Szerintem nosztalgiázni mindenki szeret, mert zseniális hatásfokkal tudja az embert jobb kedvre hangolni. Amikor az ember úgy érzi, hogy hm… szar került a palacsintába (rosszabb esetben a ventillátorba) a jelenben, akkor szokott a múltba menekülni. Ezért gyűjtenek olyan sokan régi tárgyakat (rádiókat, bélyeget, ruhákat, akármit), ezért sápítoznak a vén komcsik tiszteletreméltó öregurak – és hölgyek, hogy mennyivel jobb volt a 60-as 70-es években (ami igaz is, de pont az akkor felvett hitelek miatt vagyunk most is ott, ahol, de ez másik történet), és ezért tudnak régi barátok – akár évek után is – újra órákat beszélgetni egymással nagy röhögések közepette („arra emlékszel, amikor az a hülye…” – kezdetű mondatok ismerősek valakinek?)… fantasztikus dolog ez nna. Félig-meddig bevallottan én is ezért vagyok ennyire rákattanva a régi számítógépes játékokra (ugye a Commodore64-mániám elég sokszor felütötte fejét itt a blogon is, de szerettem az Amigákat, sőt a TV-játékom az EPROM-ba égetett Pitfall-lal is örök emlék marad), és ezért szoktam – mint mindenki más – gyakran belegondolni, hogy mennyivel könnyebb, és egyszerűbb volt az életem jónéhány évvel ezelőtt. Ez persze hülyeség, mivel akkor is voltak megoldandó problémák, és idegesítő, sőt nyomasztó dolgok (elég, ha csak a folyamatosan Damoklész kardjaként a fejem felett lebegő matekpótvizsga rémét említsem), de az idő ezeket mára szép sorban megszépítette. Nálam körülbelül 5-6 év lehet az az időtartam, ami után megszépülnek az emlékek, és tiszta szívből irigyelem azokat, akiknek rövidebb periódus adatott meg. Ebből a mechanizmusból adódóan a jelen negatívnak érzett tényezői is széppé fognak válni az emlékeimben idővel, és úgy fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, mint „a régi szép idők Fehérváron, amikor egész nap csak blogoltam, meg neteztem”. 2014-15 környékére már így fogom gondolni, az tuti.

Most azonban azokból az időkből szeretnék pár emléket megosztani veletek, amiket már rendesen kikozmetikázott, és némi szilikon és kollagén segítségével bögyös-faros menyecskévé varázsolt az idő. Laktam én például néhány évet középiskolai kollégiumban is, ahol jónéhány barátot, és havert szereztem magamnak, akiknek egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.

Nem indult túl rózsásan az ajkai életem: konkrétan első nekifutásra két hetet bírtam ki az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskolai Kollégium falai között, amely annak volt köszönhető, hogy nem ismertem senkit, és előtte soha nem kellett huzamosabb időt a szüleim nélkül töltenem (a nyári vándortáborok 10 napját leszámítva), ráadásul éjszakánként a felsősök rendszeresen benyitottak, felnyomták a villanyt, ordibáltak a folyosón, stb. (a csicskáztatásról nem is beszélve, bár szerencsére nem kaptam többet belőle, mint a többiek). A második hétvégén sírva könyörögtem anyámnak, hogy ne kelljen visszamennem… Így is történt (bár lehet, hogy túlzott engedékenység volt részéről), ezután pár évig bejártam Pápáról, ami napi 75 kilométer ingázást jelentett.

Úgy harmadikos lehettem, amikor meguntam a tömegnyomorgást a fél hármason Noszlopig, a hajnali kelést, meg a többi mókás ingázással járó dolgot, és úgy döntöttem megint megpróbálok kollégista lenni. Azért most már jelentős hendikeppel vágtam neki, mert ugye időközben szereztem „pár” havert, akik tárt karokkal vártak, sőt már bőven nem voltam mondható elsősnek se… Beköltöztem szeptemberben és elszabadult a pokol 😀 Kezdődött az egész azzal, hogy olyan arcokkal hozott össze egy szobába a sors, akikkel nagyon jól éreztem magam: ott volt a Bobó (aki gyakran csak mint józan ész funkcionált, amikor mi csatakra ittuk magunkat), meg a Tibi (aki agyon volt varrva, meg több volt a vas az arcában, mint az ezerkettes zsiga utánfutóján, mégis hamar barátok lettünk), hogy az elsőseinkről, meg a Marciról ne is beszéljünk (annyit azért mégis, hogy a szóbanforgó srácból soha nem láttunk semmit, mert vagy gyakszán volt, vagy aludt). Hamar feltaláltuk magunkat: az újdonsült igazgatónak beadtam, hogy megcsinálom szívesen a kollégium weblapját ingyen, csak hát ugye kéne hozzá számítógép is, amit a házirend meg ugye nem tesz lehetővé… Nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen a dologba, utána 2-3 havonta azért rákérdezett, hogy hogyan haladok, én persze mindig nyugtatgattam, hogy még néhány apróbb simítás, és kész.  Szerintem történelmet írtam ezzel a csellel: tutira veszem, hogy előttem senki nem mert/tudott gépet hozni a kóterba! Aztán a helyzet fokozódott: volt időszak, hogy úgy nézett ki a szekrényem, hogy: legalul gépház, felette CD-k + billentyűzet, aztán sorban: monitor, hi-fi, kistévé (színes!), legfelül meg hangszórók 🙂 A tanszereimet, meg a ruháimat már persze nem tudtam bepakolni, így azoknak maradt az ágyneműtartó 🙂 Később Bolek (az egyik elsősünk) is felhozta a gépét, ami a másik szekrényben került. Összekötöttük UTP-vel őket, és – újabb rekordot beállítva – nekiálltunk hálózatban nyomni a Starcraft-ot, Q2-t, meg ami épp eszünkbe jutott 🙂 Ez az egész azért nagyon vicces, mert tényleg az volt a többi szobában, hogy kis egyhangszórós kazettás magnó (esetleg CD-s, de az már a technika csúcsának számított), míg mi esténként filmet néztünk, napközben meg mp3-at hallgattunk 😀

Jóban voltunk az éjszakás tanárral, Tónival is: volt olyan eset, hogy az én szülinapomat ünnepeltük fent a szobában. Korrekt kis házibuli volt (mármint szesz- és cigifogyasztás tekintetében), szóval berúgtunk rendesen. Reggel jött Tóni ébreszteni… benyitott, megcsapta a füst (úgy állt a szobában, hogy a feldobott keksz se esett volna le), aztán meglátta a szanaszét heverő rumosüvegeket, meg boros palackokat… „Mi történt itt, uraim?”- kérdezte, mire én – álmomból kelve – csak annyit nyögtem oda, hogy „születésnapot ünnepeltünk, tanár úr!”. Erre ő csak annyit mondott, hogy „kurva gyorsan rakjatok rendet, mert mindjárt jön a szobavizit”, és becsukta az ajtót 🙂 Nos, egy ilyen eset miatt bármely másik nevelőtanár (voltak vagy hatan) elintézte volna a kicsapatásunkat, de ő nem. Meg is háláltuk neki: volt hogy előre kifizettük a sörét a kocsmában, ahova a vonatról leszállva szokott betérni (Smaragd büfének hívják, meg lehet még vajon?), aztán csak lesett, amikor a pultos mondta, hogy a srácok már rendezték; volt, hogy bejött a szobába, meglátott egy Extázist (vagy valami hasonlóan színvonalas ismeretterjesztő magazint) az ágyon, kicsit lapozgatta, aztán közölte, hogy „ezt kicsit kölcsönkérem”, és az újságot a hóna alá csapva kivonult a szobából 🙂

Kóteros sztori volt az is, amikor 4-5-en kivonultunk télvíz idején a focipályára nagy hólapátokkal, hogy megtakarítsuk a tengópályát a ráfagyott jeges hótól. Mire végeztünk úgy elfáradtunk, hogy semmi kedvünk nem volt még sportolni is, de azért a tisztesség kedvéért nyomtuk egy fél órát…

Jók voltak azok a régi nagy piálások is: volt egy kocsma (ha jól tudom még létezik) Ajkán, az volt a neve, hogy Futrinka. Esténként rendszeresen lejártunk italozni, meg csocsózni oda, mivel rendkívül fiatalbarát módon volt egy elkülönített hátsó szekciója, ahol csak mi züllöttünk, elöl meg az öregek. Egyik este mentünk volna haza az esti pár sörünk után (ne tessék azért durva lerészegedésekre gondolni, legalábbis mi nem ittuk sűrűn magunkat a sárga földig hétköznap), amikoris a buszmegállóban találkoztunk két sráccal, akik szintén a kóterban laktak, és a mi buszunkra „vártak” ők is. Ők valahol máshol szórakozhattak, mindenesetre az egyikük olyan csaprészeg volt, hogy a világát nem tudta, és totál összefüggéstelenül zagyvált, ha kérdeztük, sőt ha a haverja nem fogja ott helyben összeesett volna. Feltűntek a busz lámpái, már ekkor sejtettem, hogy nem lesz ez egy sima út, de azért segítettünk nekik felmászni a lépcsőn. Még a következő megállót se értük el, amikor illuminált barátunk a négyesben ülve összehányt úgy effektíve mindent, majd az így képződött matéria a busz mozgásának engedelmeskedve elkezdett ide-oda folyni. A sofőr – gondolom a tükörben – látta a történteket, beállt a megállóba, leállította a motort, és közölte, hogy ő így nem megy sehová. Néma csend ereszkedett az utastérre, csak Péter (talán ez volt a keresztneve a baj okozójának) ökölődött halkan tovább. Végül aztán ő és a cimborája leszálltak (majdnem szó szerint), még búcsúzóul végighányta a a jármű oldalát, mi pedig továbbindultunk. Később tudtuk meg, hogy Geri (az egyik legszemetebb nevelőtanár) lement értük a saját kocsijával, amit hősünk állítólag szintén összehányt, de ez már egy másik történet…

Elfáradtam… nosztalgiázni jó, de ezek szerint elég megerőltető is 🙂 Ha érdekelnek még ilyen sztorik titeket, akkor írjátok meg, van még jópár a tarsolyomban (pl annak a története, hogy hogyan estem le részegen Győrben a busz tetejéről, és hasonlóak :))

Ez jó, megosztom!

•