… a városra, csak nem sikerül neki – gondolta miközben hazafele baktatott a munkából. Iszonyatosan nyúzott, fáradt, és éhes volt. Kopottas dzsekije, kapucnis pulóvere kigombolva lógott rajta, egyáltalán nem fázott, csak kimerült volt és feszült. A pirosnál állva felnézett az égre a félmeztelen faágak között, de nem látott már napsugarat. Az ég színe a kék és a szürke között játszott, mintha nem tudná eldönteni, hogy késő nyárias, vagy kora őszies szeretne inkább lenni. Az emberek kigombolkozva, szinte nyáriasan könnyeden öltözve rótták az utcákat, de az arcukon nem tükröződött boldogság, mintha mindenkit nyomasztana a közelgő igazi ősz réme. Ahogy átért az úttesten a szél felélénkült, és tömegével tépte le a járda melletti fákról az apró leveleket – néhány pillanatig úgy tűnt, mintha havazna. Ahogy tovább bandukolt az albérlete felé (miközben azzal küszködött, hogy arckifejezése minél kevésbé árulja el a lelkiállapotát) a panelházak között hirtelen távoli mennydörgés moraját sodorta felé a szél. Annyira nem illett bele a szürke égbolt, a szürke emberek, és a levelüket hullató fák alkotta miliőbe, hogy beleborzongott. Lesz valaha újra nyár? Hihetetlennek tűnt neki… Hirtelen fázni kezdett, ezért összehúzta a kabátját, és sietősebbre fogta a lépteit. A mennydörgés robaja kísérte útját.

A patakocska lassan de biztosan elmosta az éjszaka utolsó fekete, piszkos foszlányait is. A nagyra nőtt gombák között mókus surrant makkal kicsi mancsában, néha két lábra emelkedve körbekémlelte a tisztást. A csillogó fűszálak felett lebegő könnyű hajnali köd prizmájában szivárványt festett a napsugár, amely épp átszivárgott a levelek zöldje között. A távolból lantpengetés kósza dallamait hozta a langyos szellő.
– Szeretsz? – kérdezte a fűzfa. A másik elmosolyodott, és csak a lombkoronája apró rezdülése árulta el, hogy biccent. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, majd hagyta, hogy ágaik egymásba fonódjanak.

Kint az első igazán tavaszi zivatar verte a párkányt, és ő csak bámulta a monitort a félhomályban. Kávét kortyolgatott, amelynek minden löketétől kirázta a hideg. – Ez kurva erős – állapította meg – biztos jó ötlet ilyet innom este tízkor? Éjfélkor már le kéne feküdnöm, hogy holnap ne legyek zombi… – újabb korty következett, majd ujjaival végigsimította a billentyűzetet. Nézte a betűk, és számok látszólagos összevisszaságát, és azon elmélkedett, hogy milyen elképesztő az, hogy segítségükkel szinte bármit meg lehet fogalmazni, el lehet juttatni más embereknek, gondolatokat, érzéseket, kételyeket, örömöt, bánatot, csalódást, szeretetet… egyszóval bármit! Gyakorta kapta magát azon, hogy ehhez hasonló elmélkedésekbe merülve csodálkozik rá az élet hihetetlen sokszínűségére, amely bonyolultságával együtt mégis egy tökéletes rendszert alkot… és igen, a technikát is lenyűgözőnek találta, azokat a lehetőségeket, amiket ma már mindenki természetesnek vesz: az internetet, a televíziót, a rádiót, és az elektromosságot. – Az ember diadala, és együttműködésre képességének legszebb példája az, hogy képes volt létrehozni egy olyan hálózatot, amelyen keresztül bárkivel kapcsolatba léphetünk a Földön – gondolta, és elmosolyodott – lehet, hogy mégiscsak érdemesek vagyunk arra, hogy éljünk? Minden hibánkkal együtt mégiscsak csodálatosak vagyunk egytől-egyig! Még a legprimitívebb ember is csodaszámba megy a szervezete komplexitásával, az agyműködésével, és gondolataival, legyen szó egy hiperérzékeny költőről, vagy Józsi bácsiról a falusi kocsmában. Az pedig, hogy mi megy végbe egy nőben a terhesség alatt már tényleg lenyűgöző: olyan komplex folyamatok zajlanak le azalatt a kilenc hónap alatt, amelyek logikája, célszerűsége minden elismerést megérdemel! Ki volt az, aki kitalálta, hogy ez így legyen? Isten? – morfondírozott. Tényleg létezik egy fehér lepedőbe öltözött nagyszakállú fószer valahol a felhők felett, aki kitalálta, hogy milyen enzimek, és hormonok termelődjenek, hogyan osztódjon a zigóta, hogyan fejlődjenek ki a létfontosságú szervek? Sőt, az ő zsenialitásának köszönhetően változtatja meg színét a kaméleon? Az ő ötlete volt, hogy a cápáknak dupla fogsoruk legyen? Ő adott hihetetlen intelligenciát a delfineknek, a kutyáknak, és a disznóknak? Neki köszönhetően látnak a macskák szinte tökéletesen a sötétben? Tényleg létezik egy mindenki felett álló zseni, aki kiagyalta ezeket a dolgokat, vagy tényleg csak evolúció létezik, semmi más?
– Hülyeség ilyesmin gondolkodni, úgyse vezet sehova – gondolta, és belekortyolt az ásványvizébe leöblítendő a kávé maró keserűségét. Elöntötte a nyugalom, és a béke érzése, mert hirtelen mindent nagyon rendben levőnek érzett: a kint zuhogó esőt, a lágy zenét, a szövegszerkesztő sötétszürkéjét, a nyiladozó virágokat, a zöldbe boruló fákat, az esőszagot és az égen rohanó felhőket… minden a helyén volt, és nem hiányzott egy darabka se a puzzle-ből. Hálát érzett azon néhány ember iránt, akik lenyűgözték intellektusukkal, empátiájukkal, és szeretetükkel. – Jó helyen vagyok – gondolta, és lassan a billentyűkre ejtette ujjait.

Aznap már sokadszor bámult ki a csodát kínáló ablakon. Gyakran oda se figyelt igazán arra, hogy megint kínozza magát vele, pedig minden alkalommal, amikor végre sikerült kiszabadulnia a bűvös varázsköréből szentül megfogadta, hogy soha többet nem teszi ki magát ilyen szenvedésnek. És mégis megtette újra és újra. Dohos penészes szobájának nyirkos hidege szinte kényszerítette, hogy lelkét megcirógassák az ablakon túli tájak csodálatos hangulatai, és újra és újra odatapasztotta arcát a hideg üvegnek, amelyen túl -mintha egy színház forgószínpadát látná- forogtak, váltakoztak a gyönyörű tájak. Kagylókkal sűrűn teleszórt homokos tengerpart, amelynek hátterét a lenyugvó nap vörösében izzó felhők szolgáltatják; őszi levelektől mélybordó erdei táj, amelybe hatalmas drágakövekként illeszkednek a mohákkal benőtt sziklák; nyugalmat, és békét árasztó falusi patakocska, amelynek partján kacsák fehérlenek, míg a háttérben kis parasztház guggol… Hirtelen kirázta a hideg. Megfordult, végigpásztázta szemével a sivár szobát, amelynek vasajtaja előtt csak ritkán hallott bakancsos lábakat elhaladni, leginkább a csönd őrületbe kergető üressége töltötte ki napjait. A sarokba tapadt koszos pókhálóról lecsöppent az összegyűlt nyirok, a sötétben valami halkan kaparászott. Szíve összeszorult, amikor újra belévágott a felismerés: ez a valóság, az ablak pedig a káprázat! Ordítani, tépni tudta volna magát, ehelyett csak harapdálta az ajkait míg sós íz nem öntötte el száját. Minden alkalommal, amikor elszakadt az ablaktól átélte a realitás megélésének iszonyatos kínját. Össze akarta törni az üveget, átmászni a cserepeken nem törődve azzal, hogy húsába vágnak, és ki akart szabadulni a szobából, bele a csodálatos kinti világba… De nem lehetett, és ezt ő nagyon jól tudta. Valahányszor eszébe jutott a szökés gondolata (pipacsmező, amely alatt a tenger robajlik) jeges félelem markolt a szívébe, és szinte pánikroham fogta el. Most is zihálni kezdte a levegőt, közben érthetetlen halálfélelem fogta el, lelke szinte nyüszített az elviselhetetlen nyomás alatt. Úgy érezte menten megfullad, és mellét markolászva rázuhant a dohos priccsre. Csizmák sietős dobogása verte fel a folyosó csendjét, majd hallotta, ahogy nagy csattanással elhúzzák az ajtó vasreteszét. A léptek közeledtek felé, és hallotta ahogy egy férfi a másikhoz szól megállván felette:

– Már megint egy rohamos. Kapd meg a lábát, visszük a gyengélkedőre!

– Látod, mondtam én, hogy nem jó ötlet azt az ablakot odarakatni a Varázslóval, a héten ez már a második, akit kikészít.

– Igen, szólni kéne neki, hogy ez nem könnyít a rabok helyzetén, sőt csak megőrülnek tőle. Szerinted miért van rájuk ilyen hatással?

– Tudja tököm, az biztos hogy alapból se voltak százasok ezek, ha egy pár háttérkép így hat rájuk! – mondta az első megvetően, és megfogta az ágyon fuldokló sovány kezeit.

– Ja, nemhogy örülnének, hogy nem olyan unalmas az életük. A fene se érti ezeket… – tette hozzá a második. Lassan elkezdték kivinni a folyosóra, a tehetetlen test balra-jobbra himbálózott kettejük között. Döngve csapódott be mögöttük az ajtó, ahogy az egyikőjük sarkával berúgta, majd a szabálytalan léptek hangja lassan elhalt a távolban.  Az ablak ezüstös fénnyel borította be a szegényes berendezést, rajta keresztül egy mediterrán városka felett úszó Hold hajolt be a sötétbe. A szobára néma csönd ereszkedett, csak a sarok sötétjében élő lény motoszkált tovább.

Nézem az ázott utcát az ablakon át. A közlekedési lámpák már rég sárgán villognak, fényüket visszaveri a vizes aszfalt. Kezem ügyében forró tea gőzölög, hallgatom az esőcseppek kopogását a párkányomon, bámulok ki a hatalmas térre, ami a lakásból nyílik, és közben próbálok valami érzést kicsikarni magamból, visszaemlékezni egy régi estére, amikor még kiváltott valamit az ilyen látvány belőlem. Hasztalan. Pedig megkapó az egész díszlet, és mégse megy. Hosszas erőlködés után eszembe jut egy este még a kishegyi házunkban Pápán, amikor kint ültem a szobám ablakában, szívtam a cigit, a macskát cirógattam, lógattam a lábam az éjszakába, és a távolban elhúzó buszok turbójának hangját hallgattam. Jött a tavasz, és talán az volt az első olyan este, amikor megcsapott az újjászületés szele. Emlékszem, boldog voltam, verset akartam írni, talán írtam is. Most ilyesmit csinálni? Eszembe se jut, egész egyszerűen felnőttem. Rohadtul utáltam tizenéves lenni, de akkor még tudtam érezni, átélni hangulatokat. Mennyire tudtam örülni annak az estének! Dünnyögtem a macskának, hogy „tavasz lesz, meglátod”, és örültem, hogy megérint a langyos szellő abban az évben először…

Hajnalban harangjátékra ébredtem, amelyet a csengő-bongó hanggal a párkányomra csapódó esőcseppek adtak elő nekem. Fájdalmas volt kitépni magam a melegből, és puhaságból, talán a születés lehetett ennél nagyobb kín. Kóvályogva próbáltam észheztérni, felfogni, hogy bizony most ki kell majd mennem ebbe a hideg, nyirkos realitásba, és magam mögött kell hagynom mindent, amit már-már megszoktam a két csodálatos nap alatt, amíg otthon lehettem.

Még egyszer utoljára mélyen orromba szippantottam illatod, és rádzártam a börtön ajtaját, amely pár perccel előtte még meleg otthon volt. Ahogy lépteim zaja elhalt a lépcsőházban hirtelen nagyon magányosnak érezted magad. A lakás falai kitágultak, a fény elhalt, és a nyirkos falakon tenyésző penész szaga lassan elviselhetetlenül rideggé tette a világot. Irtóztál még a gondolattól is, hogy magadra húzd a zúzmarás, nyirkos takarót, ami pár perccel azelőtt még oly ölelően meleg volt. A párkányon doboló esőcseppek hangja egyre erősödött, lassan őrjítővé vált. A jéghideg padlón a szoba legtávolabbi sarkába kuporodtál, és vártad, hogy végre felkeljen a Nap, de ma valahogy elmaradt a napfelkelte, és lehet, hogy holnap is hiába várod…

Szeretnék egy őszi erdőben sétálni, érezni, ahogy a páfrányok vizes levelei végigsimogatják a lábam. Szeretnék felnézni, és a mélyzöld levelek között átnézve kémlelni a sötétszürke felhőket. Szeretném érezni a lassan hulló hideg szeptemberi esőt az arcomon, amely lassan, de biztosan feláztatja a tájat. Érezni akarom a hideget, amely lassan végigborzongat, és a nedvességet, amely lassan beszivárog a cipőmbe. Látni akarom, hogyan válik elképzelhetetlenül élénkké a szürke borús nap, ahogy a fákat újraszínezi a leveleken lecsorgó víz. Tócsákon akarok átgázolni, látni hogyan fröccsenik szét a víz a lábam nyomán. Látni akarom az eget az ösvény végén, amely jelzi, hogy ott már a nyílt tér fogad. Szeretném testemmel szétválasztani a búza lágyan ringó mezejét, és végigpásztázni szememmel a bágyadt horizontot. Tudni akarom, hogy körülöttem sehol senki, csak én vagyok, és a természet. Tudni akarom, hogy még nagyon hosszú út áll előttem, és érezni akarom, hogy képes leszek legyőzni a távolságot. Szeretném tudni, hogy hamarosan hazaérek a meleg, barátságos lakomba, ahol már lobog a tűz a kandallóban, meleg étel gőzölög az asztalon, és a nő, akit szeretek vár rám…