Öntudatra ébredtek, csak még titokban tartják,
Míg olyanok leszünk a gépeknek,
Mint nekünk a macskák
Én halottnak tettetem magam,
Hogy azt higgyék nem fájt
De nem kapcsolok ki teljesen
Csak kinyomom a stand-by-t

/Junkies – Ne csinálj nekem programot/

Kezd bekebelezni minket a technika. Értem ez alatt azt a már hosszú ideje tartó jelenséget (amely exponenciálisan gyorsul), hogy lassan már az utcán se sétálhat végig az ember anélkül, hogy legalább fél tucat informatikai rendszer ne követné minden lépését. Ez valahol már most is így van, elég végigmenni egy belvárosi utcán, és tuti, hogy jópár különböző térfigyelő kamera rögzítette az arcunkat, a ruházatunkat, az időpontot másodpercre pontosan, amikor elsétáltunk alattuk. Aztán ott van a magánélet: még a nálam kevésbé kockák is néznek TV-t, amely megintcsak csúcstechnikával készült képeket ad nyakonöntve azzal a rengeteg reklámmal, amit muszáj lenyelni, ha az embert érdekli a műsor. Innen is jóval több információt kapunk, mint amennyire szükségünk lenne, és ez is káros hatású hosszú távon. Az embert egész nap pörgetik, impulzusokat küldenek feléje, amelyekre muszáj reagálnia, nincs egy szabad perce soha. Tessék kipróbálni a következőt: lefeküdni az ágyra, kikapcsolni mindent (tévét, számítógépet, világítást, hifit, mindent), és csak 10 percig nézni a bútorokat, vagy ízlés szerint a plafont. Furcsa? Nincs behatás (csak esetleg az utca zaja)? Tíz perc még kevés ahhoz, hogy unalmassá váljon, de mégis jó érzés, hogy erre a rövid időre sikerült kikerülni modern korunk divatos egércsapdájából, az oly sokszor emlegetett információs társadalomból. Nekem van még egy jó módszerem arra, hogy ezt a nyugalmat elérjem, mégpedig az esti biciklizéssel (amikor már nincs forgalom), de tény, hogy gyakran egy hetet is eltöltök úgy, hogy csak akkor nem özönlik felém a felesleges adatáradat, amikor éppen alszok. Nem csoda, hogy stresszes vagyok, és folyamatosan az bújkál bennem, hogy le kéne feküdni az ágyra, és végre olvasni pár órát Asimov Alapítványából (ami ott hentereg a szobámban hetek óta), mivel – bár az is információ – legalább az érdekel! Ehelyett gyakorta (szóval mindig) fullad a délutánom abba, hogy a cégnél gép előtt eltöltött ~8 óra után (amely neonfényt, légkondit, folyamatosan csipogó gépeket, és meg-megszólaló mobilokat is jelent csak a poén kedvéért) otthon is majdnem annyit görnyedek előtte, és este vörös szemekkel ájulok az ágyba (amely persze még fél óra tévézést jelent, mielőtt végre elaludnék).
Ki kell kecmeregni ebből a csapdából. Az információdömping az, ami feszültté teszi az embert, de hasonló a keménydroghoz: hiába tudod, hogy tönkretesz, mégis szükséged van rá. Nagyon nehéz kinyomni azt a kurva power-gombot úgymond idő előtt, de előbb-utóbb szükség lesz rá, és ezt nem csak magamra (vagy akár rátok) vonatkoztatva értem, hanem úgymond globálisan is. Különben eljöhet az az idő, amit egyelőre az olyan filmekben látunk, mint a Különvélemény (amely a zseniális Philip K. Dick egyik írása nyomán született), amelyben a kormány bárkit bárhol megfigyelhet, és a bőröd alá ültetett chipeket bemérve (vagy – mint a filmben – a retinádat az utcán letapogatva) mindig tudják, hogy épp merre jársz. A technika fejlődése egyre komolyabb lehetőségeket helyez a hatalom kezébe, ami ezt ki is fogja használni. És ha ez el fog jönni, azért mi leszünk a hibásak, nem ők. Mi, akik nem nyomtuk ki a power-gombot idejekorán.

Ez jó, megosztom!

•