Ó, te szánalmas kis pörsenés a nagyvilág seggén. Ó, te utolsó parasztja annak a hatalmas sakktáblának, amit univerzumnak hívunk. De kurva rossz neked, komolyan sajnálatraméltó életet élsz. Azt, hogy élsz, csak egy szám jelzi az anyakönyvi hivatalban, de ezen kívül semmi jele annak, hogy bármit is számítana, hogy élsz vagy meghalsz. Tényleg kurva rossz lehet az a tudat, hogy egy csikkhez hasonlóan téged is bármikor elnyomhat a Sors, a Végzet, a Halál… nevezd ahogy akarod. Egy nagy szerencséd van: túl ostoba vagy ahhoz, hogy ezt a veszélyt felfogd.

Te vagy az, aki úgy éli le az életét, hogy végig a szűk környezete bűvkörében marad, nem akar, és nem tud átlátni az élet sűrű, és kusza szövetén. Azt látod, amit elédtesznek, azt eszed, amit elédtesznek, és azt szereted, akit elédtesznek. Oldalra pillantani, vagy esetleg új utat találni már eszedbe se jutna. Fogyasztod amit neked kreáltak, hogy szórakoztassanak, nézed a hülye vígjáték-sorozatokat, hallgatod a rádiót, tankolod a kocsid minél olcsóbb benzinnel, nagybevásárolsz, plazma TV-t, és mosogatógépet veszel, játszod a flash-játékokat, és veteményezed a farmodat a Facebook-on. Igényeled a gyors netet, de nem használod másra, csak hogy újabb szórakoztató perceket szerezz magadnak. Meg se próbálsz információhoz jutni a téged körülvevő világról általa: nem olvasol hírportálokat, nem böngészel blogokat, nem írsz választ kommentekre. Minden nap ugyanazt a féltucat oldalt nézed meg újra és újra. Futod a köreidet nap nap után, mindig ugyanazokat. Úgy élsz, mint a jövő emberisége, akik a kapszulákban lebegve álmodják a Matrix által elképzelt világot, a különbség csak annyi, hogy ezt a világot te alakítottad ki magadnak. Észre se veszed, hogy burokban élsz, azt hiszed, hogy szabad vagy. Iszonyatos lehet ilyen önbecsapásban élni… Nem embernek való.

Szeretsz, és viszont szeretnek? Számít ez? Neked nem, úgyse fog semmi emlékeztetni rád, miután 60 év kétségbeesett botladozás után meghalsz. Gyerekek? Igen, csinálj párat, és készítsd fel őket arra, hogy hogyan maradhatnak társadalmilag elfogadottak azáltal, hogy ugyanúgy élnek majd mint te (mint egy vak bányaló a legmélyebb tárnában). Semmit se fogsz érteni – hiába éltél „sokat” – a téged körülvevő világból, de téged ez nem is fog zavarni. A burkod életed végéig ki fog tartani, ne aggódj. Tökéletesen ki fog téged szolgálni a szabadság illúziója életed végéig, észre se fogod venni (és nem is akarod észrevenni) a távolban húzódó korlátokat, amelyek nem engednének sehova, ha kitörnél. Olyan vagy, mint Truman: a díszletek rabja vagy te is, csak te ezt fel se fogod vele ellentétben.

Jogos a haragod. Most még teljes meggyőződéssel, és megalapozottan gondolhatsz egy beképzelt szemétnek, mert ennyire tartalak. Ennek ellenére nem fogok bocsánatot kérni tőled, mert amit írtam igaz rád. Hiába mondod, hogy nem kell a sajnálatom, de mégis szánlak azért, ahogy élned kell. De el kell árulnom neked valamit: mi – te és én – egy dolgot leszámítva ugyanazt az életet éljük: én is ugyanolyan szánalmas véglény vagyok, mint te: ha meghalok, pár év múlva az én esetemben is csak egy fejfa fogja mutatni, hogy valaha éltem, igen.

Egy kurva nagy különbség van közted és köztem: engem ez zavar, míg te észre se veszed… Gyűlöllek, és irigyellek azért a hamis biztonságtudatért, amit ez ad neked. Bárcsak én is olyan lehetnék mint te…

UPDATE: (másnap) nos gyerekek, ezért nem szabad a fosidegbetegen, és fosfáradtan születő gondolataitokat leírni, ilyen esetben helyette inkább szépen feküdjetek le aludni, nehogy ti is ilyeneket csináljatok!

Ez jó, megosztom!

•