Nézem az ázott utcát az ablakon át. A közlekedési lámpák már rég sárgán villognak, fényüket visszaveri a vizes aszfalt. Kezem ügyében forró tea gőzölög, hallgatom az esőcseppek kopogását a párkányomon, bámulok ki a hatalmas térre, ami a lakásból nyílik, és közben próbálok valami érzést kicsikarni magamból, visszaemlékezni egy régi estére, amikor még kiváltott valamit az ilyen látvány belőlem. Hasztalan. Pedig megkapó az egész díszlet, és mégse megy. Hosszas erőlködés után eszembe jut egy este még a kishegyi házunkban Pápán, amikor kint ültem a szobám ablakában, szívtam a cigit, a macskát cirógattam, lógattam a lábam az éjszakába, és a távolban elhúzó buszok turbójának hangját hallgattam. Jött a tavasz, és talán az volt az első olyan este, amikor megcsapott az újjászületés szele. Emlékszem, boldog voltam, verset akartam írni, talán írtam is. Most ilyesmit csinálni? Eszembe se jut, egész egyszerűen felnőttem. Rohadtul utáltam tizenéves lenni, de akkor még tudtam érezni, átélni hangulatokat. Mennyire tudtam örülni annak az estének! Dünnyögtem a macskának, hogy „tavasz lesz, meglátod”, és örültem, hogy megérint a langyos szellő abban az évben először…
