Mielőtt különösebben belemennék önmagam elemzésébe íme egy kép, tessék megtippelni vajon melyik lehet az én polcom az albérlet közös fürdőszobájában:

Hm, talán nem kell sokat vacillálni a válaszon, pláne ha vesszük a post címét is 🙂 Igen, gyakorta uralkodik el némi lightos kis káosz a környezetemben. Most is itt figyel az „asztalomon” (ami igazából egy szekrénysor-elem) két bögre, egy nagy adag párhetes zsepi, egy üveg citromlé, egy doboz fogpiszkáló, illetve még néhány elhanyagolható apróság, melyeknek egy közös ismérve van: feleslegesen foglalják a helyet. Mögöttem az ágyon ott hemperegnek a reggel hozott pólóim (még nem sikerült berakni őket a szekrénybe), illetve a hátizsákom többi tartalma. Miért írom ezt le? Azért, mert szeretem elborzasztani az embereket? Hm… lehet, hogy ez az oka, de ha már témánál tartunk itt egy jópár éves videó a haveri körömből, amely azt mutatja be, hogy milyen volt a két albérlet, amelyekben éltünk majdnem egy évet:

Néhány komment ami született hozzá az idők során:

Nah ezért ne adj albérletbe semmit 😀
Ilyen körülmények között élni basszus!
Zseni! „Kevés a luxus” Eh? 🙂

Hja, jogos jogos 🙂 Szóval az igénytelenségnek volt sokkal magasabb foka is életem folyamán, de mentségemre legyen mondva, hogy az öt kan közül én voltam a legrendszeretőbb, ami abban nyilvánult meg, hogy néha magamtól is felmostam/porszívóztam, meg ha vittem fel valami nőneműt azok rendszerint egyből nekiálltak mosogatni 😀 (A többiek még ezzel sem járultak hozzá a rendhez…) A mostani albim nagyságrendekkel tisztább, mint amilyen az volt, amihez persze nagyban hozzájárul, hogy azóta (már bő egy éve) letettem a cigit, így eltűntek a púposra tömött hamutartók, és a velük járó büdös szag. Maradt viszont a rumli, bár az is enyhébb, mint amit a videón láthattatok. Miért vagyok ilyen? Szegény anyám egész életemben próbált rendre szoktatni, elég minimális sikerrel. Engem valahogy nem zavar a káosz egy bizonyos szintje, és ha nagyon ideológiát szeretnék gyártani emögé, akkor azt is mondhatnám, hogy annyira nem vagyok kényszeres neurotikus típus, hogy nem takarítok idegi alapon, mint némely ismerősöm. Én nem fogok a gondjaim elől a takarításba menekülni, csak azért, hogy az életemben esetlegesen jelentkező káoszt a környezetem csillogóra suvickolásával próbáljam kompenzálni. Persze van egy szint, ami után én is felmosófát/porszívócsövet ragadok, és „kiganézok” ahogy anyám mondaná, de ez a határ nekem sajnos elég magasan van. Úgy gondolom, hogy az ember koncentráljon mindig egy dologra, és mivel nekem ez a dolog általában a monitorom, így – ha nem pillantok félre – egész jól el tudok feledkezni az azt övező rumliról. A sorok amiket rovok szép egyenesek, a képernyőm tartalma rendezett, a vinyómon a lényeges dolgokat egyből megtalálom (a kevésbé lényegeseket meg általában tudom merre keressem), így különösebben nem érdekel, hogy a környezetem milyen. Amúgy ha lenne pénzem, akkor persze a berendezésre fordítanék összegeket (új szék + asztal kombó, némi szobanövény, képek a falra stb. még itt az albiban is feldobná a feelinget), de így csóróként minden másra kell a cash ahelyett, hogy csinosítgatnám a szobát. Az pedig, hogy kiviszem a bögréket, meg a szemetet sokat nem dob ezen az egérlyukon, sőt abszurd módon ezek teszik kicsit otthonossá ezt a kényszerszállót 🙂 Igenis a rumlinak is van otthonteremtő hatása, bármilyen röhejes is legyen ez a kijelentés.

Szóval nagyon ritkán veszem rá magam, hogy takarítsak, de utána elégedetten tudok végignézni a művemen. Szeretem a rendet is, de – mint már mondtam – nem adok neki túl nagy prioritást, ellentétben mondjuk a kapcsolatomnak a többi emberrel, vagy akár a blogolásnak. Tényleg el lett cseszve a nevelésem?