Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Keresési eredmények:

“Ezért nincsen post” – 3967. felvonás

Posted by JonC On május - 10 - 2013 ADD COMMENTS

Hajtás után a modern technika vivmányait felhasználva panaszolom el, miért nincs időm mostanában írni (vigyázat, egyből leszippant 2.6 megát a cucc).

Read the rest of this entry »

Mintha csak tegnap lett volna: bő egy évvel ezelőtt annyira rá voltam feszülve a Fallout sorozat harmadik(nak mondott, bár a Tactics miatt kicsit pontatlan sorszámmal ellátott) részére, hogy sokáig másról sem szólt a blog, csak hogy mennyire eltalált, zseniális, ötletes, és egyáltalán: olyan élményekkel teli a játék, amelyeket nyugodt szívvel elmesélhetsz a nem kocka haverjaidnak is, és ők is röhögni (vagy hüledezni, sztorija válogatja) fognak rajta. Márpedig ilyenekkel tele volt a Pusztaság: Harold a faember, az óriáshangya-királynő, a Hangyaember vs. Robotember örökrangadó, a szökött rabszolgák terve a Lincoln-szobor fejével kapcsolatban – a lista hosszan sorolható. Ehhez jött az általános hangulat: képzeld el, ahogy a kietlen pusztákon, szétdúlt városok utcáin kóborolsz, közben valami jazz nyekereg a PipBoy-odból, és az a Hold süt le rád, ami szemtanúja volt az emberiség boldog békeéveinek, és annak is, amikor majdnem kiirtotta saját magát… ezt nagyon nehéz szavakkal leírni, ezt át kell élni. A fanyalgó hangok ellenére (ez olyan mint az Oblivion, csak fegyverekkel, meg hasonlók) én, mint tapasztalt Fallout 1-2 veterán (múltkor olvastam valami tizenéves hülyegyerek kommentjét egy New Vegas-os videó alatt, hogy a hármat próbáljátok ki, az első kettőt ne, mert azok szarok… le merném fogadni, hogy nem is játszott velük, csak látott pár screenshotot) nyugodt szívvel állíthatom, hogy a sorozat harmadik része nemcsak hogy nem okozott csalódást az elődei fényében, de sokkal átélhetőbbé tette az emberiség romjain tett túránkat! Persze ehhez kellett a fasza 3D-s motor, a napszakok váltakozása, a sok-sok utalás az elődökre (egy szó: Dogmeat), a perkrendszer átemelése, a V.A.T.S. célzórendszer, a random találkozások, és még sok-sok egyéb apróság, amelyeknek hála egy az egyben megkaptuk a nagy betűs Fallout Hangulatot. Imádtam, és imádom a mai napig.

Érezhette a Bethesda is, hogy erről a rókáról érdemes lenne még egy bőrt lenyúzni (gondolom sokat segített a döntésben az első héten eladott 4700000 példány is), így megbízták az efféle alantas dolgokban meglehetősen rutinosnak számító Obsidian Entertainment-et egy spinoff összedobásával. A rókabőrös hasonlat, meg a spinoffnak titulálás szerencsére ezúttal nem kell, hogy negatív asszociációkat keltsen az egyszeri gamerben: ugyan khm… elég sok minden ugyanolyan maradt, mégis maradandó élmény végigtolni ezt is hála a rengeteg kreatív energiának, amit beleöltek a fejlesztők.


Dat sunset (alapból nem így fest, kellett hozzá ez a mod)


Zuhogó eső, viszonylag rendezett utcakép

Kezdjük talán azzal, hogy kaptunk egy teljesen új területet: az alapjáték Washington DC-je helyett most Las Vegas-t és tágabb környezetét van szerencsénk jó alaposan körbejárni. A nevadai sivatag megkapó szépségű nagy büdös semmije telitalálat abból a szempontból, hogy a miliőnek hála tökéletesen át tudjuk érezni, mit érezhet egy jenki redneck atomháború után: szellősen épült városok, hatalmas kiszáradt tavak, kősivatagok, régi, elhanyagolt ipari létesítmények, radarállomások várnak arra, hogy lakóik fejének sörétessel való megcirógatása után szétlootoljuk az agyunkat odatévedvén. Változás az előző részhez képest, hogy ezt a területet nem érte akkora pusztítás, mint a keleti partvidéket, ezért jóval pezsgőbb élet zajlik: ugyan bevallom férfiasan, hogy a helyi civilizáció legnyüzsgőbb városában, New Vegas-ban még csak nem is jártam (dacára a huszoniksz óra játékidőnek, amit eddig belefeccöltem a játékba), de ez a térkép más pontjaira tévedve is szembetűnő. Persze ne tessék túlzsúfolt utakon araszoló autókra, plázákban henyélő tinikre, meg hasonlókra számítani, ez a játék azért mégiscsak egy atomháború után játszódik. Amúgy az emberi civilizáció pusztulását szerencsére nem akarták igazán érzelmi alapokra helyezve ábrázolni a fejlesztők (ahogy nem törekedtek erre az előző részben sem igazán), pedig igazán torokszorító érzés lehetett volna szembesülni mindazzal a szépséggel, amit elvesztettünk a világégés során, ha kicsivel több hatásvadász helyszínen találkozhatnánk a pusztulás igazán szomorú következményeivel – teszem azt lehetne több olyan helyszín, ami nem romos állapotában gyönyörű lehetett a bombák előtt. Enélkül viszont csak megyünk előre, néha szinte bele se gondolunk abba, hogy min ment át a világ, minek köszönhetően csökevényesedett ilyen ókori szintre vissza az emberi faj. Sebaj, a sztori így is elég epikus, bár az előző rész atombombarobbantós küldetéséhez hasonló súlyú döntéssel még nem találkoztam. Persze egyes emberek, csoportok életébe rendesen bele tudunk avatkozni, de azért ez mégiscsak más, mint eldönteni, hogy egy várost elemésszen egy gombafelhő, avagy megmeneküljön.


Laza vagyok, szétesem, power armor édesem!


New Vegas külvárosa éjszaka

Ha már belemásztam a történetbe nézzük mi is motiválja majd a játék alatt a főhősünket. Az intro egy meglehetősen mókás momentummal zárul: egy jól öltözött gengszter fejbelő bennünket egy kisváros temetőjében, és belezuhanunk egy előre ásott sírba. Ha ezzel véget is érne a játék, akkor gondolom elég sokan követelnék vissza a pénzüket, de természetesen túléljük a golyót,  majd pár nap kóma után a városka orvosánál térünk magunkhoz. Innentől már csak egy dolog éltet bennünket: megtudni, hogy ki volt a gengszter, és miért volt velünk ilyen udvariatlan. Az ehhez vezető út már ismerős lehet: küldetéseket csinálunk meg, amelyek gyakran állítanak morális döntések elé, lootolunk ezerrel, fejlődünk, felfedezünk, és miközben szép lassan bejárjuk a környéket egyre több információt szerzünk a jól öltözött úriemberről, aki azon a szép nyári éjszakán nem átallott egy ártatlan futár életének végére majdnem pontot tenni. Persze a hozzá vezető út meglehetősen hosszú, amit csak tetéz ha úgy játsszuk a játékot, ahogy azt a fejlesztők szerették volna: tessék bejárni a térkép minden zegét-zugát, rengeteg eldugott mellékküldetés, vagy csak poénos momentum marad ki, ha végigvágtáztok a főszálon! A legutolsó eldugott völgyben is várni fog egy olyan bunkerbejárat, ahova nem tudtok bejutni, vagy egy NPC, aki hülyeségeket mesél a régi időkről! Hihetetlen mennyiségű apróság van beletömve a játékba, amelyeknek hála csak tompítottan jön át az “ezek csak scriptelt párbeszédek, ezek csak scriptelt események”-feeling (ami persze egyből felerősödik, ha valami ostoba bugnak köszönhetően a városkák lakosai egymáson akarnak átsétálni, de ez már másik történet). Persze mindez igaz volt a harmadik részre is, úgyhogy a játék ezen zseniális vonása szerencsére nem tűnt el dacára annak, hogy más fejlesztőcsapat dolgozott rajta, mint az elődjén.

Ami változott, hogy hangsúlyosabb szerepet kapnak a társak: míg – emlékeim szerint – a harmadik részben csak Dogmeat volt potenciális társ, addig itt már humanoidokkal (illetve egy robottal) is összeállhatunk, amelyek mindegyike más és más előnyt nyújt: van olyan, amelyiknek hála körvonalak jelzik célzás közben az ellenfeleket és a társakat (éjszaka azért jól jöhet), van amelyiknek jelenlétében kevésbé kopnak a fegyvereink, és így tovább. Alapvetően eléggé statikus a kapcsolatunk velük, odaadjuk nekik az elseftelni szánt minigunt (“ne, cipejjed”), aztán ennyiben kimerül az interakció. Harcban általában azért jól jönnek, bár elég sűrűn elájulnak, ilyenkor várni kell pár másodpercet, hogy abbahagyják a heverészést. Ugrani továbbra sem tanultak meg (ahogy anno Dogmeat sem tudott), úgyhogy egész könnyű őket elhagyni, főleg ha valami rázósabb terepen akarunk keresztülvágni.


Úristen, mennyi loot!


Még egy impresszív külső nézeti kép (vagy mifene)

Változás még a reload/workbench-ek és campfire-ek megjelenése: első kettővel lőszert, és különféle tárgyakat, míg utóbbival különféle gyógyhatású főzeteket és mérgeket állíthatunk elő a Pusztában található alapanyagokból. Ennek köszönhetően a craftolás rajongói a bunkerek mélyén található szeméthalmokból olyan hasznos tárgyakat készíthetnek, mint a Super Stimpack, vagy a Weapon Repair Kit.

Fontos újdonság még a frakciók megjelenése: hirtelenjében a GTA2-höz tudnám hasonlítani a megoldást, melynek hála a sivatagban erre-arra bóklászó, helyőrségeket üzemeltető, esetlegesen másokat rabigába hajtó, fosztogató szemétládák csapataival különféle viszonyokba kerülhetünk. Ha például valamelyiknek a seggét is kinyaljuk (ahogy én tettem a Brotherhood of Steel-lel, kellett az erőpáncél), akkor a táboraikban engedményt kapunk a kereskedőiknél, szabad a bejárásunk mindenhova, míg ha az első adandó alkalommal lemészároljuk valamelyik őrjáratukat (ahogy én tettem a Caesar’s Legion-nel, miután láttam mit műveltek egy kisváros lakóival), akkor értelemszerűen nem fognak a keblükre ölelni, sőt bérgyilkosokat is a nyakunkra fognak küldeni alkalomadtán. Az adott frakcióra jellemző páncélt viselve oda kell figyelnünk, hogy hol mutatkozunk: ha például éppen egy a BoS által gyártott T45-d típusú power armorban feszítünk, akkor – dacára az addig ápolt jó viszonynak – az NCR-os katonák nekünk fognak esni, mint hülyegyerek az anyjának ahelyett, hogy megdicsérnének, hogy milyen szexik vagyunk benne. Ennek oka a két frakció közötti régóta húzódó viszály, amelynek legutolsó momentuma a Helios 1 erőműnél lezajlott csata volt, melynek során… de ennyi elég is lesz a spoilerezésből. Apró hülyeség, hogy bezzeg az nem fáj senkinek, ha a kísérőnk visel ellenséges frakció által készített öltözetet.

A grafika persze már nem mai gyerek: helyenként kifejezetten homályos felületek borzolják az ember idegeit, nem beszélve arról a gusztustalan effektről, ahogy a nagy büdös semmiben gyalogolva néha túl hirtelen tűnnek elő tereptárgyak, illetve néha későn “kap észbe” a motor, és késve húzza rá az objektumokra a részletesebb textúrákat. Persze ezen felül lehet emelkedni, ugyanis a belső terek a maguk bájos lepusztultságával, a fényeffektek (a lemenő Nap erősebben világítja meg a felé eső falfelületeket, stb.), valamint a még mindig zseniális V.A.T.S. célzórendszer által képernyőnkre varázsolt lassításban végigélvezhető végtagszakadások azért meglehetősen faszán néznek ki.


Sárkányröptetés (ezeket a szárnyas szörnyeket amúgy kifejezetten utálom)


Hősünk heroikus beállásban, a háttérben New Vegas fényei

Hibákból persze most is van jó pár, amelyek között akad kifejezetten vicces, és kifejezetten frusztráló is. Szerencsére csak ritkán találkozunk olyannal, ami miatt be kéne töltenünk az előző állást, olyan viszont akad bőven, ami kizökkent a hangulatból. Ezek közé tartoznak az AI hülyeségei: az még csak-csak elmegy, hogy – ahogy már említettem – a kísérőink nem tudnak ugrani, ezért néha kilométereket nyargalnak utánunk, de amikor szűkebb folyosókból álló térképeken (például Vaultokban) egész egyszerűen nem tudja az engine őket hova rakni, szépen beclippelnek a falba, és onnan csápolnak kifele… na az nagyon illúzióromboló. Tegnap elképesztő látvány volt az is, amikor Veronica (az egyik választható társ) kicsit elpihent néhány sentry robottal való barátkozás során, majd amikor elrendeztem a sorsukat, és magához tért végre akkor olyan animációval állt talpra, amilyet én még játékban nem nagyon láttam 🙂 A néha előforduló fagyikat már nem is említem, tessék sűrűn nyomkodni az F5-öt. Akadnak olyan hibák, logikátlanságok is, amelyek nem a grafikát, hanem a játékmechanizmust érintik (hozzáteszem, ezek már az előző részben is jelen voltak): egy óra alvástól begyógyul minden lőtt/harapott/tépett sebünk, beforrnak a csontjaink és a hasonlók engem még most, jópár óra játék után is kicsit zavarnak/megmosolyogtatnak (passztól függően). Kicsit hangulatgyilkos az is, amikor egy-egy nagyobb épületben minden szoba ugyanúgy néz ki, ugyanaz a bútorok elrendezése, a loot, egyszóval minden – szinte látom magam előtt a level designert, ahogy húzza a kijelölőkockát az első kész helyiségen, és arcán kéjes mosollyal nyomkodja a paste-t egymás után. Ez a probléma amúgy csak annak fényében tűnik jelentősnek, hogy a játék többi aspektusa mennyire erős, nagy így a kontraszt.

Ugyanis a többi aspektusa kurva jól sikerült. Gyermeki örömmel fosztogatja az ember az újonnan felfedezett helyek ládáit, a levadászott ellenfelek hulláit, és ugyanilyen boldogság az is, amikor sikerül egy szövevényes küldetés végére pontot tenni. Némelyik NPC dumáin sírva röhögtem (például Primmben a kaszinóban van egy idegenvezető robot, aki előadja Vikki és Vance  történetét, akik olyanok voltak, mint Bonnie és Clyde leszámítva pár khm…. “apró” eltérést), és volt olyan sötét titok a múltból, amitől kirázott a hideg (Vault 11). A bejárható terület hatalmas, a történet zseniális, a játékélmény feledhetetlen – bőven megéri az árát, jóval többet nyújt egy átlagos rókabőrnél. A Fallout 4 megjelenéséig mindenképpen próbálja ki, aki még nem tette!

Kell: Fallout Monopoly!

Posted by JonC On augusztus - 30 - 2011 2 hozzászólás

Ezt egy rendkívül lelkes barátnő csinálta a barátja születésnapjára:

Ki ne vágyna arra, hogy egy rafinált üzleti manőverrel megszerezze a Nuka Cola-gyárat, Rivet City-t  esetleg Megatont (még persze azelőtt, hogy a betegebb lelkületű játékosok fel nem robbantják a település közepén díszelgő atombombát eheh)? A táblához akár még a stílusba illő szerencsekártyákat is nyomtathatunk innen (és innen, bár sajnos egy kis ügyeskedés kell hozzájuk Photoshopban, hogy nyomtathatóak legyenek), de az igazán elvetemültek csinálhatnak Nuka Cola kupakokat pénz gyanánt (leírás itt hogy hogyan) és Fallout-os bobblehead-eket is beszerezhetnek a tökéletes élmény elérésének érdekében! A posztnukleáris élvezetek csúcsa pedig már csak az lehet, ha a játékhoz háttérzenének berakjuk a csodálatos szerzeményt is, amelynek a dalszövege a tábla szélein körbefuttatva olvasható 🙂

(forrás: deviantart, pinkaxolotl galériája)

Na akkor ömlesszünk #3

Posted by JonC On augusztus - 25 - 2011 7 hozzászólás

Pár napja gondolkodok azon, hogy kéne egy postot írni a neten terjedő troll- és egyéb face-ekkel operáló képecskék pozitív hatásairól. Aztán úgy voltam vele, hogy ez a téma nem elég bő ahhoz, hogy a post 2/3-a ne csak a terjengős körmondataimból álljon, amelyekkel háromszor fogalmazok meg minden gondolatot, így elvetettem az ötletet, és úgy döntöttem, hogy jó pár másik engem mostanában érdeklő témával egyetemben megint csak ömlesztve tálalom nektek – á’la JonC. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez lesz a post fő témája, hanem… Jézus, megint belebonyolódtam egy kurva hosszadalmas, értelmetlen, és fárasztó fejtegetésbe! Inkább jöjjön a lényeg:

tegnap tűz volt a szomszéd panelban az albérletem mellett. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor elhúztam a függönyt, és az a látvány fogadott, hogy dől ki a füst egy első emeleti ablakból, és éppen a helyszínre érkezik az első szirénázó tűzoltóautó. Aztán a második. Majd egy emelőkosaras verzió. Közben a reggeli napsütésben egyre komolyabb füstpamacsok terjengtek a levegőben. Nem láttam még ilyet élőben, így érdekes volt az a pár perc, amíg nézhettem őket (mert mennem kellett munkába): egyrészt ahhoz képest hogy kb. száz méterre voltak légvonalban még így is hallottam a CB-rádiójuk forgalmazását. Aztán pár perccel később azt is hallottam, amikor betörték az égő helyiség ablakát, és az üveg csörömpölve adta meg magát a nyers erőszaknak. Néhány perccel később pedig azon döbbentem le, amikor egy vérnyugdíjas mama a kis cekkerével a kezében úgy döntött, hogy ő most átvág a tűzoltók műveleti területén, mit számít neki, hogy az egyikőjük majdnem fellökte, a csirkefarhát nem fogja megvásárolni magát! Komolyan mondom az ilyen esetek érlelik bennem a meggyőződést, hogy az emberiség – egy része – megérett a pusztulásra, egész egyszerűen életképtelen, ostoba, és káros (ezt az érzést általában amúgy csak a Jersey Shore tudja kihozni belőlem). Később aztán – amikor már lent voltam az utcán – láttam, hogy egész korrekt kis tömeg verődött a tűzoltók köré, és mindenki tátott szájjal bámulta a fejleményeket. Most komolyan: ha netán egy összeégett embert (netán halottat) kellett volna kihozni a házból, akkor mit csináltak volna a tűzoltók ezzel a rengeteg bamba idióta birkával? Rendőrt kellett volna hívniuk, hogy elzavarják őket, és folytathassák a munkájukat? Bennem legalább volt annyi tapintat, hogy nemhogy nem mentem oda nézelődni, meg fényképezni, de inkább kerültem egy tömböt, nehogy bármilyen formában zavarjam őket a munkában (ugyanis a teljes utcát le kellett zárniuk az oltáshoz, amin szoktam menni dolgozni). Délutánra persze kiderült, hogy mi történt: egy (valószínűleg zárlatos) hűtőgép okozta a tüzet, és a konyha égett csak ki (állítólag, bár én láttam koromnyomokat a mellette levő szoba ablakánál is).

(forrás: langlovagok.hu)

 Éles váltás: az elmúlt pár hét sok változást hozott a kockulási lehetőségeimben: megkaptam a reálhozamomat (ami bőven kevés ahhoz, hogy bankba tegyem, de bőven sok ahhoz képest, mint amit jó pár AXA-s kapott, értsd: lovat részletre), amelyet egyből be is fektettem egy nVidia Gigabyte GTX560ti OC típusú videokártyába, és egy 500 wattos Chieftec tápba. Csak a miheztartás végett íme egy kép erről a csodáról, erről az informatikai műtárgyról, erről a gyönyörűségről:

A két ventis megoldás szerintem kajak menő, de ennél már csak a teljesítménye rajabb: jelen pillanatban minden játék fut fullra húzva 1280X1024-ben, ami azért baráti, legyen szó a GTA4-ről, a Crysis2-ről, a S.T.A.L.K.E.R. – Clear Sky-ról vagy a COD: Modern Warfare 2-ről. Cserébe viszont alig fért bele a házamba (amit ha jól emlékszem 4000 forintért vettem használtan, és szerintem megilletődhetett amikor belepakoltam ezt a szörnyeteget :)), pláne hogy a vinyók még nem kilencven fokban elforgatva szerelhetőek bele, így az adatvinyóm egy vonalba került ennek a seggével, ami azért volt problémás, mivel a vinyónak az adat/tápkábeleit, és ennek a tápvezetékeit nagyon kicsi helyre kellett összezsúfolnom, amit csak tetézett a múlt századot idéző széles IDE-kábel, amit valahogy el kellett vezetnem, mert  a DVD-meghajtóm még ilyen oldskool technikát használ. Azért nagy nehezen sikerült összepasszítanom az egészet, nyomtam egy kövér power-gombot, driverfrissítés pipa, majd nyomtam egy duplakattot a már jó előre feltelepített GTA4 ikonján. Gyorsan be az options-be, mindent fel maxra… és végre elindult a JÁTÉK. Kis kitérő: kölyökkoromban csomó mindennel voltam úgy, hogy nekem sose lesz: azt hittem sose lesz csajom. Na az már van. Aztán – “kis” késéssel – végre van egy olyan gépem, amin minden elfut, ami frissen megjelenik, nem kell dühöngenem, hogy már megint kimaradok évekre valamiből… és bizony mondom néktek ez kurva jó dolog – még annak a fényében is, hogy tudom hogy a videokártya olyan, mint az autó: abban a pillanatban, hogy megvetted máris kevesebbért tudnád csak eladni, ráadásul sokkal. Sebaj, 2-3 évig nyüstölöm majd ezt, aztán eladom 6-7000 forintért – még így is megéri az a rengeteg élmény, amit nyújtani fog az idők során. Visszatérve a GTA4-re: bármennyire hihetetlen, de a négy giga DDR3-as RAM-om, meg a négy magos Athlon (Phenom? mindig összekeverem, amelyikben nincs L3-as cache) procim ellenére bazmeg képes kicsit beakadozni főleg amikor mondjuk az agyonzsúfolt autópályán száguldok szembe 50-60 autóval. Ezt a mocskosmód összegányolt portolás számlájára lehet írni (ugyebár XBOX360-ról lett átírva annak idején), ugyanis más húzónevek (lásd a listát pár sorral feljebb) röccenés nélkül képesek megbirkózni a poligonokkal. Persze a játék az esetek 90 százalékában bőven hozza a 25 FPS-t, szóval nem teszi zavaróvá, esetleg élvezhetetlenné az ártatlan járókelők lekéselését, illetve fejbelövöldözését a probléma, de mégiscsak kihozza az embert a sodrából amikor egy 2-3 éves játék ilyeneket produkál – komplexitása, szépsége ide vagy oda.

Apropó komplexitás (és még mindig a GTA4-ről beszélek): pont amiatt mert a játék hihetetlenül összetett előfordulnak benne orbitális nagy hülyeségek, és vicces jelenetek (elég csak rákeresni Youtube-on a “GTA4 funny compilation” kifejezésre). Az első vicces dolog amivel találkoztam az az volt, amikor Nico (főhősünk) egy elegáns mozdulattal bedugja a kabátjába a Molotov-koktélt. Égő állapotban. Aztán pár órával később azon fordultam le majdnem a székről a röhögéstől amikor éppen motoron vittem a lúzer-balfasz-beszari öcsémet (akit Roman-nak hívnak csak a teljesség kedvéért), éppen nagy eszmecserében vannak a műcsöcsök, és Amerika egyéb jellegzetességeit taglalva, amikor egy elhibázott kanyarnál akkorát taknyolt a két figura, mint egy ház, majd Roman a laza hat méteres esés után feltápászkodott, és – mintha mi sem történt volna – folytatta a mondandóját ott, ahol a baleset miatt kénytelen volt félbeszakítani. Hasonlóan mókás volt az is, amikor a barátnőmmel (hja, mert lehet az is, mint a San Andreas-ban a “forever alone” playereknek) autókáztunk éppen dartsozni, amikor egy khm… véletlen baleset folytán sikerült néhány járókelőt röppályára állítani a motorháztető segítségével, mire ő sztoikus nyugalommal ült tovább mellettem. Biztos besokkolt, vagy nem tudom 🙂 Ezek elég röhejes dolgok, viszont egy csomószor bebizonyosodott a játék alatt, hogy a készítők (majdnem) mindenre gondoltak: remek ötlet például az, amikor elcseszünk egy küldetést, akkor az autókázás alatt például nem ugyanazt a párbeszédet kell újra és újra (és újra és újra, ha valaki tényleg nagyon szerencsétlen) végighallgatnunk, hanem a készítők bizony vették a fáradtságot, és többet is rögzítettek belőlük! Az efféle dolgokat én nagyon nagyra tudom értékelni: amikor nem csak a fő csapásirányt dolgozzák ki, hanem felkészülnek minden eshetőségre, apró, ámde kidolgozott nüanszokkal van tele a játék, amelyekkel esetlegesen soha nem is fognak találkozni egyes játékosok, pedig végigtolták a fő küldetésszálat! (Jó példa erre a Fallout 3-ban az Oázis: Csabi barátom végigvitte úgy, hogy ott nem is járt, pedig nem kicsit elképesztő a büdös nagy pusztaság, meg a romok közepette egy talpalatnyi zöldterület – engem annyira sokkolt, hogy annak idején demotiválót is csináltam belőle.) Ennyit a GTA-ról, ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki még nem kerített sort rá: mocskos nagy játék remek hangulattal, és ráadásul még videovágója is van neki, amivel ilyeneket lehet rittyenteni.

Úgy látom ez az ömlesztés több részletben fog megtörténni, ráadásul pont a trollface-es mémekről nem esett szó. Sebaj, majd legközelebb!

(Először is szerepeljék itt egy kis disclaimer: nem haltam meg – vagy ami még rosszabbb -, nem kötötték ki a netemet, mindössze annyi történt, hogy szabadságra vonultam egy hétre, ami azzal jár, hogy kevesebbet vagyok egyedül, így ritkábban van időm, és kedvem pötyögni. Jövő héten visszatérek a taposómalomba, sztéjtúnd!)

Az utóbbi pár napban jópár – számomra – új FPS-t volt szerencsém kipróbálni. Ezek mindegyike már régóta várólistán figyelt, csak amíg dolgoztam, és alkalmam volt órákon át csak CS:S-ezni, addig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felpakoljam őket a vinyómra. Konkrétan három játékról beszélek: a Crysis, a F.E.A.R. 2, és a Metro 2033 akadt a horgomra a napokban. A F.E.A.R. 2-t már végig is toltam (a pofátlan szó nem fejezi ki eléggé, hogy mennyire rövid), a Crysis-sal még küzdök (bár most egy olyan pályán vagyok, amit egész egyszerűen nem bír akadás nélkül legenerálni a gépem…), míg a Metro 2033 valamelyest kakukktojás a másik kettő között, ugyanis régóta nekiálltam már, csak pár hónapos szünet után most adtam neki egy újabb esélyt. Hogy ezt mennyire  jól tettem… arról tanúbizonyság ez a post.

Nézzük a száraz tényeket: a játékot az ukrán 4A Games nevű fejlesztőcsapatnak köszönhetjük, és 2010 márciusában dobták piacra PC-re (update: sajnos csak Windows Vista/7-re), és XBOX 360-ra. Egy Dimitrij Glukovsky nevű orosz író hasonló című regénye szolgált a játék univerzuma, és a történet alapjául: képzeljük el azt a soha nem látott helyzetet (khm), hogy a Földet benépesítő emberiség egyszer csak úgy dönt, hogy drasztikus módszerekkel vet véget a túlszaporodásnak. Hosszas tanakodás után ennek elérésére a legjobb módszernek a hasadóanyagokkal megrakott vasak egymásra dobálása tűnt, ámde a művelet nem várt eredménnyel zárult: az emberiség teljes egészében kipusztul, a megmaradt túlélők pedig – legalábbis Moszkvában, ahol a játék játszódik – a metróalagutakba kényszerülnek. A felszín az emberek számára lakhatatlan, ámde nem kihalt: a sugárzás húsz éve alatt több tündérmackónak nem nevezhető faj fejlődött ki (most jut eszembe: egy egyszerű matematikai művelettel kiszámítható, hogy két év múlva dobják majd le a bombákat – persze hülyeség összemosni a fikciót a valósággal, bocsánat érte), amelyek természetesen minden ember elpusztítását tűzték ki célul. Folyamatosak a be-betörések az emberek által lakott alagutakba, amelyek visszaverése egyre nehezebb az elcsigázott, megritkult létszámú, és gyakran rossz felszereltségű előőrsöknek. Ha mindez nem lenne elég, az emberiség “természetesen” nem tanul a saját hülyeségéből: a régi sérelmek elszenvedése óta eltelt 80 év dacára újra kiújul az ellentét a nácik, és a kommunisták között, akik az alagutak védelmében próbálnak egymás ellen háborút viselni, de ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még tankcsaták, szőnyegbombázások, szögesdrót, aknamező, és lövészárkok határozták meg egy frontvonal képét. Azért csak megpróbálják egymást kiirtani, a lehetőségekhez képest minél jobb hatásfokkal, a mindkét félre leselkedő közös veszélyt, a “Sötéteket” (Dark Ones) mintegy figyelmen kívül hagyva. Hadd jegyezzem meg, hogy amennyire blődül hangzik mindez első hallásra annyira hihetőnek tűnik számomra: az ember mint olyan képes arra, hogy fajtársait irtsa még ilyen körülmények között is, ahelyett hogy összefogna velük – nevezhetjük ezt akár valamiféle elcseszett védelmi reakciónak is, elvégre nem pokolbeli mutánsok, hanem jól ismert emberek ellen kell harcolni.

Ebben a csodálatos miliőben nevelkedik játékunk hőse, Artyom is, aki épp’ hogy betöltötte a huszadik életévét ahelyett, hogy – mint minden rendes fiatalember – autókulcsot kapna, inkább a nyakába varrnak egy életveszélyes küldetést: Hunter, a tapasztalt csőgörény (bocs) halálos sebet kap egy mutánstámadás során, ámde mielőtt végleg a végtelen mennyei metróalagutakba költözne még utolsó erejével elrebegi hősünknek (akire egészen biztosan rá fog férni egy tiszta alsógatya), hogy “eriggyé’ fiam, hozz segítséget Polis-ból, mert ott jó arcok laknak naaaagy fegyverekkel”. Még átnyújtja a medálját, és kileheli a lelkét. Ezután adva vagyon a történet: keresztül kell verekednünk magunkat metróalagutak kilométerein, meg kell harcolnunk a ránk törő agyaros-karmos rémségekkel, nácikkal, miegyebekkel, hogy végül elérjünk Polisba, ahol… na nem spoilerezek, tessék végigvinni a játékot!

– Menj előre, majd én fedezlek! – Hülye vagy Szása? Nekem gyerekeim vannak!

Ugyanis megérdemli a belefeccölt időt, de nagyon. Első hallásra persze nem hangozhat túl csábítóan a lehetőség, hogy elhagyatott metróalagutak sötétjében kapkodjuk az elemlámpánk fényét ide-oda, miközben a gerincünkön kúszik fel a félelem, de higgyétek el: ez a játék egy remekmű! Én már öreg róka vagyok FPS-téren: annak idején a Wolfenstein 3D-vel kezdtem, aztán jöttek a Doom-ok, Quake-ek, Duke Nukem 3D, Blood, ésatöbbiésatöbbi, sok ijesztő játékot vittem már végig, de ilyen parát nem soknak sikerült okoznia nálam, mint amilyen néha elfogott a játék során! Jó ellenpélda a F.E.A.R. 2 (meg ugye elég friss még az élmény): a nevében foglalt ‘félelem’ csak néhány tényleg jól sikerült pályaszakasznál fogott el (például az általános iskolai pályán volt pár rész, amikor azért az infarktus kerülgetett), amúgy a játék fő hangulata az unalom volt – ha valamiféle vegyi baleset okán növesztettem volna még egy kezet, azzal biztos a számat takargattam volna ásítozás közben a harmadik irodaház átfésülése közben. Itt erről szó sincs: a pályák ugyan nagyon rövidek, de mindegyiken érződik a törődés, a belefektetett pályatervezői, designeri, programozói energia. Hiába tudja az ember a lelke legmélyén, hogy ebben a rohadt ijesztő, ködös, mohos, sötét, és komor alagútban minden egyes kis fényforrás, tégla, törmelék, halk hörgés a falak mögül egy négypaneles tervezőprogramban készült egy 130 kilós, izzadós, szemüveges pályatervező bácsi nagy pizzakrémtől maszatos ujjai által mégis bele tudja magát élni annyira, hogy tényleg elfogja valamiféle rettegés. Jó tudom, ez semmi lehet ahhoz képest amit akkor éreznél, ha valóban ott lennél egy szál fegyverrel, meg egy elemlámpával, de megfelelő képzelőerővel a hatás elementáris lehet! A túlélők által benépesített állomásokon az ember tényleg biztonságban érzi magát, a tűz körül emberek gitároznak (hm… mintha ez is szerepelt volna már egy Oroszhonban játszódó FPS-ben :)), gyerekek futkároznak, és disznók röfögnek az ólakban. Amikor azonban kinyitják neked az alagúthoz vezető hatalmas fémkaput, feltárul a sötétség, és még búcsúzóul megjegyzik, hogy “őrült vagy fiam, hogy kimerészkedsz, de járj szerencsével”… az hatásos tud lenni nna. Még szerencse, hogy némelyik pályán kapunk magunk mellé kísérőt, akinek megjegyzései oldják egy kicsit az amúgy elég nyomasztó hangulatot.

A játék trailere

Persze a készítők is tisztában voltak azzal, hogy hosszú távon unalmassá válhat a folyamatos csatornapatkánykodás, ezért a játék során néhányszor lesz szerencsénk meglátogatni a felszínt is. Moszkva nem a legszebb képét mutatja ezen kiruccanások során: romok mindenfele, mindent hó borít, és a túléléshez szükséges a gázmaszk viselése is (erről még később említést teszek). A süvítő szél, a folyamatos félelem, hogy betámad egy nazgûl-szerű szárnyas dög, és az emberiség pusztulásának megélése itt is van annyira hatásos, mint mondjuk a Fallout 3-ban. Ráadásul hiába Moszkva a cselekmények színhelye: néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetne akár Budapest is, amelyet a szanaszét rozsdásodó Ikarus-vázak csak erősítettek bennem. Apropó ismerős részletek, tegye fel a kezét, akinek rémlenek valahonnan ezek a metrókocsik:

Blaha Lujza tér – húsz év múlva

Említettem már a gázmaszk használatát, amelynek játékba implementálása meglehetősen komoly vitákat gerjesztett a játékkal foglalkozó fórumokon. A szóban forgó gázmaszk ugyanis több szempontból sem csak egy kis effekt a képernyőn: egyrészt ugye használata nélkül a mérgező gázokkal teli tárnákban, illetve a felszínen fél perc alatt megfulladunk, másrészt pedig úgy viselkedik, mint egy valódi gázmaszk: a szűrőbetétek ugyanis elhasználódnak, és rendszeres időközönként újat kell becsavarni! Ha az utolsót is elszipákoltuk, akkor két eshetőség van: vagy találunk fél perc alatt egy plusz szűrőt (esetleg egy helyiséget, ahol már nincs mérgező gáz a levegőben), vagy jön a “nagyszerű” halál. Szűrőket viszonylag ritkán találhatunk, úgyhogy érdemes egyrészt mindent, és mindenkit jó alaposan átkutatni (egyes ellenfelek maszkjáról is leszerelhető!), másrészt igyekezni minél kevesebbet sprintelni, és ugrálni, ugyanis ezen tevékenységek is csökkentik az élettartamát. Külön öröm, hogy a tűzharcok során meg is sérülhet a fejünkön, amit egyre szaporodó repedések jeleznek – ha ezek száma eléri a kritikus szintet, akkor a maszk használhatatlanná válik, és ugyanúgy kezdődhet a partra vetett hal performance, mintha elfogytak volna a szűrőink. Hosszas mérlegelés után én úgy gondolom, hogy ez a megoldás csak tovább növeli a beleélési-faktort, és aki képes ezen hisztizni, az menjen mondjuk Barbie Fashion Designer-ezni – ott tutira nem kell ilyesmikkel törődnie. Ide tartozik az elemlámpánk áramellátása is: a delej nem csak úgy “terem”, mint sok más játékban (khm… F.E.A.R.? nem akarom szét ekézni, mert jó cucc az is, de valahogy mindig így jön ki a lépés :)), hanem bizony elő kell venni a kis Áramfejlesztő Kézi Készülékünket (ÁKK), és bősz bal egérgomb abúzálással kell újra feltölteni az akkumulátorait! Ötletes, és nagyban hozzátesz a hangulathoz ez is! Végezetül meg kell említenem még a pneumatikus fegyvereket, amelyekkel a játék derekánál találkozhatunk: ezeket szintén kézi erővel kell felboost-olni, különben az alacsony légnyomás miatt a lövedék helyett csak egy diszkrét kattanás fog a csövön kijönni.

Lehetne még sokáig fejtegetni a játék apró szépségeit: a néha a Sötétektől ránk törő hallucinációs rohamokat (amik kenterbe verik az erre szakosodott játékok hasonló próbálkozásait is, neveket nem írok :)), a mesteri AI-t (folyamatosan megpróbálnak bekeríteni a kis mocskok), a gyönyörű fény-árnyék hatásokat, a rég meghalt emberek szellemeit néhány mellékalagútban, a motorkocsis bandázásokat, a feszült várakozást egy-egy mutánsroham előtt, vagy a hozzánk csapódó társak néha harsány röhögésre ingerlő beszólásait, de nem teszem. A játék jó, látszik, hogy van benne munka, csodálatosan hozza a parafaktort – viszont kár hogy ilyen rövid. Sebaj, állítólag készül a második része – akinek ez bejött, annak kötelező darab lesz az is!

Falloutos awesomeness

Posted by JonC On november - 24 - 2010 1 COMMENT

Tegnap reggel újra megkísértett ez a drága Fallout 3: annak ellenére, hogy már van neki új része is (amely a New Vegas névre hallgat, és állítólag a bugokat leszámítva zseniális), én mégis erre kaptam újra kedvet, miután mit sem sejtve belepillantottam a régóta online figyelő screenshot-galériámba (megtekintéséhez erre tessék fáradni). Miután újra elkapott a játékból áradó eszetlenül addiktív hangulat már semmi nem menthetett meg attól, hogy újra felvegyem a sztoriszálat, amit még valamikor nyár elején ejtettem el – úgy rémlik, hogy csömöröm lett a posztapokaliptikus vidámkodás enyhén tömény dózisától, és egyszer csak nem volt kedvem újra elindítani. Most, hogy már a Batman – Arkham Asylum-ot is végigtoltam (figyel is egy félkész post róla a WordPress adatbázisának legmélyén) semmi sem állhatott az utamba (a Minecraftot leszámítva persze), hogy újra belevessem magam a Wasteland által kínált élményekbe.

Mondjuk amikor másfél órán belül háromszor fagyott kőkeményre, akkor már kezdtem elveszteni a motivációmat vele kapcsolatban, úgyhogy keserűségemben a netre fanyalodtam helyette (aminek szabad felhasználása mostanában egyre ritkábban adatik meg, annyi a meló), és – minő véletlen! – pont egy Fallout-tal kapcsolatos képgyűjtemény akadt az utamba.

Azt eddig is tudtuk, hogy a Bethesda marketingesei is hasonlóan zseniális promóciókkal képesek előállni, mint a Valve-es arcok (lásd itt például) – erre a legjobb példa talán ez a trailer:

(A New Vegasé meg sem közelíti szerintem, akit érdekel itt megnézheti.)

Amire viszont most bukkantam az új volt a számomra, ugyanis ezek az állatok csináltak egy jópofa kézikönyvet, amelyben hosszasan taglalják, hogy mire kell odafigyelni, ha pár száz évvel a nukleáris háború után kimerészkednénk a felszínre. A cucc megvalósítása, stílusa remekbe szabott, tényleg olyan, mintha valami ötvenes évekbeli oktatóanyag lenne. Néhány kedvenc lapom következzék belőle alant:

Kapásból kapunk néhány hasznos tanácsot, és megnyugtató tényt:

Szóval … azt tervezed, hogy kimerészkedsz a felszínre

Mint felelősségteljes amerikai állampolgárok kérünk, hogy maradj a föld alatt biztonságban az óvóhelyen, amíg meg nem kapod a jelet, hogy a felszín biztonságos. Semmi szükség a türelmetlenkedésre. A hatóságok kapcsolatba fognak lépni a Felvigyázóddal mihelyst biztonsággal elhagyható lesz a bunker.

Másrészt – és ez a fontos része a dolognak – ha elhagyod a menedéket van egy hajszálnyi esély arra, hogy életben maradsz. Fél mérföldnél nagyobb távolságban csak tízből egy éli túl a megpróbáltatásokat. A többiek rémisztő, elmondhatatlan kínok között halnak meg.

Ha mindezek ellenére úgy döntöttél, hogy vakmerően elhagyod a biztonságot, amit a Vault-Tec teremtett neked, mindenképpen olvasd végig ezt az útmutatót. Ha néhányszor átfutod egészen biztosak vagyunk abban, hogy te is rájössz: föld alatt maradni a legjobb döntés.

Aztán kapunk néhány tippet arra is, hogy mi a teendő, ha a földalatti lét után először látjuk meg a napfényt:

Ha nincs nálad napszemüveg, akkor a mutató- és hüvelykujjaidat egymásnak szorítva tartsd a tenyeredet a szemöldököd fölé vízszintesen, így megvédheted magad a legveszélyesebb sugaraktól.

* Tartsd észben, hogy ez nem a leghatékonyabb módja a szem védelmének, és nem biztos, hogy megvéd a látássérüléstől!

Tartalmaz egy kis útmutatót azzal kapcsolatban is, hogy melyik napszakban milyen távolságra közelítsük meg a nálunk másfél méterrel magasabb, és 200 kilóval nehezebb szupermutánsokat:

A kiadvány segít a táplálékválasztásban is:

A gusztustalan igazság

Döntsd el, hogy mi szolgáljon táplálékforrásul

Talán már hallottál pletykákat arról, hogy a Wasteland rónáin nem lehet  biztonsággal elfogyasztható ételt, italt találni. Ez marhaság. A tudomány bebizonyította, hogy igenis lehet friss ételt, és tiszta vizet előállítani ilyen körülmények között is. Ennek ellenére minden bizonnyal lesz olyan helyzet, amikor kénytelen leszel olyan sugárfertőzött ételt fogyasztani, mint amilyen egy kétfejű Brahmin nyers húsa. És bizony lesz olyan sötét pillanatod is, amikor már más eshetőséged nem maradt, minthogy szégyenszemre a saját fajtád egyik tagját kell majd megenned.

További jótanácsok ezen a linken érhetőek el. Javaslatom a következő: tessék kinyomtatni az összes lapot, és elrakni őket valami biztonságos helyre (mondjuk a Fogarasi Árpi atombunkerje Kocsordon pont megfelel a célnak), ha ledobnak ide is egy bombát még jól fog jönni! 🙂

Kumuláció erős Skyrim-es tartalommal

Posted by JonC On május - 28 - 2013 4 hozzászólás

Mivel lassan átállok a havi egy postra ezért úgy döntöttem, hogy ha már így alakult, akkor az a post legyen mindig jó nagy – mintegy full backupként szolgálva a sok kicsi checkpoint, esetleg incremental mentés helyett. Mindazonáltal, hogy mostanában nem nagyon volt kedvem írni jópofa látni, hogy azért van a blog adatbázisában eldugva két vázlat is, mintegy jelezve, hogy a szándék megvolt bennem a postolásra, ámde befejezni őket már nem volt erő. Ebben a postban esetleg ők is szerepelni fognak – meglátom még, hogy mennyi információtartalommal bírnak.

Na szóval kedves olvasók: az van, hogy az utóbbi hetek-hónapok a modern fogyasztói társadalom szimulált élményeinek mámorában telt el a számomra. Ezt néha meg-megszakította egy-egy piálás, bográcsozás, hogy a rengeteg munkával töltött óráról ne is beszéljünk. Nagyon úgy fest, hogy vagyok annyira egyszerű lélek, hogy ha hazaérek a melóból, és ott vár egy egész gyors számítógép dugig rakva kurva jó játékokkal (részletezve alant), akkor hajlamosabb vagyok inkább rábökni valamelyik ikonjára, mintsem hogy hosszú perceket töltsek pötyögéssel. Miközben éppen halomra ölöm az éppen aktuális ellenfeleket persze folyamatosan nyugtatom magam, hogy ez azért mégse tévénézés, meg hogy én azért szinte már-már művészi szintre emelem ahogy játszom, mert én teljesen átérzem a cselekményt, a hangulatot, meg különben is, folyamatosan csinálom a fasza screenshotokat, de ez alapvetően bullshit: egy külső szemlélő számára semmivel sem vagyok másabb látvány, miközben nyomogatom a WASD-ot, mint egy tizenhárom éves-forma kölyök, aki tágra nyílt szemekkel osztja a fejeseket az ironsight-on keresztül a COD-ban. Ez szerintem valahol elszomorító, de egyben felemelő is: az, hogy még mindig ugyanúgy leköt a játék, mint mondjuk 15 éve az szerintem azt is jelzi, hogy nem lettem besavanyodott felnőtt – pedig aztán a látszat néha nagyon ez ellen szól. Az pedig külön öröm, hogy emellett sikerült elszakadnom a szüleimtől is, saját életet élhetek, és nem az alagsorukban kialakított vackomban vakargatom a löttyedt hasamat a manga poszterek és az üres pizzásdobozok között, miközben meredt szemekkel bámulom a monitoron zajló Wow-csatát. Azért ez se egy rossz eredmény szerintem nno (vagy csak próbálom magyarázni a bizonyítványomat amiért még mindig lekötnek a számítógépes játékok – mintha ez valamiféle infantilizmus jele lenne).

Visszatérve az alapgondolatra miszerint játszani mostanában vonzóbb volt mint blogolni: ez főként a Bethesda Softworks nevű cégnek köszönhető, főleg azért mert mocskos jó játékokat gyártanak, amelyek hosszú órák tucatjaira képesek lekötni az arra fogékony júzert. A lavina talán a Witcher 2-vel kezdődött (ami speciel pont nem az ő nevükhöz köthető): a lengyelek játéka annyira megfogott, hogy addig nem bírtam semmi mással foglalkozni, amíg végig nem toltam. Kereken egy hónapig tartott heti négy napban napi 4-5 órában – ez hosszúnak tűnhet, de valahogy úgy repült el, mint amikor egy hosszú, de jó filmet nézel (jó példa a Django Unchained): észre sem veszed, hogy mennyi időt rabolt el az életedből. Geralt kalandjairól valami ilyesmit kezdtem el írni még március elején, aztán annyiban maradt a dolog:

“Tegnap összetört egy álom” – énekelte Pierrot még a vérzivataros kilencvenes években, és én is valahogy így érzem most magam. Tegnap este nyolc óra negyvenkettőkor ugyanis bekövetkezett, amitől már hetek óta féltem: végigtoltam a Witcher 2 című eposzt. Majdnem kereken egy hónapig tartott, és – minimális Left for Dead 2-zést leszámítva – csak ezt toltam, övé volt minden játékra szánt percem. Szerelem volt ez a javából: én áhítattal csüngtem gyönyörű shader-ein, pompás fény-árnyék hatásain, poligonokban gazdag modelljein, míg ő nekem ajándékozta a lebilincselő történetét, amelyet képes volt remek harcrendszerrel, és jópofa melléktörténetekkel tálalni – megfűszerezve sok-sok loot-tal. A lengyel CD Projekt néven futó brigádot ezentúl egy lapon fogom emlegetni a Double Fine-nal, ugyanis legutoljára a Psychonauts végigjátszása után éreztem ilyesfajta ürességet, mint most.

A játék ugyanis jó, sőt remek: hősünkkel, Riviai Geralt-tal a királyok, és bárók acsarkodásai közepébe csöppenünk, mely nem várt fordulatot hoz hősünk életében: éppen le akar lépni Foltest király szolgálatából, hogy az életét ezentúl a horgászatnak, és Triss csöcseinek cucorgatásának szentelje, amikor hogyhogy nem a király egy bérgyilkos áldozatává válik, ráadásul pont Geralt szeme láttára. A gyilkos elmenekül, hősünket pedig az uralkodó holtteste fölé hajolva találják meg… Innentől adott a cél: elmenekülni a böriből, tisztára mosni a nevünket, elegyengetni a béke útjába kerülő akadályokat (a király halálával hatalmi harcok bontakoznak ki a Pontar-völgyben, ahol a játék játszódik), és nem mellesleg minél nagyobb kardokat, és melleket szerezzen magának. Nem nagyon folynék bele a történet mélyebb elemezgetésébe egyrészt mivel sok lenne a spoiler, másrészt pedig annyi szereplő, báróság, terület, és egyéb változó van az egyenletben, hogy azt megjegyezni szinte lehetetlen – legalábbis nekem nem sikerült. A játék mondjuk jó arc (gondoltak erre a problémára a fejlesztők is), és a menüből elérhető mindenkiről egy rövid jellemzés, akivel kalandjaink során összefutottunk, így legalább tudjuk ki fia borja. Ugyanígy elérhetőek a tutorial paneljei, valamint a különféle főzetek leírásai is, így nem vagy meglőve ha netán pár hetes kihagyás után akarod folytatni a végigjátszást (ahogy az történik jópár játék esetében).

Visszatérve a történetre: epikusnak epikus, ámbár

Sajnos nem emlékszem, hogy mi lehetett a bajom a történettel (talán hogy túl kötött a cselekmény az ízlésemnek? tényleg nem tudom), de elégedjetek meg ennyivel. Ami biztos az az, hogy a játék fasza, a harcrendszer jól eltalált (éppen elég taktikus ahhoz, hogy ne csak csapkodjunk mint a hülye, mert akkor kíméletlenül lekaszabolnak), a helyszínek csodálatosan kidolgozottak, a döntéseinknek néha tényleg komoly következményei lehetnek, ja és lehet benne dugni is – ha az emlékeim nem csalnak akkor legalább háromszor. A lassan, de biztosan készülő harmadik rész egészen biztosan fel fog kerülni a várólistámra.

Aztán mintegy derült égből villámcsapásként megérkezett a Sykrim. Eme szomorú esemény bekövetkeztéhez kellett az is, hogy a Bethesda feloldja a régiózárat a Steam-en (köszönjük, alig két év kellett hozzá), továbbá hogy legyen felesleges 5000 forintom a megvételére egy netes áruházban. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy életemben immáron másodszor vettem úgy játékot, hogy a dobozából csak a kódra volt szükségem, amivel aktiválhatom a Steam-en – a DVD-kre, papírokra, meg egyéb kacatokra semmi szükségem nem volt. Nem is nagyon értem mi szükség van még a mai világban a fizikai adathordozókra, amikor minden fent van a Magasságos Felhőben.) A játék jött, látott, és teljesen megölte a Fehérváron nem létező szociális életemet: jelenleg 118(!) óra játékidőnél járok, és a főküldetésszálban még sehol sem tartok (viszont valahol ötvenes szint környékén jár a karakterem, és úgy néz ki mint a háború Istene). Legutolsó, május 8.-ai vergődésemben (értsd: publikálatlan vázlatomban) írtam róla ezt:

Mint látható az április hónap számomra különféle katakombákban, ősi templomokban, és hófútta erdőkben telt el, és jelenleg úgy fest ez nem is fog egyhamar megváltozni.

(Most már látom, hogy tévedtem: a helyzet megváltozott, hamarosan ki is fejtem hogy miért és hogyan.) Ha esetleg valaki nem játszott még ezzel a javarészt hófútta erdők és ősi templomok viziteléséből álló játékkal annak elmondanám, hogy nem véletlenül zeng még most is a net a dicshimnuszoktól, amelyeket hozzá címeznek különféle gyanúsan sokat gép előtt görnyedő alakok (persze ez meg fog változni mihelyst kijön az Elder Scrolls Online), a cucc ugyanis kurva jó! Vannak sárkányok, akik hogy-hogynem úgy döntenek hogy pár száz év szendergés után visszatérnek az emberek közé egy kicsit barátkozni, és hősünknek, a Dragonborn-nak a feladata az, hogy visszaűzze őket oda ahonnan jöttek (gyanítom, hogy Oblivionba, amely kb. az Elder Scrolls mitológia poklaként szolgál). A háttér nemhogy adott ehhez, de egyenesen néha too much: az egész világ, a történelem helyenként szinte már-már túlzottan is kidolgozott, amelynek köszönhetően az olyan kocaplayerek mint én (akik nem igazán tolták az előző részeket) néha csak lesnek, mint hal a szatyorban, hogy most akkor mégis kicsoda az a VII. Uriel Septim, vagy a daedrák. Persze idővel átláthatóvá válnak az erőviszonyok, és lassan (tényleg lassan) érthetővé válik a birodalmiak és a lázadó Stormcloak-ok motivációja (apropó, ti melyik oldalt választottátok? Én még mindig nem tudtam eldönteni, egyik sem eléggé szimpatikus). Mint látható a sztori nem csak alibi a mészárláshoz, pedig abból is akad bőven. Úgy értem: BŐVEN. Egyrészt hatalmas harci kalapácsokkal, szekercékkel, pallosokkal és egyéb nyolc centiméteres pengehosszt meghaladó tárgyakkal elegyedhetünk interakcióba mindazokkal, akik nem értenek egyet a céljainkkal, de a játékban hatalmas szerepet játszik a mágia is: több csoportba rendezve (értsd: destruction, conjuration, stb.) több tucat varázslat segítségével tréfálhatjuk meg a vérünkre szomjazó draugr-okat, és egyéb lényeket, melyeknél a zord külső még zordabb belsőt takar. Emlékszem hogy ötéves gyerekeket megszégyenítő módon tapsikoltam örömömben az első sikeres próbálkozásomnál, amely egy általam lekaszabolt akármi feltámasztására irányult: az erő felemeli a testet, majd nagy nehezen talpra állítja – onnantól kezdve a szolgálatainkban tudhatjuk az adott ellenfél porhüvelyét egy limitált ideig. Vannak még hasonló mókák: lényeket idézhetünk meg (a már említett helyi pokol, az Oblivion bugyraiból), és akkor még nem tettem említést a pusztító varázslatokról: kicsiny mancsaink segítségével tűzlabdákat, villámokat, meg hasonlókat eregethetünk, ráadásul vannak területre ható, és mintegy csapdaként szolgáló (ha az általunk földre varázsolt jel közelébe ér az ellen, akkor robban/gyújt/stb.) verziójuk is. Mint minden ezek is fejleszthetőek a szintlépesek során, így idővel simán elbánunk a játék elején még legyőzhetetlennek látszó ellenfelekkel is (jó példa a Frost Troll, amellyel emlékezetesen sokat szívtam az első pár órában – most már csak néhány tűzlabda, és megfekszik szegény). Apropó szintlépés: nagyon tetszik az a megoldás, hogy nem az elvégzett feladatokért kapunk tapasztalati pontot, hanem azért, amit valójában teszünk érte. Gyakran használsz harci kalapácsokat? Két csapás között léphetsz egy szintet a kétkezes fegyverek jártasságodban! Esetleg szeretsz mindent támadóvarázslatokkal elintézni? Akkor a Destructive Spells fog fejlődni menet közben! Minden ilyen jártassági szintlépés növel egy kicsikét a globális szintlépés folyamatjelző csíkján, amely ha megtelik akkor jöhet az “igazi” szintlépés, amely során egyrészt megválaszthatjuk hogy melyik általános jellemzőnkön szeretnénk kicsit növelni (az kitartás-mágia-erő hármasból kell egyet választani), másrészt pedig kapunk egy pontot, amelyet kioszthatunk az általunk szimpatikusnak talált jártasság fejlődési fáján. Leírva bonyolultnak hangzik, de játék közben pofonegyszerű, és szerintem életszerűbb is a “megmentetted a macskát a fáról, nesze 300XP” metódusnál. Apropó bonyolultság: nem csak a fejlődés tűnhet annak elsőre, hanem az Enchanting (varázserejű tárgyak készítése) és az Alchemy (főzetkészítés) is, de ez megintcsak a látszat: kis gyakorlással (és sok angoltudással) mindegyik átláthatóvá válik. Ha esetleg valakit elriasztana az, hogy angoltudás nélkül a játék szinte élvezhetetlen, az vigyázó szemeit erre a linkre vesse – jelenleg a számláló 95%-on áll, ami több mint biztató. Persze ha rendelkezünk némi nyelvtudással, akkor azért el lehet boldogulni, ráadásul így fejleszthetjük is a szókincsünket. Apropó fejlődés: nem csak a játékbeli karakterünk profitál a beszakított koponyákkal bőven beszórt utunk során összeszedett tapasztalatnak hála, hanem mi is a gép előtt ülve: a Skyrim ugyanis minden sekélyesnek tűnő vérengzése mellett megtanít egy olyan képességre, amelyre a való életben is nagy hasznát vehetjük: rákényszerít arra hogy rendszerezzünk. Ha ugyanis nem tartasz rendet a hátizsákodban, akkor bizony előfordulhat, hogy egy dungeon mélyén kell könnyes szemmel kiszórnod a tárgylistádból a különféle agyonpimpelt kardokat csak azért, hogy egy eldugott ládából magadhoz tudj venni egy másikat. Esetleg szívhatod a fogad a “gyűjts 20 medvesegget” típusú küldetéseknél, hogy oké hogy levadásztam a mackót, de hova teszem a prémet, amit el kell vinnem a küldetést adó valamiért meglehetősen brumigyűlölő hölgynek Ivarstead-ben? Az inventory ugyanis véges, és ha átléped a súlylimitet (amit szerencsére megfelelően enchantelt tárgyakkal, főzetekkel, és magas kitartásértékkel feljebb lehet tornászni), akkor bizony olyan lassúvá válik a mozgásod, hogy végignézheted, ahogy Skyrim hómezői megolvadnak a klímaváltozástól, mire legyalogolsz párszáz métert. Még szerencse hogy ugyan a játék nem engedi a gyorsutazást (amikor a térképen ráböksz egy már ismert településre, és hopp, már ott is teremsz) ha túl vagy terhelve, de erre van megoldás: betolsz egy ideiglenesen (értsd: max pár percig) nagyobb terhelhetőséget biztosító varázsfőzetet, és máris kattinthatod bármelyik várost – legyen az akár a térkép akár túlsó felén. Egy másik megoldás az, ha a lovadra ülsz fel ilyenkor: szegény pára elcipel párszáz kilót bármikor hegymenetben is. Apropó lovak: nem tudom mire vélni azt a szintű mesterséges unintelligenciát, amellyel ezeket megverték a fejlesztők! Vegyük a következő helyzetet: nagyban baktatunk egy szép holdvilágos éjszakán egy havas erdő mélyén. Én éppen az északi fényben gyönyörködöm, a ló meg gondolom semmiben. Egyszer csak a fák közül megtámad minket pár marcona rabló megtámogatva tűzlabdákat hajigáló varázslókkal. Én egyből leugrom (elvégre a nyeregből nehéz harcolni), és kivont karddal elindulok feléjük. Van közöttünk még körülbelül tizenöt méter, a lovat magam mögött hagytam. Mit tesz a ló?

  • Egy helyben marad, mert van annyi esze, hogy látja: úgyis megvédem, elvégre közte és a támadók között vagyok félúton
  • Elrohan a büdös picsába, jobb esetben látható helyre, rosszabb esetben nem, és nyomhatom a “Detect life” varázslatot hosszú percekig mire megtalálom
  • A támadók közé veti magát(!), hogy patáival halálra sújtsa őket, majd fájdalmasan nyerít, ahogy csapkodják kétkezes karddal a buksiját

Talán mondanom sem kell, hogy az első eset még sosem történt meg, viszont a másik kettő annál inkább: volt hogy a ló felfutott a várfalra egy lépcsőn(!!), én meg egyrészt alig bírtam megmenteni (volt, hogy nem is sikerült), másrészt pedig alig tudtam utána lenavigálni vele onnan. Ugyanez igaz a kísérőinkre: a lesből sunnyogva íjászkodás az egyik kedvenc harcmodorom, amit rendre basznak el a mellém szegődött társaim, azzal, hogy “halál reám ha ezt hagynám!” felkiáltással berohannak az eleinte még mit sem sejtő ellenfelek közé, és ezzel fuccsoltak is a lopakodásnak. Bónuszként néha ilyenkor sikerül belesétálniuk egy általam gerjesztett tűzlabda vagy éppen kilőtt íj röppályájába, ami azért külön vicces, mert míg az NPC-k nem tudják megölni (csak lepihen térdre kicsit meditálni az élet igazságtalanságán), addig én igen – ilyenkor jöhet az előző állás visszatöltése nevű nagyon hatékony varázslat alkalmazása.

Mint látható a játékról hosszú oldalakat lehetne írni (és akkor még nem is beszéltem a városokról, a kiáltásokról, a katakombák felépítéséről, a kereskedésről, ésatöbbi), de nem teszem: tessék kipróbálni, nem fogtok benne csalódni! Amit viszont szeretnék még megemlíteni az az, hogy a Skyrim-közösség rendkívül aktív a mai napig, és ennek köszönhetően rengeteg mod áll a rendelkezésünkre. Ezek telepítése általában nem is túl bonyolult, és nagyban fel tudják dobni a játékot – akár a grafikát, akár a játékmenetet a végletekig gyúrhatjuk a segítségükkel. Kiindulópontnak csak két oldalt említenék: ezt, és ezt.

Még szerettem volna írni a Fallout 3-ról is, de már így is túlteljesítettem a magam által kitűzött célt (2273 szónál járunk, és ez a szám folyamatosan növekszik! Már 2278!!). Maradjunk annyiban, hogy elővettem a 2010-es mentéseimet (vonatkozó postok az akkori derbiről itt), azóta a Skyrim jegelve, ugyanis sikeresen behúzott a Capital Wasteland bájos világa újra. A DLC-ket nyúzom éppen, a főküldetések közül pedig már csak egy van hátra. Ha az utolsó cseppet is kifacsartam a játékból, akkor két opcióm lesz: vagy visszatérek a Skyrimhez, vagy nekiállok komolyabban bohóckodni a Garry’s Mod-dal. Az sajnos biztosnak látszik, hogy a blog megintcsak el lesz hanyagolva – sajnos egy kibaszott kocka vagyok.

A viking és a rozmárok – Robbaz művészete

Posted by JonC On január - 9 - 2013 ADD COMMENTS

Már hetek óta az van, hogy ha van egy kis szabadidőm (értsd: nincs a közelben az asztali gépem), akkor rendre rákattanok egy Robbaz néven futó meglehetősen vicces orgánummal és stílussal rendelkező (erre még bővebben ki fogunk térni) svéd csávó videóira. A figura nem csinál mást, mint hogy játszik (főleg PC-n, de van Wii U-ja is), és közben rendkívül fárasztó módon kommentálja is az eseményeket. A főbb területek azért minden videóban érintve vannak, úgymint a csöcsök, és a rozmárok (régebben voltak még a mellbimbók is, de sajnos mostanában hanyagolja őket). Néhanapján amikor tényleg elgurul a gyógyszere még fel is dobja a játékmenetet beimportált rozmármodellekkel (!!), ami már végképp’ az érthetetlen/felfoghatatlan kategóriába sorolandó. Amikor nincs rozmárral bandázási lehetőség (ami pl. a Skyrim-ben adott hálistennek), akkor marad a szimpla idiotizmus vagy más modok igénybevétele. Ma például megtekintettem a Fallout 3 első Vault-beli lépéseinkről készült videóját (tudjátok, gyermekkor, születésnapi buli, stb.), amelyben az állat valamilyen modnak köszönhetően már totyogó csecsemőként rendelkezik egy .44-es Magnummal amit nem fél bárki ellen fordítani. Külön vicces, hogy már az első jelenetben lelövi az apját (kétszer), majd megpróbálja a hullát elrejteni a játékosdobozban:

“I’m a big strong viking baby…. and I got a gun.”

Bár hosszú távon (értsd: négy-öt videó zsinórban megnézése után) már kicsit frusztráló az arc valamiért mégis kedvelem a stílusát, és a rozmárokhoz való beteges vonzódását (amúgy valami gyerekkori traumát sejtek a háttérben). A Youtube channel-je itt érhető el.

#725

Posted by JonC On november - 27 - 2012 8 hozzászólás

Nemrég kaptam egy ötletet a még megmaradt kevéske törzsolvasóim egyikétől, hogy nincs gond azzal, hogy sok a játékokkal foglalkozó post, de ugyanmár írjak magamról is. Mostanában valahogy ez (beleértve a postolást egyáltalán) egyre nehezebben jön össze, olyan szintű stressz, kialvatlanság, és energiahiány uralkodik pár hónapja rajtam, hogy semmi kedvem nem volt máshoz, mint hogy hazaérve a melóból lezökkenjek a gép elé, és toljam az éppen aktuális agyatlan mészárlós csodámat (ami jelen esetben a Max Payne 3, ami rózsaszín, boldogságot sugárzó hangulatával még rátett egy lapáttal az alapvetően szar hangulatomra). Amúgy meglepően több kedvem van akkor pötyögni, ha a gép éppen nincs itt az albérletben, csak a laptop, elvégre olyankor nincs lehetőség arra, hogy az vinyómon sorakozó tucatnyi játék közül elindítsak egyet, és bumm – máris itt a tíz óra/hajnali három, lehet bedőlni az ágyba.

Apropó eltérő lefekvési időpontok: nagy örömömre néhány hónapja két műszakban vagyok kénytelen dolgozni, ami nem túl nagy boldogság: a hétvégéim – főleg a délutános hetek után következők – iszonyat rövidek, a reggel ötös kelésektől pedig minden hétfőn és kedden úgy érzem magam, mint akit agyonvertek lánccal. Az ilyen hetek további napjait már jobban bírom, bár ezzel meg az a baj, hogy mire teljesen átszoktatnám a bioritmusomat megint válthatok műszakot. Ráadásul valahogy nem érzem jól magam az új csapatomban: újra kezdhetem el felépíteni magam, úgymond meggyőzni a kollégáimat, hogy márpedig én értek a munkámhoz valamelyest – bár az utóbbi napok eseményei ebben a hitemben is megrendítettek kicsit. Remélem hogy valahogy sikerül majd visszaszereznem a motivációmat, különben még nem tudom mit fogok tenni. Persze tipikus bitching-nek tűnhet mindez, elvégre fix munkahelyem van viszonylag jó fizetéssel (aminek majdnem a felét elviszik a bankok, meg az albérlet amit fenn kell tartanom, úgyhogy mégis mindig le vagyok gatyásodva), de néha azon kapom magam,  hogy arra gondolok milyen jó lehet valami kevésbé stresszes, kevésbé szabadidőbe nyúló munkát csinálni, ahol az agyam, és főleg az idegrendszerem helyett mondjuk az izmaimmal dolgoznék. Aki dolgozott már hasonló helyen mint én (nagy felelősséggel járó technikai ülőmunka), az talán tudja milyen érzés ez. Lehet, hogy valamelyik főnököm olvassa ezeket a sorokat, és még valóra is válhat az álmom – ha kirúgnak.

Az is feltűnt, hogy már hónapok óta nem szidtam a rendszert. A legutolsó ilyen eset talán a Vaccpáörizmus “dicsérete” volt, de azóta mélyen hallgatok a politikáról, és a közéletről. Mindez nem azért van, mert nem érdekel (sajnos nagyon is), hanem mert rá kellett jönnöm a keserű tényre, hogy ha bírálni kezdesz egy oldalt, akkor önkéntelenül is besorolhatóvá válsz egy olyan csoportba, amelynek nem biztos hogy szívesen lennél a tagja. Például ha én most azt mondom, hogy Gyöngyösi Márton, és a párt amelynek színeiben zsidózott egy jóízűt a Parlamentben rohadt antiszemiták, akkor én máris beskatulyázhatóvá váltam a liberális baloldali fiatalok közé, pedig nem is tudok ördögbotozni, a füvet sem bírom. Ha azt mondom, hogy Orbán és kedves kompániája undorító dolgot művelt azzal, hogy törvénybe iktatták a szavazás regisztrációhoz kötését akkor felsejlenek előttem a Gyurcsány kezét csókolgató ostoba komcsi nyugdíjasok (az ország nagy tragédiája, hogy hirtelen ők jutnak eszembe, mint a kormány legmarkánsabb ellenpólusa). Szóval úgy gondolom, hogy ha határozott véleményt nyilvánítok valami ellen vagy mellett, akkor egyből magamra sütök egy bélyeget – na ebből nem kérek, nekem nem hiányzik, hogy bármelyik oldalhoz tartozónak nézzenek. Vagyok még annyira idealista, hogy igyekszem a legelemibb értékekben hinni: ha valaki jószívű, és jó célokért harcol akkor az lehet tőlem akár nem csak hogy zsidó, de akár wuki is – egyre megy. Az előző mondat kurva szépen hangzik, kár hogy nem teljesen igaz: amikor azt hallom, hogy az éjszaka kiásták és ellopták a lakótelepünkön az egyik család ruhaszárítójának alumínium tartóoszlopát(!) akkor akaratlanul is az északír polgártársaink jutnak az eszembe. No persze hadd ténykedjenek: ők rombolnak, mi építünk, legalább senki sem unatkozik.

Ha már félelemmel vegyes gyűlöletről beszélünk (csodálatos téma), akkor nem tudok elmenni amellett a még számomra is riasztó jelenség mellett, hogy mostanában egyre többször jut eszembe, hogy mi lenne itt egy komolyabb válság, netán egy környezeti katasztrófa után, amelynek köszönhetően a jelenlegi társadalom felbomlana, és a mostani “inkább nem is nézek rád az utcán, a közöny védelmez”-elv alapján működő törékeny egyensúly megszűnne működni (a neten ezt hívják SHTF-nek, azaz amikor Shit Hit The Fan történik). Magam is tudom hogy nem teljesen normális éjszaka alig tudni elaludni attól félve, hogy a véletlenül nem kulcsra zárt bejárati ajtón keresztül valami fegyveres banda ránk tör (fantáziáimban ők mindig valahogy úgy néznek ki mint a Fallout 3 Raider-ei), vagy hogy azon gondolkodom mihez kezdenénk a családdal, ha megszűnne a közműellátás, és a boltok polcai kiürülnének, de mégis gyakran töröm efféléken azt a hülye fejem. No persze nem teljesen véletlen, hogy kezdek kicsit megkattanni a civilizáció végének gondolatától: láttam pár részt a Túlélési Praktikák című sorozatból, amelyben agyamenteket (vajon tényleg azok?!) mutatnak be, akik már most készülnek arra, hogy mi lesz akkor, ha eljön a SHTF. Van aki atombombától, van aki gazdasági krízistől, van aki egészen mástól fél, de egy közös pont van mindegyikükben: bár a józan ész mást diktálna ők biztosra veszik, hogy mindez be fog következni. Aztán nem tett jót a Városi Túlélő című blog olvasgatása sem, amely hasznos tanácsokat tartalmaz arra az esetre, ha netán kitörne a zombi apokalipszis. Ha már szóba jöttek a blogok eszembe jutott egy komment: valahol olvastam (sajnos linkkel nem tudok szolgálni, nem emlékszem a címére), hogy valaki – talán többen is? – azt írták, hogy ők biztos nem kezdenek el felhalmozni, viszont fegyvert szívesen ragadnának, hogy el tudják venni a békésebbektől, amire szükségük van. Ez az, ami szabályosan rettegéssel tölt el: ha netán történne valami ilyesmi, akkor azoknak az embereknek, akik szembejönnek veled az utcán jó része változna át fosztogatóvá az éhezés, és nyomor által rákényszerítve! Annyira kevés kellene ahhoz, hogy ember ember farkasa legyen: csak szűnjön meg a gáz- víz- és áramszolgáltatás, valamint alakuljon ki tartós ellátási zavar! Persze az eszem józanabbik felével átlátom, hogy mindez mégis mennyire valószínűtlen, de sajnos néha még mindig ezen agyalok ahelyett hogy élvezném, hogy fiatal vagyok, és van egy csomó jó dolog az életemben. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy ha legközelebb belefutok ebbe a műsorba, akkor egyből el fogom kapcsolni a tévét. A blogot még egyszerűbb kiiktatni az életemből, úgyhogy nem lesz semmi probléma ezzel.

Mint látható elég komor hangulatban íródott ez a post, de sajnos mostanában nincs túl sok okom az örömre: hétköznap az albérletben döglök, a munkahelyemen pont azokkal az emberekkel találkozok ritkábban akiket kedveltem (az újakkal meg még nem alakult ki haverság – ami érthető, elvégre még csak másfél hónapja dolgozom velük, és néha kurva nehéz a természetem), ráadásul a hétvégéimet is megnyirbálta az Élet. No sebaj, örüljünk annak ami van: például pénzem fenntartani ezt a blogot. Remélem ez így is marad még egy darabig, különben hol tudnék rinyálni arról hogy milyen szar nekem.

GTA 4-es memecunami

Posted by JonC On szeptember - 2 - 2011 3 hozzászólás

Mint minden komplex, és rengeteg lehetőséget magában rejtő játéknak a GTA 4-nek is vannak jócskán olyan vonásai, amiken az ember csak nyeríteni tud a röhögéstől (lásd Fallout 3, amiben szintén hemzsegtek a hülyeségek, mégis imádtam). A nonszensz, abszurd jelenetek, játékmechanizmusból adódó groteszk megoldások érzékeltetésére már külön meme-műfaj is kialakult, amelynek nevét ugyan nem tudom, mégis generáltam pár ilyen kis képecskét. Íme a galéria (ahol kellett bővebb magyarázatot is fűztem hozzájuk, hogy az is értse a poént, aki még nem tolta a játékot):

Vedd fel a Molotov-koktélt – Tedd zsebre úgy, hogy még ég

Mert bizony Nico, a főhős kabátja minden bizonnyal azbesztbélelésű zsebekkel rendelkezik

Csapódj bele a falba 20 mp/h-val – halál – Csapódj bele egy másik kocsiba 130 mp/h-val – semmi nem történik a világon

A játékban a fizika furcsán működik: a frontálpuszi kevesebb energiát szabadít fel, mint a falba csapódás

Légy a szemtanúja egy balesetnek – Lopd el az áldozat pénzét

 Mert neki már úgysincs rá szüksége ugye

Légy csatakrészeg – A helikopterajtó nem nyílik 

 Gondolom valami alkoholdetektor lehet beépítve, ami a leheletedből kimutatja, hogy nem vagy képben (pedig milyen jó lenne bekarmolva röpködni a toronyházak között!)

Tarold le az egész várost – Akadj fenn egy árva fán

A kamion és az elpusztíthatatlan tereptárgyak esete

Öld meg a boltost – A játék figyelmeztet, hogy türtőztesd magad

Erről már megemlékeztem, ezúton még egyszer

Egy ismeretlen megkér téged az utcán, hogy ölj meg valakit – Semmi gond

Mert ez már csak így megy Liberty City-ben

Lőj valakit fejbe – “Ne kelljen megölnöm téged!”

Ez a figyelmeztetés talán már kicsit elkésett, mire elhangzik

Ess le a motorról a beszélgetés közepén – Folytasd, mintha mi se történt volna

No igen, ezek a scriptelt események már csak ilyen makacs módon folytatódnak a körülményektől függetlenül

Lőj valakit fejbe miközben egy padon ül – Pár percen belül a környező padokon ülni fognak

Ne zavarja meg a kellemes délutáni ejtőzést a téren egy szétlőtt fejű hulla (vonatkozó screenshot itt)!

 

Repülj át a városon az autóval, mint Superman – Nem elég jó

Amikor a játék nem értékeli zehnkommanull-ra a csodálatos ugratásodat, pedig megérdemelné

A lektorálásért köszönet S@ti-nak!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2681 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 4 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek