Komolyan a hátam közepére se kívánom őket. Halmazati büntetésnek érzem őket, és teljesen jogosan gondolom így. Mintha Isten a hétfőket szemelte volna ki arra, hogy ilyenkor tesztelje le az olyan teremtményei tűrőképességét mint amilyen én vagyok. Jelentem atyám, hogy egyelőre nem tudtál kibabrálni velem, mivel megteremtéd párezer éve a kávécserjét, amelynek gyümölcse ma reggel is rendbetevé kicsit a lelkivilágomat (azaz bezúztam egy jó fél bögre kotyogóst ahogy az albérletbe értem). Persze a hét már megint vicces lesz, mivel az anyagi helyzetem egy albán hajléktalanéval hasonlatos (bár ha jobb napja van, még az is többet koldul össze a tiranai utcákon), mivel már azzal sikerült komoly fejtörést okoznom a továbbiakkal kapcsolatban, hogy vettem egy csomag kávét (kb 540 forint értékben). Ez akkora kiadásként jelentkezett a heti egyenlegemben, hogy nagyjából maradt annyi kápém, amiből pénteken majd haza tudok utazni, és kifújt 🙂 Sebaj, a múlt hetet is megoldottam 2000 forintból kábé, ezen a héten is menni fog a mutatvány (az a vicces, hogy ha esetleg még dohányoznék, akkor ez az összeg a cigimre nem lenne elég, nemhogy még kaját is vegyek belőle…).
Persze a mai nap a legnehezebben elviselhető akkor is. Ilyenkor a kialvatlanság kombinálódik a honvággyal, és a kettő elegye hullámokban rámtörő rosszkedvben csapódik le. Persze holnapra már megszokom a várost, csak nehéz kiszakadni az otthoni feelingből, a barátok és a barátnőm által teremtett hómszvíthóm életérzésből. Tegnap este is – egy hirtelen ötlettől vezérelve – lekaptam a szekrény tetejéről a hónapok óta ott porosodó Monopoly-t és játszottunk néhány óra hosszát vele (valami furcsa véletlen folytán én nyertem mindig, de ennek persze semmi köze se volt ahhoz, hogy én kezeltem a bank pénzét persze :)), ezt itt Fehérváron kivel csinálnám? Ez itt a gond kérem szépen: vannak haverjaim (több is, mint elég), de nincsenek barátaim. Ez persze nem azért van, mert itt esetleg mindenki rossz arc lenne, vagy hasonló, egész egyszerűen még túl rövid ideje ismerem őket ahhoz, hogy barátokká válhassunk. Hiába minden, szükségem van arra, hogy hazamenjek minél sűrűbben. Ma mondjuk legszívesebben most azonnal felülnék az első buszra, holnap már azért kicsit múlni fog ez a vágy szerencsére. Nem is tudom mi lenne, ha folyamatosan ilyen hévvel vágynék haza, szerintem rövid úton befordulnék.
Szóval utálom a hétfőket, ilyenkor csak a kávé, és a remény tart életben, hogy előbb-utóbb hazamehetek az albérletbe, ahol azért már valamelyest otthonosan érzem magam. Még mindig abban a lyuknyi szobában tengetem napjaimat (régi olvasóim láthattak róla képeket is), de a jópár hét megtette a hatását: haza megyek abba a panelbörtönbe. Alig várom, hogy frissen megfürödve, kislámpát felnyomva görnyedhessek a gép előtt, miközben hallgatom a kedvenc zenéimet. Szerencsére vagyok olyan alkat, hogy teljesen el tudom felejteni a napi stresszt, ha már otthon kortyolgatom a kávémat a gép előtt tespedve, és nem idegeskedek törlesztéseken, meg hasonló felnőtt-léttel járó szarságokon. Ha így tenném, már rég gyógyszereken élnék az tuti. Sőt – visszatérve a hétfői depresszióra – rájöttem arra is, hogy két esetben nem kell úgymond komolyan venni a sötét gondolataimat: ilyenkor (hétfőnként), és ha másnapos vagyok 🙂 Hajlamos vagyok ezekben az esetekben két árnyalattal sötétebben látni a világot (persze, amikor az ember feje úgy fáj, hogy majd megőrül nem nehéz), úgyhogy ilyenkor egész egyszerűen elhessegetem a rossz hangulatokat, mivel tudom, hogy másnapra elmúlnak. Ez furcsának tűnő módszer lehet, de eddig bevált, és semmi jelét nem látom annak, hogy a jövőben ez megváltozzon. Szóval keep smiling ahogy az angol mondja, ennek a rohadt hétfőnek is vége lesz egyszer – legkésőbb 8 óra múlva tutira 🙂

Ez jó, megosztom!

•