Győri víg napjaim #1 | Ráktalicska
nov 11

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az „étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n 🙂

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon :D), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát :)), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni 🙂 Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt :D), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események 🙂 Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

– Szia, van vezetékes telefonotok?

– Nincs.

– És egy cigit tudnál adni?

– Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon 😀

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: „fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy „hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” :D). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Ez jó, megosztom!
    

    1 kommentár to “Győri víg napjaim #1”

    1. bachterman szerint:

      én sosem fogom visszasírni a mostani éveket 5-10 év múlva. pff.
      az emberismeretet pedig a felvett minták alapján úgy látom egész jól magadra szedted.

    Kommentáld!

    
    preload preload preload