közé! Másik nagy kedvencem volt a kiscsaj, aki mindig nagyon beizgult, ha a Micimackó ment a TV-ben, sőt már került is emiatt kellemetlen helyzetbe a barátnői előtt 🙂 Volt még pár emlékezetes, utoljára had említsem a szintén elég tapasztalatlan lánykát, aki kapcsolata kezdetén azt a kérdést szegezte a levelekre válaszoló finoman pedofil pszichológusnak, hogy a barátja bele fog-e pisilni a legintimebb szentélyébe aktus közben, mivel mindig sok sört szokott vedelni 🙂
Szóval nekünk ritkán adatott meg a teliszájjal röhögés öröme, bezzeg a mai kölköknek csak fel kell menni a gyakorikerdesek.hu vonatkozó rovatába, és tálcán kapják az eszesebbnél eszesebb témákat, mint mondjuk ez, ez, vagy mondjuk ez. Most nem fogom ellőni a pár hónappal ezelőtti poént, hogy én válaszolok kérdésekre (pedig volt akinek tetszett), csak szeretném érzékeltetni, hogy micsoda igazságtalanság ez, a mai kölkök sokkal könnyebben jutnak szellemi táplálékhoz! 🙂 Amúgy tudom, hogy maga az oldal zseniális ötlet, sőt, már én is tettem fel kérdést rajta (gyorsabb, és kényelmesebb módja az információhoz jutásnak, mint fórumokon regelni pl.), de gyakran én is csak röhögni „járok fel”, annyi eszetlen kérdés van rajta (hát még néha a válaszok! :)).

Visszatérve a mai időkre (kezdek úgy fogalmazni mint egy öregapó): arról már ne is beszéljünk, hogy sokkal könnyebb nekik pornóhoz jutni is, nekem bezzeg az öreg újságos bácsitól kellett Extázist, meg Tutti-Frutti Party-t kuncsorogni, ha ilyesmit akartam hm… lapozgatni (Isten nyugosztalja, azóta már tutira nem él). Persze nem biztos, hogy jót tesz nekik, ha kiszolgálják az ízlésüket, mai fejjel belegondolva megvolt a küszködésnek is a maga íze… Arról nem is beszélve (ha már a fiataloknál tartunk), hogy azzal, hogy olyan korban voltam kamasz, amikor a net még nem volt mindennapos megúsztam a totális (de nagyon totális) bekockulást, mivel így „csak” Commodore-oztam naphosszat, ami azért nem volt annyira addiktív, mint a mai fiataloknak mondjuk a World of Warcraft. Hálás vagyok azért, hogy én még tekertem a kis Csepel Tacskómat (aminek nagyon menő Harley Davidsonokra hajazó kormánya volt) a lakótelepen össze-vissza, meg nyaranta gyakran este 10-ig kint fociztam a pályán. A mai kölköknek azért nehezebb kiszakadni a monitor elől, az tuti…
Szóval sok minden megváltozott azóta, de szerencsére vannak konstans tényezők is az életben. Ilyen például az, hogy még most is szeretek írni (anno általánosban diákújságíró voltam, sőt díjaztak is néhányszor az okosságaimért :)), és ez a blog is ezért van. Remélhetőleg sokatok örömére… 🙂