Nagyjából négyszer-ötször egymás után, csak a maximalizmus jegyében, persze. Jelentem, hogy a mai naptól datálódik az, hogy ha belépek a fehérvári Vodafone-ba az eladók már halk kuncogással reagálnak rám, és ezt mindössze tíz perc alatt sikerült elérnem. Azért ez se sikerülhet mindenkinek, tehetség kérdése az egész.

Az egész azzal kezdődött, hogy apám megkért, hogy menjek el a szóbanforgó szolgáltatóhoz, merthogy a feltöltőkártyás előfizu, amit használ az én nevemen van, ergo csak én tudok intézkedni vele kapcsolatban, és nyomozzam ki, hogy miért vannak 100ft-os percdíjai (amelyeket saját maga kalkulált ki a telefon hívástartam mérőjének segítségével). Persze ez se lesz így teljesen igaz (mármint hogy csak menjek be, és oldjam meg az olcsóbb hívásdíjat), de ne szaladjunk előre ennyire a sztoriban.

1. Kezdődött azzal, hogy beléptem az üzletbe, és magabiztos léptekkel a hátsó részlegben üldögélő alkalmazottakhoz vonultam. Kicsit én is meglepődtem azon, hogy milyen elképedt arcot vágnak ezt látván, de egy bizonytalan „kihez fordulhatok?” kérdést azért megengedtem feléjük. A srác (merthogy csak egy volt, a többi fiatal csaj) erre azt válaszolta, hogy „attól függ mivel kapcsolatban?”, majd hozzátette, hogy „sorszámot a bejáratnál lehet kérni az automatából”. Erre én még makogtam valami „nem vagyok itt járatos, bocsi”-t (ami igaz is, mivel a pápai üzletükben szó sincs sorszámos rendszerről, bár az nagyságrendekkel kisebb is, igaz), és visszakullogtam a szóban forgó géphez. 2. Beazonosítottam, hogy nekem az ‘Ügyfélszolgálat’ nevű menüpontra lesz szükségem, de azon belül akármire mentem (‘Tarifaváltás’, stb.) mindig elirányított az üzlet telefonos termináljához, és nem adott cetlit. Ott szerencsétlenkedek már 2 perce, amikor odajön a biztonsági őr, hogy segíthet-e. Némi nyökögés után (amit az okozott, hogy ahelyett, hogy elmondtam volna, hogy milyen ügyben vagyok inkább azt ecseteltem, hogy nem ad sorszámot a gép) csak sikerült elregélni neki a bajomat, erre az Ügyfélszolgálat-on belül rábökött az ‘Egyéb’-re, és lőn: egyből nyomtatott nekem egy papírt a masina. 3. Ezek után némi ücsörgés után kiírta a kijelző a számomat, meg hogy a négyes ügyintézőhöz kell mennem. Felpattantam, elindultam feléjük, persze a biztonsági őr már ott állt, és mutatta a kezével, hogy hova üljek („segítségre szorul szegény fogyatékos” -gondolhatta), de jól is tette, hogy útbaigazított, mert csak miután már pár perce ott voltam akkor szúrtam ki a kb. 2,5-3 méter magasra kiírt – ráadásul kis betűtípussal írt – számokat. 4. Ezek után jött az a rész, hogy elmagyaráztam a csajnak a bajomat, aki erre – annak az embernek a közönyével, aki hozzá van szokva, hogy naponta elmondja ugyanazt ötvenszer az értetlen barmoknak – kinyitott egy katalógust, és szépen – ahogy a hülyéknek szokás – tagoltan elmagyarázta, hogy hogyan lehet egy sima SMS segítségével tarifacsomagot váltani, közben – csak a biztonság kedvéért – felolvasta a percdíjakat, sőt a szóban forgó számot be is karikázta nekem, amire küldeni kell az üzenetet. Ezek után persze még majdnem én kértem elnézést, hogy ilyen triviális baromsággal rabolom az idejüket, és kisunnyogtam a boltból. Égtem mint a Reichstag.

Ezután felhívtam apámat, hogy elmeséljem, hogy mennyire felesleges, és égő procedúrán estem át, aki erre közölte, hogy nem tarifacsomag-váltás miatt küldött be, hanem hogy kérjek egy részletes számlát, amin látszanak a percdíjak. Nos, erről eddig nem esett szó, de sebaj, mindenesetre vissza akart küldeni, hogy intézzem el. Erre én csak vázoltam neki az eddigi történéseket, és közöltem vele, hogy nem fogok visszamenni, mert most már tényleg kirakják a biztonsági kamera rólam készített felvételét a falra ‘a Vodafone idiótája 2009. december’ aláírással, és ebből nem kérnék, ha nem probléma. Ezt egy röpke 7-8 perces beszélgetéssel sikerült letisztázni, letettem a telefont, és úgy éreztem, hogy talán most már nem fogok több kellemetlen helyzetbe kerülni ma, úgyis majdnem este 6 óra… 5. Valóban, ezek után már csak annyi történt, hogy betértem a Kaiser’s-be némi kajáért (és sörért ofcourse), és olyan ötletem támadt, hogy veszek egy kis trappista sajtot, ami a sült krumplin igen jól mutat ráreszelve. Oda is léptem a csemegepulthoz, vártam kb. 3 percet, kértem 10 dekát belőle, amikor… észrevettem hogy tőlem 1 méterre jobbra nyitott a pult, és nyugodtan be lehet nyúlni az előrecsomagolt sajtokért… Ez az utolsó eset talán nem volt olyan gáz, mint az előző öt, mivel gondolhatta a boltos néni, hogy nincs ilyen kis kiszerelés kirakva, de aztán ki tudja…

Szóval ilyenek történnek az emberrel, ha felrúgja a napi rutint, és emberek közé merészkedik… A maiak után inkább maradok a gépem előtt, köszi!

UPDATE:

+1: